Épp további dokumentumokat olvastunk át, hátha valami érdekesre bukkanunk, amit itt végeztek, vagy feljegyeztek a múltban, mikor egy katona lépett be.
- Kaija!
Kicsit meglepődött, ha jól látom.
- Ó, helló! Őőő... Jeges, ugye? - válaszolta.
- Igen. De szólíts nyugodtan Ivánnak, ha úgy jobban tetszik. - Mondta mosolyogva. - Ő, épp hosszú pihenőn vagyok és mivel nem igazán tudok magammal mit kezdeni, gondoltam, megkérdezlek, hogy... - Itt nagy levegőt vett - Meghívhatnálak-e ebédre?
Ezen azért én is meglepődtem, de Kaija biztosan jobban, mert egy másodpercig úgy nézett ki, mint aki mindjárt hanyatt vágódik.
- De persze csak ha ez neked nem jelent gondot - tette hozzá "Jeges".
- Hát persze, hogy nem! - válaszolta és az előtte heverő mappát be is zárta. - Örömmel hagyom itt ezt a szemétkupacot.
Szemétkupac?? Azért nem nevezném annak! Lehet, hogy kicsit unalmas dolog, de ezt kell csinálni most. Mindazonáltal sok minden történt már, így gondoltam nem leszek elrontója örömének és csendben nyugtáztam, távozását.
Addig is én folytattam az olvasást, de sajnos nem találtam semmi érdekeset, azon kívül, hogy a bázis alatt van valamilyen alagút rendszer van, de erre már valamennyire rájöttünk. Nem sokkal később Kaija vissza jött. Minden bizonnyal véget ért a" randija" és folytatta az akták rendezését, olvasását, de most valami nagyon unott fejjel. Valami máson gondolkozott az biztos, de mivel gondolat olvasásra nem vagyok képes, inkább folytattam a talált leletek vizsgálását. Már rájöttünk, hogyan észlelhetjük kis távolságból és tudjuk azt is, hogy nem radioaktívak annak ellenére, hogy majdnem mindenhol van valamilyen sugárzási nyom. Azon képessége, hogy a sebeket hihetetlen gyorsasággal gyógyítja igazi rejtély még. Kaptunk mikroszkópot is az Intézettől, melyet használatba is vettem azonnal. A leletről lekapartam valamennyit és a port tárgylemezre helyezve, beraktam a mikroszkópba, de sajnos ez sem világosította meg a dolgokat. A mikroszkópban is csak sima kőpornak tűnik a színét kivéve és nem mutat semmi rendellenességet. Mindazonáltal ilyen könnyen nem adom fel és egyszer rájövök, vajon mi adja eme különleges képességeket.
A másik leletről még nem sikerül kiderítenünk milyen dolgokra képes, de hamarosan remélhetőleg arra is rájövünk.
Épp azon tanakodtam hátha valami kapcsolat van a lelet és a talált hely között, mikor belépett újra "Jeges" avagy Iván, ha jól emlékszem. A Főhadnagy tanácsára jött, hogy értesítsen minket az északra tartó akcióról, hogy képben legyünk róla és ha bármi óhajunk, sóhajunk van, amit ott elintézhetnének nekünk, akkor szóljunk. Pár pillanat múlva be is ugrott, hogy lenne is egy kérés. Ha újra mennek ki, akkor talán találhatnak új leletet is. Gyorsan utána szóltam Jegesnek, mielőtt elment, hogy lenne valami, amire megkérnénk.
A kezébe adtam a képződményt jelző detektort és mivel csak ő volt ott, gyorsan elmagyaráztam neki hogyan kell kezelni az eszközt és hogyan működik.
Nagyjából megértette látszatra. Elmagyaráztam neki, hogy egy kis led villogott a műszer közepén és éles csipogó hangot adott ki, amikor a nálunk tárolt képződményeken teszteltük le. Amilyen közel van a képződményhez, olyan gyorsan villog és csipog a műszer. Miután elköszönt még gyorsan utána mondtam, hogy igyekezzen vigyázni rá, mert ez prototípus és még csak kettő van belőle.
Aznap semmi más nem történt, s korán feküdtem le, hogy holnap frissen tudjam folytatni munkámat.
Következő nap teljesen átlagosnak indult, de ami akkor történt azt soha nem fogom elfelejteni.
Nem sokkal dél előtt a semmiből hirtelen megszólalt a vészjelző szirénája, majd a hangszóróból recsegett a parancs.
- Mindenki a véd állásokra! Mutánsok törtek be a keleti kapunál!
Nem tudom mennyi mutáns jött, de nem sokkal a parancs után mér eszeveszett lövöldözés vette kezdetét. A rengeteg lövés hang között hallani lehetett, ahogy a mutánsok adják ki utolsó hangjukat, mielőtt meghalnak, de hamarosan emberek kiáltása és ordítása is becsatlakozott, ahogy a mutánsok elérték a védőket. A borzalmas hangoktól szinte megbénultam, ahogy elképzeltem, hogyan halnak meg lent a katonák.
Miután felébredtem a sokkból gyorsan elkezdtem pakolni mindent, amit ellehet vinni, s Kerenszkij professzor is így tett. Igyekeztünk minél több papírt, s egyéb fontos dolgot elrakni mielőtt el kell hagynunk a helyet. Épp egy mágneses teret érzékelő detektort pakoltam el, mikor egy mutáns kutya tévedt be hozzánk és rávette magát Kerenszkij professzorra. Mivel még soha nem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam mit tegyek és csak egy helyben álltam. Szerencsére Kerenszkij professzor másképp volt ezzel hála katonai képzettségének, s ahogy próbálta egy kézzel távol tartani a mutáns kutya éles fogait a nyakától másik kezével elő húzta kését és egy pontos szúrással leterítette a mutánst, ahogy átvágta a torkát. A prof elkezdte letörölni a rá fröccsent vért, mikor a főhadnagy lépett be sietve.
- Épp időben Főhadnagy úr! Már kezdtük azt hinni hogy maga is odaveszett. - Mondta Kerenszkij professzor nem is zavartatva magát.
- Jöjjenek gyorsan! Kiürítjük a bázist! - Mondta nekünk és már indultam is volna, de akkor szóltam neki
- Várjon! Kaija még nincs itt! Nem hagyhatjuk itt! - Próbáltam győzködni.
- Nincs rá időnk! Ha van egy kis esze akkor már eltűnt innen. Ha nincs akkor magára vessen! Egyenlőre az a fontos hogy maguk biztonságban legyenek! - válaszolta rá
- Hogy mondhat ilyet?! Elvégre ő is ember! Ráadásul egy fiatal lány! - vágtam vissza.
- Nem fogok megdögleni egy határsértő miatt! És maguk sem! Ez parancs! Szóval kuss legyen és mozgás! - Ordította és megragadva a karomnál elkezdett kirángatni az épületből.
Odakint még mindig fejvesztett harc fojt, de szinte már alig voltak élő emberek, de ugyanezt lehetett elmondani a mutánsokról is. Rengeteg halott katona és mutáns borította az egész udvart, de még páran harcoltak szétszórva, legalábbis lehetett hallani a gépfegyver tüzet és a mutánsok ordítását. Látni viszont egy élő embert se láttunk. Teljesen elborzadtam a látványon és örültem, hogy a gyomrom nem mondta fel a szolgálatot, mert eme borzalmas látvány örökké kísérteni fog. Egyes egyedül egy sebesültet találtunk, amikor kifelé jöttünk. A katona a földön feküdt egy pár halott mutáns alatt és épp egy ugyanolyan mutáns kutya készült volna megölni, mint amilyen Kerenszkij professzorra támadt a laborban.
A főhadnagy elővette fegyverét és egy pontos lövéssel le is terítette a mutánst. Ezután kiemelték a sebesült katonát a mutáns tetemek alól és megkezdtük a bázis elhagyását. Sajnos a kijáratunknál néhány mutáns összegyűlt, de szerencsékre az egyik katonánál volt gránát vető, s miután kilőtte halálos csomagját a mutánsoknak vége lett egy robbanással. Elég mocskosra sikerült, mivel mindenfelé repültek véres cafatok, húsdarabok. Mikor kiértünk a kapuhoz egy robbanást hallottunk az épület tetejéről és egy ember zuhant le onnan. Egy villanyoszlop törött végére esett, ami átszúrta a mellkasát, viszont azonnal felismertem és elakadt a lélegzetem. Kaija volt. Nem ezt érdemelte itt, amilyen szép teremtés volt. Nagyon sajnáltam, hogy máris eltávozott közölünk, de reméltem valami jobb helyre került. Eme gondolatokból egy rántás zökkentett, ki ahogy Kerenszkij prof rángatta meg a kezem hozzá mondva, hogy majd tartunk rendes megemlékezést róla, de most mennünk kell innen.
Az intézet területéről kijutva egy rövid idő múlva egy mocsaras részhez jutottunk. A mocsár közepén egy régi dobozos felépítményű utánfutó állt félig elsüllyedve, mely most a búvóhelyünk lesz egy időre. Pár hulladékot akart a főhadnagy a partról az utánfutóhoz állítani hogy legyen min átkelnünk, de már nem kellett mert már egy pár ilyen hulladék állt az utánfutó előtt és pont az ajtóhoz vezetett. Mintha valaki már bejutott volna. Nem tűnt jó előjelnek. A főhadnagy is rájött erre, s lassan elindult az ajtó felé. Az ajtóhoz érve alig pillantott be, máris egy gépfegyver sorozat csattant az ajtón és egy kiáltás hallatszott bentről.
- Tűnés! Átkozott mutáns dögök!
A főhadnagy igyekezett a lövések ellen fedezékbe bújni, de csak egy vasdarabon volt képes valamennyire ezt megtenni. Viszont a ő is vissza kiáltott, miután a lövések abba maradtak.
- TÜZET SZÜNTESS! EMBEREK VAGYUNK! - Majd belógatta a kezét az utánfutó ajtaján.
Hirtelen dobogás hallatszik aztán az ajtóban feltűnik egy alacsony katona.
- Ó te jó ég! - Kiált fel hangosan a homlokára csapva amikor meglátja a főhadnagyot.
- Sajnálom uram! Nem tudtam hogy önök azok! - Próbált mentegetőzni a fiatal srác és miután felsegített minket az utánfutóra tisztelegni kezdett.
- Uram! Alek Prokofiev Közlegény jelentkezem! És elnézését kérem az előbbi incidens miatt!
- Pihenj! - Mondta a főhadnagy - Nem a maga hibája! Honnan tudhatta volna hogy emberek vagyunk? Na de halljam! Hogy került ide fiam?- Kérdezte tőle.
Én leültem az egyik sarokba, hogy feldolgozzam a történteket. A katonát alaposan kifaggatták. Nem értettem meg mindent, de azt igen, hogy van rádió itt. Sajnos a főhadnagy arcából ítélve nem igazán sikerült kapcsolatot teremtenie a parancsnoksággal. Kerenszkij professzor a magunkkal hozott sebesülthöz ment és egy kötszeres csomaggal igyekezett annyit segíteni, amennyit lehet. A főhadnagy tovább próbált kapcsolatba lépni a rádióval, de csak az északra küldött csoportot tudta elérni. Annyit hallottam, hogy legalább egy óra mire elérnek hozzánk.
Miután letette a rádiót a falnak támaszkodott és észrevettem, hogy az oldalán van egy seb, ami rendesen vérzik . Felébredve a történtek okozta sokkon felkeltem és odaléptem hozzá, hogy ellássam a sebet. Amikor készen voltam vele valamennyire segítettem kényelembe helyezni, majd mondtam hogy pihenjen.
Viszont ekkor ugrott be, hogy mivel a főhadnagy kirángatott a laborból ott maradtak a képződmények. Amint megérkezik az északra küldött csapat meg fogom említeni a főhadnagynak. Az a gyógyító képességű lelet létfontosságú.
Axon várom a folytatásod 