joeetm
New Member
jó, hát akkor nőjjön drasztikusan a stalker/km2 arány 
Reni van fantáziám 
csak nehéz hangsúlyt vinni a leírt szövegbe
Reni van fantáziám
csak nehéz hangsúlyt vinni a leírt szövegbe Enigma-108
New Member
Ez nem volt szép RENI 
Bár megértem a döntésedet.
Bár megértem a döntésedet.Reni! Ha nem baj, ezt felhasználom!
Odaérve a Kordoni bázisra, már elgondolkodtam, hogy mi lehetett ez a hely. Tsatsoulin eléggé komoran fogadott. Behívott a szobájába és cigivel kínált. Furcsa volt tőle, soha nem dohányzott, és utálta a füstöt. Elém dobott egy dokumentumot, tele furcsa lényekkel. Átnéztem őket, párral találkoztam, de volt egy halom, amit nem láttam még.
-Mik ezek?
-Mutánsok. A zónában alakultak ki. Nem tudjuk az eredetüket, csak azt, hogy....
Lövéseket hallok. Kifutok az AK-val a kezemben, és körbe nézek. Valami marha egy kutyára egy sorozatot rádobott. A kutyus elbújt. Odasietek a rejtekéhez, és megnézem, ez az a kutya, amelyik a csajjal volt. Ha jól tudom, a csaj az Agropromban maradt. De ha a kutya itt van, és a csaj nincs.....Akkor valami gáz van! Visszasietek a bázisra, ahol már készülődnek valahova, három BTR, és egy dzsipp. Mi a? Hova mennek ezek?
-Tsatsoulin! Mit csinálsz?
-Pattanj gyerek! Nincs időnk! Az Agropromot támadás érte!
-Jajj ne!
Bepattantam, és elindultunk az intézet felé. Mielőtt behatoltunk volna, megnéztük messziről. Nem láttunk túlélőket, de azért bementünk. Csapatokra oszlottunk és átkutattuk a helyet. A többiek éppen a fő épületet nézték, én meg a kapu alatt őr szolgálatot teljesítettem. Azt veszem észre, hogy a vállamra csöppen egy csepp vér. Felnézek, egy test van fölöttem. Rászúródott egy kiálló vascsőre. Felugrottam, felhúztam magam a szélén, és rá néztem. Ő volt az. Látszott rajta, hogy lassan halt meg szegény. A francba. Leugrottam, és a többieket megkerestem. Tsatsoulin megerősítette félelmeimet, senki nem élte túl. Mindenki odaveszett. Összeszedtük a maradék felszerelést és egy csapatot hátrahagyva visszamentünk a Kordoni bázisra. Itt már semmit nem tehetünk. Most Tsatsoulint nem cseszegetem, ez még őt is megviselte. De mik ezek a mutánsok? Hogy verhettek szét egy egész helyőrséget egy nap alatt? Ráadásul GRU ügynökök is ki voltak ide vezényelve. 10 GRU ügynökből 8 halott, kettő AKE*, valószínűleg halottak. 10 GRU ügynök a kiképzése miatt, képes elfoglalni egy egész falut! És egy csapat fegyvertelen vadállat megöli őket? Hihetetlen. Mi történt itt? Mi volt ez? Az aktákat átlapozom, amiket Tsatsoulin adott. Kíváncsi vagyok mik vannak itt
Aztán kapok egy rádió üzenetet. Egy csapat túlélő befészkelte magát a pincébe, és túlélték. Most hallgatják ki őket, hogy mik voltak ezek a dögök. Hamarosan vadászni megyünk.
Odaérve a Kordoni bázisra, már elgondolkodtam, hogy mi lehetett ez a hely. Tsatsoulin eléggé komoran fogadott. Behívott a szobájába és cigivel kínált. Furcsa volt tőle, soha nem dohányzott, és utálta a füstöt. Elém dobott egy dokumentumot, tele furcsa lényekkel. Átnéztem őket, párral találkoztam, de volt egy halom, amit nem láttam még.
-Mik ezek?
-Mutánsok. A zónában alakultak ki. Nem tudjuk az eredetüket, csak azt, hogy....
Lövéseket hallok. Kifutok az AK-val a kezemben, és körbe nézek. Valami marha egy kutyára egy sorozatot rádobott. A kutyus elbújt. Odasietek a rejtekéhez, és megnézem, ez az a kutya, amelyik a csajjal volt. Ha jól tudom, a csaj az Agropromban maradt. De ha a kutya itt van, és a csaj nincs.....Akkor valami gáz van! Visszasietek a bázisra, ahol már készülődnek valahova, három BTR, és egy dzsipp. Mi a? Hova mennek ezek?
-Tsatsoulin! Mit csinálsz?
-Pattanj gyerek! Nincs időnk! Az Agropromot támadás érte!
-Jajj ne!
Bepattantam, és elindultunk az intézet felé. Mielőtt behatoltunk volna, megnéztük messziről. Nem láttunk túlélőket, de azért bementünk. Csapatokra oszlottunk és átkutattuk a helyet. A többiek éppen a fő épületet nézték, én meg a kapu alatt őr szolgálatot teljesítettem. Azt veszem észre, hogy a vállamra csöppen egy csepp vér. Felnézek, egy test van fölöttem. Rászúródott egy kiálló vascsőre. Felugrottam, felhúztam magam a szélén, és rá néztem. Ő volt az. Látszott rajta, hogy lassan halt meg szegény. A francba. Leugrottam, és a többieket megkerestem. Tsatsoulin megerősítette félelmeimet, senki nem élte túl. Mindenki odaveszett. Összeszedtük a maradék felszerelést és egy csapatot hátrahagyva visszamentünk a Kordoni bázisra. Itt már semmit nem tehetünk. Most Tsatsoulint nem cseszegetem, ez még őt is megviselte. De mik ezek a mutánsok? Hogy verhettek szét egy egész helyőrséget egy nap alatt? Ráadásul GRU ügynökök is ki voltak ide vezényelve. 10 GRU ügynökből 8 halott, kettő AKE*, valószínűleg halottak. 10 GRU ügynök a kiképzése miatt, képes elfoglalni egy egész falut! És egy csapat fegyvertelen vadállat megöli őket? Hihetetlen. Mi történt itt? Mi volt ez? Az aktákat átlapozom, amiket Tsatsoulin adott. Kíváncsi vagyok mik vannak itt
Aztán kapok egy rádió üzenetet. Egy csapat túlélő befészkelte magát a pincébe, és túlélték. Most hallgatják ki őket, hogy mik voltak ezek a dögök. Hamarosan vadászni megyünk.
Capt Axon
New Member
Azért mindenki nem halhatott meg...hisz ott van a két prof meg a főhadnagy. Ilyen gyorsan leírnátok őket a karakterek gazdáinak engedélye nélkül?
A férfi mereven állt, és nézett engem. Az egész tér vakító fehérségben vibrált, őt azonban árnyékszerű aura vette körül.
Az arca félhomályba burkolózott, de még így is látszott két mély, éjfekete szemgolyója. Testhez álló fekete öltönyt viselt,
sötét nyakkendővel, kezében egy lakkozott, ezüstgombos sétapálcát tartott. 30-35 évesnek látszott, kemény arcvonásokkal,
és kissé rendezetlen, félhosszú fekete szemgolyóval.
A tekintete egyenesen
a lelkembe fúródott, szinte égetett. Elviselhetetlen kisugárzása volt. Legszívesebben elfordítottam volna a fejem,
a fehérséget bámulva, de nem tehettem.
Ő pedig csak bámult. Aztán lassan, a férfi vékony, pengeszerű ajkai megmozdultak:
- Mióta beléptél, kíváncsi voltam rád. Te is jól tudod, hogy teljesen felesleges volt idejönnöd azért, hogy pénzt keress a családodnak,
ezer más módod lett volna rá. Téged nem a pénz vonzott ide. Ki akartál törni az életedből. Kalandot akartál, önállóságot, küzdelmet...
Akárhogy is, megkaptad. Bár sokkal tovább húztad, mint sejtettem. Igazából reméltem, hogy hamar meghalsz. Túl kiszámíthatatlan voltál,
mert nem voltál teljesen olyanok, mint az itteni emberek. Túl keveset törődtél magaddal. Pontosan, akármit is próbálsz mutatni,
téged érdekel a többi ember. Van benned becsület és együttérzés. Utálom a fajtád, de valahogy tiszteletet ébresztesz bennem,
ami ritka. Talán a szánalom teszi ezt, amit a morális korlátoltságod miatti evolúciós hátrányod fölött érzek. Akárhogy is,
a vége felé már szinte élveztem nézni, hogy boldogulsz. Látni a csalódottságod, hogy azért utaztál az univerzum
legveszedelmesebb helyére, hogy aztán aktatologató legyél, valamint a kétségeid, ahogy fontolgattad magadban a szökést,
amit végül is mindig a kötelességtudatod akadályozott meg...
Hirtelen eltűnt a fehérség, és az első dolog, amit éreztem, a hideg eső volt a bőrömön. Körülnéztem. A férfival egy épület tetején álltunk. Ismerős kéményeket láttam, majd rájöttem: A szarkofágon állunk.
- Ez a hely az enyém - folytatta a férfi -. Minden, amit itt látsz, az én gondolataim szüleménye. Szorosabb értelmezésben
én magam vagyok minden, ami az általatok "Zóna" névre keresztelt terület határain belül van. Bár ez a kis világ, lényem miniatürizált
kivetülése csak nem rég formálódott meg, öltött alakot,, én magam egyidős vagyok az emberiséggel.
Én vagyok minden, amit megpróbáltatok eltörölni magatokból. Én vagyok az érzéketlenség, a hideg, könyörtelen ráció,
gátlások nélküli és határtalan. Bennem testesül meg féktelen kapzsiságotok és birtoklási vágyatok, céltalan erőszakotok,
kevély fennhéjázásotok. Te pedig még nem törtél meg. Azt akarom, hogy ösztönállat légy, hogy felejts el minden belső értéket,
hogy féktelen legyél az önzőségben. Ezt el kell érned ahhoz, hogy elengedjelek. Meg kell halnod, és újjá kell születned
aljas és alantas lényként. Meg foglak törni. És akkor, és csakis akkor hagyhatod el ezt a helyet. Most megengedem neked,
hogy folytasd az utad. Gondoskodni fogok rólad, hiszen fontos feladat áll előtted. Meg kell romlanod, ha el akarod hagyni a Zónát...
Váratlanul éles fájdalom hasított a mellkasomba, s azt hittem, hogy szétszakadok. Vörös fényt láttam, majd szemeim felnyíltak. Újra levegőt szívtam, az érzések sokkal valóságosabbak lettek... ám valami akadályozott a mozgásban. Mindenhol falak vettek körül. Ijedten tapogattam körül magamon, majd belém hasított a felismerés: egy koporsóban vagyok.
Az arca félhomályba burkolózott, de még így is látszott két mély, éjfekete szemgolyója. Testhez álló fekete öltönyt viselt,
sötét nyakkendővel, kezében egy lakkozott, ezüstgombos sétapálcát tartott. 30-35 évesnek látszott, kemény arcvonásokkal,
és kissé rendezetlen, félhosszú fekete szemgolyóval.
A tekintete egyenesen
a lelkembe fúródott, szinte égetett. Elviselhetetlen kisugárzása volt. Legszívesebben elfordítottam volna a fejem,
a fehérséget bámulva, de nem tehettem.
Ő pedig csak bámult. Aztán lassan, a férfi vékony, pengeszerű ajkai megmozdultak:
- Mióta beléptél, kíváncsi voltam rád. Te is jól tudod, hogy teljesen felesleges volt idejönnöd azért, hogy pénzt keress a családodnak,
ezer más módod lett volna rá. Téged nem a pénz vonzott ide. Ki akartál törni az életedből. Kalandot akartál, önállóságot, küzdelmet...
Akárhogy is, megkaptad. Bár sokkal tovább húztad, mint sejtettem. Igazából reméltem, hogy hamar meghalsz. Túl kiszámíthatatlan voltál,
mert nem voltál teljesen olyanok, mint az itteni emberek. Túl keveset törődtél magaddal. Pontosan, akármit is próbálsz mutatni,
téged érdekel a többi ember. Van benned becsület és együttérzés. Utálom a fajtád, de valahogy tiszteletet ébresztesz bennem,
ami ritka. Talán a szánalom teszi ezt, amit a morális korlátoltságod miatti evolúciós hátrányod fölött érzek. Akárhogy is,
a vége felé már szinte élveztem nézni, hogy boldogulsz. Látni a csalódottságod, hogy azért utaztál az univerzum
legveszedelmesebb helyére, hogy aztán aktatologató legyél, valamint a kétségeid, ahogy fontolgattad magadban a szökést,
amit végül is mindig a kötelességtudatod akadályozott meg...
Hirtelen eltűnt a fehérség, és az első dolog, amit éreztem, a hideg eső volt a bőrömön. Körülnéztem. A férfival egy épület tetején álltunk. Ismerős kéményeket láttam, majd rájöttem: A szarkofágon állunk.
- Ez a hely az enyém - folytatta a férfi -. Minden, amit itt látsz, az én gondolataim szüleménye. Szorosabb értelmezésben
én magam vagyok minden, ami az általatok "Zóna" névre keresztelt terület határain belül van. Bár ez a kis világ, lényem miniatürizált
kivetülése csak nem rég formálódott meg, öltött alakot,, én magam egyidős vagyok az emberiséggel.
Én vagyok minden, amit megpróbáltatok eltörölni magatokból. Én vagyok az érzéketlenség, a hideg, könyörtelen ráció,
gátlások nélküli és határtalan. Bennem testesül meg féktelen kapzsiságotok és birtoklási vágyatok, céltalan erőszakotok,
kevély fennhéjázásotok. Te pedig még nem törtél meg. Azt akarom, hogy ösztönállat légy, hogy felejts el minden belső értéket,
hogy féktelen legyél az önzőségben. Ezt el kell érned ahhoz, hogy elengedjelek. Meg kell halnod, és újjá kell születned
aljas és alantas lényként. Meg foglak törni. És akkor, és csakis akkor hagyhatod el ezt a helyet. Most megengedem neked,
hogy folytasd az utad. Gondoskodni fogok rólad, hiszen fontos feladat áll előtted. Meg kell romlanod, ha el akarod hagyni a Zónát...
Váratlanul éles fájdalom hasított a mellkasomba, s azt hittem, hogy szétszakadok. Vörös fényt láttam, majd szemeim felnyíltak. Újra levegőt szívtam, az érzések sokkal valóságosabbak lettek... ám valami akadályozott a mozgásban. Mindenhol falak vettek körül. Ijedten tapogattam körül magamon, majd belém hasított a felismerés: egy koporsóban vagyok.
Capt Axon
New Member
(Cold engedélyével) Kiril Ivanir Főhadnagy:
Átlagos reggelnek indult ez a nap is, mint eddig mindegyik. Papírok iktatása, veszteségek leírása, ellátmány felírása, és az eddig megszerzett kutatási anyagok átnyálazása. Az egész idáig mindig az unalomig ment, szinte agybajt kap az ember tőle.
Az egyetlen dolog pedig az egészben ami segít ezt elviselhetőbbé tenni az az iroda ajtaján belépő Dima, aki mint eddig minden reggel egy jó erős kávéval kezdi a napot. Solomon pedig mint mindig vele tart.
- Szép jó reggelt bratyó! - Köszönt oda nekem Dima és átnyújtotta az egyik poharat.
- Jó reggelt! - Köszöntem vissza és elvettem a poharat.
Jó mélyet kortyoltam a gőzölgő fekete folyadékból majd kissé frissebben, éberebben ültem le az asztal mögé. Dima az asztalhoz lépve a papírhegyeket nézegette, majd félig megemelve az egyik papírt viccelődve rákérdezett.
- Jézusom! Ki se látszol a papír munkából. Nem unod még?
- Miért? Akarod a posztot? - Kérdeztem vissza, felnézve rá.
- Nosza! Úgy látom valaki vissza vágyik a katonák közé. - Nevetett fel Solomon.
- Nem lenne rossz újra terepen lenni, de valakinek ezt is csinálni kell. - Mondtam és folytattam a munkát.
Közben míg én újra vissza tértem a "mókuskerekemhez", Dima az ablakhoz lépve hunyorogni kezdett a távolba, majd megkérdezte.
- Hát ez meg mi a fene?!
- Micsoda? - Kérdeztem fel sem nézve a papírokról.
Majd Solomon is az ablakhoz lépett és kinézett rajta.
- Te jó ég! Kiril! Ezt neked is látnod kéne! - Mondta Solomon teljesen ledöbbenve.
- Mi az már? - Kérdeztem rá és felálltam az asztal mögül, majd az ablakhoz léptem.
Követve a társaim példáját én is kinéztem az ablakon, de szinte egyből lesokkoltam. A távolban egy meglehetősen hatalmas mutáns közelített a bázis felé, iszonyatos robajjal és ha ez még nem lett volna elég, mögötte már bukkant is fel a dombok mögül egy hatalmas mutáns horda. Iszonyatos látvány volt. Csak úgy özönlöttek a bázis felé, élükön azzal a hatalmas valamivel.
- Most mi lesz? - Kérdezett Dima.
De én csak álltam ott döbbenten és bámultam a felénk rontó hordát.
- KIRIL! MI LEGYEN? - Rázott ki a sokkból Dima és nézett rám.
- Általános riadó! - Mondtam elhalkulva nekik, továbbra is a hordát nézve, mint akit megigézett.
Erre Dimáék rögtön, lekapva a hátukról a fegyvereket már a folyosón csőre töltöttek és szaladtak lefelé.
Én pedig feleszmélve a horda látványából, lekaptam a falifogasról a pisztolytáskámat, meg a kabátom és felöltözve rohantam Dimáék után.
- DIMA! - Kiáltottam utánuk, erre ők vissza fordultak.
- Ne szakadjatok el! Ki kell ürítenünk a bázist! Ha megvagytok menjetek a hátsó kapuhoz és biztosítsátok ha lehet!
- Rendben! - Kiáltott vissza Dima és felmutatta a hüvelykujját.
Azzal én is rohantam lefelé a lépcsőn. Leérve a földszintre kirohantam az ajtón. Odakint már elkezdődött a fejetlenség, katonák rohangáltak jobbra-balra, fejvesztve üvöltöztek egymásnak, az egész közül csak a védelmi parancsnok hangja volt a legérdesebb.
- MINDENKI A VÉD ÁLLÁSOKRA! MUTÁNSOK TÖRTEK BE A KELETI KAPUNÁL! - Ordította torkaszakadtából.
Hamarosan pedig el is kezdődött a harc. Mindenki eszeveszetten lőtt akinél fegyver volt, még olyan is akadt aki alig volt felöltözve, mezítláb egy szál nadrágban gépkarabéllyal a kezében próbálta vissza tartani a mutánsokat. De sajna sikertelenül. Annyira szét volt mindenki szóródva hogy a mutánsok könnyedén rajtuk ütöttek.
- VÉDELMI ALAKZATBA! TARTANI AZ ÁLLÁSOKAT! - Kiáltottam amilyen hangosan csak lehetett, de szinte késő volt. A mutánsok olyan hirtelen és meglepetés szerűen ütöttek rajtunk, hogy reagálni se volt időnk.
A Védelmi parancsnok is próbálta volna összetartani a népet, de hiába. Aki még figyelt volna a parancsra, azt vagy elkapták, vagy már eleve halottak voltak. Vagy pedig egyszerűen túlságosan el voltak foglalva az őket bekerítő mutánsokkal akik épp széttépni szándékoztak őket.
Egy pár embernek sikerült és hamarosan háttal az alakzatnak védték magukat és sikerült beüzemelni az egyik BTR-t is, így hamarosan felugattak a gép 12,7mm-es ágyúi.
De ez kevés volt ennyi mutánshoz, ráadásul egy hatalmas lény könnyedén felborította a BTR-t. Ennyi! Fújhatjuk a páncélos támogatást.
Aztán látom hogy az a hatalmas dög megindult egyenesen felém. Felkészültem a legrosszabbra, újratáraztam a pisztolyom, majd rátartva a hatalmas lényre meghúztam többször is a ravaszt.
De szinte semmi. A lövedékek átcsaptak a szinte már rothadó húsán, de mintha meg se érezte volna. Csak jött és jött, majd egy suhintással félre lökött az útjából és elindult befelé az épület ajtaján.
Homályos látással, kóvályogva emeltem fel a fejem és pillantottam a szörny felé és akkor megpillantottam.
A lány akit az Orosz és a csapata mentett ki valahonnan. Láttam ahogy a lány hihetetlen sebességgel fut felfelé az épület lépcsőjén a szörny meg utána, mintha alapból ismerné a lányt és határtalanul gyűlölné.
Tehát valamit eltitkolt előlünk ez a leányzó. De ezen már nem volt időm gondolkozni, kezdtem elveszíteni az eszméletem. Sötétedett előttem a világ, kezdtem egyre gyengébbnek érezni magam, de aztán egy hirtelen éles fájdalomtól az arcomon magamhoz tértem.
Dima jelent meg a szemeim előtt és vágott pofon még egyszer. Amikor készült volna még egyet lekeverni nekem hogy magamhoz térjek, megragadtam a karját és annyit mondtam:
- Már ébren vagyok! - Aztán feltápászkodtam a földről, megigazítottam a kabátom és felkaptam a földről a pisztolyom.
- Helyzet? - Kérdeztem Dima felé.
- Nagyon sz@r! A mutánsok teljesen betörtek. Egyik út sem járható, hatalmas a fejvesztettség, még nagyobb a veszteség.
- A tudósok?
- Gőzöm sincs.
- Gyerünk! - Mondtam és beléptem az épület ajtaján. Odabent hatalmas volt a pusztítás, mindenhol csak annak a hatalmas dögnek a lábnyomai és amerre járt, mindenhol szét volt rombolva a hely.
Szerencsére A tudósok irodája az első emeleten volt. Gyorsan berontottunk rajta és benéztünk. Odabent megtaláltuk a két tudósunkat. Kerenszkij professzor épp söpörte le magáról egy mutáns kutya vérét, míg a másik kezében egy véres kés, a lábánál pedig egy döglött farkas kutyaféle volt, amit már csak az ideg rángatott. Ezalatt Andrej professzor folyamatosan egy nagy táskába gyömöszölte a kutatási anyagokat és próbálta menteni a menthetőt.
- Épp időben Főhadnagy úr! Már kezdtük azt hinni hogy maga is odaveszett. - Mondta Kerenszkij professzor nem is zavartatva magát.
- Jöjjenek gyorsan! Kiürítjük a bázist! - Mondtam oda nekik és már indultam is volna, de akkor Andrej professzor szólt.
- Várjon! Kaija még nincs itt! Nem hagyhatjuk itt! - Próbált győzködni.
- Nincs rá időnk! Ha van egy kis esze akkor már eltűnt innen. Ha nincs akkor magára vessen! Egyenlőre az a fontos hogy maguk biztonságban legyenek!
- Hogy mondhat ilyet?! Elvégre ő is ember! Mégiscsak egy lány!
- Nem fogok megdögleni egy határsértő miatt! És maguk sem! Ez parancs! Szóval kuss legyen és mozgás! - Ordítottam rá a professzorokra és Andrej professzort megragadva a karjánál kirángattam őket az épületből.
Odakint még mindig fejvesztett harc fojt, de szinte már alig voltak élő emberek. De ugyanezt lehetett elmondani a mutánsokról is. Rengeteg halott katona és mutáns borította az egész udvart, de még páran harcoltak, legalábbis lehetett hallani a gépfegyver tüzet és a mutánsok ordítását. Látni viszont egy élő embert se láttunk. Egyes egyedül egy sebesültet találtunk, amikor kifelé indultunk a bázisról. A katona a földön feküdt egy pár halott mutáns alatt és épp egy ugyanolyan farkas kutya készült volna "elfogyasztani" a menekülni próbáló katonát, mint amilyet Kerenszkij professzor is megölt a laborban.
A kutya épp a katona torkába készült marni, amikor fogtam a CZ-75-öst, célra tartottam és meghúztam a ravaszt. A lövedék sebesen robbant ki a fegyver csövéből és egyenesen a kutya fejébe csapódott és a másik oldalán ki is jött rengeteg vér és agyvelő kíséretében.
A kutya remegő állkapoccsal és felakadt szemekkel dőlt mereven az oldalára akárcsak egy teli krumplis zsák. A katona pedig rémült szemekkel pillantott ránk, majd próbálta magát továbbra is kimenekíteni a halott mutánsok tetemei alól.
Odarohantunk és a tetemeket leemelve a katonáról felsegítettük. Dima és Solomon gyorsan a vállára kapta a sebesültet és támogatták, közben folyamatosan a hátsó kapu felé rohantunk. De a kapu előtt rengeteg mutáns volt. Mivel más kiút nem volt Dima átadta a sebesültet Solomonnak, majd vállhoz emelte a gépfegyverét és a gránát vetőből kilőtt egy gránátot a kapu felé.
A gránát gyorsan, halk puffanással repült ki a csőből majd egy hangos csattanással csapódott be a kapu előtt táborozó mutánsok közé.
A fal mögül kinézve láttam ahogy a mutánsoknak már csak hűlt helyük volt. Ahol álltak ott most csak egy kisebb füstölgő kráter és rengeteg széttépett mutáns volt.
Vissza húzódva a fal mögé bólintottam Dimáéknak és elindultunk kifelé a kapun. Gyorsan mozogva, keveset nézelődve mentünk és siettünk ahogy csak bírtunk, amikor hirtelen mögülünk egy hatalmas robbanás hallatszott és vissza pillantva láttuk hogy az intézet tetején robbant valami, és valaki lefelé zuhan a tetőről. A zuhanó alak láttán eszembe jutott a lány, majd ahogy teste leért a földre, tovább haladtunk.
Az intézet területéről kijutva egy rövid futólépés után egy mocsaras részhez jutottunk. A mocsár közepén egy régi dobozos felépítményű utánfutó állt félig elsüllyedve.
- Ideiglenes búvóhelynek megteszi. - Mondta Dima.
- Ja....És még te mondtad hogy halálra fogjuk unni magunkat itt. Nem igaz? - Kérdeztem vissza neki.
- Azt csak unalomból mondtam. - Mentegetőzött.
Pár masszív hulladékot akartunk a partról az utánfutóhoz állítani hogy legyen min átkelnünk, de már nem kellett mert már egy pár ilyen hulladék állt az utánfutó előtt és pont az ajtóhoz vezetett. Mintha valaki már bejutott volna.
- Príma! Mintha csak ide teremtették volna! - Szólt Solomon és indult volna befelé Dimával együtt amikor megállítottam őket.
- Várjatok csak! Nem gyanús ez egy kicsit nektek? - Kérdeztem.
- Micsoda? - Kérdezett vissza Dima.
- Hát szerintetek? Szerintetek miért áll úgy ez a hulladékhegy, mintha már lenne bent valaki?
- Arra célzol hogy.....?
- Pontosan! - Mondtam és már magam elé emelve a pisztolyt lassan végigugrálva a süppedős hulladékokon elindultam az utánfutó felé.
Az ajtóhoz érve alig pillantottam be rajta, máris egy gépfegyver sorozat csattant az ajtón és egy kiáltás hallatszott bentről. A gépfegyver tűz hatására próbáltam fedezékbe húzódni, de mivel fedezék sehol sem volt és alig fél lábbal álltam csak egy darab vason, így hátamat az utánfutó oldalának vetve összekuporodtam azon az egy vasdarabon és a sorozat után felemeltem a fejem.
- Tűnés! Átkozott mutáns dögök!
A hang hallatán felkiáltottam.
- TÜZET SZÜNTESS! EMBEREK VAGYUNK! - Majd belógattam a kezem az utánfutó ajtaján, remélve hogy a bent ülő meglátja.
Hirtelen dobogás hallatszik aztán az ajtóban feltűnik egy alacsony, vékony figura katonai egyenruhában.
- Ó te jó ég! - Kiált fel hangosan a homlokár csapva amikor meglát engem a vasdarabon kuporogni.
- Sajnálom uram! Nem tudtam hogy önök azok! - Próbált mentegetőzni a fiatal srác, aztán felsegítve minket az utánfutóra tisztelegni kezdett.
- Uram! Alek Prokofiev Közlegény jelentkezem! És elnézését kérem az előbbi incidens miatt!
- Pihenj! - Mondtam és közben segítettem Dimáéknak valamennyire kényelembe helyezni a sebesültet. - Nem a maga hibája! Honnan tudhatta volna hogy emberek vagyunk? Na de halljam! Hogy került ide fiam?
- Kérdeztem a közlegényt.
- Uram! Közvetlen az incidens kitörése után menekültem ide.
- Dezertált? - Kérdezte Solomon a sebesült mellől.
- Nem uram! A rádiós szobában voltam amikor kitört ez az egész. A riadó megszólalása után én is ki akartam menni a többiek után. De aztán.....
- De aztán? - Kérdeztem érdeklődve.
- De aztán láttam mi folyik odakint. Istenem!......Csak úgy jöttek és jöttek a semmiből!.....És...És......Sorra ölték le a többieket. Reménytelen helyzet volt. És én nem akartam meghalni. Hisz csak nem rég kerültem ide......A barátomat is Zsenykát...őt is elkapták pillanatok alatt.
- Tehát egyszerűen csak elmenekült. - Fűzte hozzá Dima.
- Dima! Hallgass! Folytassa Közlegény! - Mondtam.
- Hát.....Az egészet látva nem haboztam. Felkaptam ezt a tábori rádiót és Zsenykával együtt elindultunk ide....de.....Zsenykát megölték a kapunál. Nem akartak minket futni hagyni. Alig tudtam elmenekülni. - Mondta a katona bűnbánóan és nézett a padlóra, szinte már sírva.
- Nem maga a hibás Közlegény! Mi is épphogy kijutottunk onnan. Az intézet amúgy is veszett fejsze nyele volt már akkor. Jól tette hogy ide jött. Na de!.....Meg van még az a tábori rádió?
- Igen uram! - Mondta a közlegény remegő hangon és kinyitotta a hátizsákját majd összeszerelte a rádiót.
- Itt van uram! - Mondta a közlegény és leülve a sarokba folyamatosan a gépkarabélyát szorongatva az ajtót figyelte.
- Dima! A sebesült hogy van?
- Hát......Úgy ahogy...Megmarad. De azért bőven orvosi segítségre lenne szüksége. - Mondta.
Erre Kerenszkij professzor felállt majd odalépett a sebesülthöz.
- Engedjen oda! Megnézem mit tehetek. - És egy elsősegély csomagot elvéve nekilátott ellátni a sebesült katonát.
- Jól van! Dima! Solomon! Figyeljétek az ajtót és ne engedjetek be semmit, ami nem katonai egyenruhát visel! Én addig megnézem el tudom-e érni a Kordont.
- Rendben! - Mondta Dima és a fegyverét a kezébe kapva a fülke egyik ablakához tapadt, Solomon pedig leguggolt az ajtó széléhez.
Én közben lázasan tekergettem a rádiót és próbáltam elérni a Kordont. De a statikus zörejek arra engedtek következtetni, hogy ez lehetetlen vállalkozás lesz.
Többszöri próbálkozás után feladtam a reményt hogy a Kordon jelentkezni fog. Így aztán abbahagytam a rádió tekergetését és gondolkodóba estem. Rövid ideig tartó gondolkozás után pedig azonnal bevillant.
- Én hülye! - Kiáltottam fel.
- Mi van? - Nézett rám Dima értetlenül.
- Az északi területre küldött katonák! Hogy is hívják őket?........Megvan! Az Oroszék! Ők még biztos kint vannak felderítésen!
- Arra a nagy darab kopasz mogorva alakra gondolsz aki segített ennek az istenverte intézetnek a megtalálásában?
- Pontosan! - Erősítettem meg Dima válaszát. - Valószínű hogy ők még kint vannak, és mit sem tudnak erről az egészről. Ha el tudjuk érni őket akkor ha egy kevés is, de lesz esélyünk vissza jutni a Kordonhoz.
- Felejtsd el őket Kiril! Azt se tudjuk hogy élne e még egyáltalán. Hisz ahová küldted őket, még azt se tudjuk mi van. - Mondta Solomon.
- Igaz.....De ismerem én ezt a brigádot. Ha valahogy is, de teljesítik a feladatot.
- Hát. Nem tudom. Talán. Tegyük fel hogy élnek és meg is kapják az üzenetet. De hogy gondolod hogy vissza jutunk a Kordonig? Hisz idáig is egy egész konvojjal jöttünk.
- Igen! Idáig. De emlékszel? Az úton nem is volt semmi probléma. Simán eljöttünk idáig gond nélkül.
- Igen! De vedd figyelembe hogy azóta bőven változott is a helyzet. Ki tudja hogy azóta nem e ezek a dögök lepik el teljes egészében az ide vezető utat? Ráadásul mit vársz 4 embertől?! Ezek a dögök egy egész bázist feldúltak gond nélkül. Úgy szaladtak át a katonákon mint forró kés a vajon! Mi meg alig vagyunk egy páran!
- Jó! Elegem van! Nincs kedvem tovább hallgatni a pesszimista megjegyzéseidet Solomon! Értsd meg! Meg kell próbálnunk vagy itt döglünk meg! Valakinek figyelmeztetni kell a Kordont hogy mekkora erővel állunk szemben. Különben ők is erre a sorsra juthatnak. Főleg hogy ott még lazább a helyzet mint ami itt volt.
Amiatt a 4 ember miatt meg ne aggodalmaskodj! Sokat próbált katonák ezek, ismerem már jól őket. Tűzön vízen átmásznak! Különösen az Orosz. Lefogadom hogy nem is tűnt fel neked hogy ki ő.
- Nem igazán.
- Nos elárulhatom ezt neked! Emlékszel még arra a fickóra Afganisztánban, aki egymaga megoldotta egy egész konvoj biztosítását a hegyek között?
- Arra az elvetemült tisztre gondolsz aki rá bontotta az egész hegyoldalt a felkelőkre amikor azok többszörös túlerővel megtámadták a konvojt?
- Pontosan.
- Igen. Jól emlékszem. Ő képzett ki engem is Dimát Taskentben. Elvetemült egy állat volt. De nem azt akarod mondani amire gondolok.....Ugye?
- De bizony! Progjebnak hadnagy személyesen.
- Nocsak! Az öreg idáig eljutott élve? Mi már azt hittük hogy rég nyugdíjban van. Vagy hogy ott maradt Afganisztánban.
- Nem...Él és virul. És jelenleg most itt van tőlünk nem messze Északra.
- Ha életben van.
- HA életben van...... - Tettem hozzá Dima után.
Rövid ideig tartó tekergetés után mindig beleszóltam a mikrofonba. De semmi. És ezzel még sokáig így voltam, de aztán végre amikor már kezdtem feladni a reményt, egy rövid sistergés után valaki jelentkezett.
- Agroprom hívja az Oroszt és csapatát! Orosz jelentkezz!
- Itt az Orosz! Na nyögd ki mi van! A Főhadnagy mégis csak megbánta hogy elküldött minket ide az istenháta mögé? Mert mesélhetnénk egy s mást. - Szólt a rádióból az ismerős erős hang, ami nem túl hízelgően szólt rólam, de ennek ellenére akkor örültem életemben először pár ilyen rossz szónak.
Rögtön a mikrofonba szóltam.
- Igen! Már megbántam hogy elküldtem magukat oda Hadnagy! - A rádióból erre csönd, aztán egy kis idő múlva újra megszólal.
- Öhm...Uram! Hogy hogy személyesen jelentkezik?
- Hagyja ezt Hadnagy! Megtámadtak minket. Az egész intézetet kipraterálták a mutánsok. Volt köztük egy akkora dög mint egy teherautó. Egy páncélost is úgy felborított mintha csak egy üres konzervdoboz lett volna.
- Hogy hogy?
- Nem tudjuk. Egyszer csak megjelentek. Élükön azzal a nagy döggel. Reméltük hogy maguk többet tudnak mondani, mivel maguk tapasztaltabbak ilyen ügyben. De most hagyjuk ezt! Sürgős fuvarra lenne szükségünk egészen vissza a Kordonig. Megoldható lenne?
- Hát.....Szerintem nem probléma. Amúgy is épp vissza jönni készültünk. Ez a hely.........Áh! A hideg futkos tőle a hátamon.
- Akkor siessenek! - Mondtam a rádióba.
- Sietünk ahogy tudunk. Kb 1 óra múlva ott leszünk. Csak mondja meg hogy hol vannak.
- Itt vagyunk az intézettől nem messze egy mocsár közepén. Egy utánfutóban.
- Egy utánfutóban??? - Kérdezett vissza hüledezve az Orosz.
- Igeeeen! Egy utánfutóban! - Válaszoltam kissé ingerülten.
- Rendben! Mint mondtam.....Kb 1 óra múlva jelentkezünk.
- Értettem. Vége. - Mondtam aztán készültem volna letenni a rádiót amikor újabb hang szólalt meg belőle.
- Főhadnagy úr! Mi van Kaijával? - Kérdezett az Orosz egyik embere, de aztán hallottam ahogy elveszik tőle a rádiót és hogy az Orosz mondja neki hogy "ezt nem most kéne megkérdeznie".
De azért újra felvettem a rádiót és válaszoltam.
- Nem tudom biztosan. Amikor utoljára láttam, akkor az intézet teteje felé szaladt, nyomában azzal a nagy döggel. Mintha az a lény ismerte és csak rá vadászott volna. Valószínűleg ő is meghalt. Sajnálom fiam!
Aztán fél perc csönd végül egy lehangolt, elkeseredett hang hallatszott.
- Értem. Köszönöm a tájékoztatást uram. Vége.
Aztán letettem a rádiót és a falnak támaszkodtam. Kissé félrehúzva a kabátot megnézem az oldalamat és látok rajta egy szép nagy sebet. Azt hiszem akkor kaptam amikor az a nagy dög félre söpört az útjából.
Vérzik is rendesen és már fáj is. Eddig az elmúlt pár órában történtek miatt nem is törődtem vele, csak most veszem észre. Fáradt is vagyok és már jártányi erőm sincs.
Andrej professzor felülkerekedve a sokkon ami nemrég érte, a sebet megpillantva odalépett hozzám és ellátta a sebet. Amikor készen volt vele segített engem is valamennyire kényelembe helyezni, majd mondta hogy pihenjek.
Rám is fér....Az elmúlt napokban csak dolgoztam és dolgoztam, a pihenés szót meg még csak nem is ismertem. Most ugyan a helyzet gázos, de legalább most igazán pihenhetek.
Folytatása következik....
Átlagos reggelnek indult ez a nap is, mint eddig mindegyik. Papírok iktatása, veszteségek leírása, ellátmány felírása, és az eddig megszerzett kutatási anyagok átnyálazása. Az egész idáig mindig az unalomig ment, szinte agybajt kap az ember tőle.
Az egyetlen dolog pedig az egészben ami segít ezt elviselhetőbbé tenni az az iroda ajtaján belépő Dima, aki mint eddig minden reggel egy jó erős kávéval kezdi a napot. Solomon pedig mint mindig vele tart.
- Szép jó reggelt bratyó! - Köszönt oda nekem Dima és átnyújtotta az egyik poharat.
- Jó reggelt! - Köszöntem vissza és elvettem a poharat.
Jó mélyet kortyoltam a gőzölgő fekete folyadékból majd kissé frissebben, éberebben ültem le az asztal mögé. Dima az asztalhoz lépve a papírhegyeket nézegette, majd félig megemelve az egyik papírt viccelődve rákérdezett.
- Jézusom! Ki se látszol a papír munkából. Nem unod még?
- Miért? Akarod a posztot? - Kérdeztem vissza, felnézve rá.
- Nosza! Úgy látom valaki vissza vágyik a katonák közé. - Nevetett fel Solomon.
- Nem lenne rossz újra terepen lenni, de valakinek ezt is csinálni kell. - Mondtam és folytattam a munkát.
Közben míg én újra vissza tértem a "mókuskerekemhez", Dima az ablakhoz lépve hunyorogni kezdett a távolba, majd megkérdezte.
- Hát ez meg mi a fene?!
- Micsoda? - Kérdeztem fel sem nézve a papírokról.
Majd Solomon is az ablakhoz lépett és kinézett rajta.
- Te jó ég! Kiril! Ezt neked is látnod kéne! - Mondta Solomon teljesen ledöbbenve.
- Mi az már? - Kérdeztem rá és felálltam az asztal mögül, majd az ablakhoz léptem.
Követve a társaim példáját én is kinéztem az ablakon, de szinte egyből lesokkoltam. A távolban egy meglehetősen hatalmas mutáns közelített a bázis felé, iszonyatos robajjal és ha ez még nem lett volna elég, mögötte már bukkant is fel a dombok mögül egy hatalmas mutáns horda. Iszonyatos látvány volt. Csak úgy özönlöttek a bázis felé, élükön azzal a hatalmas valamivel.
- Most mi lesz? - Kérdezett Dima.
De én csak álltam ott döbbenten és bámultam a felénk rontó hordát.
- KIRIL! MI LEGYEN? - Rázott ki a sokkból Dima és nézett rám.
- Általános riadó! - Mondtam elhalkulva nekik, továbbra is a hordát nézve, mint akit megigézett.
Erre Dimáék rögtön, lekapva a hátukról a fegyvereket már a folyosón csőre töltöttek és szaladtak lefelé.
Én pedig feleszmélve a horda látványából, lekaptam a falifogasról a pisztolytáskámat, meg a kabátom és felöltözve rohantam Dimáék után.
- DIMA! - Kiáltottam utánuk, erre ők vissza fordultak.
- Ne szakadjatok el! Ki kell ürítenünk a bázist! Ha megvagytok menjetek a hátsó kapuhoz és biztosítsátok ha lehet!
- Rendben! - Kiáltott vissza Dima és felmutatta a hüvelykujját.
Azzal én is rohantam lefelé a lépcsőn. Leérve a földszintre kirohantam az ajtón. Odakint már elkezdődött a fejetlenség, katonák rohangáltak jobbra-balra, fejvesztve üvöltöztek egymásnak, az egész közül csak a védelmi parancsnok hangja volt a legérdesebb.
- MINDENKI A VÉD ÁLLÁSOKRA! MUTÁNSOK TÖRTEK BE A KELETI KAPUNÁL! - Ordította torkaszakadtából.
Hamarosan pedig el is kezdődött a harc. Mindenki eszeveszetten lőtt akinél fegyver volt, még olyan is akadt aki alig volt felöltözve, mezítláb egy szál nadrágban gépkarabéllyal a kezében próbálta vissza tartani a mutánsokat. De sajna sikertelenül. Annyira szét volt mindenki szóródva hogy a mutánsok könnyedén rajtuk ütöttek.
- VÉDELMI ALAKZATBA! TARTANI AZ ÁLLÁSOKAT! - Kiáltottam amilyen hangosan csak lehetett, de szinte késő volt. A mutánsok olyan hirtelen és meglepetés szerűen ütöttek rajtunk, hogy reagálni se volt időnk.
A Védelmi parancsnok is próbálta volna összetartani a népet, de hiába. Aki még figyelt volna a parancsra, azt vagy elkapták, vagy már eleve halottak voltak. Vagy pedig egyszerűen túlságosan el voltak foglalva az őket bekerítő mutánsokkal akik épp széttépni szándékoztak őket.
Egy pár embernek sikerült és hamarosan háttal az alakzatnak védték magukat és sikerült beüzemelni az egyik BTR-t is, így hamarosan felugattak a gép 12,7mm-es ágyúi.
De ez kevés volt ennyi mutánshoz, ráadásul egy hatalmas lény könnyedén felborította a BTR-t. Ennyi! Fújhatjuk a páncélos támogatást.
Aztán látom hogy az a hatalmas dög megindult egyenesen felém. Felkészültem a legrosszabbra, újratáraztam a pisztolyom, majd rátartva a hatalmas lényre meghúztam többször is a ravaszt.
De szinte semmi. A lövedékek átcsaptak a szinte már rothadó húsán, de mintha meg se érezte volna. Csak jött és jött, majd egy suhintással félre lökött az útjából és elindult befelé az épület ajtaján.
Homályos látással, kóvályogva emeltem fel a fejem és pillantottam a szörny felé és akkor megpillantottam.
A lány akit az Orosz és a csapata mentett ki valahonnan. Láttam ahogy a lány hihetetlen sebességgel fut felfelé az épület lépcsőjén a szörny meg utána, mintha alapból ismerné a lányt és határtalanul gyűlölné.
Tehát valamit eltitkolt előlünk ez a leányzó. De ezen már nem volt időm gondolkozni, kezdtem elveszíteni az eszméletem. Sötétedett előttem a világ, kezdtem egyre gyengébbnek érezni magam, de aztán egy hirtelen éles fájdalomtól az arcomon magamhoz tértem.
Dima jelent meg a szemeim előtt és vágott pofon még egyszer. Amikor készült volna még egyet lekeverni nekem hogy magamhoz térjek, megragadtam a karját és annyit mondtam:
- Már ébren vagyok! - Aztán feltápászkodtam a földről, megigazítottam a kabátom és felkaptam a földről a pisztolyom.
- Helyzet? - Kérdeztem Dima felé.
- Nagyon sz@r! A mutánsok teljesen betörtek. Egyik út sem járható, hatalmas a fejvesztettség, még nagyobb a veszteség.
- A tudósok?
- Gőzöm sincs.
- Gyerünk! - Mondtam és beléptem az épület ajtaján. Odabent hatalmas volt a pusztítás, mindenhol csak annak a hatalmas dögnek a lábnyomai és amerre járt, mindenhol szét volt rombolva a hely.
Szerencsére A tudósok irodája az első emeleten volt. Gyorsan berontottunk rajta és benéztünk. Odabent megtaláltuk a két tudósunkat. Kerenszkij professzor épp söpörte le magáról egy mutáns kutya vérét, míg a másik kezében egy véres kés, a lábánál pedig egy döglött farkas kutyaféle volt, amit már csak az ideg rángatott. Ezalatt Andrej professzor folyamatosan egy nagy táskába gyömöszölte a kutatási anyagokat és próbálta menteni a menthetőt.
- Épp időben Főhadnagy úr! Már kezdtük azt hinni hogy maga is odaveszett. - Mondta Kerenszkij professzor nem is zavartatva magát.
- Jöjjenek gyorsan! Kiürítjük a bázist! - Mondtam oda nekik és már indultam is volna, de akkor Andrej professzor szólt.
- Várjon! Kaija még nincs itt! Nem hagyhatjuk itt! - Próbált győzködni.
- Nincs rá időnk! Ha van egy kis esze akkor már eltűnt innen. Ha nincs akkor magára vessen! Egyenlőre az a fontos hogy maguk biztonságban legyenek!
- Hogy mondhat ilyet?! Elvégre ő is ember! Mégiscsak egy lány!
- Nem fogok megdögleni egy határsértő miatt! És maguk sem! Ez parancs! Szóval kuss legyen és mozgás! - Ordítottam rá a professzorokra és Andrej professzort megragadva a karjánál kirángattam őket az épületből.
Odakint még mindig fejvesztett harc fojt, de szinte már alig voltak élő emberek. De ugyanezt lehetett elmondani a mutánsokról is. Rengeteg halott katona és mutáns borította az egész udvart, de még páran harcoltak, legalábbis lehetett hallani a gépfegyver tüzet és a mutánsok ordítását. Látni viszont egy élő embert se láttunk. Egyes egyedül egy sebesültet találtunk, amikor kifelé indultunk a bázisról. A katona a földön feküdt egy pár halott mutáns alatt és épp egy ugyanolyan farkas kutya készült volna "elfogyasztani" a menekülni próbáló katonát, mint amilyet Kerenszkij professzor is megölt a laborban.
A kutya épp a katona torkába készült marni, amikor fogtam a CZ-75-öst, célra tartottam és meghúztam a ravaszt. A lövedék sebesen robbant ki a fegyver csövéből és egyenesen a kutya fejébe csapódott és a másik oldalán ki is jött rengeteg vér és agyvelő kíséretében.
A kutya remegő állkapoccsal és felakadt szemekkel dőlt mereven az oldalára akárcsak egy teli krumplis zsák. A katona pedig rémült szemekkel pillantott ránk, majd próbálta magát továbbra is kimenekíteni a halott mutánsok tetemei alól.
Odarohantunk és a tetemeket leemelve a katonáról felsegítettük. Dima és Solomon gyorsan a vállára kapta a sebesültet és támogatták, közben folyamatosan a hátsó kapu felé rohantunk. De a kapu előtt rengeteg mutáns volt. Mivel más kiút nem volt Dima átadta a sebesültet Solomonnak, majd vállhoz emelte a gépfegyverét és a gránát vetőből kilőtt egy gránátot a kapu felé.
A gránát gyorsan, halk puffanással repült ki a csőből majd egy hangos csattanással csapódott be a kapu előtt táborozó mutánsok közé.
A fal mögül kinézve láttam ahogy a mutánsoknak már csak hűlt helyük volt. Ahol álltak ott most csak egy kisebb füstölgő kráter és rengeteg széttépett mutáns volt.
Vissza húzódva a fal mögé bólintottam Dimáéknak és elindultunk kifelé a kapun. Gyorsan mozogva, keveset nézelődve mentünk és siettünk ahogy csak bírtunk, amikor hirtelen mögülünk egy hatalmas robbanás hallatszott és vissza pillantva láttuk hogy az intézet tetején robbant valami, és valaki lefelé zuhan a tetőről. A zuhanó alak láttán eszembe jutott a lány, majd ahogy teste leért a földre, tovább haladtunk.
Az intézet területéről kijutva egy rövid futólépés után egy mocsaras részhez jutottunk. A mocsár közepén egy régi dobozos felépítményű utánfutó állt félig elsüllyedve.
- Ideiglenes búvóhelynek megteszi. - Mondta Dima.
- Ja....És még te mondtad hogy halálra fogjuk unni magunkat itt. Nem igaz? - Kérdeztem vissza neki.
- Azt csak unalomból mondtam. - Mentegetőzött.
Pár masszív hulladékot akartunk a partról az utánfutóhoz állítani hogy legyen min átkelnünk, de már nem kellett mert már egy pár ilyen hulladék állt az utánfutó előtt és pont az ajtóhoz vezetett. Mintha valaki már bejutott volna.
- Príma! Mintha csak ide teremtették volna! - Szólt Solomon és indult volna befelé Dimával együtt amikor megállítottam őket.
- Várjatok csak! Nem gyanús ez egy kicsit nektek? - Kérdeztem.
- Micsoda? - Kérdezett vissza Dima.
- Hát szerintetek? Szerintetek miért áll úgy ez a hulladékhegy, mintha már lenne bent valaki?
- Arra célzol hogy.....?
- Pontosan! - Mondtam és már magam elé emelve a pisztolyt lassan végigugrálva a süppedős hulladékokon elindultam az utánfutó felé.
Az ajtóhoz érve alig pillantottam be rajta, máris egy gépfegyver sorozat csattant az ajtón és egy kiáltás hallatszott bentről. A gépfegyver tűz hatására próbáltam fedezékbe húzódni, de mivel fedezék sehol sem volt és alig fél lábbal álltam csak egy darab vason, így hátamat az utánfutó oldalának vetve összekuporodtam azon az egy vasdarabon és a sorozat után felemeltem a fejem.
- Tűnés! Átkozott mutáns dögök!
A hang hallatán felkiáltottam.
- TÜZET SZÜNTESS! EMBEREK VAGYUNK! - Majd belógattam a kezem az utánfutó ajtaján, remélve hogy a bent ülő meglátja.
Hirtelen dobogás hallatszik aztán az ajtóban feltűnik egy alacsony, vékony figura katonai egyenruhában.
- Ó te jó ég! - Kiált fel hangosan a homlokár csapva amikor meglát engem a vasdarabon kuporogni.
- Sajnálom uram! Nem tudtam hogy önök azok! - Próbált mentegetőzni a fiatal srác, aztán felsegítve minket az utánfutóra tisztelegni kezdett.
- Uram! Alek Prokofiev Közlegény jelentkezem! És elnézését kérem az előbbi incidens miatt!
- Pihenj! - Mondtam és közben segítettem Dimáéknak valamennyire kényelembe helyezni a sebesültet. - Nem a maga hibája! Honnan tudhatta volna hogy emberek vagyunk? Na de halljam! Hogy került ide fiam?
- Kérdeztem a közlegényt.
- Uram! Közvetlen az incidens kitörése után menekültem ide.
- Dezertált? - Kérdezte Solomon a sebesült mellől.
- Nem uram! A rádiós szobában voltam amikor kitört ez az egész. A riadó megszólalása után én is ki akartam menni a többiek után. De aztán.....
- De aztán? - Kérdeztem érdeklődve.
- De aztán láttam mi folyik odakint. Istenem!......Csak úgy jöttek és jöttek a semmiből!.....És...És......Sorra ölték le a többieket. Reménytelen helyzet volt. És én nem akartam meghalni. Hisz csak nem rég kerültem ide......A barátomat is Zsenykát...őt is elkapták pillanatok alatt.
- Tehát egyszerűen csak elmenekült. - Fűzte hozzá Dima.
- Dima! Hallgass! Folytassa Közlegény! - Mondtam.
- Hát.....Az egészet látva nem haboztam. Felkaptam ezt a tábori rádiót és Zsenykával együtt elindultunk ide....de.....Zsenykát megölték a kapunál. Nem akartak minket futni hagyni. Alig tudtam elmenekülni. - Mondta a katona bűnbánóan és nézett a padlóra, szinte már sírva.
- Nem maga a hibás Közlegény! Mi is épphogy kijutottunk onnan. Az intézet amúgy is veszett fejsze nyele volt már akkor. Jól tette hogy ide jött. Na de!.....Meg van még az a tábori rádió?
- Igen uram! - Mondta a közlegény remegő hangon és kinyitotta a hátizsákját majd összeszerelte a rádiót.
- Itt van uram! - Mondta a közlegény és leülve a sarokba folyamatosan a gépkarabélyát szorongatva az ajtót figyelte.
- Dima! A sebesült hogy van?
- Hát......Úgy ahogy...Megmarad. De azért bőven orvosi segítségre lenne szüksége. - Mondta.
Erre Kerenszkij professzor felállt majd odalépett a sebesülthöz.
- Engedjen oda! Megnézem mit tehetek. - És egy elsősegély csomagot elvéve nekilátott ellátni a sebesült katonát.
- Jól van! Dima! Solomon! Figyeljétek az ajtót és ne engedjetek be semmit, ami nem katonai egyenruhát visel! Én addig megnézem el tudom-e érni a Kordont.
- Rendben! - Mondta Dima és a fegyverét a kezébe kapva a fülke egyik ablakához tapadt, Solomon pedig leguggolt az ajtó széléhez.
Én közben lázasan tekergettem a rádiót és próbáltam elérni a Kordont. De a statikus zörejek arra engedtek következtetni, hogy ez lehetetlen vállalkozás lesz.
Többszöri próbálkozás után feladtam a reményt hogy a Kordon jelentkezni fog. Így aztán abbahagytam a rádió tekergetését és gondolkodóba estem. Rövid ideig tartó gondolkozás után pedig azonnal bevillant.
- Én hülye! - Kiáltottam fel.
- Mi van? - Nézett rám Dima értetlenül.
- Az északi területre küldött katonák! Hogy is hívják őket?........Megvan! Az Oroszék! Ők még biztos kint vannak felderítésen!
- Arra a nagy darab kopasz mogorva alakra gondolsz aki segített ennek az istenverte intézetnek a megtalálásában?
- Pontosan! - Erősítettem meg Dima válaszát. - Valószínű hogy ők még kint vannak, és mit sem tudnak erről az egészről. Ha el tudjuk érni őket akkor ha egy kevés is, de lesz esélyünk vissza jutni a Kordonhoz.
- Felejtsd el őket Kiril! Azt se tudjuk hogy élne e még egyáltalán. Hisz ahová küldted őket, még azt se tudjuk mi van. - Mondta Solomon.
- Igaz.....De ismerem én ezt a brigádot. Ha valahogy is, de teljesítik a feladatot.
- Hát. Nem tudom. Talán. Tegyük fel hogy élnek és meg is kapják az üzenetet. De hogy gondolod hogy vissza jutunk a Kordonig? Hisz idáig is egy egész konvojjal jöttünk.
- Igen! Idáig. De emlékszel? Az úton nem is volt semmi probléma. Simán eljöttünk idáig gond nélkül.
- Igen! De vedd figyelembe hogy azóta bőven változott is a helyzet. Ki tudja hogy azóta nem e ezek a dögök lepik el teljes egészében az ide vezető utat? Ráadásul mit vársz 4 embertől?! Ezek a dögök egy egész bázist feldúltak gond nélkül. Úgy szaladtak át a katonákon mint forró kés a vajon! Mi meg alig vagyunk egy páran!
- Jó! Elegem van! Nincs kedvem tovább hallgatni a pesszimista megjegyzéseidet Solomon! Értsd meg! Meg kell próbálnunk vagy itt döglünk meg! Valakinek figyelmeztetni kell a Kordont hogy mekkora erővel állunk szemben. Különben ők is erre a sorsra juthatnak. Főleg hogy ott még lazább a helyzet mint ami itt volt.
Amiatt a 4 ember miatt meg ne aggodalmaskodj! Sokat próbált katonák ezek, ismerem már jól őket. Tűzön vízen átmásznak! Különösen az Orosz. Lefogadom hogy nem is tűnt fel neked hogy ki ő.
- Nem igazán.
- Nos elárulhatom ezt neked! Emlékszel még arra a fickóra Afganisztánban, aki egymaga megoldotta egy egész konvoj biztosítását a hegyek között?
- Arra az elvetemült tisztre gondolsz aki rá bontotta az egész hegyoldalt a felkelőkre amikor azok többszörös túlerővel megtámadták a konvojt?
- Pontosan.
- Igen. Jól emlékszem. Ő képzett ki engem is Dimát Taskentben. Elvetemült egy állat volt. De nem azt akarod mondani amire gondolok.....Ugye?
- De bizony! Progjebnak hadnagy személyesen.
- Nocsak! Az öreg idáig eljutott élve? Mi már azt hittük hogy rég nyugdíjban van. Vagy hogy ott maradt Afganisztánban.
- Nem...Él és virul. És jelenleg most itt van tőlünk nem messze Északra.
- Ha életben van.
- HA életben van...... - Tettem hozzá Dima után.
Rövid ideig tartó tekergetés után mindig beleszóltam a mikrofonba. De semmi. És ezzel még sokáig így voltam, de aztán végre amikor már kezdtem feladni a reményt, egy rövid sistergés után valaki jelentkezett.
- Agroprom hívja az Oroszt és csapatát! Orosz jelentkezz!
- Itt az Orosz! Na nyögd ki mi van! A Főhadnagy mégis csak megbánta hogy elküldött minket ide az istenháta mögé? Mert mesélhetnénk egy s mást. - Szólt a rádióból az ismerős erős hang, ami nem túl hízelgően szólt rólam, de ennek ellenére akkor örültem életemben először pár ilyen rossz szónak.
Rögtön a mikrofonba szóltam.
- Igen! Már megbántam hogy elküldtem magukat oda Hadnagy! - A rádióból erre csönd, aztán egy kis idő múlva újra megszólal.
- Öhm...Uram! Hogy hogy személyesen jelentkezik?
- Hagyja ezt Hadnagy! Megtámadtak minket. Az egész intézetet kipraterálták a mutánsok. Volt köztük egy akkora dög mint egy teherautó. Egy páncélost is úgy felborított mintha csak egy üres konzervdoboz lett volna.
- Hogy hogy?
- Nem tudjuk. Egyszer csak megjelentek. Élükön azzal a nagy döggel. Reméltük hogy maguk többet tudnak mondani, mivel maguk tapasztaltabbak ilyen ügyben. De most hagyjuk ezt! Sürgős fuvarra lenne szükségünk egészen vissza a Kordonig. Megoldható lenne?
- Hát.....Szerintem nem probléma. Amúgy is épp vissza jönni készültünk. Ez a hely.........Áh! A hideg futkos tőle a hátamon.
- Akkor siessenek! - Mondtam a rádióba.
- Sietünk ahogy tudunk. Kb 1 óra múlva ott leszünk. Csak mondja meg hogy hol vannak.
- Itt vagyunk az intézettől nem messze egy mocsár közepén. Egy utánfutóban.
- Egy utánfutóban??? - Kérdezett vissza hüledezve az Orosz.
- Igeeeen! Egy utánfutóban! - Válaszoltam kissé ingerülten.
- Rendben! Mint mondtam.....Kb 1 óra múlva jelentkezünk.
- Értettem. Vége. - Mondtam aztán készültem volna letenni a rádiót amikor újabb hang szólalt meg belőle.
- Főhadnagy úr! Mi van Kaijával? - Kérdezett az Orosz egyik embere, de aztán hallottam ahogy elveszik tőle a rádiót és hogy az Orosz mondja neki hogy "ezt nem most kéne megkérdeznie".
De azért újra felvettem a rádiót és válaszoltam.
- Nem tudom biztosan. Amikor utoljára láttam, akkor az intézet teteje felé szaladt, nyomában azzal a nagy döggel. Mintha az a lény ismerte és csak rá vadászott volna. Valószínűleg ő is meghalt. Sajnálom fiam!
Aztán fél perc csönd végül egy lehangolt, elkeseredett hang hallatszott.
- Értem. Köszönöm a tájékoztatást uram. Vége.
Aztán letettem a rádiót és a falnak támaszkodtam. Kissé félrehúzva a kabátot megnézem az oldalamat és látok rajta egy szép nagy sebet. Azt hiszem akkor kaptam amikor az a nagy dög félre söpört az útjából.
Vérzik is rendesen és már fáj is. Eddig az elmúlt pár órában történtek miatt nem is törődtem vele, csak most veszem észre. Fáradt is vagyok és már jártányi erőm sincs.
Andrej professzor felülkerekedve a sokkon ami nemrég érte, a sebet megpillantva odalépett hozzám és ellátta a sebet. Amikor készen volt vele segített engem is valamennyire kényelembe helyezni, majd mondta hogy pihenjek.
Rám is fér....Az elmúlt napokban csak dolgoztam és dolgoztam, a pihenés szót meg még csak nem is ismertem. Most ugyan a helyzet gázos, de legalább most igazán pihenhetek.
Folytatása következik....
Ijedten kopogtattam a fát, amikor kaparás hangjára lettem figyelmes. Mintha ásás lett volna... A hang minden percben egyre erősebb lett, míg végül a koporsónak használt lőszeresláda tetejét kaparta.
Valami bevágott a láda és a teteje közé, és hallottam, ahogy az évtizedes fa kezdi megadni magát. Végül jókora reccsenéssel kiszakadt a plafon kétharmada, és a beáramló fénytől pár pillanatig nem láttam semmit...
Aztán kezdtek kirajzolódni a körvonalak. Egy egy méter mély gödör alján feküdtem, felettem egy Dalí-bajszos férfi állt olyan ruhában, mint ami a kocsisoknak van a régi Sherlock Holmes filmekben. Kezében fanyelű, ormótlan ásót tartott. Fején angol keménykalapot viselt. Ám a fekete szempárt semmivel sem lehetett összetéveszteni...
- Jó reggelt asszonyom, Winston , szolgálatára! - mondta, majd meghajolt.
Ekkor vettem észre, hogy a gödör peremén Carp áll, és nyüszít rám.
Felültem, megráztam a fejem, majd kikászálódtam a faláda maradványai közül. Hű társam farkát csóválva rohant felém, rám ugrott, és elkezdte nyaldosni az arcomat.
A férfi megköszörülte a torkát, mire megfordultam, és rá néztem. Mögötte egy hintó állt. A férfi odament, és a hintó csomagtartójából kiemelt egy skarlátszínű koffert, majd elém rakta.
- A csomagja, hölgyem. A viszontlátásra! - majd felpattant a hintóra, ami előtt két arab telivér állt.
A kocsi kerekei hatalmas port vertek, ahogy a jármű tovarobogott.
Kinyitottam a koffert. Benne volt mindenem: a ruháim, ellátmány, a számszeríjam és az egyéb eszközeim. Átöltöztem, majd elindultam felfedezni a területet.
Valami bevágott a láda és a teteje közé, és hallottam, ahogy az évtizedes fa kezdi megadni magát. Végül jókora reccsenéssel kiszakadt a plafon kétharmada, és a beáramló fénytől pár pillanatig nem láttam semmit...
Aztán kezdtek kirajzolódni a körvonalak. Egy egy méter mély gödör alján feküdtem, felettem egy Dalí-bajszos férfi állt olyan ruhában, mint ami a kocsisoknak van a régi Sherlock Holmes filmekben. Kezében fanyelű, ormótlan ásót tartott. Fején angol keménykalapot viselt. Ám a fekete szempárt semmivel sem lehetett összetéveszteni...
- Jó reggelt asszonyom, Winston , szolgálatára! - mondta, majd meghajolt.
Ekkor vettem észre, hogy a gödör peremén Carp áll, és nyüszít rám.
Felültem, megráztam a fejem, majd kikászálódtam a faláda maradványai közül. Hű társam farkát csóválva rohant felém, rám ugrott, és elkezdte nyaldosni az arcomat.
A férfi megköszörülte a torkát, mire megfordultam, és rá néztem. Mögötte egy hintó állt. A férfi odament, és a hintó csomagtartójából kiemelt egy skarlátszínű koffert, majd elém rakta.
- A csomagja, hölgyem. A viszontlátásra! - majd felpattant a hintóra, ami előtt két arab telivér állt.
A kocsi kerekei hatalmas port vertek, ahogy a jármű tovarobogott.
Kinyitottam a koffert. Benne volt mindenem: a ruháim, ellátmány, a számszeríjam és az egyéb eszközeim. Átöltöztem, majd elindultam felfedezni a területet.
Enigma-108
New Member
Capt Axon ! Brilliáns voltál mint legtöbbször. RENI ! Döbbenetes fordulat ! Égek a kíváncsiságtól mi volt ez. Aggódtam nem hallunk többet Carpelan felől.
Hát akkor vissza térnék ezúttal egy stalkerrel. A főhadnagy továbbiakban Axon kezében van.
- Viktor Vasilevich, de szólíts csak Vityának.
- Ahogy szeretnéd...Vitya. Nos mint mondtam a teherautón többnyire csak felszerelés lesz. Esetleg hátul egy két biztosító bokorugró de velük nem lesz gondod. Elől fogsz ülni Andrei mellet. Persze nem mehetsz civilben szóval kapsz felszerelést....ezzel elfordult tőlem és felnyitotta azt hatalmas ládát aminek eddig támaszkodott...először is a szokásos zubbony, nadrág párosítás, ezt megkapod ajándékba. Bakancsod van ha jó látom szóval azt nem kapsz. Málha mellény, néhány tár...nos lőszer az nincs valami sok szerintem egy tárnyit össze tudok szedni, szóval csak a látszat kedvéért bele tűzdeljük és persze a "szuka".
- Szuka ? Bocs de asszem elveszettem a fonalat....Amint megfordult szinte fortyogtam, és majdnem elsüllyedtem szégyenemben...
- A "szuka" vagy ha úgy jobban tetszik AKs-74u.
A kezembe nyomtam a cuccokat és csak a fejével biccentett egy öltöző szerű kamra irányába.
- Jobb lesz ha sietsz, vagy lemaradsz a fuvarról!
Szedtem is a lábaim gyorsan átvedlettem, lelkiekben is felkészültem, hogy katonát kell játszanom és csak reménykedhetem hogy nem szúrnak ki...minden esetre a táskámba elraktam a zöld nadrágom és egy fekete kapucnis pulcsit, tulajdonképpen ezekben jöttem ide is. Szóval bent is jó lesz. Viszont kabátom az nincs.
- Héé Zach nincs valami kabátod amit elvihetnék?
- Lássuk csak...tessék egy barna bőr kabát, jó hosszú és melegen fog tartani az fix.
Amennyire csak tudtam össze hajtottam és bele tuszkoltam a málhazsákomba. Remek most már szerintem készen is állok.
- A helyőrségen kit kell keresnem?
- Nikolay Blyahin őrmestert, de el van intézve minden az ő keze alá vagy beosztva papíron. Az első őrjárattal elhagyod a posztot és a határ mentén fogtok körül nézni határsértőket keresve. Ez lesz az egyetlen esélyed a szökésre és ezek után magadra vagy utalva akár sikerül akár nem.
- Rendben, köszönök mindent Dmitrij. Indulhatnék is akár.
- Hééé! és itt hagynál ennyi szívesség után, fizetés nélkül...közben a pisztolytokjára csúszott keze és ocsmány egy vigyor ült a képére...
Homlokomat ráncolva nyúltam a zsebembe amibe ott pihent a köteg pénz, három évi fizetésem, balra volt egy asztal oda dobtam. Az emberünk vén róka volt már, és nagyon kapzsi, csak egy pillantást vetett a pénzre és rávágta hogy...
- Ez nem lesz elég öcskös, azt hittem hogy jó barátokként válunk el.
- Hmmpff...tipikus, arra már nem emlékszik, hogy mivel tartozik a családomnak...tartod a markod mint a maláj kurvák...ezúttal a zubbonyom alányúltam és a felsőm zsebéből vettem elő egy ugyan kisebb de nagyobb címletekből álló köteget, számítottam rá hogy megkopaszt ez a disznó, ezért felvettem egy kis fizetés előleget az utolsó éjszakámon amit a főnököm nejével töltöttem. Ezzel drasztikusan csökkent keretem a zónába szánt pénzből. Ahogy a kezemben tartottam a pénzt lejátszottam ahogy az arcába vágom a pénzt és amíg ő azzal bajlódik egyszerűen lelövöm, utána gazdagon mennék be a zónába bár a helyőrségen keresztüli út bukta lenne de legalább a határig eltudnám magam vitetni onnan csak megoldanám. A merengésből a sofőr hangja rántott vissza.
- Nah mi lesz? Kezd szorítani az idő!
- Nyugalom! Megyek már. Fordítottam félre a fejem, de nem néztem hátra. Majd oda dobtam ezt a pakkot is az asztalra, bár ez a földön landolt de én már háttal voltam és mentem a teherautó felé. Csak a vénember szitkozódását hallottam.
A táskámat bevágtam a középső részre, majd felkapaszkodtam. Közben a sofőr is a elfoglalta a helyét a volán mögött. Ráköszörült, felbőgött a 180 ló, és megkezdtük a zötykölődést a Zóna felé.
Útközben jó beszélgető társnak bizonyult a kolléga. Kiderült hogy ő sem csípi Zachet bár nem tudom ki az aki elviseli azt a vén faszt. Rendes katona egyébként kötelesség tudó de muszáj ilyen "plusz" munkákat vállalni ha etetni akarja a családját. Hát ez van én jó helyre születtem nem volt soha gondunk pénzzel. De miután anyám meghalt apám teljesen rideg lett és ezért is menekülök inkább a zónába. Na meg persze a vezér is rájött már szerintem a kapcsolatunkra a nejével. Pedig én csak segíteni akartam szegény asszonyon, -végre valaki kielégített- szavakkal búcsúzott tőlem. Aztán a tettek mezejére lépett. Nah igen szép emlékek.
Fogalmam sincs mennyi időt vett igénybe az út. De bőven világosodott mikor megérkeztünk az első kapuhoz, egy gyors aláírás benéztek a ponyva alá, aztán robogtunk is tovább. A következő megálló úgy 20 percnyire volt. Itt újabb aláírás de már engem is és a két bakát is ellenőrizték hátul. Hozzám még egy gázálarcot is hozzám vágtak. Mondván hogy ez nem árt és jelenteni fogják a felettesemnek. Csak nyugodtan vacsorára már árkon bokron túl leszek. Ezután egy újabb nagyjából 20 percnyi út aminek a végén már látni lehetett az utolsó és legfontosabb pontot a zóna határán, magát a helyőrséget. Akkor nagy levegő és reméljük a legjobbakat.
Begurul, leparkol, lepakol...tiszta sor.
Eddig a kutya se kérdezte ki vagyok, vagy hogy honnan és miért. Nem is szándékoztam megvárni míg valami barátságos fazon nekem esik ismerkedni. Az első nagyon ráérős bokorugrót megkérdeztem merre találom Nikolay őrmestert. Az első vonalba irányított elméletileg az őrséget ellenőrzi. Egyenesen oda indultam, bár elszántságom kiült az arcomra és próbáltam minél mogorvább képet vágni az egészhez de mégis kiszúrt magának egy tiszthelyettes ha jól sejtem tizedes. Fenébe egyenes felém jön. Le is szólat.
- Közlegény álljon csak meg, nem rémlik az arca...
Oké most egy pillanatra meg állt bennem az ütő.
- ...nem láttam a fejadag osztásnál. Nah jöjjön csak velem. Utána mehet a dolgára, látom fontos lehet, de nekem meg le kell adni a jelentést.
Huh bameg...nah most meghűltem. De legalább kajám is lesz. Egyre jobb, tetszik ez a segítőkészség itt a zónában. Lehet jobban jártam volna ha a fegyvert se hozok. Itt tuti adnak rendeset, lőszerrel. Nah mindegy a jóból is megárt a sok. A tizedes a kezembe nyomta a az ellátmányt, nekem meg persze egyből leesett hogy a csomagom a teherautón maradt. Gondoltam tisztelegni kéne de mivel tele volt a kezem és ez a tizedesnek is feltűnt így csak biccentet majd a kezével legyintet hogy menjek és belebújt a papírjaiba. Siettem ahogy csak tudtam a tatyómig. Bele dobtam még a kaját is felkaptam a hátamra, a puskát a vállamra és indulás az őrmesterhez. Újfent szerencsém volt még ott téblábolt és ahogy nézem pont az őrjárathoz gyűjt "nyersanyagot". Mellé robbantam tisztelegtem és megszólítottam.
- Nikolay őrmester. Vasilevich közlegény szolgálatára, uram!
- Vasilevich? Hmm... jah persze maga az áthelyezett ugye?
- Igen, uram.
- Remélem minden rendben ment a "papír" munkánál...itt kérdőn húzta fel a szemöldökét de ugyanakkor látszott a hasonlóan kapzsi mosoly is mint amit Zach szokott produkálni egy sikeres üzlet után...
- Igen, a "kiegészítő" anyagom után elfogadták minden gond nélkül.
Elégedett mosollyal nyugtázta a válaszom.
- Akkor, itt remek lehetőség hogy bizonyítson közlegény, maga is kimegy az őrjárattal. Akár indulhatnak is.
- Köszönöm, uram.
Kezd elegem lenni ebből a katonásdiból...szóval indulhatnánk.
Még meg kellet várnom mire össze gyűlik a nép, velem együtt 5-en indultunk. Szerencsére nem kívántak semmilyen flancos katonai alakzatot felvenni csak hogy figyeljünk egymásra és tartsunk pár méter távolságot. Az első emberünk egy szép nagy szatyorral ment és dobálgatott mindenféle kacatot a csoportunk elé. Különös, bár hallottam különösebbeket is a Zónáról és a szeszélyeiről.
Nagyjából fél órányi csatangolás után egy vonyításra mindenki megdermedt és azonnal pásztázni kezdte a környéket, a környék bokros volt főleg néhány fa is tarkította a tájat de nem volt annyira összefüggő hogy erdősségnek nevezhessem. Újabb vonyítások, most már én felemeltem a fegyverem, a hangok közelednek és ez már nem vicc a srácok összébb húzódnak és szinte pattanásig feszül a levegő. Egy apró zörej a bokrok közül és csaholva ugrott ki egy tépett fejű kutya, nyáladzott mint a veszedelem. Pár másodperces reakció idő, majd üvölt a vezetőnk.
- Tűűűz!
A másik oldalamról...
- Alakzatba!
Felugatnak az kalasok. Ezzel egy időben a csapat jobb oldaláról egy kisebb falkányi kutya ront ránk.
- Jurij, vigyázz jobbról!
- Tárazok, fedezz!
- MEg van! Gyertek csak pokolfajzatok Hahahaaa! argghh....és ez volt valószínűleg az utolsó mondata. Az egyik dög elég közel került és jó pillanatban ugrott leteperte a katonát és feltépte a torkát, többet nem tudott tenni mert tele pumpálták a többiek és pár métert gurulva terült ki. Az alakzat amihez semmi közöm se volt megbomlott valaki a sérülthöz ugrott, a többiek lőttek tovább. Ennél nagyon felfordulást kívánni sem lehet. Kihátráltam majd megiramodtam a fák és a bokrok közé vetettem magam és futottam ahogy csak a lábam bírta, szépen fokozatosan halkult a lövöldöz és az ugatás is abba maradt egyszer, de a lövések utána még jó darabig hallatszódtak. Nem tudom mióta futok de elhaladtam egy épület együttes mellet is. Az udvarában traktort láttam meg néhány tagot, főleg feketében. Ha jól sejtem mind fegyveres volt. Tovább mentem fel kapaszkodtam egy kisebb dombra és meg álltam levegőért mert már sípolni kezdett a tüdőm. Nem vagyok én hozzá szokva az ilyen sprintekhez. Levegőért kapkodva nézelődtem körbe, majd végül egy fának támaszkodva mértem fel a helyzetet....vagyis csak akartam. A fa ugyanis kis híján rám dőlt. Egy nagy csattanás kíséretében, fegyveremért kapkodva próbáltam kideríteni hogy mi is történt. Leesett az állam a látványtól. Egy óriási vaddisznóval néztem farkas szemet a feje volt csak akkor mint én deréktől felfelé. Lassan elkezdtem hátrálni, de ez csak addig működött amíg meg nem lódult felém. Ijedtemben még a fegyver használatáról is megfeledkeztem hanyatt homlok elkezdtem szaladni lehetőleg minél távolabb ettől a dögtől. De ez lehetetlennek bizonyult egyre közelebbről hallottam a morajlását vagy nem is tudom milyen hangot adott ki de már-már földöntúli volt köze nem volt az általam ismert kisebb vaddisznó röfögéshez....ez annál erőteljes gyilkosabb volt. Ha jól sejtem most futottam ki a szerencsémből akkor hasast dobtam egy kisebb bokor átugrásnál, hogy egy igazán szép vércsík úszott végig az arcomon. Bár az adrenalin miatt amit jelenleg a fülemben is pumpált megpördültem valahonnan elszedtem a fegyverem és a vadállat felé küldtem egy sorozatot de az nem is vett arról tudomást és megállíthatatlan vonatként száguldott felém. Az utolsó pillanatban gurultam félre mielőtt felnyársalhatott volna...viszont amikor utána néztem az eddig legbizarrabb látványban volt részem azt hatalmas dögöt valami elkezdte be szippantani szinte éreztem hogy engem is húz a középpontja felé. A vaddisznó most már jól felismerhető hangon kezdett a végső vajúdásába fül süketítő visítás mellet. Majd pár másodperc múlva a disznó szétrobbant és egy lökés hullám meg a maradványai a malackának beterítettek és én szépen lefejeltem a mögöttem lévő farönköt...ami együttesen az előző eséssel elég volt ahhoz hogy fekete köpeny boruljon a világra.
Joe innetől tiéd a szó
)
- Viktor Vasilevich, de szólíts csak Vityának.
- Ahogy szeretnéd...Vitya. Nos mint mondtam a teherautón többnyire csak felszerelés lesz. Esetleg hátul egy két biztosító bokorugró de velük nem lesz gondod. Elől fogsz ülni Andrei mellet. Persze nem mehetsz civilben szóval kapsz felszerelést....ezzel elfordult tőlem és felnyitotta azt hatalmas ládát aminek eddig támaszkodott...először is a szokásos zubbony, nadrág párosítás, ezt megkapod ajándékba. Bakancsod van ha jó látom szóval azt nem kapsz. Málha mellény, néhány tár...nos lőszer az nincs valami sok szerintem egy tárnyit össze tudok szedni, szóval csak a látszat kedvéért bele tűzdeljük és persze a "szuka".
- Szuka ? Bocs de asszem elveszettem a fonalat....Amint megfordult szinte fortyogtam, és majdnem elsüllyedtem szégyenemben...
- A "szuka" vagy ha úgy jobban tetszik AKs-74u.
A kezembe nyomtam a cuccokat és csak a fejével biccentett egy öltöző szerű kamra irányába.
- Jobb lesz ha sietsz, vagy lemaradsz a fuvarról!
Szedtem is a lábaim gyorsan átvedlettem, lelkiekben is felkészültem, hogy katonát kell játszanom és csak reménykedhetem hogy nem szúrnak ki...minden esetre a táskámba elraktam a zöld nadrágom és egy fekete kapucnis pulcsit, tulajdonképpen ezekben jöttem ide is. Szóval bent is jó lesz. Viszont kabátom az nincs.
- Héé Zach nincs valami kabátod amit elvihetnék?
- Lássuk csak...tessék egy barna bőr kabát, jó hosszú és melegen fog tartani az fix.
Amennyire csak tudtam össze hajtottam és bele tuszkoltam a málhazsákomba. Remek most már szerintem készen is állok.
- A helyőrségen kit kell keresnem?
- Nikolay Blyahin őrmestert, de el van intézve minden az ő keze alá vagy beosztva papíron. Az első őrjárattal elhagyod a posztot és a határ mentén fogtok körül nézni határsértőket keresve. Ez lesz az egyetlen esélyed a szökésre és ezek után magadra vagy utalva akár sikerül akár nem.
- Rendben, köszönök mindent Dmitrij. Indulhatnék is akár.
- Hééé! és itt hagynál ennyi szívesség után, fizetés nélkül...közben a pisztolytokjára csúszott keze és ocsmány egy vigyor ült a képére...
Homlokomat ráncolva nyúltam a zsebembe amibe ott pihent a köteg pénz, három évi fizetésem, balra volt egy asztal oda dobtam. Az emberünk vén róka volt már, és nagyon kapzsi, csak egy pillantást vetett a pénzre és rávágta hogy...
- Ez nem lesz elég öcskös, azt hittem hogy jó barátokként válunk el.
- Hmmpff...tipikus, arra már nem emlékszik, hogy mivel tartozik a családomnak...tartod a markod mint a maláj kurvák...ezúttal a zubbonyom alányúltam és a felsőm zsebéből vettem elő egy ugyan kisebb de nagyobb címletekből álló köteget, számítottam rá hogy megkopaszt ez a disznó, ezért felvettem egy kis fizetés előleget az utolsó éjszakámon amit a főnököm nejével töltöttem. Ezzel drasztikusan csökkent keretem a zónába szánt pénzből. Ahogy a kezemben tartottam a pénzt lejátszottam ahogy az arcába vágom a pénzt és amíg ő azzal bajlódik egyszerűen lelövöm, utána gazdagon mennék be a zónába bár a helyőrségen keresztüli út bukta lenne de legalább a határig eltudnám magam vitetni onnan csak megoldanám. A merengésből a sofőr hangja rántott vissza.
- Nah mi lesz? Kezd szorítani az idő!
- Nyugalom! Megyek már. Fordítottam félre a fejem, de nem néztem hátra. Majd oda dobtam ezt a pakkot is az asztalra, bár ez a földön landolt de én már háttal voltam és mentem a teherautó felé. Csak a vénember szitkozódását hallottam.
A táskámat bevágtam a középső részre, majd felkapaszkodtam. Közben a sofőr is a elfoglalta a helyét a volán mögött. Ráköszörült, felbőgött a 180 ló, és megkezdtük a zötykölődést a Zóna felé.
Útközben jó beszélgető társnak bizonyult a kolléga. Kiderült hogy ő sem csípi Zachet bár nem tudom ki az aki elviseli azt a vén faszt. Rendes katona egyébként kötelesség tudó de muszáj ilyen "plusz" munkákat vállalni ha etetni akarja a családját. Hát ez van én jó helyre születtem nem volt soha gondunk pénzzel. De miután anyám meghalt apám teljesen rideg lett és ezért is menekülök inkább a zónába. Na meg persze a vezér is rájött már szerintem a kapcsolatunkra a nejével. Pedig én csak segíteni akartam szegény asszonyon, -végre valaki kielégített- szavakkal búcsúzott tőlem. Aztán a tettek mezejére lépett. Nah igen szép emlékek.
Fogalmam sincs mennyi időt vett igénybe az út. De bőven világosodott mikor megérkeztünk az első kapuhoz, egy gyors aláírás benéztek a ponyva alá, aztán robogtunk is tovább. A következő megálló úgy 20 percnyire volt. Itt újabb aláírás de már engem is és a két bakát is ellenőrizték hátul. Hozzám még egy gázálarcot is hozzám vágtak. Mondván hogy ez nem árt és jelenteni fogják a felettesemnek. Csak nyugodtan vacsorára már árkon bokron túl leszek. Ezután egy újabb nagyjából 20 percnyi út aminek a végén már látni lehetett az utolsó és legfontosabb pontot a zóna határán, magát a helyőrséget. Akkor nagy levegő és reméljük a legjobbakat.
Begurul, leparkol, lepakol...tiszta sor.
Eddig a kutya se kérdezte ki vagyok, vagy hogy honnan és miért. Nem is szándékoztam megvárni míg valami barátságos fazon nekem esik ismerkedni. Az első nagyon ráérős bokorugrót megkérdeztem merre találom Nikolay őrmestert. Az első vonalba irányított elméletileg az őrséget ellenőrzi. Egyenesen oda indultam, bár elszántságom kiült az arcomra és próbáltam minél mogorvább képet vágni az egészhez de mégis kiszúrt magának egy tiszthelyettes ha jól sejtem tizedes. Fenébe egyenes felém jön. Le is szólat.
- Közlegény álljon csak meg, nem rémlik az arca...
Oké most egy pillanatra meg állt bennem az ütő.
- ...nem láttam a fejadag osztásnál. Nah jöjjön csak velem. Utána mehet a dolgára, látom fontos lehet, de nekem meg le kell adni a jelentést.
Huh bameg...nah most meghűltem. De legalább kajám is lesz. Egyre jobb, tetszik ez a segítőkészség itt a zónában. Lehet jobban jártam volna ha a fegyvert se hozok. Itt tuti adnak rendeset, lőszerrel. Nah mindegy a jóból is megárt a sok. A tizedes a kezembe nyomta a az ellátmányt, nekem meg persze egyből leesett hogy a csomagom a teherautón maradt. Gondoltam tisztelegni kéne de mivel tele volt a kezem és ez a tizedesnek is feltűnt így csak biccentet majd a kezével legyintet hogy menjek és belebújt a papírjaiba. Siettem ahogy csak tudtam a tatyómig. Bele dobtam még a kaját is felkaptam a hátamra, a puskát a vállamra és indulás az őrmesterhez. Újfent szerencsém volt még ott téblábolt és ahogy nézem pont az őrjárathoz gyűjt "nyersanyagot". Mellé robbantam tisztelegtem és megszólítottam.
- Nikolay őrmester. Vasilevich közlegény szolgálatára, uram!
- Vasilevich? Hmm... jah persze maga az áthelyezett ugye?
- Igen, uram.
- Remélem minden rendben ment a "papír" munkánál...itt kérdőn húzta fel a szemöldökét de ugyanakkor látszott a hasonlóan kapzsi mosoly is mint amit Zach szokott produkálni egy sikeres üzlet után...
- Igen, a "kiegészítő" anyagom után elfogadták minden gond nélkül.
Elégedett mosollyal nyugtázta a válaszom.
- Akkor, itt remek lehetőség hogy bizonyítson közlegény, maga is kimegy az őrjárattal. Akár indulhatnak is.
- Köszönöm, uram.
Kezd elegem lenni ebből a katonásdiból...szóval indulhatnánk.
Még meg kellet várnom mire össze gyűlik a nép, velem együtt 5-en indultunk. Szerencsére nem kívántak semmilyen flancos katonai alakzatot felvenni csak hogy figyeljünk egymásra és tartsunk pár méter távolságot. Az első emberünk egy szép nagy szatyorral ment és dobálgatott mindenféle kacatot a csoportunk elé. Különös, bár hallottam különösebbeket is a Zónáról és a szeszélyeiről.
Nagyjából fél órányi csatangolás után egy vonyításra mindenki megdermedt és azonnal pásztázni kezdte a környéket, a környék bokros volt főleg néhány fa is tarkította a tájat de nem volt annyira összefüggő hogy erdősségnek nevezhessem. Újabb vonyítások, most már én felemeltem a fegyverem, a hangok közelednek és ez már nem vicc a srácok összébb húzódnak és szinte pattanásig feszül a levegő. Egy apró zörej a bokrok közül és csaholva ugrott ki egy tépett fejű kutya, nyáladzott mint a veszedelem. Pár másodperces reakció idő, majd üvölt a vezetőnk.
- Tűűűz!
A másik oldalamról...
- Alakzatba!
Felugatnak az kalasok. Ezzel egy időben a csapat jobb oldaláról egy kisebb falkányi kutya ront ránk.
- Jurij, vigyázz jobbról!
- Tárazok, fedezz!
- MEg van! Gyertek csak pokolfajzatok Hahahaaa! argghh....és ez volt valószínűleg az utolsó mondata. Az egyik dög elég közel került és jó pillanatban ugrott leteperte a katonát és feltépte a torkát, többet nem tudott tenni mert tele pumpálták a többiek és pár métert gurulva terült ki. Az alakzat amihez semmi közöm se volt megbomlott valaki a sérülthöz ugrott, a többiek lőttek tovább. Ennél nagyon felfordulást kívánni sem lehet. Kihátráltam majd megiramodtam a fák és a bokrok közé vetettem magam és futottam ahogy csak a lábam bírta, szépen fokozatosan halkult a lövöldöz és az ugatás is abba maradt egyszer, de a lövések utána még jó darabig hallatszódtak. Nem tudom mióta futok de elhaladtam egy épület együttes mellet is. Az udvarában traktort láttam meg néhány tagot, főleg feketében. Ha jól sejtem mind fegyveres volt. Tovább mentem fel kapaszkodtam egy kisebb dombra és meg álltam levegőért mert már sípolni kezdett a tüdőm. Nem vagyok én hozzá szokva az ilyen sprintekhez. Levegőért kapkodva nézelődtem körbe, majd végül egy fának támaszkodva mértem fel a helyzetet....vagyis csak akartam. A fa ugyanis kis híján rám dőlt. Egy nagy csattanás kíséretében, fegyveremért kapkodva próbáltam kideríteni hogy mi is történt. Leesett az állam a látványtól. Egy óriási vaddisznóval néztem farkas szemet a feje volt csak akkor mint én deréktől felfelé. Lassan elkezdtem hátrálni, de ez csak addig működött amíg meg nem lódult felém. Ijedtemben még a fegyver használatáról is megfeledkeztem hanyatt homlok elkezdtem szaladni lehetőleg minél távolabb ettől a dögtől. De ez lehetetlennek bizonyult egyre közelebbről hallottam a morajlását vagy nem is tudom milyen hangot adott ki de már-már földöntúli volt köze nem volt az általam ismert kisebb vaddisznó röfögéshez....ez annál erőteljes gyilkosabb volt. Ha jól sejtem most futottam ki a szerencsémből akkor hasast dobtam egy kisebb bokor átugrásnál, hogy egy igazán szép vércsík úszott végig az arcomon. Bár az adrenalin miatt amit jelenleg a fülemben is pumpált megpördültem valahonnan elszedtem a fegyverem és a vadállat felé küldtem egy sorozatot de az nem is vett arról tudomást és megállíthatatlan vonatként száguldott felém. Az utolsó pillanatban gurultam félre mielőtt felnyársalhatott volna...viszont amikor utána néztem az eddig legbizarrabb látványban volt részem azt hatalmas dögöt valami elkezdte be szippantani szinte éreztem hogy engem is húz a középpontja felé. A vaddisznó most már jól felismerhető hangon kezdett a végső vajúdásába fül süketítő visítás mellet. Majd pár másodperc múlva a disznó szétrobbant és egy lökés hullám meg a maradványai a malackának beterítettek és én szépen lefejeltem a mögöttem lévő farönköt...ami együttesen az előző eséssel elég volt ahhoz hogy fekete köpeny boruljon a világra.
Joe innetől tiéd a szó
)Épp további dokumentumokat olvastunk át, hátha valami érdekesre bukkanunk, amit itt végeztek, vagy feljegyeztek a múltban, mikor egy katona lépett be.
- Kaija!
Kicsit meglepődött, ha jól látom.
- Ó, helló! Őőő... Jeges, ugye? - válaszolta.
- Igen. De szólíts nyugodtan Ivánnak, ha úgy jobban tetszik. - Mondta mosolyogva. - Ő, épp hosszú pihenőn vagyok és mivel nem igazán tudok magammal mit kezdeni, gondoltam, megkérdezlek, hogy... - Itt nagy levegőt vett - Meghívhatnálak-e ebédre?
Ezen azért én is meglepődtem, de Kaija biztosan jobban, mert egy másodpercig úgy nézett ki, mint aki mindjárt hanyatt vágódik.
- De persze csak ha ez neked nem jelent gondot - tette hozzá "Jeges".
- Hát persze, hogy nem! - válaszolta és az előtte heverő mappát be is zárta. - Örömmel hagyom itt ezt a szemétkupacot.
Szemétkupac?? Azért nem nevezném annak! Lehet, hogy kicsit unalmas dolog, de ezt kell csinálni most. Mindazonáltal sok minden történt már, így gondoltam nem leszek elrontója örömének és csendben nyugtáztam, távozását.
Addig is én folytattam az olvasást, de sajnos nem találtam semmi érdekeset, azon kívül, hogy a bázis alatt van valamilyen alagút rendszer van, de erre már valamennyire rájöttünk. Nem sokkal később Kaija vissza jött. Minden bizonnyal véget ért a" randija" és folytatta az akták rendezését, olvasását, de most valami nagyon unott fejjel. Valami máson gondolkozott az biztos, de mivel gondolat olvasásra nem vagyok képes, inkább folytattam a talált leletek vizsgálását. Már rájöttünk, hogyan észlelhetjük kis távolságból és tudjuk azt is, hogy nem radioaktívak annak ellenére, hogy majdnem mindenhol van valamilyen sugárzási nyom. Azon képessége, hogy a sebeket hihetetlen gyorsasággal gyógyítja igazi rejtély még. Kaptunk mikroszkópot is az Intézettől, melyet használatba is vettem azonnal. A leletről lekapartam valamennyit és a port tárgylemezre helyezve, beraktam a mikroszkópba, de sajnos ez sem világosította meg a dolgokat. A mikroszkópban is csak sima kőpornak tűnik a színét kivéve és nem mutat semmi rendellenességet. Mindazonáltal ilyen könnyen nem adom fel és egyszer rájövök, vajon mi adja eme különleges képességeket.
A másik leletről még nem sikerül kiderítenünk milyen dolgokra képes, de hamarosan remélhetőleg arra is rájövünk.
Épp azon tanakodtam hátha valami kapcsolat van a lelet és a talált hely között, mikor belépett újra "Jeges" avagy Iván, ha jól emlékszem. A Főhadnagy tanácsára jött, hogy értesítsen minket az északra tartó akcióról, hogy képben legyünk róla és ha bármi óhajunk, sóhajunk van, amit ott elintézhetnének nekünk, akkor szóljunk. Pár pillanat múlva be is ugrott, hogy lenne is egy kérés. Ha újra mennek ki, akkor talán találhatnak új leletet is. Gyorsan utána szóltam Jegesnek, mielőtt elment, hogy lenne valami, amire megkérnénk.
A kezébe adtam a képződményt jelző detektort és mivel csak ő volt ott, gyorsan elmagyaráztam neki hogyan kell kezelni az eszközt és hogyan működik.
Nagyjából megértette látszatra. Elmagyaráztam neki, hogy egy kis led villogott a műszer közepén és éles csipogó hangot adott ki, amikor a nálunk tárolt képződményeken teszteltük le. Amilyen közel van a képződményhez, olyan gyorsan villog és csipog a műszer. Miután elköszönt még gyorsan utána mondtam, hogy igyekezzen vigyázni rá, mert ez prototípus és még csak kettő van belőle.
Aznap semmi más nem történt, s korán feküdtem le, hogy holnap frissen tudjam folytatni munkámat.
Következő nap teljesen átlagosnak indult, de ami akkor történt azt soha nem fogom elfelejteni.
Nem sokkal dél előtt a semmiből hirtelen megszólalt a vészjelző szirénája, majd a hangszóróból recsegett a parancs.
- Mindenki a véd állásokra! Mutánsok törtek be a keleti kapunál!
Nem tudom mennyi mutáns jött, de nem sokkal a parancs után mér eszeveszett lövöldözés vette kezdetét. A rengeteg lövés hang között hallani lehetett, ahogy a mutánsok adják ki utolsó hangjukat, mielőtt meghalnak, de hamarosan emberek kiáltása és ordítása is becsatlakozott, ahogy a mutánsok elérték a védőket. A borzalmas hangoktól szinte megbénultam, ahogy elképzeltem, hogyan halnak meg lent a katonák.
Miután felébredtem a sokkból gyorsan elkezdtem pakolni mindent, amit ellehet vinni, s Kerenszkij professzor is így tett. Igyekeztünk minél több papírt, s egyéb fontos dolgot elrakni mielőtt el kell hagynunk a helyet. Épp egy mágneses teret érzékelő detektort pakoltam el, mikor egy mutáns kutya tévedt be hozzánk és rávette magát Kerenszkij professzorra. Mivel még soha nem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam mit tegyek és csak egy helyben álltam. Szerencsére Kerenszkij professzor másképp volt ezzel hála katonai képzettségének, s ahogy próbálta egy kézzel távol tartani a mutáns kutya éles fogait a nyakától másik kezével elő húzta kését és egy pontos szúrással leterítette a mutánst, ahogy átvágta a torkát. A prof elkezdte letörölni a rá fröccsent vért, mikor a főhadnagy lépett be sietve.
- Épp időben Főhadnagy úr! Már kezdtük azt hinni hogy maga is odaveszett. - Mondta Kerenszkij professzor nem is zavartatva magát.
- Jöjjenek gyorsan! Kiürítjük a bázist! - Mondta nekünk és már indultam is volna, de akkor szóltam neki
- Várjon! Kaija még nincs itt! Nem hagyhatjuk itt! - Próbáltam győzködni.
- Nincs rá időnk! Ha van egy kis esze akkor már eltűnt innen. Ha nincs akkor magára vessen! Egyenlőre az a fontos hogy maguk biztonságban legyenek! - válaszolta rá
- Hogy mondhat ilyet?! Elvégre ő is ember! Ráadásul egy fiatal lány! - vágtam vissza.
- Nem fogok megdögleni egy határsértő miatt! És maguk sem! Ez parancs! Szóval kuss legyen és mozgás! - Ordította és megragadva a karomnál elkezdett kirángatni az épületből.
Odakint még mindig fejvesztett harc fojt, de szinte már alig voltak élő emberek, de ugyanezt lehetett elmondani a mutánsokról is. Rengeteg halott katona és mutáns borította az egész udvart, de még páran harcoltak szétszórva, legalábbis lehetett hallani a gépfegyver tüzet és a mutánsok ordítását. Látni viszont egy élő embert se láttunk. Teljesen elborzadtam a látványon és örültem, hogy a gyomrom nem mondta fel a szolgálatot, mert eme borzalmas látvány örökké kísérteni fog. Egyes egyedül egy sebesültet találtunk, amikor kifelé jöttünk. A katona a földön feküdt egy pár halott mutáns alatt és épp egy ugyanolyan mutáns kutya készült volna megölni, mint amilyen Kerenszkij professzorra támadt a laborban.
A főhadnagy elővette fegyverét és egy pontos lövéssel le is terítette a mutánst. Ezután kiemelték a sebesült katonát a mutáns tetemek alól és megkezdtük a bázis elhagyását. Sajnos a kijáratunknál néhány mutáns összegyűlt, de szerencsékre az egyik katonánál volt gránát vető, s miután kilőtte halálos csomagját a mutánsoknak vége lett egy robbanással. Elég mocskosra sikerült, mivel mindenfelé repültek véres cafatok, húsdarabok. Mikor kiértünk a kapuhoz egy robbanást hallottunk az épület tetejéről és egy ember zuhant le onnan. Egy villanyoszlop törött végére esett, ami átszúrta a mellkasát, viszont azonnal felismertem és elakadt a lélegzetem. Kaija volt. Nem ezt érdemelte itt, amilyen szép teremtés volt. Nagyon sajnáltam, hogy máris eltávozott közölünk, de reméltem valami jobb helyre került. Eme gondolatokból egy rántás zökkentett, ki ahogy Kerenszkij prof rángatta meg a kezem hozzá mondva, hogy majd tartunk rendes megemlékezést róla, de most mennünk kell innen.
Az intézet területéről kijutva egy rövid idő múlva egy mocsaras részhez jutottunk. A mocsár közepén egy régi dobozos felépítményű utánfutó állt félig elsüllyedve, mely most a búvóhelyünk lesz egy időre. Pár hulladékot akart a főhadnagy a partról az utánfutóhoz állítani hogy legyen min átkelnünk, de már nem kellett mert már egy pár ilyen hulladék állt az utánfutó előtt és pont az ajtóhoz vezetett. Mintha valaki már bejutott volna. Nem tűnt jó előjelnek. A főhadnagy is rájött erre, s lassan elindult az ajtó felé. Az ajtóhoz érve alig pillantott be, máris egy gépfegyver sorozat csattant az ajtón és egy kiáltás hallatszott bentről.
- Tűnés! Átkozott mutáns dögök!
A főhadnagy igyekezett a lövések ellen fedezékbe bújni, de csak egy vasdarabon volt képes valamennyire ezt megtenni. Viszont a ő is vissza kiáltott, miután a lövések abba maradtak.
- TÜZET SZÜNTESS! EMBEREK VAGYUNK! - Majd belógatta a kezét az utánfutó ajtaján.
Hirtelen dobogás hallatszik aztán az ajtóban feltűnik egy alacsony katona.
- Ó te jó ég! - Kiált fel hangosan a homlokára csapva amikor meglátja a főhadnagyot.
- Sajnálom uram! Nem tudtam hogy önök azok! - Próbált mentegetőzni a fiatal srác és miután felsegített minket az utánfutóra tisztelegni kezdett.
- Uram! Alek Prokofiev Közlegény jelentkezem! És elnézését kérem az előbbi incidens miatt!
- Pihenj! - Mondta a főhadnagy - Nem a maga hibája! Honnan tudhatta volna hogy emberek vagyunk? Na de halljam! Hogy került ide fiam?- Kérdezte tőle.
Én leültem az egyik sarokba, hogy feldolgozzam a történteket. A katonát alaposan kifaggatták. Nem értettem meg mindent, de azt igen, hogy van rádió itt. Sajnos a főhadnagy arcából ítélve nem igazán sikerült kapcsolatot teremtenie a parancsnoksággal. Kerenszkij professzor a magunkkal hozott sebesülthöz ment és egy kötszeres csomaggal igyekezett annyit segíteni, amennyit lehet. A főhadnagy tovább próbált kapcsolatba lépni a rádióval, de csak az északra küldött csoportot tudta elérni. Annyit hallottam, hogy legalább egy óra mire elérnek hozzánk.
Miután letette a rádiót a falnak támaszkodott és észrevettem, hogy az oldalán van egy seb, ami rendesen vérzik . Felébredve a történtek okozta sokkon felkeltem és odaléptem hozzá, hogy ellássam a sebet. Amikor készen voltam vele valamennyire segítettem kényelembe helyezni, majd mondtam hogy pihenjen.
Viszont ekkor ugrott be, hogy mivel a főhadnagy kirángatott a laborból ott maradtak a képződmények. Amint megérkezik az északra küldött csapat meg fogom említeni a főhadnagynak. Az a gyógyító képességű lelet létfontosságú.
Axon várom a folytatásod
- Kaija!
Kicsit meglepődött, ha jól látom.
- Ó, helló! Őőő... Jeges, ugye? - válaszolta.
- Igen. De szólíts nyugodtan Ivánnak, ha úgy jobban tetszik. - Mondta mosolyogva. - Ő, épp hosszú pihenőn vagyok és mivel nem igazán tudok magammal mit kezdeni, gondoltam, megkérdezlek, hogy... - Itt nagy levegőt vett - Meghívhatnálak-e ebédre?
Ezen azért én is meglepődtem, de Kaija biztosan jobban, mert egy másodpercig úgy nézett ki, mint aki mindjárt hanyatt vágódik.
- De persze csak ha ez neked nem jelent gondot - tette hozzá "Jeges".
- Hát persze, hogy nem! - válaszolta és az előtte heverő mappát be is zárta. - Örömmel hagyom itt ezt a szemétkupacot.
Szemétkupac?? Azért nem nevezném annak! Lehet, hogy kicsit unalmas dolog, de ezt kell csinálni most. Mindazonáltal sok minden történt már, így gondoltam nem leszek elrontója örömének és csendben nyugtáztam, távozását.
Addig is én folytattam az olvasást, de sajnos nem találtam semmi érdekeset, azon kívül, hogy a bázis alatt van valamilyen alagút rendszer van, de erre már valamennyire rájöttünk. Nem sokkal később Kaija vissza jött. Minden bizonnyal véget ért a" randija" és folytatta az akták rendezését, olvasását, de most valami nagyon unott fejjel. Valami máson gondolkozott az biztos, de mivel gondolat olvasásra nem vagyok képes, inkább folytattam a talált leletek vizsgálását. Már rájöttünk, hogyan észlelhetjük kis távolságból és tudjuk azt is, hogy nem radioaktívak annak ellenére, hogy majdnem mindenhol van valamilyen sugárzási nyom. Azon képessége, hogy a sebeket hihetetlen gyorsasággal gyógyítja igazi rejtély még. Kaptunk mikroszkópot is az Intézettől, melyet használatba is vettem azonnal. A leletről lekapartam valamennyit és a port tárgylemezre helyezve, beraktam a mikroszkópba, de sajnos ez sem világosította meg a dolgokat. A mikroszkópban is csak sima kőpornak tűnik a színét kivéve és nem mutat semmi rendellenességet. Mindazonáltal ilyen könnyen nem adom fel és egyszer rájövök, vajon mi adja eme különleges képességeket.
A másik leletről még nem sikerül kiderítenünk milyen dolgokra képes, de hamarosan remélhetőleg arra is rájövünk.
Épp azon tanakodtam hátha valami kapcsolat van a lelet és a talált hely között, mikor belépett újra "Jeges" avagy Iván, ha jól emlékszem. A Főhadnagy tanácsára jött, hogy értesítsen minket az északra tartó akcióról, hogy képben legyünk róla és ha bármi óhajunk, sóhajunk van, amit ott elintézhetnének nekünk, akkor szóljunk. Pár pillanat múlva be is ugrott, hogy lenne is egy kérés. Ha újra mennek ki, akkor talán találhatnak új leletet is. Gyorsan utána szóltam Jegesnek, mielőtt elment, hogy lenne valami, amire megkérnénk.
A kezébe adtam a képződményt jelző detektort és mivel csak ő volt ott, gyorsan elmagyaráztam neki hogyan kell kezelni az eszközt és hogyan működik.
Nagyjából megértette látszatra. Elmagyaráztam neki, hogy egy kis led villogott a műszer közepén és éles csipogó hangot adott ki, amikor a nálunk tárolt képződményeken teszteltük le. Amilyen közel van a képződményhez, olyan gyorsan villog és csipog a műszer. Miután elköszönt még gyorsan utána mondtam, hogy igyekezzen vigyázni rá, mert ez prototípus és még csak kettő van belőle.
Aznap semmi más nem történt, s korán feküdtem le, hogy holnap frissen tudjam folytatni munkámat.
Következő nap teljesen átlagosnak indult, de ami akkor történt azt soha nem fogom elfelejteni.
Nem sokkal dél előtt a semmiből hirtelen megszólalt a vészjelző szirénája, majd a hangszóróból recsegett a parancs.
- Mindenki a véd állásokra! Mutánsok törtek be a keleti kapunál!
Nem tudom mennyi mutáns jött, de nem sokkal a parancs után mér eszeveszett lövöldözés vette kezdetét. A rengeteg lövés hang között hallani lehetett, ahogy a mutánsok adják ki utolsó hangjukat, mielőtt meghalnak, de hamarosan emberek kiáltása és ordítása is becsatlakozott, ahogy a mutánsok elérték a védőket. A borzalmas hangoktól szinte megbénultam, ahogy elképzeltem, hogyan halnak meg lent a katonák.
Miután felébredtem a sokkból gyorsan elkezdtem pakolni mindent, amit ellehet vinni, s Kerenszkij professzor is így tett. Igyekeztünk minél több papírt, s egyéb fontos dolgot elrakni mielőtt el kell hagynunk a helyet. Épp egy mágneses teret érzékelő detektort pakoltam el, mikor egy mutáns kutya tévedt be hozzánk és rávette magát Kerenszkij professzorra. Mivel még soha nem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam mit tegyek és csak egy helyben álltam. Szerencsére Kerenszkij professzor másképp volt ezzel hála katonai képzettségének, s ahogy próbálta egy kézzel távol tartani a mutáns kutya éles fogait a nyakától másik kezével elő húzta kését és egy pontos szúrással leterítette a mutánst, ahogy átvágta a torkát. A prof elkezdte letörölni a rá fröccsent vért, mikor a főhadnagy lépett be sietve.
- Épp időben Főhadnagy úr! Már kezdtük azt hinni hogy maga is odaveszett. - Mondta Kerenszkij professzor nem is zavartatva magát.
- Jöjjenek gyorsan! Kiürítjük a bázist! - Mondta nekünk és már indultam is volna, de akkor szóltam neki
- Várjon! Kaija még nincs itt! Nem hagyhatjuk itt! - Próbáltam győzködni.
- Nincs rá időnk! Ha van egy kis esze akkor már eltűnt innen. Ha nincs akkor magára vessen! Egyenlőre az a fontos hogy maguk biztonságban legyenek! - válaszolta rá
- Hogy mondhat ilyet?! Elvégre ő is ember! Ráadásul egy fiatal lány! - vágtam vissza.
- Nem fogok megdögleni egy határsértő miatt! És maguk sem! Ez parancs! Szóval kuss legyen és mozgás! - Ordította és megragadva a karomnál elkezdett kirángatni az épületből.
Odakint még mindig fejvesztett harc fojt, de szinte már alig voltak élő emberek, de ugyanezt lehetett elmondani a mutánsokról is. Rengeteg halott katona és mutáns borította az egész udvart, de még páran harcoltak szétszórva, legalábbis lehetett hallani a gépfegyver tüzet és a mutánsok ordítását. Látni viszont egy élő embert se láttunk. Teljesen elborzadtam a látványon és örültem, hogy a gyomrom nem mondta fel a szolgálatot, mert eme borzalmas látvány örökké kísérteni fog. Egyes egyedül egy sebesültet találtunk, amikor kifelé jöttünk. A katona a földön feküdt egy pár halott mutáns alatt és épp egy ugyanolyan mutáns kutya készült volna megölni, mint amilyen Kerenszkij professzorra támadt a laborban.
A főhadnagy elővette fegyverét és egy pontos lövéssel le is terítette a mutánst. Ezután kiemelték a sebesült katonát a mutáns tetemek alól és megkezdtük a bázis elhagyását. Sajnos a kijáratunknál néhány mutáns összegyűlt, de szerencsékre az egyik katonánál volt gránát vető, s miután kilőtte halálos csomagját a mutánsoknak vége lett egy robbanással. Elég mocskosra sikerült, mivel mindenfelé repültek véres cafatok, húsdarabok. Mikor kiértünk a kapuhoz egy robbanást hallottunk az épület tetejéről és egy ember zuhant le onnan. Egy villanyoszlop törött végére esett, ami átszúrta a mellkasát, viszont azonnal felismertem és elakadt a lélegzetem. Kaija volt. Nem ezt érdemelte itt, amilyen szép teremtés volt. Nagyon sajnáltam, hogy máris eltávozott közölünk, de reméltem valami jobb helyre került. Eme gondolatokból egy rántás zökkentett, ki ahogy Kerenszkij prof rángatta meg a kezem hozzá mondva, hogy majd tartunk rendes megemlékezést róla, de most mennünk kell innen.
Az intézet területéről kijutva egy rövid idő múlva egy mocsaras részhez jutottunk. A mocsár közepén egy régi dobozos felépítményű utánfutó állt félig elsüllyedve, mely most a búvóhelyünk lesz egy időre. Pár hulladékot akart a főhadnagy a partról az utánfutóhoz állítani hogy legyen min átkelnünk, de már nem kellett mert már egy pár ilyen hulladék állt az utánfutó előtt és pont az ajtóhoz vezetett. Mintha valaki már bejutott volna. Nem tűnt jó előjelnek. A főhadnagy is rájött erre, s lassan elindult az ajtó felé. Az ajtóhoz érve alig pillantott be, máris egy gépfegyver sorozat csattant az ajtón és egy kiáltás hallatszott bentről.
- Tűnés! Átkozott mutáns dögök!
A főhadnagy igyekezett a lövések ellen fedezékbe bújni, de csak egy vasdarabon volt képes valamennyire ezt megtenni. Viszont a ő is vissza kiáltott, miután a lövések abba maradtak.
- TÜZET SZÜNTESS! EMBEREK VAGYUNK! - Majd belógatta a kezét az utánfutó ajtaján.
Hirtelen dobogás hallatszik aztán az ajtóban feltűnik egy alacsony katona.
- Ó te jó ég! - Kiált fel hangosan a homlokára csapva amikor meglátja a főhadnagyot.
- Sajnálom uram! Nem tudtam hogy önök azok! - Próbált mentegetőzni a fiatal srác és miután felsegített minket az utánfutóra tisztelegni kezdett.
- Uram! Alek Prokofiev Közlegény jelentkezem! És elnézését kérem az előbbi incidens miatt!
- Pihenj! - Mondta a főhadnagy - Nem a maga hibája! Honnan tudhatta volna hogy emberek vagyunk? Na de halljam! Hogy került ide fiam?- Kérdezte tőle.
Én leültem az egyik sarokba, hogy feldolgozzam a történteket. A katonát alaposan kifaggatták. Nem értettem meg mindent, de azt igen, hogy van rádió itt. Sajnos a főhadnagy arcából ítélve nem igazán sikerült kapcsolatot teremtenie a parancsnoksággal. Kerenszkij professzor a magunkkal hozott sebesülthöz ment és egy kötszeres csomaggal igyekezett annyit segíteni, amennyit lehet. A főhadnagy tovább próbált kapcsolatba lépni a rádióval, de csak az északra küldött csoportot tudta elérni. Annyit hallottam, hogy legalább egy óra mire elérnek hozzánk.
Miután letette a rádiót a falnak támaszkodott és észrevettem, hogy az oldalán van egy seb, ami rendesen vérzik . Felébredve a történtek okozta sokkon felkeltem és odaléptem hozzá, hogy ellássam a sebet. Amikor készen voltam vele valamennyire segítettem kényelembe helyezni, majd mondtam hogy pihenjen.
Viszont ekkor ugrott be, hogy mivel a főhadnagy kirángatott a laborból ott maradtak a képződmények. Amint megérkezik az északra küldött csapat meg fogom említeni a főhadnagynak. Az a gyógyító képességű lelet létfontosságú.
Axon várom a folytatásod
Scarecrow
New Member
- Csatlakozás
- 2009.09.12.
- Üzenetek
- 4,939
- Reakció pontszám
- 0
Az őrnagy őrjáratozási szívatása sikerrel zárult... Három emberem és jómagam is eléggé leharcolva tértünk vissza a kordoni helyőrségre. Bár mondjuk ez várható volt az ingoványtól. De úgy tűnt valami isteni csoda folytán kaptunk két hét pihenőt. Persze Most így jelen helyzetet nézve nem mondanám, hogy adomány volt. sokkal inkább egy kölcsön... amit most vissza kell fizetnem!
Kiderült ugyanis, hogy az őrnagyhoz érkezett pár magas rangú tiszt. Olybá tűnik Kint megelégelték a zóna mutánsait és úgy döntöttek, hogy tegyünk pontot a dolog végére. Idevezényeltek egy őrnagyot meg valamivel több mint száz sorozott katonát, és hozzá csaptak még egy Spetznaz rajt is a támadó alakulathoz. Az őrnagynak kb 40 katonát kellet hozzácsapnia a nagy tervhez... nem kérdés, hogy engem is hozzáadott. Persze a nagy tisztek elött kiváló szavakkal illetett, hogy én az elsők között érkeztem és mára már a tenyeremben ismerem a zónát... Óóóó ha ez igaz lenne!Mindenesetre a kinti fejeseket meggyőzte akik rám ragasztottak egy századosi rangot rögtön, és annak az őrnagynak a keze alá osztottak be, mint a Zónai felderítő. Ez már persze az utolsó két napban volt. Az utolsó elötti napon, azért még csak a rend kedvérért csatlakozott pár önkéntes. Nem tudják mire vállalkoztak. De túl kecsegtető volt számukra az őrnagy ajánlata: "Ha ezt a küldetést elvégzik, soha többé nem kell ennél a pöcegödörnél szolgálniuk!"
Van benne kecsegtető elismerem... de a helyzet az, hogy ezeknek én nem jósolok túl nagy jövőt!
Mivel az utolsó elötti nap végére sikerült több mint elegendő embert összetrombitálnia az őrnagy szavainak hála, így a terv is kicsit változott: Az alap terv szerint a helyőrségen álló önkéntesek és még húsz sorozott katona egy előretolt bázist fognak elfoglalni északon. Miután ez megvan ők ott letáboroznak. A támadó alakulat pedig onnan tovább indul egyenesen az Atomerőműhöz. Behelyezzük a rekator közelébe az atomot... Igen kaptunk kintről egy Nukleáris töltetet! És indulunk vissza az előretolt állásig ahonnan majd panoráma képet kapunk a gombafelhőről... Meg a sugárzásból! Bár a kinti vezetőknek mi csak számok vagyunk! Nem lepne meg ha mind belepusztulnánk ebbe a küldetésbe.
Az indulás napján nagy volt a sürgés forgás a helyőrségen. Rendes katonai járművekre pakoltuk fel az ellátmányt, majd magunk is felszálltunk és kigördült a konvoj a helyőrségről... Az első állomás Agroprom lesz! Úgy tűnik a helyőrséget megtámadták. Bár embert nem igen tudunk nekik vinni, de némi extra felszerelést azért felpakoltunk.
Axonok kérésére, öreg katona visszatért...
Kiderült ugyanis, hogy az őrnagyhoz érkezett pár magas rangú tiszt. Olybá tűnik Kint megelégelték a zóna mutánsait és úgy döntöttek, hogy tegyünk pontot a dolog végére. Idevezényeltek egy őrnagyot meg valamivel több mint száz sorozott katonát, és hozzá csaptak még egy Spetznaz rajt is a támadó alakulathoz. Az őrnagynak kb 40 katonát kellet hozzácsapnia a nagy tervhez... nem kérdés, hogy engem is hozzáadott. Persze a nagy tisztek elött kiváló szavakkal illetett, hogy én az elsők között érkeztem és mára már a tenyeremben ismerem a zónát... Óóóó ha ez igaz lenne!Mindenesetre a kinti fejeseket meggyőzte akik rám ragasztottak egy századosi rangot rögtön, és annak az őrnagynak a keze alá osztottak be, mint a Zónai felderítő. Ez már persze az utolsó két napban volt. Az utolsó elötti napon, azért még csak a rend kedvérért csatlakozott pár önkéntes. Nem tudják mire vállalkoztak. De túl kecsegtető volt számukra az őrnagy ajánlata: "Ha ezt a küldetést elvégzik, soha többé nem kell ennél a pöcegödörnél szolgálniuk!"
Van benne kecsegtető elismerem... de a helyzet az, hogy ezeknek én nem jósolok túl nagy jövőt!
Mivel az utolsó elötti nap végére sikerült több mint elegendő embert összetrombitálnia az őrnagy szavainak hála, így a terv is kicsit változott: Az alap terv szerint a helyőrségen álló önkéntesek és még húsz sorozott katona egy előretolt bázist fognak elfoglalni északon. Miután ez megvan ők ott letáboroznak. A támadó alakulat pedig onnan tovább indul egyenesen az Atomerőműhöz. Behelyezzük a rekator közelébe az atomot... Igen kaptunk kintről egy Nukleáris töltetet! És indulunk vissza az előretolt állásig ahonnan majd panoráma képet kapunk a gombafelhőről... Meg a sugárzásból! Bár a kinti vezetőknek mi csak számok vagyunk! Nem lepne meg ha mind belepusztulnánk ebbe a küldetésbe.
Az indulás napján nagy volt a sürgés forgás a helyőrségen. Rendes katonai járművekre pakoltuk fel az ellátmányt, majd magunk is felszálltunk és kigördült a konvoj a helyőrségről... Az első állomás Agroprom lesz! Úgy tűnik a helyőrséget megtámadták. Bár embert nem igen tudunk nekik vinni, de némi extra felszerelést azért felpakoltunk.
Axonok kérésére, öreg katona visszatért...
joeetm
New Member
-Enyves-
Most ébredtem fel, nemtudom mennyit aludtam, de sokat megviselt annak a dögnek a támadása feltápászkodom, megropogtatom a hátam, majd körülnézek.. Senki nincs már itt, de ez nem meglepő, valószínűleg felderítenek.. Guberálok egy konzervet a táskámban, ezzel elleszek egy darabig. Reggeli után kisétálok az őrhöz.
-reggelt! Ma merre mentek aa többiek?
-reggelt neked is.. tudtommal próbálnak keresni valami átjárót a vasúti töltésen ugyebár a katonák a hidat őrzik..és mégvalami: este te őrködsz, ma, úgyis sokat aludtál
-jólvan, kösz az infót, majd jövök
Lesétálok a kereskedőhöz, most éppen valami papírokat nézeget
-Van valamid nekem? Azzal lerakom elé a farkas farkát
-Rohadt szívós dögök ezek adsz érte valamit?
-Sokat nemhinném, mennyit szeretnél?
-Ha van páncéltörő 9x19-esed azt is elfogadom, plussz mellé esetleg egy konzervet..
-Kapsz 2 tár páncéltörőt, meg egy nagy marhakonzervet, megfelel?
-Teljesen..
Kirakja az árút közben megszólal_
-A katonák csatornáján hallottam hogy valami világító izéket találtak, és ezek akár engem is érdekelnének, szóval ha ilyesmi furcsaságot látsz, ne habozz lehozni én meg próbálom kideríteni mik is ezek
-Jólvan, világító izéket.. majd figyelek.. addig is viszlát..
Elrakom a cuccot, és kisétálok.. de most merre? Még pihenni is kellene délután, ha este én őrködök.. Még mielőtt tegnap eleludtam annyit hallottam hogy a többiek nyugat felé mentek valamilyen mocsárban.. Lehet meg kellene nézni Tulajdonképpen fogom magam, és toronyiránt indulok a kereskedő bunkerétől nyugatra. Dombos, cserjés a terület, ezért inkább kezem ügyébe rakom a pisztolyom, és óvatosan kerülgetem a bokrokat. Jó háromnegyed óráig haladok így esemény nélkül, és mikor felérek a következő magasabb domb tetejére, elém tárul a mocsár, de ez innen látszik hogy hatalmas.. előszedem a pda-m, és próbálom a térképen behatárolni a helyet, de átmérőben van vagy négy kilométer, és ez csak a vizesebb része, a túlsó vége van vagy öt kilométer ha nem hat. Hozzám viszonylag közel valami templom látszik, de az is van vagy másfél kilo, odáig is jó lesz lesétálni, viszont az a hely kíváncsivá tett.. Mielőtt belevetem magam a nádasba próbálok kinézni egy viszonylag tiszta útvonalat, de az egész terültet nád meg víz, szóval nem egyszerű Kinézek egy útszerűséget, leereszkedem a dombról, innen már fegyver a kézbe, és így megyek tovább halkan, és lassan, de itt a nádasban ez nagyon para.. 5 méternél nem látok előrébb, mert kanyarog az út ahogy jutok előre, a nádas zörgésére leszek figyelmes, a hang forrása nincs messze, de szerintem nem felém jön.. leguggolok a nádfal tövében, és várok.. végül tőlem vagy 15 méterre egy vaddisznó jön ki a nádasból, nyugodtan, és már majdnem becammog a következő nádfalba mikor felhördül és felém fordul.. Na ez minden csak nem jó. Egy hirtelen gondolattól vezérelve futásnak indulok, keresve bármit amire felmászhatok. Egy hosszabb sprint után valami acélszerkezetet látok meg, felkapaszkodom, de így is az utolsó pillanatban, mert a vadkan feje ott csapódik a vasba ahol egy fél pillanattal előtte még a lábam volt. Az egész szerkezet megremeg, a disznó viszont csak megrázza magát, és újra nekiront a vasnak. Célra tartom az mp5-öt, és elkezdem a fejébe szórni az ólmot.. ezen a tetű helyen máshol hiába lövöm a dögöket.Az első 15 skuló meg sem kottyan neki, de végül a maradék áttöri a koponyáját, és kinyúvad a szemét. Ha már itt vagyok fent körülnézek, és a templom itt van tőlem 500méterre.. mozgást nem látok, de itt nem is nagyon látszik. Fülelek kicsit, majd leereszkedek, és elkezdem leamputálni a disznó agyarát.. A késem megsínylette, de végül sikerült. Fogom a táskám, és tovább haladok a célom felé Úgy érzem mehetek gyorsabban, ha a nádasból jön valami úgyis meghallom, de szerencsémre nem jön. Így viszonylag gyorsan elérem a célomat, viszont a templom körül nincs hó, nincs befagyva a víz, és nincs is olyan vad hideg.. viszont a víz fölött furán hullámzik a levegő.. Anomália lenne? De ilyet még nem láttam.. mindenesetre felveszek egy fadarabot, és eldobom a jelenség irányába. A gally le sem ér, és egy hatalmas tűzcsóva csap fel a víz közepén, sugárzik a meleg, és párolog a víz. Szóval ezért nincs itt ilyen hideg. Körüljárom, a templomot, és a túloldalon valamit látok a vízben.. valami gömbszerű izé, de ez nem világít, inkább mintha vörösen izzana, de a víz teljesen nyugodt körülötte.. egy hoszabb bottal kipiszkálom a vízből. Óvatosan hozzáérek, semmi. Ahogy felveszem, kellemes melegség árad belőle, amúgy semmi. Berakom a hátizsákomba, és bemegyek a templomba. Mivel a hely nyugodtnak tűnik, leülök, pihenni egy kicsit
Ivan
Zörgésre ébredek, a többiek már pakolnak. Megint. Úgytűnik nem megy nekem ez a koránkelés. Megkérdezik akarok e velük menni, de nem, szólok hogy most egyedül nézelődnék kicsit. Miután felkeltem és kényelmesen megreggeliztem lesétáltam a kereskedőhöz, hogy mégis mi a dörgés. Amikor belépek, csak annyit kérdez, hogy a felderítők közt voltam e tegnap, majd miután bólintok, elémtesz 500 rubelt, azzal a dumával hogy a cucc amit találtunk jól hoz a konyhára. Zsebrevágom a pénzt, és igazából eszembe sem jut hogy miért jöttem le, így felmegyek, és azon filózok hogy merre menjek, majd a nagy gondolkodás közepette egy pár lövés dördül a távolban. Felmászok az első háztetőn őrködő taghoz, hátha tudja mi van, de ő is csak katonákat látott elhaladni egy 20 perce, és ezek ak-k, szóval valószínűleg ők találtak valamit, de innen nem látni hol akcióznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lemászok a tetőről, és valamennyire takarásban haladva elindulok a lövések helye felé, vagy legalábbis amerre sejtem az irányt közben egyre sűrűbben hallom a sorozatokat. Pár perc és találok egy helyet ahonnan rálátok a dolgokra, tényleg a katonák akcióznak, de nem túl fényes a helyzetük. Egy csoport katonát támadott meg egy kisebb falka kutya. Az egyik katona a földön fekszik, körülötte másik három sorozza a dögöket amik nem akarnak pusztulni, közben egy másik tag aki a csoport mellett áll belelő egy sorozatot a falka közepébe, majd hirtelen elrohan, ha jól látom megkerülve a régi parkolót.. A kutyák fogynak, de az utolsó három így is legyűri a katonákat, és a három sérült dög diadalmasan elkezdi marcangolni az egyik hullát. Elindulok lassan közeledve, előszedem a pisztolyom, és próbálom célra tartani, amíg a kutyák nem figyelnek. Mihelyst elég közel érek, kilövöm a teli tárat a legközelebbire, de mivel a felét sikeresen mellé lövöm, ezért csak azt érem el vele hogy mégjobban lesántul. Amilyen gyorsan tudok betöltök egy új tárat, és abba a dögbe eresztem, amelyik a leggyorsabban közeledik hozzám. Meglepődök mikor egy jó találattól a második lövésre összecsuklik,és nem habozok, a maradékot a következőbe lövöm, amit szintén sikerül jól eltalálni, viszont a fegyverem kifogyott, és a sánta itt van egy lépésnyire. Előrántom a késem, és ahogy közeledik,sikerül a fejébe állítanom. Ahogy kidől az utolsó kutya is, kicsit nekem is elszáll az érzés a lábamból, de erőt veszek magamon, és felegyenesedek. Belökök egy újabb tárat a pisztolyba, és várok, de csönd van. Elteszem a késem, és megnézem a katonákat. Eléggé strapás aksu-k fekszenek mellettük a földön, de azért összeszedem őket, ami a legjobban néz ki, azt a kezem ügyében is hagyom. Nem túl gusztusos, de a megmarcangolt hullákat is átnézem valamelyest, találok náluk 3 teli tárat, egy pár kötszert, egy-egy pisztolyt mindnél, ezek olyanok mint ami nekem van, egy gránátot és párszáz rubelt. Nekem most épp megérte, nekik nem. Ahogy összeszedtem a cuccokat, körülnézek, de még mindig nincs mozgás, ezért elindulok arrafele amerre a katona futott. A régi parkolótól jobbra haladok el, valakik vannak itt, szóval inkább tisztes távlságot tartok, és úgy kerülöm meg az épleteket. Vagy nem zavartam őket annyira, vagy jobb dulguk volt, de békénhagytak. Az itt húzódó földútra rátérve, tovább nézelődök, de nem látom a tagot aki elszaladt. Már épp visszafordulnék mikor kitűnik az egyik bokorból a csávó, vagyis a lábai amik látszódnak, a jó kérdés csak az hogy egybe vannak a többi részével, vagy darabokban. Elindulok a bokorhoz, de előszedem a stukkert, ugyanis a többiek azt mondták hogy szeretnek errefelé oldalogni a vaddisznók. Ahogy közeledek, egy anomália jellegzetes morajlását hallom, ráadásul minden csupa vér, de hamar észreveszem hogy ezek egy vaddisznó darabjai. A csávót kihúzom a bokorból, de meg sem mozdul, viszont katona, az egyenruhája szerint legalábbis. Elrúgom mellőle a fegyvert, nagyjából átnézem van e nála valami támadóezköz, majd mikor végeztem melléállok, és megrugdosom párszor, közben rátartom a fegyvert. A harmadik rúgásra magához tér, és felkiált:
-Ne szórakozzál már velem! Mitakarsz?
-Nálam van a fegyver, és te a földön vagy, szóval én kérdezek! Világos?
Már belémkötne, de rálépek a mellkasára, a képébe nyomom a fegyvert és rákiáltok:
-Világos? Némán bólint.
-Katona vagy? Elkezdi vadul rázni a fejét
-Akkor miért vagy ilyen cuccban?
-Megkentem egy pár arcot, és így hoztak be. Nekem sem tetszik, de így sikerült. Ha benézel a táskámba, megtalálod benne a cuccom.
Azzal mellém dobja a táskáját. Hátrébb rúgom a táskát, odalépek, és belenézek kicsit. Egy bőrkabát van a tetjébe gyömöszölve, alatta nem látom mi van
-Amíg nem minket akarsz kinyírni és ameddig nem katona vagy addig nem lesz bajunk veled, de vigyázz magadra. De most gyere, beviszlek a táborba, elég ramatyul nézel ki. Azzal a kezemet nyújtom neki, majd miután talpraállt, a kezébe nyomom a fegyerét.
-Gyere utánam, és vigyázz, mert úgy jársz mint az előbb.
Visszafele próbálok a leggyorsabb és a legbiztonságosabb úton haladni, de elfelejtem hogy láttam valakiket a parkolónál, így most közelebb haladunk el mellette, aminek eredményeként valaki kikiabál:
-Állj vagy halottak vagytok!
Nem gondolkozok sokat, csak megrántom a tagot mögöttem és rohanni kezdünk, lövések dördülnek, golyók csapódnak mellénk a földbe, a fákba, de nem találnak el. Egészen az út alatti átjáróig futunk, szerencsére nem jönnek utánunk.
Miközben kifújjuk magunkat megkérdi hogy kik voltak ezek, de nem tudom, én sem találkoztam még velük. Úgy tűnik egy újabb veszélyforrás A biztonság kedvéért gyors tempóban visszasietünk a faluba. Az őr kérdőn néz a bejáratnál, de szólok neki hogy velünk van a srác, szóval nem problémázik. Bemegyünk abba a házba ami ki van pofozva majd levágódunk egy-egy matracra. Én előszedek egy üveg vodkát, és a tag felé nyújtom.
-Szóval mi is a neved?
Most ébredtem fel, nemtudom mennyit aludtam, de sokat megviselt annak a dögnek a támadása feltápászkodom, megropogtatom a hátam, majd körülnézek.. Senki nincs már itt, de ez nem meglepő, valószínűleg felderítenek.. Guberálok egy konzervet a táskámban, ezzel elleszek egy darabig. Reggeli után kisétálok az őrhöz.
-reggelt! Ma merre mentek aa többiek?
-reggelt neked is.. tudtommal próbálnak keresni valami átjárót a vasúti töltésen ugyebár a katonák a hidat őrzik..és mégvalami: este te őrködsz, ma, úgyis sokat aludtál
-jólvan, kösz az infót, majd jövök
Lesétálok a kereskedőhöz, most éppen valami papírokat nézeget
-Van valamid nekem? Azzal lerakom elé a farkas farkát
-Rohadt szívós dögök ezek adsz érte valamit?
-Sokat nemhinném, mennyit szeretnél?
-Ha van páncéltörő 9x19-esed azt is elfogadom, plussz mellé esetleg egy konzervet..
-Kapsz 2 tár páncéltörőt, meg egy nagy marhakonzervet, megfelel?
-Teljesen..
Kirakja az árút közben megszólal_
-A katonák csatornáján hallottam hogy valami világító izéket találtak, és ezek akár engem is érdekelnének, szóval ha ilyesmi furcsaságot látsz, ne habozz lehozni én meg próbálom kideríteni mik is ezek
-Jólvan, világító izéket.. majd figyelek.. addig is viszlát..
Elrakom a cuccot, és kisétálok.. de most merre? Még pihenni is kellene délután, ha este én őrködök.. Még mielőtt tegnap eleludtam annyit hallottam hogy a többiek nyugat felé mentek valamilyen mocsárban.. Lehet meg kellene nézni Tulajdonképpen fogom magam, és toronyiránt indulok a kereskedő bunkerétől nyugatra. Dombos, cserjés a terület, ezért inkább kezem ügyébe rakom a pisztolyom, és óvatosan kerülgetem a bokrokat. Jó háromnegyed óráig haladok így esemény nélkül, és mikor felérek a következő magasabb domb tetejére, elém tárul a mocsár, de ez innen látszik hogy hatalmas.. előszedem a pda-m, és próbálom a térképen behatárolni a helyet, de átmérőben van vagy négy kilométer, és ez csak a vizesebb része, a túlsó vége van vagy öt kilométer ha nem hat. Hozzám viszonylag közel valami templom látszik, de az is van vagy másfél kilo, odáig is jó lesz lesétálni, viszont az a hely kíváncsivá tett.. Mielőtt belevetem magam a nádasba próbálok kinézni egy viszonylag tiszta útvonalat, de az egész terültet nád meg víz, szóval nem egyszerű Kinézek egy útszerűséget, leereszkedem a dombról, innen már fegyver a kézbe, és így megyek tovább halkan, és lassan, de itt a nádasban ez nagyon para.. 5 méternél nem látok előrébb, mert kanyarog az út ahogy jutok előre, a nádas zörgésére leszek figyelmes, a hang forrása nincs messze, de szerintem nem felém jön.. leguggolok a nádfal tövében, és várok.. végül tőlem vagy 15 méterre egy vaddisznó jön ki a nádasból, nyugodtan, és már majdnem becammog a következő nádfalba mikor felhördül és felém fordul.. Na ez minden csak nem jó. Egy hirtelen gondolattól vezérelve futásnak indulok, keresve bármit amire felmászhatok. Egy hosszabb sprint után valami acélszerkezetet látok meg, felkapaszkodom, de így is az utolsó pillanatban, mert a vadkan feje ott csapódik a vasba ahol egy fél pillanattal előtte még a lábam volt. Az egész szerkezet megremeg, a disznó viszont csak megrázza magát, és újra nekiront a vasnak. Célra tartom az mp5-öt, és elkezdem a fejébe szórni az ólmot.. ezen a tetű helyen máshol hiába lövöm a dögöket.Az első 15 skuló meg sem kottyan neki, de végül a maradék áttöri a koponyáját, és kinyúvad a szemét. Ha már itt vagyok fent körülnézek, és a templom itt van tőlem 500méterre.. mozgást nem látok, de itt nem is nagyon látszik. Fülelek kicsit, majd leereszkedek, és elkezdem leamputálni a disznó agyarát.. A késem megsínylette, de végül sikerült. Fogom a táskám, és tovább haladok a célom felé Úgy érzem mehetek gyorsabban, ha a nádasból jön valami úgyis meghallom, de szerencsémre nem jön. Így viszonylag gyorsan elérem a célomat, viszont a templom körül nincs hó, nincs befagyva a víz, és nincs is olyan vad hideg.. viszont a víz fölött furán hullámzik a levegő.. Anomália lenne? De ilyet még nem láttam.. mindenesetre felveszek egy fadarabot, és eldobom a jelenség irányába. A gally le sem ér, és egy hatalmas tűzcsóva csap fel a víz közepén, sugárzik a meleg, és párolog a víz. Szóval ezért nincs itt ilyen hideg. Körüljárom, a templomot, és a túloldalon valamit látok a vízben.. valami gömbszerű izé, de ez nem világít, inkább mintha vörösen izzana, de a víz teljesen nyugodt körülötte.. egy hoszabb bottal kipiszkálom a vízből. Óvatosan hozzáérek, semmi. Ahogy felveszem, kellemes melegség árad belőle, amúgy semmi. Berakom a hátizsákomba, és bemegyek a templomba. Mivel a hely nyugodtnak tűnik, leülök, pihenni egy kicsit
Ivan
Zörgésre ébredek, a többiek már pakolnak. Megint. Úgytűnik nem megy nekem ez a koránkelés. Megkérdezik akarok e velük menni, de nem, szólok hogy most egyedül nézelődnék kicsit. Miután felkeltem és kényelmesen megreggeliztem lesétáltam a kereskedőhöz, hogy mégis mi a dörgés. Amikor belépek, csak annyit kérdez, hogy a felderítők közt voltam e tegnap, majd miután bólintok, elémtesz 500 rubelt, azzal a dumával hogy a cucc amit találtunk jól hoz a konyhára. Zsebrevágom a pénzt, és igazából eszembe sem jut hogy miért jöttem le, így felmegyek, és azon filózok hogy merre menjek, majd a nagy gondolkodás közepette egy pár lövés dördül a távolban. Felmászok az első háztetőn őrködő taghoz, hátha tudja mi van, de ő is csak katonákat látott elhaladni egy 20 perce, és ezek ak-k, szóval valószínűleg ők találtak valamit, de innen nem látni hol akcióznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lemászok a tetőről, és valamennyire takarásban haladva elindulok a lövések helye felé, vagy legalábbis amerre sejtem az irányt közben egyre sűrűbben hallom a sorozatokat. Pár perc és találok egy helyet ahonnan rálátok a dolgokra, tényleg a katonák akcióznak, de nem túl fényes a helyzetük. Egy csoport katonát támadott meg egy kisebb falka kutya. Az egyik katona a földön fekszik, körülötte másik három sorozza a dögöket amik nem akarnak pusztulni, közben egy másik tag aki a csoport mellett áll belelő egy sorozatot a falka közepébe, majd hirtelen elrohan, ha jól látom megkerülve a régi parkolót.. A kutyák fogynak, de az utolsó három így is legyűri a katonákat, és a három sérült dög diadalmasan elkezdi marcangolni az egyik hullát. Elindulok lassan közeledve, előszedem a pisztolyom, és próbálom célra tartani, amíg a kutyák nem figyelnek. Mihelyst elég közel érek, kilövöm a teli tárat a legközelebbire, de mivel a felét sikeresen mellé lövöm, ezért csak azt érem el vele hogy mégjobban lesántul. Amilyen gyorsan tudok betöltök egy új tárat, és abba a dögbe eresztem, amelyik a leggyorsabban közeledik hozzám. Meglepődök mikor egy jó találattól a második lövésre összecsuklik,és nem habozok, a maradékot a következőbe lövöm, amit szintén sikerül jól eltalálni, viszont a fegyverem kifogyott, és a sánta itt van egy lépésnyire. Előrántom a késem, és ahogy közeledik,sikerül a fejébe állítanom. Ahogy kidől az utolsó kutya is, kicsit nekem is elszáll az érzés a lábamból, de erőt veszek magamon, és felegyenesedek. Belökök egy újabb tárat a pisztolyba, és várok, de csönd van. Elteszem a késem, és megnézem a katonákat. Eléggé strapás aksu-k fekszenek mellettük a földön, de azért összeszedem őket, ami a legjobban néz ki, azt a kezem ügyében is hagyom. Nem túl gusztusos, de a megmarcangolt hullákat is átnézem valamelyest, találok náluk 3 teli tárat, egy pár kötszert, egy-egy pisztolyt mindnél, ezek olyanok mint ami nekem van, egy gránátot és párszáz rubelt. Nekem most épp megérte, nekik nem. Ahogy összeszedtem a cuccokat, körülnézek, de még mindig nincs mozgás, ezért elindulok arrafele amerre a katona futott. A régi parkolótól jobbra haladok el, valakik vannak itt, szóval inkább tisztes távlságot tartok, és úgy kerülöm meg az épleteket. Vagy nem zavartam őket annyira, vagy jobb dulguk volt, de békénhagytak. Az itt húzódó földútra rátérve, tovább nézelődök, de nem látom a tagot aki elszaladt. Már épp visszafordulnék mikor kitűnik az egyik bokorból a csávó, vagyis a lábai amik látszódnak, a jó kérdés csak az hogy egybe vannak a többi részével, vagy darabokban. Elindulok a bokorhoz, de előszedem a stukkert, ugyanis a többiek azt mondták hogy szeretnek errefelé oldalogni a vaddisznók. Ahogy közeledek, egy anomália jellegzetes morajlását hallom, ráadásul minden csupa vér, de hamar észreveszem hogy ezek egy vaddisznó darabjai. A csávót kihúzom a bokorból, de meg sem mozdul, viszont katona, az egyenruhája szerint legalábbis. Elrúgom mellőle a fegyvert, nagyjából átnézem van e nála valami támadóezköz, majd mikor végeztem melléállok, és megrugdosom párszor, közben rátartom a fegyvert. A harmadik rúgásra magához tér, és felkiált:
-Ne szórakozzál már velem! Mitakarsz?
-Nálam van a fegyver, és te a földön vagy, szóval én kérdezek! Világos?
Már belémkötne, de rálépek a mellkasára, a képébe nyomom a fegyvert és rákiáltok:
-Világos? Némán bólint.
-Katona vagy? Elkezdi vadul rázni a fejét
-Akkor miért vagy ilyen cuccban?
-Megkentem egy pár arcot, és így hoztak be. Nekem sem tetszik, de így sikerült. Ha benézel a táskámba, megtalálod benne a cuccom.
Azzal mellém dobja a táskáját. Hátrébb rúgom a táskát, odalépek, és belenézek kicsit. Egy bőrkabát van a tetjébe gyömöszölve, alatta nem látom mi van
-Amíg nem minket akarsz kinyírni és ameddig nem katona vagy addig nem lesz bajunk veled, de vigyázz magadra. De most gyere, beviszlek a táborba, elég ramatyul nézel ki. Azzal a kezemet nyújtom neki, majd miután talpraállt, a kezébe nyomom a fegyerét.
-Gyere utánam, és vigyázz, mert úgy jársz mint az előbb.
Visszafele próbálok a leggyorsabb és a legbiztonságosabb úton haladni, de elfelejtem hogy láttam valakiket a parkolónál, így most közelebb haladunk el mellette, aminek eredményeként valaki kikiabál:
-Állj vagy halottak vagytok!
Nem gondolkozok sokat, csak megrántom a tagot mögöttem és rohanni kezdünk, lövések dördülnek, golyók csapódnak mellénk a földbe, a fákba, de nem találnak el. Egészen az út alatti átjáróig futunk, szerencsére nem jönnek utánunk.
Miközben kifújjuk magunkat megkérdi hogy kik voltak ezek, de nem tudom, én sem találkoztam még velük. Úgy tűnik egy újabb veszélyforrás A biztonság kedvéért gyors tempóban visszasietünk a faluba. Az őr kérdőn néz a bejáratnál, de szólok neki hogy velünk van a srác, szóval nem problémázik. Bemegyünk abba a házba ami ki van pofozva majd levágódunk egy-egy matracra. Én előszedek egy üveg vodkát, és a tag felé nyújtom.
-Szóval mi is a neved?
Arra kelek hogy egy manus a pofámba dugja a puskája csövét és rugdos. Volt már részem kellemesebb ébresztésben is de legalább semmi nem akar felfalni. Aztán át villant az agyamon egy golyó, ami abból a puskából jöhet. Nem volt kellemes realizálni, hogy egy ilyen küzdelem után csak így legyen végem. Ösztönösen próbáltam hátrálni és közben feljebb is ültem, de a farönk amit pár perccel ez előtt ketté akartam fejelni feltartott. erre az emberünk a most már szó szerint a pofámba nyomta a puskát. Határozott ember lévén...ami ilyenkor lehet rossz...támadólag léptem fel.
- Nah ne szforkazz velem. Miffakarsz? Hát igen inkább nevetségesre sikerült. De próbáljatok meg úgy beszélni ha egy AK lóg a képetekbe. Úgy látszik még valami csoda folytán mindig fent van a szerencse csillagom. Ugyanis a gondolataim még a fejemben vannak, türelmes a tag.
- Amíg nálam van a fegyver és te a földön fekszel addig én kérdezek. Világos?
Kicsit feltűnően pillantok a fegyverem irányába, aminek következtében egy méretes bakancs landol a mellkasomon és taposs bele a földbe.
- Világos? Ordítja a képembe.
Bele egyezően bólogatok, végül is még nem ölt meg szóval jobb ha kivárom a végét.
Enyhülést érzek a mellkasomon viszont a fegyvercsöve még mindig kínosan közel van.
- Katona vagy ?
Vadul megrázom a fejem és kishiján kifejelem a saját fogam megfeledkezve a puskáról. De nehogy már az álcám öljön meg.
- Akkor miért van rajtad ez a cucc és miért a katonákkal együtt mászkáltál ?
Azt hiszem ez az őszinteség ideje.
- Megkentem pár arcot, és a katonaság volt az álcám. Korrupt disznók mind, de hidd el minden vágyam megszabadulni az ő kinézetüktől, különösen most. Itt a táskám benne van a többi cuccom.
Sikerült kihúzni magam alól, mert amíg hátra kúsztam az lecsúszott a hátamról. Ő csak félre rúgta majd ellépett tőlem. Micsoda felemelő érzés, nagyot sóhajtottam mintha már megúsztam volna. A koma csak felnyitja és belenéz.
- Hááát, cimbi figyelj...a földön heverő fegyveremért nyúl, remek a saját puskámmal fog megölni...amíg nem vagy katona és nem akarsz minket kinyírni addig nem lesz baj, de vigyázz magadra....ezzel együtt a kezét nyújtja és felsegít, majd a fegyverem is a kezembe nyomja. Oké mostantól hívő leszek. Még mindig kérdőn húzom fel a szemöldököm...De most gyere, beviszlek a táborba, asszem rád fér a pihenés....Most először nézek végig magamon az ájulásomat követően. Hát kérlek van itt minden, szőr, hús, csont, vér, remélem nem az enyém.
- Gyere utánam, és vigyázz mert úgy jársz mint az előbb.
Az kis épület együttes felé indulunk szóval akkor mellettük futottam el.
- Állj vagy halottak vagytok!
Vagy mégsem!...Az új komám megránt és futásnak eredünk az egyik faltakarásába én szinte reflexből harcra készülök és megfordulok, de a vezetőm ismét megránt és rám kiáltt....Hülye! Gyere!
Csak sprintelünk, közben a golyók tompán csapódnak hol a földbe, hol a fába ami mellet elszaladunk. Amíg el nem tűnünk egy domb mögött. Egészen egy hídszerűségig futunk ahol a tag megállt felmérni hogy jönnek-e utánunk majd megbizonyosodva biztonságunkról tovább sétálunk.
- Kik voltak ezek? kérdeztem kíváncsian. Csak némán megrántja a vállát és lassacskán elértünk egy falu szerűséget. Egy őr fogad minket az egyetlen úton ami van az épületek között. Bizalmatlansággal közeledik felém.
- Ez ki?
Kérdezi a társam
- Velem van, nincs gond, nyugi.
Ez úgy látszik elég is volt az őrnek és nem akadékoskodott tovább. A házak többsége elég lerobbant állapotban van, de mi egy egészen rendbe szedettbe megyünk be. Az egyik szobában vannak matracok, csak rámutatva az egyikre hellyel kínál, majd valahonnan előszed egy vodkát és le vágódik elém.
Kérdés és vodka érkezik felém.
- Szóval mi is a neved?
Elveszem a vodkát meghúzom de bakker ez erős cucc fújtam is egy nagyot.
- Viktor Vasilevich de a Vitya pont elég lesz. És te kivagy? kérdezek vissza.
- Nah ne szforkazz velem. Miffakarsz? Hát igen inkább nevetségesre sikerült. De próbáljatok meg úgy beszélni ha egy AK lóg a képetekbe. Úgy látszik még valami csoda folytán mindig fent van a szerencse csillagom. Ugyanis a gondolataim még a fejemben vannak, türelmes a tag.
- Amíg nálam van a fegyver és te a földön fekszel addig én kérdezek. Világos?
Kicsit feltűnően pillantok a fegyverem irányába, aminek következtében egy méretes bakancs landol a mellkasomon és taposs bele a földbe.
- Világos? Ordítja a képembe.
Bele egyezően bólogatok, végül is még nem ölt meg szóval jobb ha kivárom a végét.
Enyhülést érzek a mellkasomon viszont a fegyvercsöve még mindig kínosan közel van.
- Katona vagy ?
Vadul megrázom a fejem és kishiján kifejelem a saját fogam megfeledkezve a puskáról. De nehogy már az álcám öljön meg.
- Akkor miért van rajtad ez a cucc és miért a katonákkal együtt mászkáltál ?
Azt hiszem ez az őszinteség ideje.
- Megkentem pár arcot, és a katonaság volt az álcám. Korrupt disznók mind, de hidd el minden vágyam megszabadulni az ő kinézetüktől, különösen most. Itt a táskám benne van a többi cuccom.
Sikerült kihúzni magam alól, mert amíg hátra kúsztam az lecsúszott a hátamról. Ő csak félre rúgta majd ellépett tőlem. Micsoda felemelő érzés, nagyot sóhajtottam mintha már megúsztam volna. A koma csak felnyitja és belenéz.
- Hááát, cimbi figyelj...a földön heverő fegyveremért nyúl, remek a saját puskámmal fog megölni...amíg nem vagy katona és nem akarsz minket kinyírni addig nem lesz baj, de vigyázz magadra....ezzel együtt a kezét nyújtja és felsegít, majd a fegyverem is a kezembe nyomja. Oké mostantól hívő leszek. Még mindig kérdőn húzom fel a szemöldököm...De most gyere, beviszlek a táborba, asszem rád fér a pihenés....Most először nézek végig magamon az ájulásomat követően. Hát kérlek van itt minden, szőr, hús, csont, vér, remélem nem az enyém.
- Gyere utánam, és vigyázz mert úgy jársz mint az előbb.
Az kis épület együttes felé indulunk szóval akkor mellettük futottam el.
- Állj vagy halottak vagytok!
Vagy mégsem!...Az új komám megránt és futásnak eredünk az egyik faltakarásába én szinte reflexből harcra készülök és megfordulok, de a vezetőm ismét megránt és rám kiáltt....Hülye! Gyere!
Csak sprintelünk, közben a golyók tompán csapódnak hol a földbe, hol a fába ami mellet elszaladunk. Amíg el nem tűnünk egy domb mögött. Egészen egy hídszerűségig futunk ahol a tag megállt felmérni hogy jönnek-e utánunk majd megbizonyosodva biztonságunkról tovább sétálunk.
- Kik voltak ezek? kérdeztem kíváncsian. Csak némán megrántja a vállát és lassacskán elértünk egy falu szerűséget. Egy őr fogad minket az egyetlen úton ami van az épületek között. Bizalmatlansággal közeledik felém.
- Ez ki?
Kérdezi a társam
- Velem van, nincs gond, nyugi.
Ez úgy látszik elég is volt az őrnek és nem akadékoskodott tovább. A házak többsége elég lerobbant állapotban van, de mi egy egészen rendbe szedettbe megyünk be. Az egyik szobában vannak matracok, csak rámutatva az egyikre hellyel kínál, majd valahonnan előszed egy vodkát és le vágódik elém.
Kérdés és vodka érkezik felém.
- Szóval mi is a neved?
Elveszem a vodkát meghúzom de bakker ez erős cucc fújtam is egy nagyot.
- Viktor Vasilevich de a Vitya pont elég lesz. És te kivagy? kérdezek vissza.
Capt Axon
New Member
Mint ahogy mondtam jöjjön a folytatás...
Jeges:
A parancsnak megfelelően elindultunk egy északi területre felderítést végezni hogy mi is van itt. A Főhadnagy sejtése szerint ezen a területen található az egyik megjelölt kutatóállomás is ami létfontosságú információkat tárhat fel előttünk. Tehát egyszerű a feladat....Bemenni, megnézni és ha bármi értékes van, azt össze szedni és uzsgyi haza.
Azt viszont hogy mi várhat ránk ezen a helyen nem tudjuk. De elég valószínű hogy ugyanaz, mint ami eddig. Különböző ocsmány kreatúrák, sugárzás, sok sugárzás és még több sugárzás. Na meg a megszámlálhatatlan láthatatlan veszélyek amik egy pár másodperc alatt véres húscsomóvá változatnak bárkit.
Na de mindegy...A parancsnak eleget kell tenni. Elhagyva az intézet területét átértünk a felderítetlen szektorba. Mondhatni rémisztő egy hely. Ellenben más területekkel ahol az idő tisztább, itt mintha egy horror filmbe csöppenne az ember. Állandó borús idő, a föld vizes és saras, a föld közelében pedig kísértetiesen száll a köd.
A kocsi folyamatosan vágja ezt a sűrű ködöt ahogy haladunk előre. Közben valamiért de egyre jobban feltámad bennünk valami rossz érzés. Nem tudni miért, talán a hely kísérteties, rémisztő megjelenése miatt, vagy csupán korábbi tapasztalatok alapján nem akarunk egyedül lófrálni egy elhagyatott, hatalmas területen, de az érzés ott lapul mindannyiunkban.
Közben ahogy egyre beljebb haladunk érezzük azt is hogy valami nincs rendben. A fejünk fáj, folyamatos duruzsolást hallunk, mintha valaki suttogva beszélne hozzánk. De ami a legdurvább az egészben hogy ezeket nem csak én hallom. Mindenki más is panaszkodott ezekre a jelenségekre, ami nem kissé kétségbe ejtett mindenkit. De az Orosz nem adta fel. Folyamatosan a gyár felé hajtott ami meg van jelölve nekünk a térképen, annak ellenére is hogy neki sincs jó előérzete.
Ám ahogy közeledtünk egyre jobban a gyárhoz, egyre rosszabb lett a fejfájás és a duruzsolás. Szinte kezdett elviselhetetlenné válni. Minél közelebb értünk annál rosszabbul voltunk. Mindegyikünk egyre jobban szenvedett a fájdalomtól és a kísérteties búgástól. Az Oroszon is meglátszott a hatása, ugyanis mintha már kezdte volna elveszíteni az uralmát a jármű felett. Folyamatosan kilengett a jármű a romos úton és az Orosznak is kezdtek lecsukódni a szemei. Végül pedig a kormányra dőlve elvesztette az eszméletét.
Ezt látva rögtön pánikba estünk én pedig gyorsan a kormányhoz kaptam, mert az Orosz ahogy elájult úgy egyre jobban nyomta a gázpedált.
Veszettül száguldoztunk az ócska földúton, de ezalattt már csak én voltam az egyetlen aki ébren volt, mindenki más eszméletét vesztette. De aztán egy csatorna felett áthajtva valami olyasmit láttam amit nem is hittem el. Egy ember állt az úton fejét lehorgasztva és bámult a távolba. Ezt látván rögtön a dudát nyomkodtam és vártam hogy mikor vetődik félre az utunkból. De nem csinált semmit. Csak lassan megfordult és ránk nézett. Ahogy aztán egyre közelebb értünk hozzá, a fényszórók megvilágították az ismeretlent. De a látványtól elborzadtam. Hacsak egy pillanatra is láttam, de alaposan megnéztem az illetőt. Ahogy rám nézett, mintha hirtelen lelassult volna a világ hogy alaposabban szemügyre vegyem.
Sárgás bőre volt, nyaka szinte nem is volt, és a fülei tömzsik voltak. Az arca pedig hasonlított egy emberi arcra, de mégse volt olyan. Torz és fura volt. És egy hosszú, koszos és szakadt köpeny szerűséget viselt.
Ez a torz alak egy rövid ideig folyamatosan bámult engem közömbös arckifejezéssel. Tisztán éreztem hogy az elmémben kutat. Mintha az emlékképeimet lapozgatná. Aztán ugyanazzal a közömbös arccal, hirtelen hátrahúzta a karját, majd felénk lökött egyet mintha megakarná állítani a kocsit egy kézzel.
Erre hirtelen megszédültem és elsötétült a világ. Az utolsó kép amire emlékszem az az, hogy a hirtelen szédüléstől elrántom oldalra a kormányt és lehajtok az útról a domb oldal felé. Majd a kocsi egyenesen egy árokba ugrik én pedig a szemem elé emeletem a kezeimet.
Sötétség vesz körül. Semmit se látok csak a saját szívverésemet és rémült zihálásomat hallom. A saját lábaimon állok, de mintha mégis lebegnék a semmiben. Semmimet nem érzem, se a kezeim se a lábaim mégis mozgatom őket. Hirtelen aztán ismeretlen képek kezdenek felvillanni. Egy labor szerűségről, egy gyártelepről és egy két kép magáról a erőműről. Ismeretlen képek egy ismeretlen egyéntől. Aki most én vagyok de mégse. Mintha egy másik testben lennék. Az ismeretlen akinek a testében járok hosszú fehér köpenyt visel és egy iratmappa van a kezében. Valószínűleg ő egy tudós. Az ő szemeivel látok de mégsem én mozgok. Ő mozog, ő beszél ő tesz mindent, én mintha csak egy tébolyult lélekként nézném az ő szemén keresztül az eseményeket.
Folyamatosan villódzik a kép és újabb és újabb helyszínek bukkannak fel előttem. Pár helyszín a közelben lévő gyártelepre hasonlít, egy másik pedig magára az erőmű területére. A tudós emlékképei e között a két helyszín között váltakozik. Először a gyártelepet látom. Minden rendben van. Az idő tiszta, az út normális és a gyártelep rendesen üzemel. A tudós egy kocsin ül amit egy katona vezet. A katona egy az átlagosnál régebbi nem rendszeresített egyenruhát visel és egy egyszerű maszk van az arcán. A gyártelep felé vezet és közben az út széleken ugyanolyan egyenruhába öltözött katonák dolgoznak vagy járőröznek.
A gyártelephez érve a kapuban semmi szokványos nincs. Pár katona a kapuban a járművet vezető katonától kérik a papírokat, majd azokat leellenőrizve tovább engedik a kocsit. Aztán behajtunk a gyár területére ahol szintén minden tiszta és katonák meg fura védőöltözetű emberek végzik a munkájukat.
Újabb villanás és már a gyár főépületének bejáratánál állunk. A tudós egy másik tudóssal kezet fogva belép az épületbe és lemennek egy liften a föld alá. Ahogy megy le a lift, a lift akna betonfalai után hirtelen egy kisebb folyosót látok a rácsokon túl. Aztán leér a lift és nyílnak a rácsok. A tudós a másik tudós kíséretében végig sétál a folyosón, aminek a jobb oldalán egy nagyobb biztonsági szoba látható. A szoba ablakain belül két másik katona ül a székeiken és a tudós jöttére bólintanak feléjük.
Aztán balra fordulnak a folyosón és egy ajtóhoz érnek. Az ajtóban egy másik tudós áll, megint abban a fura védőöltözetben és két fura sisakot nyújt át a két tudósnak. Ők felveszik a sisakokat erre a védőruhás nyitja a hatalmas ajtót.
Az ajtón túl egy nagy terem jól bevilágítva, a terem jobb oldalán pedig egy lépcső ami egy korlátra vezet fel. A terem túlsó végén pedig még egy ajtó. A tudós a kíséretével a terem végében lévő ajtóhoz sétál majd azt is kinyitva belépnek rajta. Egy újabb folyosón találják magukat, ahol ösztönösen balra fordulnak, majd jobbra egy nagyon megerősített ajtóhoz. Az ajtó előtt két fegyveres, védőruhás őr, erre a tudós és a társa elővesznek egy egy belépő kártyát, amit az őröknek felmutatva az ajtót máris nyitják.
Ahogy kitárul az ajtó hirtelen nagy fényesség, ami szinte elvakít majd hirtelen kiélesedik a kép és észreveszem hogy egy hatalmas, többszintes terembe érünk aminek a vakító világítása fentről világít meg egy nagy torony szerűséget a terem közepén.
Én csak ámulok a nagy torony és a többszintes terem láttán, de a tudós szinte nem is zavartatva magát magyaráz valamit a tudósnak akinek a testében járok. Ahogy a tudós befejezte a magyarázatát, közelebb lépünk a korlátokhoz. Lenézve a korlátról a torony tövében is dolgozik egy két ember. Fentebb pedig egy pár másik ember beszélget. Aztán elindulunk fölfelé. Egy hosszú lépcső sorozat után eljutunk a terem legtetejére, ahol egy nagy kontroll szoba néz egyenesen a toronyra. Viszont a torony tetejét nézve elámulok. Egy nagy üveg burát látok benne pedig egy hatalmas agyat ami úszik valamilyen folyadékban. Különböző tudósok állják körbe a tornyot és figyelik, papírokat töltenek ki és mutogatnak, miközben magyaráznak a kollégájuknak.
A tudósom egy ideig bámulja a szerkezetet, majd ránéz a kezében lévő műszerre, utána pedig a műszert elrakva előveszi az iratmappáját és feljegyez valamit rá. Végül pedig a másik tudósra néz és hozzá szól amit most már én is jól hallok.
- És biztonságos?
Erre a másik tudós mosolyogva felel.
- Teljes mértékben.
Aztán hirtelen hatalmas égzengés, morajlás, majd megrázkódik az egész épület. A földrengés hatására a torony megimbolyog és egyes kábelek szakadnak le róla szikrázva. Közben minden tudós a teremben jajveszékelve próbál megkapaszkodni és nézik kétségbe esetten a tornyot ahogy jobbra balra dülöngél a teremben. A tudósom a földre rogy, aztán ránéz a kollégájára aki rémült arckifejezéssel nézett vissza ránk, utána pedig rögtön oldalra pillantott a torony irányába amikor észrevette hogy fénylik valami. Majd a tudósom is odapillant és látjuk ahogy a torony fényesen, élénk vörösen ragyog, amitől a szeme elé teszi a kezeit, utána egy nagy robbanás és minden kifehéredik.
Az álomképektől hirtelen térek magamhoz, és nagy levegőt veszek. A sárban fekszem a kocsi mellett, közvetlenül a nyitott ajtó mellett.
A motor halkan jár üresen, a fényszórók pedig a földet világítják folyamatosan, az eső pedig rettenetesen zuhog. Egy darabig nem mozdulok, csupán bámészkodom. A földön feküdve lassan körbe pillantok és látom hogy mindenki más még nem tért magához, de nem is vannak túl jól. Ahogy a kocsi az árokba ugrott, a becsapódástól mind keményen landoltunk. Pavel a hátsó ülésről kirepült és a kocsi előtt landolt jóval. Nem tért magához, vérzik az orra de nem tudom hogy még él e. Afanaszij pedig a kocsi másik oldalán fekszik fél lábbal a kocsinak támaszkodva.
Egyedül az Oroszt nem látom, az ő ülése üres, az ajtó pedig nyitva. A földön pedig vonszolás nyomok láthatóak.
Ezt látva lassan tápászkodom fel a földről és felkapom a gépkarabélyom. Körbe nézek hogy mi a helyzet, amikor megpillantom azt a furcsa lényt aki miatt az útról lekényszerültünk ide. Épp az Oroszt vonszolja el magával egy kicsit távolabb, aztán leteszi a földre. Majd leül mellé és épp készül lecsapni rá, amikor én dacolva a fejfájással és a kábultsággal, csőre töltöm az AK-t és felé célzok, majd egy lövéssel hátba lövöm.
A lény a hirtelen támadástól fájdalmasan kap a hátához, majd lassan talpra áll és felém fordul.
A közömbös arckifejezése immár haragossá változik és dühösen, de lassan totyogva elindul felém.
Újra célra emelem az AK-t és lőni készülök, amikor a lény egy hirtelen mozdulattal megint megszédít ezért elvesztem az egyensúlyom és féltérdre rogyva, kábultan pillantok fel rá.
Lassan állok megint a talpamra és próbálok lőni, de ekkor megint és megint bevisz egy újabb ilyen támadást. Ettől egyre jobban a földre kényszerülök és már erőm sincs talpra állni. A fejem iszonyatosan, elviselhetetlenül fáj és folyamatos suttogást és duruzsolást hallok, ami egyre jobban erősödik ahogy a lény hörögve közelít felém.
Rájöttem hogy itt lőfegyverrel nem győzhetek. Akárhányszor próbálom is meg, ez a lény mindig megelőzi hogy egy lövést is leadjak. És amúgy sem tudok célozni a szédüléstől és a fejfájástól. Szerencsére a szurony még fent van az AK-n így van még egy lehetőségem. Maradék erőmmel talpra állok és iszonyatosat üvöltve megindulok minden erővel a lény felé, előre szegezett fegyverrel. A lény ezt látva bevisz egy újabb támadást amitől egy pillanatra megtorpanok, de a kezdeti bódulatból feleszmélve egy pillanatra újra támadásba lendülök. Ezúttal teljes torkom szakadtából üvöltve rohanok szédelegve a lény felé, mire az az üvöltésemtől a füléhez kap. Aztán amint odaérek belevágom a szuronyt. Erre a lény a hasához kap és a sebet tapogatja. Majd megragadja a fegyverem csövét és megpróbálja kirántani magából. De nem leszek rest, gyorsan kirántom belőle és újra majd újra beledöföm a lény testébe, amitől az egyre jobban kezd összerogyni. Addig nem is hagyom abba, amíg a lény már a térdére nem ereszkedik a fájdalomtól. Aztán kirántom belőle. Az eső még mindig zuhog, a dühtől ráncolt arcomról csurog a víz és a vér, a lény pedig a saját vérében úszva a sebeit tapogatva felnéz rám. Aztán egy nagy villámlás, én pedig megragadom erősen az AK-t és a szuronyt előre szegezve minden erőmből belevágom a lény fejébe, amitől az élettelenül, fennakadt homályos szemekkel borul az oldalára.
A lény legyőzése után térdre rogyok. Erőtlenül, fáradtan nézem az agyon késelt lényt, aztán lassan a társaim felé pillantok.
Újra talpra állok és a fegyvert használva támasztéknak odatántorgok az Oroszhoz. Ő még mindig eszméletlenül fekszik a földön. Odalépek hozzá, féltérdre ereszkedem és megpróbálom magához téríteni. Egy két pofon után rögtön magához tér és a fejéhez kap.
- Háh! Jeges! Mi történt?
- Hosszú lenne azt most elmagyarázni.
- Értem. A többiek?
- Itt fekszenek a kocsi körül.
- Jó! Ébresszük fel őket is aztán tűnjünk innen! Kezd az agyamra menni ez a fejfájás.
- Remek ötlet.
Aztán felébresztettük a többieket, majd a kocsit kikaparva a sárból elindultunk vissza az intézethez. Közben bezsákoltuk a halott mutánst és felraktuk a kocsira.
Útközben csendben folytattuk az utunkat. Az oda út óta egy szót se szóltunk egymáshoz. Most valahogy nem volt kedvünk beszélgetni. Mindenki maga elé bámulva merengve nézett a semmibe. Az Orosz pedig az utat bámulva vezetett vissza az intézet irányába. Aztán hirtelen sercegni kezdett a rádió és alig hallható beszéd hangzott belőle. Az Orosz egy kicsit hangolva a rádión máris érthetőbbé tette az üzenetet.
- Agroprom hívja az Oroszt és csapatát! Orosz jelentkezz! - Hangzott a Főhadnagy hangja a rádióból kissé még mindig recsegve ropogva.
Az Orosz felkapta a rádiót és érdektelenül válaszolt a mikrofonba.
- Itt az Orosz! Na nyögd ki mi van! A Főhadnagy mégis csak megbánta hogy elküldött minket ide az istenháta mögé? Mert mesélhetnénk egy s mást.
Aztán újra megszólalt a rádió.
- Igen! Már megbántam hogy elküldtem magukat oda Hadnagy!
Az Orosz erre mindjárt érdeklődőbb arcot vágott és kissé feljebb ülve az ülésben feszültebb hangon szólt.
- Öhm...Uram! Hogy hogy személyesen jelentkezik? - Kérdezte döbbenten.
- Hagyja ezt Hadnagy! Megtámadtak minket. Az egész intézetet kipraterálták a mutánsok. Volt köztük egy akkora dög mint egy teherautó. Egy páncélost is úgy felborított mintha csak egy üres konzervdoboz lett volna. - Ennek hallatán mind feszült arcot vágtunk és aggódva hallgattuk a rádiót, miközben az Orosz beszélt a Főhadnaggyal.
- Hogy hogy? - Kérdezett az Orosz.
- Nem tudjuk. Egyszer csak megjelentek. Élükön azzal a nagy döggel. Reméltük hogy maguk többet tudnak mondani, mivel maguk tapasztaltabbak ilyen ügyben. De most hagyjuk ezt! Sürgős fuvarra lenne szükségünk egészen vissza a Kordonig. Megoldható lenne? - Kérdezte a Főhadnagy.
- Hát.....Szerintem nem probléma. Amúgy is épp vissza jönni készültünk. Ez a hely.........Áh! A hideg futkos tőle a hátamon. - Mondta az Orosz kissé megrázkódva a történtektől.
- Akkor siessenek! - Mondta a Főhadnagy.
- Sietünk ahogy tudunk. Kb 1 óra múlva ott leszünk. Csak mondja meg hogy hol vannak.
- Itt vagyunk az intézettől nem messze egy mocsár közepén. Egy utánfutóban.
- Egy utánfutóban??? - Kérdezett vissza az Orosz miközben maga is alig hitt a fülének.
- Igeeeen! Egy utánfutóban! - Hallatszott a Főhadnagy kissé ingerült hangja.
- Rendben! Mint mondtam.....Kb 1 óra múlva jelentkezünk. - Mondta az Orosz és letette a rádiót.
- Értettem. Vége. - Válaszolt a Főhadnagy és szakította volna meg a vonalat, amikor gyorsan felkaptam a rádiót az Orosz mellől és beleszóltam.
- Főhadnagy úr! Mi van Kaijával? - Kérdeztem, erre az Orosz ki akarta kapni a rádió mikrofonját a kezemből és azt mondta.
- Jeges! Mi ütött beléd?! Tedd most félre az érzelmeidet! Ezt nem most kellene kimutatnod!
De aztán a Főhadnagy hangja szólt vissza a rádióból.
- Nem tudom biztosan. Amikor utoljára láttam, akkor az intézet teteje felé szaladt, nyomában azzal a nagy döggel. Mintha az a lény ismerte és csak rá vadászott volna. Valószínűleg ő is meghalt. Sajnálom fiam!
Ennek hallatán azt hittem kis híján szívrohamot kapok. A szívem eszeveszetten kalapált. És iszonyatosan rossz érzés kerített hatalmába. Ezért küzdöttem volna? Ezért mentettük meg az életét? Ezért engedtem el az első találkozásnál? Hogy most a mi közelünkben haljon meg?! Ezek szerint elbuktam! Elbuktam, pedig a biztonságát garantáltam neki. Én akartam biztonságban tudni és pont az én közelemben érte utol a vég. Kudarcot vallottam. ÉN magam egy kudarc vagyok! Aztán míg ezen gondolkodtam, az Orosz végre elengedte a kezem amiben a rádió mikrofonja volt és így válaszoltam elkeseredve.
- Értem. Köszönöm a tájékoztatást uram. Vége. - Aztán letettem a rádiót és magam elé bámulva bánatosan néztem az elsuhanó tájat.
Jeges:
A parancsnak megfelelően elindultunk egy északi területre felderítést végezni hogy mi is van itt. A Főhadnagy sejtése szerint ezen a területen található az egyik megjelölt kutatóállomás is ami létfontosságú információkat tárhat fel előttünk. Tehát egyszerű a feladat....Bemenni, megnézni és ha bármi értékes van, azt össze szedni és uzsgyi haza.
Azt viszont hogy mi várhat ránk ezen a helyen nem tudjuk. De elég valószínű hogy ugyanaz, mint ami eddig. Különböző ocsmány kreatúrák, sugárzás, sok sugárzás és még több sugárzás. Na meg a megszámlálhatatlan láthatatlan veszélyek amik egy pár másodperc alatt véres húscsomóvá változatnak bárkit.
Na de mindegy...A parancsnak eleget kell tenni. Elhagyva az intézet területét átértünk a felderítetlen szektorba. Mondhatni rémisztő egy hely. Ellenben más területekkel ahol az idő tisztább, itt mintha egy horror filmbe csöppenne az ember. Állandó borús idő, a föld vizes és saras, a föld közelében pedig kísértetiesen száll a köd.
A kocsi folyamatosan vágja ezt a sűrű ködöt ahogy haladunk előre. Közben valamiért de egyre jobban feltámad bennünk valami rossz érzés. Nem tudni miért, talán a hely kísérteties, rémisztő megjelenése miatt, vagy csupán korábbi tapasztalatok alapján nem akarunk egyedül lófrálni egy elhagyatott, hatalmas területen, de az érzés ott lapul mindannyiunkban.
Közben ahogy egyre beljebb haladunk érezzük azt is hogy valami nincs rendben. A fejünk fáj, folyamatos duruzsolást hallunk, mintha valaki suttogva beszélne hozzánk. De ami a legdurvább az egészben hogy ezeket nem csak én hallom. Mindenki más is panaszkodott ezekre a jelenségekre, ami nem kissé kétségbe ejtett mindenkit. De az Orosz nem adta fel. Folyamatosan a gyár felé hajtott ami meg van jelölve nekünk a térképen, annak ellenére is hogy neki sincs jó előérzete.
Ám ahogy közeledtünk egyre jobban a gyárhoz, egyre rosszabb lett a fejfájás és a duruzsolás. Szinte kezdett elviselhetetlenné válni. Minél közelebb értünk annál rosszabbul voltunk. Mindegyikünk egyre jobban szenvedett a fájdalomtól és a kísérteties búgástól. Az Oroszon is meglátszott a hatása, ugyanis mintha már kezdte volna elveszíteni az uralmát a jármű felett. Folyamatosan kilengett a jármű a romos úton és az Orosznak is kezdtek lecsukódni a szemei. Végül pedig a kormányra dőlve elvesztette az eszméletét.
Ezt látva rögtön pánikba estünk én pedig gyorsan a kormányhoz kaptam, mert az Orosz ahogy elájult úgy egyre jobban nyomta a gázpedált.
Veszettül száguldoztunk az ócska földúton, de ezalattt már csak én voltam az egyetlen aki ébren volt, mindenki más eszméletét vesztette. De aztán egy csatorna felett áthajtva valami olyasmit láttam amit nem is hittem el. Egy ember állt az úton fejét lehorgasztva és bámult a távolba. Ezt látván rögtön a dudát nyomkodtam és vártam hogy mikor vetődik félre az utunkból. De nem csinált semmit. Csak lassan megfordult és ránk nézett. Ahogy aztán egyre közelebb értünk hozzá, a fényszórók megvilágították az ismeretlent. De a látványtól elborzadtam. Hacsak egy pillanatra is láttam, de alaposan megnéztem az illetőt. Ahogy rám nézett, mintha hirtelen lelassult volna a világ hogy alaposabban szemügyre vegyem.
Sárgás bőre volt, nyaka szinte nem is volt, és a fülei tömzsik voltak. Az arca pedig hasonlított egy emberi arcra, de mégse volt olyan. Torz és fura volt. És egy hosszú, koszos és szakadt köpeny szerűséget viselt.
Ez a torz alak egy rövid ideig folyamatosan bámult engem közömbös arckifejezéssel. Tisztán éreztem hogy az elmémben kutat. Mintha az emlékképeimet lapozgatná. Aztán ugyanazzal a közömbös arccal, hirtelen hátrahúzta a karját, majd felénk lökött egyet mintha megakarná állítani a kocsit egy kézzel.
Erre hirtelen megszédültem és elsötétült a világ. Az utolsó kép amire emlékszem az az, hogy a hirtelen szédüléstől elrántom oldalra a kormányt és lehajtok az útról a domb oldal felé. Majd a kocsi egyenesen egy árokba ugrik én pedig a szemem elé emeletem a kezeimet.
Sötétség vesz körül. Semmit se látok csak a saját szívverésemet és rémült zihálásomat hallom. A saját lábaimon állok, de mintha mégis lebegnék a semmiben. Semmimet nem érzem, se a kezeim se a lábaim mégis mozgatom őket. Hirtelen aztán ismeretlen képek kezdenek felvillanni. Egy labor szerűségről, egy gyártelepről és egy két kép magáról a erőműről. Ismeretlen képek egy ismeretlen egyéntől. Aki most én vagyok de mégse. Mintha egy másik testben lennék. Az ismeretlen akinek a testében járok hosszú fehér köpenyt visel és egy iratmappa van a kezében. Valószínűleg ő egy tudós. Az ő szemeivel látok de mégsem én mozgok. Ő mozog, ő beszél ő tesz mindent, én mintha csak egy tébolyult lélekként nézném az ő szemén keresztül az eseményeket.
Folyamatosan villódzik a kép és újabb és újabb helyszínek bukkannak fel előttem. Pár helyszín a közelben lévő gyártelepre hasonlít, egy másik pedig magára az erőmű területére. A tudós emlékképei e között a két helyszín között váltakozik. Először a gyártelepet látom. Minden rendben van. Az idő tiszta, az út normális és a gyártelep rendesen üzemel. A tudós egy kocsin ül amit egy katona vezet. A katona egy az átlagosnál régebbi nem rendszeresített egyenruhát visel és egy egyszerű maszk van az arcán. A gyártelep felé vezet és közben az út széleken ugyanolyan egyenruhába öltözött katonák dolgoznak vagy járőröznek.
A gyártelephez érve a kapuban semmi szokványos nincs. Pár katona a kapuban a járművet vezető katonától kérik a papírokat, majd azokat leellenőrizve tovább engedik a kocsit. Aztán behajtunk a gyár területére ahol szintén minden tiszta és katonák meg fura védőöltözetű emberek végzik a munkájukat.
Újabb villanás és már a gyár főépületének bejáratánál állunk. A tudós egy másik tudóssal kezet fogva belép az épületbe és lemennek egy liften a föld alá. Ahogy megy le a lift, a lift akna betonfalai után hirtelen egy kisebb folyosót látok a rácsokon túl. Aztán leér a lift és nyílnak a rácsok. A tudós a másik tudós kíséretében végig sétál a folyosón, aminek a jobb oldalán egy nagyobb biztonsági szoba látható. A szoba ablakain belül két másik katona ül a székeiken és a tudós jöttére bólintanak feléjük.
Aztán balra fordulnak a folyosón és egy ajtóhoz érnek. Az ajtóban egy másik tudós áll, megint abban a fura védőöltözetben és két fura sisakot nyújt át a két tudósnak. Ők felveszik a sisakokat erre a védőruhás nyitja a hatalmas ajtót.
Az ajtón túl egy nagy terem jól bevilágítva, a terem jobb oldalán pedig egy lépcső ami egy korlátra vezet fel. A terem túlsó végén pedig még egy ajtó. A tudós a kíséretével a terem végében lévő ajtóhoz sétál majd azt is kinyitva belépnek rajta. Egy újabb folyosón találják magukat, ahol ösztönösen balra fordulnak, majd jobbra egy nagyon megerősített ajtóhoz. Az ajtó előtt két fegyveres, védőruhás őr, erre a tudós és a társa elővesznek egy egy belépő kártyát, amit az őröknek felmutatva az ajtót máris nyitják.
Ahogy kitárul az ajtó hirtelen nagy fényesség, ami szinte elvakít majd hirtelen kiélesedik a kép és észreveszem hogy egy hatalmas, többszintes terembe érünk aminek a vakító világítása fentről világít meg egy nagy torony szerűséget a terem közepén.
Én csak ámulok a nagy torony és a többszintes terem láttán, de a tudós szinte nem is zavartatva magát magyaráz valamit a tudósnak akinek a testében járok. Ahogy a tudós befejezte a magyarázatát, közelebb lépünk a korlátokhoz. Lenézve a korlátról a torony tövében is dolgozik egy két ember. Fentebb pedig egy pár másik ember beszélget. Aztán elindulunk fölfelé. Egy hosszú lépcső sorozat után eljutunk a terem legtetejére, ahol egy nagy kontroll szoba néz egyenesen a toronyra. Viszont a torony tetejét nézve elámulok. Egy nagy üveg burát látok benne pedig egy hatalmas agyat ami úszik valamilyen folyadékban. Különböző tudósok állják körbe a tornyot és figyelik, papírokat töltenek ki és mutogatnak, miközben magyaráznak a kollégájuknak.
A tudósom egy ideig bámulja a szerkezetet, majd ránéz a kezében lévő műszerre, utána pedig a műszert elrakva előveszi az iratmappáját és feljegyez valamit rá. Végül pedig a másik tudósra néz és hozzá szól amit most már én is jól hallok.
- És biztonságos?
Erre a másik tudós mosolyogva felel.
- Teljes mértékben.
Aztán hirtelen hatalmas égzengés, morajlás, majd megrázkódik az egész épület. A földrengés hatására a torony megimbolyog és egyes kábelek szakadnak le róla szikrázva. Közben minden tudós a teremben jajveszékelve próbál megkapaszkodni és nézik kétségbe esetten a tornyot ahogy jobbra balra dülöngél a teremben. A tudósom a földre rogy, aztán ránéz a kollégájára aki rémült arckifejezéssel nézett vissza ránk, utána pedig rögtön oldalra pillantott a torony irányába amikor észrevette hogy fénylik valami. Majd a tudósom is odapillant és látjuk ahogy a torony fényesen, élénk vörösen ragyog, amitől a szeme elé teszi a kezeit, utána egy nagy robbanás és minden kifehéredik.
Az álomképektől hirtelen térek magamhoz, és nagy levegőt veszek. A sárban fekszem a kocsi mellett, közvetlenül a nyitott ajtó mellett.
A motor halkan jár üresen, a fényszórók pedig a földet világítják folyamatosan, az eső pedig rettenetesen zuhog. Egy darabig nem mozdulok, csupán bámészkodom. A földön feküdve lassan körbe pillantok és látom hogy mindenki más még nem tért magához, de nem is vannak túl jól. Ahogy a kocsi az árokba ugrott, a becsapódástól mind keményen landoltunk. Pavel a hátsó ülésről kirepült és a kocsi előtt landolt jóval. Nem tért magához, vérzik az orra de nem tudom hogy még él e. Afanaszij pedig a kocsi másik oldalán fekszik fél lábbal a kocsinak támaszkodva.
Egyedül az Oroszt nem látom, az ő ülése üres, az ajtó pedig nyitva. A földön pedig vonszolás nyomok láthatóak.
Ezt látva lassan tápászkodom fel a földről és felkapom a gépkarabélyom. Körbe nézek hogy mi a helyzet, amikor megpillantom azt a furcsa lényt aki miatt az útról lekényszerültünk ide. Épp az Oroszt vonszolja el magával egy kicsit távolabb, aztán leteszi a földre. Majd leül mellé és épp készül lecsapni rá, amikor én dacolva a fejfájással és a kábultsággal, csőre töltöm az AK-t és felé célzok, majd egy lövéssel hátba lövöm.
A lény a hirtelen támadástól fájdalmasan kap a hátához, majd lassan talpra áll és felém fordul.
A közömbös arckifejezése immár haragossá változik és dühösen, de lassan totyogva elindul felém.
Újra célra emelem az AK-t és lőni készülök, amikor a lény egy hirtelen mozdulattal megint megszédít ezért elvesztem az egyensúlyom és féltérdre rogyva, kábultan pillantok fel rá.
Lassan állok megint a talpamra és próbálok lőni, de ekkor megint és megint bevisz egy újabb ilyen támadást. Ettől egyre jobban a földre kényszerülök és már erőm sincs talpra állni. A fejem iszonyatosan, elviselhetetlenül fáj és folyamatos suttogást és duruzsolást hallok, ami egyre jobban erősödik ahogy a lény hörögve közelít felém.
Rájöttem hogy itt lőfegyverrel nem győzhetek. Akárhányszor próbálom is meg, ez a lény mindig megelőzi hogy egy lövést is leadjak. És amúgy sem tudok célozni a szédüléstől és a fejfájástól. Szerencsére a szurony még fent van az AK-n így van még egy lehetőségem. Maradék erőmmel talpra állok és iszonyatosat üvöltve megindulok minden erővel a lény felé, előre szegezett fegyverrel. A lény ezt látva bevisz egy újabb támadást amitől egy pillanatra megtorpanok, de a kezdeti bódulatból feleszmélve egy pillanatra újra támadásba lendülök. Ezúttal teljes torkom szakadtából üvöltve rohanok szédelegve a lény felé, mire az az üvöltésemtől a füléhez kap. Aztán amint odaérek belevágom a szuronyt. Erre a lény a hasához kap és a sebet tapogatja. Majd megragadja a fegyverem csövét és megpróbálja kirántani magából. De nem leszek rest, gyorsan kirántom belőle és újra majd újra beledöföm a lény testébe, amitől az egyre jobban kezd összerogyni. Addig nem is hagyom abba, amíg a lény már a térdére nem ereszkedik a fájdalomtól. Aztán kirántom belőle. Az eső még mindig zuhog, a dühtől ráncolt arcomról csurog a víz és a vér, a lény pedig a saját vérében úszva a sebeit tapogatva felnéz rám. Aztán egy nagy villámlás, én pedig megragadom erősen az AK-t és a szuronyt előre szegezve minden erőmből belevágom a lény fejébe, amitől az élettelenül, fennakadt homályos szemekkel borul az oldalára.
A lény legyőzése után térdre rogyok. Erőtlenül, fáradtan nézem az agyon késelt lényt, aztán lassan a társaim felé pillantok.
Újra talpra állok és a fegyvert használva támasztéknak odatántorgok az Oroszhoz. Ő még mindig eszméletlenül fekszik a földön. Odalépek hozzá, féltérdre ereszkedem és megpróbálom magához téríteni. Egy két pofon után rögtön magához tér és a fejéhez kap.
- Háh! Jeges! Mi történt?
- Hosszú lenne azt most elmagyarázni.
- Értem. A többiek?
- Itt fekszenek a kocsi körül.
- Jó! Ébresszük fel őket is aztán tűnjünk innen! Kezd az agyamra menni ez a fejfájás.
- Remek ötlet.
Aztán felébresztettük a többieket, majd a kocsit kikaparva a sárból elindultunk vissza az intézethez. Közben bezsákoltuk a halott mutánst és felraktuk a kocsira.
Útközben csendben folytattuk az utunkat. Az oda út óta egy szót se szóltunk egymáshoz. Most valahogy nem volt kedvünk beszélgetni. Mindenki maga elé bámulva merengve nézett a semmibe. Az Orosz pedig az utat bámulva vezetett vissza az intézet irányába. Aztán hirtelen sercegni kezdett a rádió és alig hallható beszéd hangzott belőle. Az Orosz egy kicsit hangolva a rádión máris érthetőbbé tette az üzenetet.
- Agroprom hívja az Oroszt és csapatát! Orosz jelentkezz! - Hangzott a Főhadnagy hangja a rádióból kissé még mindig recsegve ropogva.
Az Orosz felkapta a rádiót és érdektelenül válaszolt a mikrofonba.
- Itt az Orosz! Na nyögd ki mi van! A Főhadnagy mégis csak megbánta hogy elküldött minket ide az istenháta mögé? Mert mesélhetnénk egy s mást.
Aztán újra megszólalt a rádió.
- Igen! Már megbántam hogy elküldtem magukat oda Hadnagy!
Az Orosz erre mindjárt érdeklődőbb arcot vágott és kissé feljebb ülve az ülésben feszültebb hangon szólt.
- Öhm...Uram! Hogy hogy személyesen jelentkezik? - Kérdezte döbbenten.
- Hagyja ezt Hadnagy! Megtámadtak minket. Az egész intézetet kipraterálták a mutánsok. Volt köztük egy akkora dög mint egy teherautó. Egy páncélost is úgy felborított mintha csak egy üres konzervdoboz lett volna. - Ennek hallatán mind feszült arcot vágtunk és aggódva hallgattuk a rádiót, miközben az Orosz beszélt a Főhadnaggyal.
- Hogy hogy? - Kérdezett az Orosz.
- Nem tudjuk. Egyszer csak megjelentek. Élükön azzal a nagy döggel. Reméltük hogy maguk többet tudnak mondani, mivel maguk tapasztaltabbak ilyen ügyben. De most hagyjuk ezt! Sürgős fuvarra lenne szükségünk egészen vissza a Kordonig. Megoldható lenne? - Kérdezte a Főhadnagy.
- Hát.....Szerintem nem probléma. Amúgy is épp vissza jönni készültünk. Ez a hely.........Áh! A hideg futkos tőle a hátamon. - Mondta az Orosz kissé megrázkódva a történtektől.
- Akkor siessenek! - Mondta a Főhadnagy.
- Sietünk ahogy tudunk. Kb 1 óra múlva ott leszünk. Csak mondja meg hogy hol vannak.
- Itt vagyunk az intézettől nem messze egy mocsár közepén. Egy utánfutóban.
- Egy utánfutóban??? - Kérdezett vissza az Orosz miközben maga is alig hitt a fülének.
- Igeeeen! Egy utánfutóban! - Hallatszott a Főhadnagy kissé ingerült hangja.
- Rendben! Mint mondtam.....Kb 1 óra múlva jelentkezünk. - Mondta az Orosz és letette a rádiót.
- Értettem. Vége. - Válaszolt a Főhadnagy és szakította volna meg a vonalat, amikor gyorsan felkaptam a rádiót az Orosz mellől és beleszóltam.
- Főhadnagy úr! Mi van Kaijával? - Kérdeztem, erre az Orosz ki akarta kapni a rádió mikrofonját a kezemből és azt mondta.
- Jeges! Mi ütött beléd?! Tedd most félre az érzelmeidet! Ezt nem most kellene kimutatnod!
De aztán a Főhadnagy hangja szólt vissza a rádióból.
- Nem tudom biztosan. Amikor utoljára láttam, akkor az intézet teteje felé szaladt, nyomában azzal a nagy döggel. Mintha az a lény ismerte és csak rá vadászott volna. Valószínűleg ő is meghalt. Sajnálom fiam!
Ennek hallatán azt hittem kis híján szívrohamot kapok. A szívem eszeveszetten kalapált. És iszonyatosan rossz érzés kerített hatalmába. Ezért küzdöttem volna? Ezért mentettük meg az életét? Ezért engedtem el az első találkozásnál? Hogy most a mi közelünkben haljon meg?! Ezek szerint elbuktam! Elbuktam, pedig a biztonságát garantáltam neki. Én akartam biztonságban tudni és pont az én közelemben érte utol a vég. Kudarcot vallottam. ÉN magam egy kudarc vagyok! Aztán míg ezen gondolkodtam, az Orosz végre elengedte a kezem amiben a rádió mikrofonja volt és így válaszoltam elkeseredve.
- Értem. Köszönöm a tájékoztatást uram. Vége. - Aztán letettem a rádiót és magam elé bámulva bánatosan néztem az elsuhanó tájat.
joeetm
New Member
-Enyves-
Egy ebéd erejéig felmásztam a templom "gallériájára", majd miután komótosan megettem egy konzervet, kimásztam a tetőre körülnézni kicsit.Majdnem átmásztam az északi oldalra, mikor megláttam hogy 2 fegyveres közelít abból az irányból. Nem lopakodnak, csak éberek,mintha őrjáraton lennének. Óvatosan lemásztam, és onnan figyeltem az érkezőket. Amikor rájöttem melyik bejáraton akarnak bejönni, fedezékbe bújtam, és vártam.Ahogy beléptek nem vettek észre, de én végigmértem őket. Valami világoskkék és terepminta keverékéből összerakott golyóálló mellény, és öltözet volt rajtuk. Az egyiknél egy hosszúcsövű vadászpuska, a másiknál egy fekete mp5-ös volt. Csak felületesen körülnéznek, majd elindulnak a másik kijárat fele, nekem háttal. Halkan kibiztosítom az mp5-öt, és utánuk kiáltok:
-Állj vagy lövök! Még be sem fejezem a mondatot, máris szétugranak két irányba, és felém céloznak. A puskásat végigsorozom,hanyatt is esik, de a másik felém ereszt egy sorozatot, és beugrik egy asztal mögé. A karomat eltalálja az utolsó lövés, de csak végigkarcol, szóval piszok mázlim van.Kihajolok oldalra, de a csávó fedezékben van. Kisaccolom hol lehet, és nagyjából szétlövöm az asztalt ami mögé beugrott. Egy halk káromkodás hallatszik, majd egy tompa puffanás. Újratöltök, átugrom a fedezékemen, és gyorsan közelítek, célra tartott fegyverrel. Odaérek, de a csávó lassan kivérzik, még éppen nyöszörög. A biztonság kedvéért előkapom a pisztolyt és fejbelövöm, legalább nem szenved. Elszedem a fegyvereit, és elkezdem átnézni a zsebeit, a táskáját, majd a másiknak is. Mind a kettőnél p99-es pisztoly volt, és mindkettőnél pda,
viszont van rajtuk valami érdekes logo, még a pda-kon is, szóval inkább be sem kapcsolom, őket, majd a kereskedő mond rájuk valamit. Összeszedek minden használható cuccot, és komótosan elindulok vissza. Azt mondták hogy nekem kéne őrködni, de szerintem én már nem járok arra többet...
-Ivan-
- Szóval mi is a neved?
Elveszi a vodkát, meghúzza, majd fúj egy nagyot.
- Viktor Vasilevich de a Vitya pont elég lesz. És te kivagy? kérdez vissza.
-Én Ivan vagyok. Ivan Ivanovics Yorgij. De elég lesz az Ivan. Azzal meghúzom énis a vodkásüveget. Kicsit elgondolkodok, majd megszólalok:
-Figyelj, ki kellene majd pucolni azt a helyet ahonnan ránk lőttek, szóval szerzek ezekhez a csúzlikhoz töltényt, te addig dobd ki ezd a katonai göncöt, mert még a végén emiatt nyírnak ki. Felkapom az egyik aksu-t, és lesétálok a kereskedőhöz, aki kicsit meglepetten, de a nyájas pofájával fogad:
-Na, ilyen hamar visszajöttél? Mi kellene? Elérakom a fegyvert, és belekezdek:
-Adom ezt, meg mondjuk azt az 500-at amit reggel adtál, kellene nekem ehhez annyi tár, amennyit csak adsz. Valószínűleg valami fosztogatók vannak a régi parkolóban, azokat kellene kifüstölni. Ha esetleg dobsz rá még egy pár plusz tárat, a banditák cuccából is leesik valami. Na?
-Adok 9 tárat, és lehozzátok a bandita cucc felét.
-Legyen 12 tár, és úgy a fele cucc. Esetleg ha lesz valami extra, akkor azt is viheted.
-Na jólvan, legyen. De aztán hozzátok azt a cuccot. Azzal kipakolja a 12 teli tárat. Én még leteszem az ötszáz rubelt, felmarkolom a tárakat, és ott sem vagyok. Mikor visszaérek, Vitya már levedlette a katonai cuccát, és a többiek pont most érnek vissza. Mihail kérdőn néz rám:
-Hát ezek meg mibe kellenek?
-Nos, egy pár katona elhagyott egy pár aksu-t, hát összeszedtem őket, és még egy újoncot is, viszont a régi parkolóból ránk lőttek valami feketeruhás tagok, és azokat ki kellene onnan pucolni.
-Ja, hogy úgy. És kivel akarsz menni?
-Az új srác szerintem jöhet, már az előbb is nekik akart ugrani, illetve még 2 embernek tudok fegyvert adni, bár én nem tartok vissza senkit. Egyáltalán akar jönni valaki?
Mihail már jelez is hogy ő igen,Pavel kicsit vonakodva, de jelentkezik, viszont nem túl nagy az érdeklődés. KÖzben bemegyünk, és bemutatom az újoncot
-Fiúk, ez itt Vitya. Vitya, ők sorrendben: Mihail, Pavel, Alexej és Jorgij. Intenek, majd mindannyian lehuppannak, és nekilátnak lecuccolni.Közben Mihail rám néz:
-Ivan, úgy nagyjából mikor akarsz indulni?
-Háth mihelyst összeszedtétek magatokat.
-Háth, jólvan.. fújja ki magát.. -Pavel, te hogy állsz?
-Felőlem egy negyed óra és mehetünk. Mihail:
-Jólvan, akkor negyed óra, szedjük össze magunkat.. Kiosztom a 2 fegyvert, meg a tárakat, hagyok magamnak is, és közben próbálom valami elérhető zsebbe pakolni.. szóval ezért használnak a katonák mellényt meg ilyen finomságokat.. Na mindenesetre én nem rendelkezek ilyesmivel egyenlőre, majd szerzünk, most ez van. Ha már van egy pár percem, át is nézem a fegyvert, ugyanis nemnagyon volt még ilyen a kezemben. Viszont ez a hely ösztönösségre kényszerít, szóval a gyorsabbnál is gyorsabban tanulok. Még van egy kis időm, szóval körülnézek a házakban, és az egyik pincében meg is találom amit keresek. Fogok egy faládát, felviszem, és belepakolok a táskámból, valahogy csak el kell majd hozni a cuccot amit összeszedünk.. márha visszajövünk.. Ahogy pakolom a cuccom, még rájövök hogy találtam egy gránátot az egyik katonánál, elrakom azt is hátha kell valamire... Ahogy összepakoltam, a többiek is összeszedték magukat, így indulunk is.. Jó kis késő délutáni program...Egymás mellett haladunk amíg ismert és "biztonságos" területen vagyunk, majd miután beérünk a parkoló előtti fás-cserjés területre, közepes távolságot tartva, figyelve, lassabban megyünk. Az utolsó sor bokor előtt megállunk, és próbáljuk kikémlelni az embereket.. Mihail van bal szélen, ő lát egy őrt a bejáratnál, és az egyik belső épület párkányán, Vitya jobb szélről rálát egy tábortűzre, ami mellett ketten ülnek... Úgy döntünk hogy Pavel és én megyünk balról, Mihail és Vitya pedig jobbról. Egyszerre indulunk el, és próbáljuk fedezni egymást.. Ahogy "kiugrunk" a bokrok közül, megsorozom az őrt a kapuban, közben hallom a fegyvereink jellegzetes hangját jobbról is... Megállunk a bejárat 2 oldalán, majd hirtelen rövid sorozat csap végig a Pavel felőli oldalon, de ő sem rest, rögtön utána kinéz, és egy határozott lövéssel kleszedi a fegyverest a párkányról.. Amíg behúzódik, én kinézek, de nem látok senkit, szóval elindulok befele.Viszont ahogy lépek egyet, a szemben lévő garázsból ránklőnek, így hasravágom magam, és próbálom viszonozni a tüzet. Én kifogytam, először nem is kapcsolok az üres csattogásra, de Pavel kezd el lőni mellettem, lassan, félautomata tüzeléssel, így gyorsan betárazok, és feltápászkodok. Befordulok balra, ahol egy kis lekerített szeglet van, de egy csávóval találom szembe magam, aki rögtön nekemugrik.Sikerül elhajolnom, és egy jó mozdulattal pofán is vágom a puskatussal, majd megsorozom, utánam még Pavel is belelő kettőt,de ő céloz is. Közben a nagyobb épületből jobbról hallom hogy Mihailék is soroznak valakit. Nekünk már csak egy épület van hátra, viszont semmi fedezékünk, és egy fal mögül kéne kihajolni. Kilegyintek a fal mögül a kezemmel, de ígyis két sorozat csapdik a szemben lévő falba. Nem teketóriázok sokat, intek Pavelnek hogy lépjen hátra, én meg bevágom a gránátot, és énis hártalépek. Kiáltás hallatszik:
-Vigyázz gránát!!
-Dobd vissza! A következőre már nincs idő, ugyanis robbanás rázza meg az épületet, és porfelhő zúdúl ki az épületből. Közben Vityáék jönnek ki a szemközti épületből
-Minden ok?
-Persze, csak bevágtam egy gráánátot.
-Akkor egészségükre!
Ahogy elül a por, lassan bemegyünk, de semmi mozgás, a két hulla cafatokban, egy garázsajtó kirobbant, de az emeletre ígyis fel lehet menni. Pavel megy fel, de lekiabál hogy üres, szóval itt "végeztünk". Szólok a többieknek hogy szedjék össze a hulláktól a cuccot, mi is összeszedjük, aztán pakoljuk őket halomra és húzzunk. Végül kilenc embert számolunk össze, egy
ládában találunk 3 doboz töltényt ömlesztve, a kézifegyverek a banditáktól, majdnem 2000 rubel, és egy jópár cucc, attól hogy a kereskedőé a fele, még ígyis jól járunk... Miután megvagyunk, elindulunk visszafele, és a leszálló szürkületben érünk vissza a faluba..
Egy ebéd erejéig felmásztam a templom "gallériájára", majd miután komótosan megettem egy konzervet, kimásztam a tetőre körülnézni kicsit.Majdnem átmásztam az északi oldalra, mikor megláttam hogy 2 fegyveres közelít abból az irányból. Nem lopakodnak, csak éberek,mintha őrjáraton lennének. Óvatosan lemásztam, és onnan figyeltem az érkezőket. Amikor rájöttem melyik bejáraton akarnak bejönni, fedezékbe bújtam, és vártam.Ahogy beléptek nem vettek észre, de én végigmértem őket. Valami világoskkék és terepminta keverékéből összerakott golyóálló mellény, és öltözet volt rajtuk. Az egyiknél egy hosszúcsövű vadászpuska, a másiknál egy fekete mp5-ös volt. Csak felületesen körülnéznek, majd elindulnak a másik kijárat fele, nekem háttal. Halkan kibiztosítom az mp5-öt, és utánuk kiáltok:
-Állj vagy lövök! Még be sem fejezem a mondatot, máris szétugranak két irányba, és felém céloznak. A puskásat végigsorozom,hanyatt is esik, de a másik felém ereszt egy sorozatot, és beugrik egy asztal mögé. A karomat eltalálja az utolsó lövés, de csak végigkarcol, szóval piszok mázlim van.Kihajolok oldalra, de a csávó fedezékben van. Kisaccolom hol lehet, és nagyjából szétlövöm az asztalt ami mögé beugrott. Egy halk káromkodás hallatszik, majd egy tompa puffanás. Újratöltök, átugrom a fedezékemen, és gyorsan közelítek, célra tartott fegyverrel. Odaérek, de a csávó lassan kivérzik, még éppen nyöszörög. A biztonság kedvéért előkapom a pisztolyt és fejbelövöm, legalább nem szenved. Elszedem a fegyvereit, és elkezdem átnézni a zsebeit, a táskáját, majd a másiknak is. Mind a kettőnél p99-es pisztoly volt, és mindkettőnél pda,
viszont van rajtuk valami érdekes logo, még a pda-kon is, szóval inkább be sem kapcsolom, őket, majd a kereskedő mond rájuk valamit. Összeszedek minden használható cuccot, és komótosan elindulok vissza. Azt mondták hogy nekem kéne őrködni, de szerintem én már nem járok arra többet...
-Ivan-
- Szóval mi is a neved?
Elveszi a vodkát, meghúzza, majd fúj egy nagyot.
- Viktor Vasilevich de a Vitya pont elég lesz. És te kivagy? kérdez vissza.
-Én Ivan vagyok. Ivan Ivanovics Yorgij. De elég lesz az Ivan. Azzal meghúzom énis a vodkásüveget. Kicsit elgondolkodok, majd megszólalok:
-Figyelj, ki kellene majd pucolni azt a helyet ahonnan ránk lőttek, szóval szerzek ezekhez a csúzlikhoz töltényt, te addig dobd ki ezd a katonai göncöt, mert még a végén emiatt nyírnak ki. Felkapom az egyik aksu-t, és lesétálok a kereskedőhöz, aki kicsit meglepetten, de a nyájas pofájával fogad:
-Na, ilyen hamar visszajöttél? Mi kellene? Elérakom a fegyvert, és belekezdek:
-Adom ezt, meg mondjuk azt az 500-at amit reggel adtál, kellene nekem ehhez annyi tár, amennyit csak adsz. Valószínűleg valami fosztogatók vannak a régi parkolóban, azokat kellene kifüstölni. Ha esetleg dobsz rá még egy pár plusz tárat, a banditák cuccából is leesik valami. Na?
-Adok 9 tárat, és lehozzátok a bandita cucc felét.
-Legyen 12 tár, és úgy a fele cucc. Esetleg ha lesz valami extra, akkor azt is viheted.
-Na jólvan, legyen. De aztán hozzátok azt a cuccot. Azzal kipakolja a 12 teli tárat. Én még leteszem az ötszáz rubelt, felmarkolom a tárakat, és ott sem vagyok. Mikor visszaérek, Vitya már levedlette a katonai cuccát, és a többiek pont most érnek vissza. Mihail kérdőn néz rám:
-Hát ezek meg mibe kellenek?
-Nos, egy pár katona elhagyott egy pár aksu-t, hát összeszedtem őket, és még egy újoncot is, viszont a régi parkolóból ránk lőttek valami feketeruhás tagok, és azokat ki kellene onnan pucolni.
-Ja, hogy úgy. És kivel akarsz menni?
-Az új srác szerintem jöhet, már az előbb is nekik akart ugrani, illetve még 2 embernek tudok fegyvert adni, bár én nem tartok vissza senkit. Egyáltalán akar jönni valaki?
Mihail már jelez is hogy ő igen,Pavel kicsit vonakodva, de jelentkezik, viszont nem túl nagy az érdeklődés. KÖzben bemegyünk, és bemutatom az újoncot
-Fiúk, ez itt Vitya. Vitya, ők sorrendben: Mihail, Pavel, Alexej és Jorgij. Intenek, majd mindannyian lehuppannak, és nekilátnak lecuccolni.Közben Mihail rám néz:
-Ivan, úgy nagyjából mikor akarsz indulni?
-Háth mihelyst összeszedtétek magatokat.
-Háth, jólvan.. fújja ki magát.. -Pavel, te hogy állsz?
-Felőlem egy negyed óra és mehetünk. Mihail:
-Jólvan, akkor negyed óra, szedjük össze magunkat.. Kiosztom a 2 fegyvert, meg a tárakat, hagyok magamnak is, és közben próbálom valami elérhető zsebbe pakolni.. szóval ezért használnak a katonák mellényt meg ilyen finomságokat.. Na mindenesetre én nem rendelkezek ilyesmivel egyenlőre, majd szerzünk, most ez van. Ha már van egy pár percem, át is nézem a fegyvert, ugyanis nemnagyon volt még ilyen a kezemben. Viszont ez a hely ösztönösségre kényszerít, szóval a gyorsabbnál is gyorsabban tanulok. Még van egy kis időm, szóval körülnézek a házakban, és az egyik pincében meg is találom amit keresek. Fogok egy faládát, felviszem, és belepakolok a táskámból, valahogy csak el kell majd hozni a cuccot amit összeszedünk.. márha visszajövünk.. Ahogy pakolom a cuccom, még rájövök hogy találtam egy gránátot az egyik katonánál, elrakom azt is hátha kell valamire... Ahogy összepakoltam, a többiek is összeszedték magukat, így indulunk is.. Jó kis késő délutáni program...Egymás mellett haladunk amíg ismert és "biztonságos" területen vagyunk, majd miután beérünk a parkoló előtti fás-cserjés területre, közepes távolságot tartva, figyelve, lassabban megyünk. Az utolsó sor bokor előtt megállunk, és próbáljuk kikémlelni az embereket.. Mihail van bal szélen, ő lát egy őrt a bejáratnál, és az egyik belső épület párkányán, Vitya jobb szélről rálát egy tábortűzre, ami mellett ketten ülnek... Úgy döntünk hogy Pavel és én megyünk balról, Mihail és Vitya pedig jobbról. Egyszerre indulunk el, és próbáljuk fedezni egymást.. Ahogy "kiugrunk" a bokrok közül, megsorozom az őrt a kapuban, közben hallom a fegyvereink jellegzetes hangját jobbról is... Megállunk a bejárat 2 oldalán, majd hirtelen rövid sorozat csap végig a Pavel felőli oldalon, de ő sem rest, rögtön utána kinéz, és egy határozott lövéssel kleszedi a fegyverest a párkányról.. Amíg behúzódik, én kinézek, de nem látok senkit, szóval elindulok befele.Viszont ahogy lépek egyet, a szemben lévő garázsból ránklőnek, így hasravágom magam, és próbálom viszonozni a tüzet. Én kifogytam, először nem is kapcsolok az üres csattogásra, de Pavel kezd el lőni mellettem, lassan, félautomata tüzeléssel, így gyorsan betárazok, és feltápászkodok. Befordulok balra, ahol egy kis lekerített szeglet van, de egy csávóval találom szembe magam, aki rögtön nekemugrik.Sikerül elhajolnom, és egy jó mozdulattal pofán is vágom a puskatussal, majd megsorozom, utánam még Pavel is belelő kettőt,de ő céloz is. Közben a nagyobb épületből jobbról hallom hogy Mihailék is soroznak valakit. Nekünk már csak egy épület van hátra, viszont semmi fedezékünk, és egy fal mögül kéne kihajolni. Kilegyintek a fal mögül a kezemmel, de ígyis két sorozat csapdik a szemben lévő falba. Nem teketóriázok sokat, intek Pavelnek hogy lépjen hátra, én meg bevágom a gránátot, és énis hártalépek. Kiáltás hallatszik:
-Vigyázz gránát!!
-Dobd vissza! A következőre már nincs idő, ugyanis robbanás rázza meg az épületet, és porfelhő zúdúl ki az épületből. Közben Vityáék jönnek ki a szemközti épületből
-Minden ok?
-Persze, csak bevágtam egy gráánátot.
-Akkor egészségükre!
Ahogy elül a por, lassan bemegyünk, de semmi mozgás, a két hulla cafatokban, egy garázsajtó kirobbant, de az emeletre ígyis fel lehet menni. Pavel megy fel, de lekiabál hogy üres, szóval itt "végeztünk". Szólok a többieknek hogy szedjék össze a hulláktól a cuccot, mi is összeszedjük, aztán pakoljuk őket halomra és húzzunk. Végül kilenc embert számolunk össze, egy
ládában találunk 3 doboz töltényt ömlesztve, a kézifegyverek a banditáktól, majdnem 2000 rubel, és egy jópár cucc, attól hogy a kereskedőé a fele, még ígyis jól járunk... Miután megvagyunk, elindulunk visszafele, és a leszálló szürkületben érünk vissza a faluba..
Miután nagyjából sikerült feldolgoznom mindent valamelyest újra nyugalom vette át helyet az elmémben. Még nem tudom vajon miért pont most támadtak a mutánsok, pont akkor amikor a legjobbakat elküldtük. Szinte már olyan, mintha valaki koordinálta volna, de ebben azért erősen kételkedem. Talán csak balszerencse az egész. Még mindig nehéz elhinnem, hogy Kaija eltávozott közölünk. Minden bizonnyal az a katona, "Jeges" is biztosan letört valamennyire a történtek miatt.
Az alatt az egy óra alatt, mire a csapat visszaért semmi nem történt, így kitudtuk pihenni magunkat és sikerült stabilizálni a sérült katonát is. Kerenszkij prof meg tett érte mindent és nem volt hiába való az erőfeszítése.
Miután visszatért a csapat vezetőjük, akit Orosznak hívnak elmondta a főhadnagynak, hogy valami lényt hoztak ajándékba, de rendesen megszenvedték vele. Az elmondások, de főleg Jeges beszámolója alapján egy igen veszélyes mutáns volt, mely valamilyen telekinetikus, telepatikus pszichés erőkkel rendelkezett. Már ez mind felülszárnyalja a képzeletet, hiszen sokan álmodnak ilyenről, hogy egyszer elérjék, s tessék itt létrejött a volt itt dolgozók között valahogy. Csak az ár volt túl magas hozzá és a mutánssá válás pedig elkerülhetetlen. Belegondolva nem lehet, hogy egy ilyen lény intézte volna a támadást? De még így is sok kérdés megválaszolatlan marad. Miért tenne ilyet? Valakinek, vagy valaminek a halálunk lenne a szándéka?
Hamarosan készülünk elmenni innen, vissza biztonságosabb területre. Mindjárt szólok is a főhadnagynak, hogy talán Orosz emberei közül valakik visszamehetnének a leletért és esetleg további túlélőkért. A lelet létfontosságú hiszen akár ez lehet az összes betegség gyógyírjének a kulcsa. Ezt nem szabad kicsúszni a kezünkből. Remélem a Főhadnagy is látni fogja majd ezt a fontosságot és belátó lesz.
Az alatt az egy óra alatt, mire a csapat visszaért semmi nem történt, így kitudtuk pihenni magunkat és sikerült stabilizálni a sérült katonát is. Kerenszkij prof meg tett érte mindent és nem volt hiába való az erőfeszítése.
Miután visszatért a csapat vezetőjük, akit Orosznak hívnak elmondta a főhadnagynak, hogy valami lényt hoztak ajándékba, de rendesen megszenvedték vele. Az elmondások, de főleg Jeges beszámolója alapján egy igen veszélyes mutáns volt, mely valamilyen telekinetikus, telepatikus pszichés erőkkel rendelkezett. Már ez mind felülszárnyalja a képzeletet, hiszen sokan álmodnak ilyenről, hogy egyszer elérjék, s tessék itt létrejött a volt itt dolgozók között valahogy. Csak az ár volt túl magas hozzá és a mutánssá válás pedig elkerülhetetlen. Belegondolva nem lehet, hogy egy ilyen lény intézte volna a támadást? De még így is sok kérdés megválaszolatlan marad. Miért tenne ilyet? Valakinek, vagy valaminek a halálunk lenne a szándéka?
Hamarosan készülünk elmenni innen, vissza biztonságosabb területre. Mindjárt szólok is a főhadnagynak, hogy talán Orosz emberei közül valakik visszamehetnének a leletért és esetleg további túlélőkért. A lelet létfontosságú hiszen akár ez lehet az összes betegség gyógyírjének a kulcsa. Ezt nem szabad kicsúszni a kezünkből. Remélem a Főhadnagy is látni fogja majd ezt a fontosságot és belátó lesz.
pár hete balesetem volt és megrongálódott a macbookom, hétvégén talán már tudok írni. Addig is valaki beírhatná a karakterem egy írásába.Miután alaposan átgondoltam a helyzetet, arra jutottam, hogy be kellene jutni a föld alatti laborba, elméletben onnan jönnek a bajok, tekintve, amikor bementünk oda, akkor kezdődött a szörny invázió. Tsatsoulinnak ezt a tervemet felvázoltam, miszerint egy csapattal lemegyek oda, és átfésülök minden zugot, ami elém jön, azt meg ártalmatlanítom. Hát, nem repesett az örömtől.
-Denis, maga normális? Most halt meg egy csapat GRU-s közlegény, a górék a fejemet veszik mindjárt erre maga egy ilyen akciót kockáztatna? Mit képzel magáról mi maga? Ezredes, hogy ilyet megengedjen magának? És ehhez kéri a támogatásomat? Hogy a nevemet adjam egy öngyilkossághoz? Ami újabb halálesetekhez vezetne, és lehet, hogy eredmény nélkül?
-Uram én..
-Maga csak ne uramozzon itt nekem őrmester!
-Uram, ha megtaláljuk a gócpontot, ahonnan jöttek. Akkor egy ütéssel kiiktathatnánk a veszélyt!
-És mi miatt gondolja, hogy ott az a "veszély"? Mi vezetett erre a megfontolásra?
-Uram. A dokumentumok, amiket adott. Azok.
-Fejtse ki bővebben!
-Átolvastam a leírásokat, és ugyanolyan létformákról beszélnek bennük, mint amiket mi is láttunk. Például itt van a 246-B típusú alany, aki egy az egyben az a csápos lény, ami engem megkergetett.Meg az a hatalmas elefánt forma élőlény, ami az alagútban volt az intézet alatt.
-Arról az intézetről beszél, ahol 10 ügynökünk hagyta ott a fogát? Igen, 10! A maradék kettőt is megtalálták. Szó szerint maradékok, mert a dögcédulájukról sikerült őket csak azonosítani, minden más ripityára tört bennük!
-Uram. Egyedül is mehetek.
Erre felkapja a fejét. Leteszi a kávéját, amit iszogatott, és rám tekint. Bólintok ő pedig kimérten elém lép.
-Ugye tudja most mit mondott.
-Igen uram. Egyedül megyek!
-Ha nem éli túl, vagy bajba kerül...
-Tudom uram.
-Akkor, készülődjön. A hadtápon vegye fel a kellő felszerelést és mehet.
Tisztelegtem és leléptem. A hadtápról összekapartam pár cuccot, amit használni is tudok. A jelenlegi fegyvert lecseréltem egy AK-beta Spetsnaz verzióra, sokkal kellemesebbnek tartom ezt, mint a többi AK fajtát, jobb a fogása. Raktam rá lámpát, lézeres irányzékot persze. Szerváltam egy gázálarcot és 15 szűrőt hozzá, valamint egy kis kamerát a gázálarcra, amivel majd videózok. Aknákat is pakoltam, MON típusúból szedtem 10 darabot, ami megfelelő lesz majd a terület aláaknázására, ha lesz elég időm. Még pluszban szereztem egy bónuszt, amit csak mi, a Spezsnaz kaphatunk ki. Aranyos kis szerkezet, csak egy kicsit drága. De a hatás az holt biztos! Olyan AK lövedék, aminek a végén egy kis kereszt található. A lényege, hogy becsapódás után azonnal darabokra szakad, ezzel maximális roncsolást végez a célpontban. Huhúúúú Mint a régi szép időkben! No de akkor, most, hogy megvan a felszerelés, indulhatok is. Felszerelkezem, majd kilépek a hadtáp ajtaján. 3 BTR80 éppen indulásra készül, két UAZ társaságában. Rohangászik egy csomó frissen érkezett baka és Tsatsouline is kiveszi a részét a buliból-ordít. Egyik baka odaszól nekem:
-Gyere már hülye! Szállj fel!
Rápillantok, és amikor felé fordulok észreveszi, hogy a mellkasomon ott virít a GRU denevére. Erre megembereli magát és lehalkul.
-Mi történt?
-Sötét völgyet támadás érte.
Banyek! Akkor sietnünk kell! Felpattanok a kocsi platóra, és parancsot adok, hogy indulás. Tsatsoulinenak ordítom, hogy majd ott megvárjuk őket, addig felállítom a védelmi állásokat. Menet közben már eltervezem, hogy mi lesz. Remélem még nem késtünk el.
-Denis, maga normális? Most halt meg egy csapat GRU-s közlegény, a górék a fejemet veszik mindjárt erre maga egy ilyen akciót kockáztatna? Mit képzel magáról mi maga? Ezredes, hogy ilyet megengedjen magának? És ehhez kéri a támogatásomat? Hogy a nevemet adjam egy öngyilkossághoz? Ami újabb halálesetekhez vezetne, és lehet, hogy eredmény nélkül?
-Uram én..
-Maga csak ne uramozzon itt nekem őrmester!
-Uram, ha megtaláljuk a gócpontot, ahonnan jöttek. Akkor egy ütéssel kiiktathatnánk a veszélyt!
-És mi miatt gondolja, hogy ott az a "veszély"? Mi vezetett erre a megfontolásra?
-Uram. A dokumentumok, amiket adott. Azok.
-Fejtse ki bővebben!
-Átolvastam a leírásokat, és ugyanolyan létformákról beszélnek bennük, mint amiket mi is láttunk. Például itt van a 246-B típusú alany, aki egy az egyben az a csápos lény, ami engem megkergetett.Meg az a hatalmas elefánt forma élőlény, ami az alagútban volt az intézet alatt.
-Arról az intézetről beszél, ahol 10 ügynökünk hagyta ott a fogát? Igen, 10! A maradék kettőt is megtalálták. Szó szerint maradékok, mert a dögcédulájukról sikerült őket csak azonosítani, minden más ripityára tört bennük!
-Uram. Egyedül is mehetek.
Erre felkapja a fejét. Leteszi a kávéját, amit iszogatott, és rám tekint. Bólintok ő pedig kimérten elém lép.
-Ugye tudja most mit mondott.
-Igen uram. Egyedül megyek!
-Ha nem éli túl, vagy bajba kerül...
-Tudom uram.
-Akkor, készülődjön. A hadtápon vegye fel a kellő felszerelést és mehet.
Tisztelegtem és leléptem. A hadtápról összekapartam pár cuccot, amit használni is tudok. A jelenlegi fegyvert lecseréltem egy AK-beta Spetsnaz verzióra, sokkal kellemesebbnek tartom ezt, mint a többi AK fajtát, jobb a fogása. Raktam rá lámpát, lézeres irányzékot persze. Szerváltam egy gázálarcot és 15 szűrőt hozzá, valamint egy kis kamerát a gázálarcra, amivel majd videózok. Aknákat is pakoltam, MON típusúból szedtem 10 darabot, ami megfelelő lesz majd a terület aláaknázására, ha lesz elég időm. Még pluszban szereztem egy bónuszt, amit csak mi, a Spezsnaz kaphatunk ki. Aranyos kis szerkezet, csak egy kicsit drága. De a hatás az holt biztos! Olyan AK lövedék, aminek a végén egy kis kereszt található. A lényege, hogy becsapódás után azonnal darabokra szakad, ezzel maximális roncsolást végez a célpontban. Huhúúúú Mint a régi szép időkben! No de akkor, most, hogy megvan a felszerelés, indulhatok is. Felszerelkezem, majd kilépek a hadtáp ajtaján. 3 BTR80 éppen indulásra készül, két UAZ társaságában. Rohangászik egy csomó frissen érkezett baka és Tsatsouline is kiveszi a részét a buliból-ordít. Egyik baka odaszól nekem:
-Gyere már hülye! Szállj fel!
Rápillantok, és amikor felé fordulok észreveszi, hogy a mellkasomon ott virít a GRU denevére. Erre megembereli magát és lehalkul.
-Mi történt?
-Sötét völgyet támadás érte.
Banyek! Akkor sietnünk kell! Felpattanok a kocsi platóra, és parancsot adok, hogy indulás. Tsatsoulinenak ordítom, hogy majd ott megvárjuk őket, addig felállítom a védelmi állásokat. Menet közben már eltervezem, hogy mi lesz. Remélem még nem késtünk el.
Capt Axon
New Member
Elnézést mindenkitől a sokáig tartó inaktivitásért de nyár van, és azóta rengeteg dolog történt. Igyekszem pótolni lemaradásom.
Jeges:
Visszatértünk az intézet területére. Nem volt túl rózsás a helyzet. A Főhadnagy és a tudósok egy pár katona kíséretében elbújtak a mocsárnál egy régi "mobil" irodában.
Szerencsére nincs túl sok sebesültjük, csupán kettő. Köztük maga a Főhadnagy. Őt úgy segítettünk fel a kocsira a másik sebesült katonával együtt.
Miután ezzel kész voltunk indultunk volna vissza a Kordonhoz, de Andrej Professzor megállítatta a kocsit mondván vissza kell mennünk az intézet épületéhez a gyógyító leletért. A Főhadnagy persze némi habozás után engedte csak az akciót.
- Pffff....Na jó! Nem bánom! 3 ember visszamegy az épülethez, megkeresi a leletet, aztán vissza jön ide! Nem áll meg nézelődni, nem kezdeményez harcot, azonnal vissza tér a kocsihoz! Világos?! - Osztotta ki a parancsot határozottan a Főhadnagy.
- Világos Főhadnagy úr! - Vágta rá az Orosz és aztán felénk fordult.
- Rendben! Afanaszij maradj itt! Jeges, Pavel! Velem jöttök!
Erre mind megragadtuk a fegyvereinket és gyalog elindultunk az intézet épülete felé.
Pár perces óvatos gyaloglás után végül elértük az épületet. Már a kapuban is látszott az iszonyatos mészárlás nyomai. Rengeteg döglött mutáns és a két kapuőr széttépett holtteste. De az igazi horror csak akkor érintett meg amikor a kapu mellett lévő törött oszlop végére szúródott holttestre pillantottam.
Egy alacsony, stalker ruhás ismerőst véltem látni az oszlop végére nyársalódva és közelebbről megvizsgálva a gyanúm be is igazolódott. Ő volt az.
Ennek láttán egy igen erős ütést éreztem a szívemben. Szinte rögtön odakaptam, levegőt is alig kaptam a lábaimból pedig minden erő kiszaladt. Térdre rogyva ültem az oszlop tövében és könnyes szemekkel néztem a lány holttestét az oszlop tetején. Mikor az Oroszék megpillantottak engem, szintén odajöttek és szemügyre vették az halott lányt. Ezt látva ők is elkomorodtak, szomorúan bámulták, majd lenézve rám az Orosz megfogta a vállam és kicsit megveregette.
Egy pár perces néma, de elkeseredett gyász után az AK-ra támaszkodva álltam talpra és az oszlophoz léptem. Letámasztottam az AK-t a falhoz és odafordultam az Oroszékhoz.
- Srácok! Segítene valaki? Gyorsan! - Mondtam nekik remegő hangon, erre ők a vállukra vették a fegyvereiket és odalépve hozzám nagy nehezen leemeltük a lányt az oszlopról.
Óvatosan letettük az intézet betonútjára és szomorúan vetettünk még rá egy utolsó pillantást.
Üveges, résnyire nyílt szemekkel tekintett az égre, a bőre teljesen elfehéredett és a száján kicsorduló vér teljesen átszínezte a ruháját. Bár halott volt ugyan, de nekem még mindig azt a lányt juttatta eszembe, akit egykor megmentettünk a rostoki gyárnál. Azt a bájos, fiatal, gyönyörű lányt aki a mi irhánkat is megmentette akkor.
De aztán újra feleszméltem az emlékekből és csak a holttestét láttam magam előtt. Nem is bírtam sokáig nézni, leguggoltam mellé és becsuktam a szemeit. Erre Pavel ledobta zsákját a földre és bőszen kotorászni kezdett benne. Majd előrántott egy összehajtogatott lepedőt és odanyújtotta nekem.
Felnézve rá elvettem tőle a lepedőt és aztán lassan széthajtogattuk és ráterítettük a lányra. Majd felállva mellőle egy újabb pár másodperces gyász után folytattuk a feladatot.
Átnéztük az intézet első emeletét ahol a tudósok laborja volt. Mindent átnéztünk és egy jó pár perces keresgélés után végre megtaláltuk a leleteket. Mind a kettőt. Beraktuk őket egy ott talált fémdobozba és azt az Orosz hátizsákjába pakolva távozni készültünk.
De amikor kiléptünk a folyosóra, megálltam ott helyben. A földre pillantottam, ahol hatalmas kézre emlékeztető nyomokat láttam. Pont olyanok voltak, mint azoké a lényeké amivel először a rostoki gyárnál, majd később itt az intézet alatti járatokban találkoztunk.
Szemmel követtem a nyomokat és a lépcsők felé mentek. A nézelődésből az Orosz szavai ébresztettek fel, amikor vissza fordulva hozzám odaszólt nekem.
- Jeges! Gyere! Indulunk.
Egy darabig még néztem a nyomokat, aztán vissza szóltam az Orosznak.
- Menjetek csak előre! Mindjárt megyek utánatok.
Erre az Orosz rögtön rávágta.
- Felejtsd el pajtás! Tudod mit mondott a Főhadnagy! Nincs nézelődés! Gyerünk!
De nem hallgattam rá, hanem elindultam a nyomok irányába.
- Jeges! Mi a.... Hova.... - Szólt még utánam, de nem figyeltem rá.
A nyomokat követve eljutottam a lépcsőkig. A nyomok itt is folytatódtak egészen a tetőig vittek. El akartam indulni felfelé, de ekkor egy kéz ragadta meg a vállam és vissza rántott.
- Befejezted a sétafikálást?! Húzzunk vissza a kocsihoz! - Szólt rám az Orosz kicsit ingerültebben.
- Várj még egy pillanatot! - Szóltam vissza, majd lesöpörtem a kezét a vállamról és elkezdtem felfelé mászni a lépcső romjain.
Bőszen másztam felfelé, szinte nem is néztem hova lépek, egy két kő így is megcsúszott a talpam alatt, de sikerült megtartani az egyensúlyom. Aztán kiértem a tetőre.
A lépcsőház bejárata elég szépen le volt rombolva, a bejárat elől is el kellett takarítani pár jókora követ, de sikerült megoldani. Végül kilépve a tetőre megláttam valamit.
Hatalmas vértócsa a tetőn szétterülve, a közepében pedig valami nagy, ami éppen csak lélegzik.
Közelebbről megvizsgálva felfogtam mi ez. Egy azok közül a hatalmas lények közül amikről feltételeztem hogy hagyták a nyomokat. Lám beigazolódott az elméletem.
A nagy dög ott feküdt a vértócsa kellős közepén, az egyik karja tőből hiányzott, a másik pedig könyökig leszakadt. Csúnyán hörgött a szerencsétlen, a szája meg szépen szét volt darálva. És már csak egyik szemére látott.
Az arca is elég szépen összeégett szinte nem is volt rajta tiszta bőrfelület. Mindenhol égési sérülés és vér.
Amikor meglátott engem majd az utánam mászó Oroszt, kissé rémülten kezdett el kapálózni és a hörgése is felgyorsult. De látván hogy semmire sem megy a kapálózással feladta és várta a halált.
Közelebb léptem hozzá és alaposabban szemügyre véve a lényt rádöbbenek. Ez az a lény amelyik rostoknál is a lány életére tört. Ezek szerint idáig követte a lányt és végre bevégezte a gyilkolást.
Iszonyatos harag töltött el a lény iránt és ez egyre jobban fokozódott bennem az újfent kapálózó lény láttán.
Elővettem az AK szuronyt a tokjából és dühömben össze vissza kezdtem kaszabolni az így is halálán lévő lényt. Az fájdalmasan vonyított a sok szúrástól de csak felületi sérüléseket tudtam neki okozni. Túl hájas ez a dög!
Így körülnéztem a tetőn és a lépcsőház lerombolt romjai közül felvettem egy hatalmas nagy darabot amit így is alig tudtam megemelni, de a vérgőzös elmém ezzel nem is foglalkozott és a hatalmas, vasakkal tűzdelt törmelékdarabot a fejem fölé emelve odalépdeltem a haldokló szörnyhöz.
- Most megdöglesz! - Mondtam feldühödve és amilyen erősen csak lehetett a szörny képébe vágtam a törmeléket. Az fájdalmasan felordított, de csak nem hagyta abba. Ezért újra felemeltem és újra hozzávágtam, majd ugyanezt újra és újra, amíg végleg abbahagyta a hörgést és már a szétnyílt koponyáját is lehetett látni a szétfröcskölt agyvelejével.
Teljesen begőzölve és még mindig vérgőzösen álltam a döglött lény mellett és észre se vettem hogy a lény agyveleje a ruhámon is megragadt. Egy darabig folyamatosan néztem a dögöt, majd a földre pillantva megláttam a még épp szemét. Úgy néz ki ahogy hozzávágtam a törmeléket egy párszor a szeme is kiugrott. Ott volt a bakancsom mellett, szépen szinte várva rá hogy rálépjek és hogy a bakancsom talpa alatt véres péppé váljon.
Terveztem is hogy rálépek, és már éreztem ahogy kezd összenyomódni a talpam alatt, de aztán meggondoltam magam. Felemeltem a lábam és aztán a földről felkapva a véreres szűk pupillájú szemgolyót egy darabig nézve végül beraktam az egyik zsebembe.
Hátra fordulva láttam az Oroszt ott állva, döbbenten bámulva rám, de nem foglalkoztam vele, csak elmentem mellette és a lépcsőház bejáratához érve odaszóltam neki:
- Mehetünk! - Azzal elindultam lefelé a lépcső maradványain.
Leérve a lépcsőn kiléptem az intézet épületének ajtaján és egy nagyot sóhajtva megindultam a lány letakart holteste felé. Ahogy odaértem hozzá Pavel egy kicsit hátrább lépve elállt az utamból.
A hátamra akasztottam az AK-m majd a karjaimba véve a letakart lányt lassan vissza mentünk a kocsihoz.
Egy kicsit hosszabb idő alatt mint ahogy odaértünk az intézethez, de viszonylag nyugodtan tértünk vissza a kocsihoz, ahol a Főhadnagy és a többiek érdeklődve nézték a letakart holtestet a karomban.
Szó nem is kellett ide, a látvány többet mondott mindennél. Mind Kerenszkij, mind Andrej Professzorok szomorúan nézték a letakart holttestet, a Főhadnagy pedig anélkül hogy egy szót is kellett volna mondanunk neki, engedélyt adott hogy valahol tisztességesen eltemethessük szegényt. Végül úgy is lett.
Egy félreeső helyen méltó temetést tartottunk a lánynak, ahol senki sem talál rá a sírra, és az intézetnél talált fagerendákból egész megfelelő keresztet eszkábálva készítettünk neki egy sírt. Egy rövid ima a sír felett, még egy rövid gyász, aztán mindannyian kocsira pattanva vissza mentünk a kordonhoz.
Rég nem írtam! Jó újra belelendülni. Csak kár hogy ilyen szomorú hangvételűt kellett írni.
Jeges:
Visszatértünk az intézet területére. Nem volt túl rózsás a helyzet. A Főhadnagy és a tudósok egy pár katona kíséretében elbújtak a mocsárnál egy régi "mobil" irodában.
Szerencsére nincs túl sok sebesültjük, csupán kettő. Köztük maga a Főhadnagy. Őt úgy segítettünk fel a kocsira a másik sebesült katonával együtt.
Miután ezzel kész voltunk indultunk volna vissza a Kordonhoz, de Andrej Professzor megállítatta a kocsit mondván vissza kell mennünk az intézet épületéhez a gyógyító leletért. A Főhadnagy persze némi habozás után engedte csak az akciót.
- Pffff....Na jó! Nem bánom! 3 ember visszamegy az épülethez, megkeresi a leletet, aztán vissza jön ide! Nem áll meg nézelődni, nem kezdeményez harcot, azonnal vissza tér a kocsihoz! Világos?! - Osztotta ki a parancsot határozottan a Főhadnagy.
- Világos Főhadnagy úr! - Vágta rá az Orosz és aztán felénk fordult.
- Rendben! Afanaszij maradj itt! Jeges, Pavel! Velem jöttök!
Erre mind megragadtuk a fegyvereinket és gyalog elindultunk az intézet épülete felé.
Pár perces óvatos gyaloglás után végül elértük az épületet. Már a kapuban is látszott az iszonyatos mészárlás nyomai. Rengeteg döglött mutáns és a két kapuőr széttépett holtteste. De az igazi horror csak akkor érintett meg amikor a kapu mellett lévő törött oszlop végére szúródott holttestre pillantottam.
Egy alacsony, stalker ruhás ismerőst véltem látni az oszlop végére nyársalódva és közelebbről megvizsgálva a gyanúm be is igazolódott. Ő volt az.
Ennek láttán egy igen erős ütést éreztem a szívemben. Szinte rögtön odakaptam, levegőt is alig kaptam a lábaimból pedig minden erő kiszaladt. Térdre rogyva ültem az oszlop tövében és könnyes szemekkel néztem a lány holttestét az oszlop tetején. Mikor az Oroszék megpillantottak engem, szintén odajöttek és szemügyre vették az halott lányt. Ezt látva ők is elkomorodtak, szomorúan bámulták, majd lenézve rám az Orosz megfogta a vállam és kicsit megveregette.
Egy pár perces néma, de elkeseredett gyász után az AK-ra támaszkodva álltam talpra és az oszlophoz léptem. Letámasztottam az AK-t a falhoz és odafordultam az Oroszékhoz.
- Srácok! Segítene valaki? Gyorsan! - Mondtam nekik remegő hangon, erre ők a vállukra vették a fegyvereiket és odalépve hozzám nagy nehezen leemeltük a lányt az oszlopról.
Óvatosan letettük az intézet betonútjára és szomorúan vetettünk még rá egy utolsó pillantást.
Üveges, résnyire nyílt szemekkel tekintett az égre, a bőre teljesen elfehéredett és a száján kicsorduló vér teljesen átszínezte a ruháját. Bár halott volt ugyan, de nekem még mindig azt a lányt juttatta eszembe, akit egykor megmentettünk a rostoki gyárnál. Azt a bájos, fiatal, gyönyörű lányt aki a mi irhánkat is megmentette akkor.
De aztán újra feleszméltem az emlékekből és csak a holttestét láttam magam előtt. Nem is bírtam sokáig nézni, leguggoltam mellé és becsuktam a szemeit. Erre Pavel ledobta zsákját a földre és bőszen kotorászni kezdett benne. Majd előrántott egy összehajtogatott lepedőt és odanyújtotta nekem.
Felnézve rá elvettem tőle a lepedőt és aztán lassan széthajtogattuk és ráterítettük a lányra. Majd felállva mellőle egy újabb pár másodperces gyász után folytattuk a feladatot.
Átnéztük az intézet első emeletét ahol a tudósok laborja volt. Mindent átnéztünk és egy jó pár perces keresgélés után végre megtaláltuk a leleteket. Mind a kettőt. Beraktuk őket egy ott talált fémdobozba és azt az Orosz hátizsákjába pakolva távozni készültünk.
De amikor kiléptünk a folyosóra, megálltam ott helyben. A földre pillantottam, ahol hatalmas kézre emlékeztető nyomokat láttam. Pont olyanok voltak, mint azoké a lényeké amivel először a rostoki gyárnál, majd később itt az intézet alatti járatokban találkoztunk.
Szemmel követtem a nyomokat és a lépcsők felé mentek. A nézelődésből az Orosz szavai ébresztettek fel, amikor vissza fordulva hozzám odaszólt nekem.
- Jeges! Gyere! Indulunk.
Egy darabig még néztem a nyomokat, aztán vissza szóltam az Orosznak.
- Menjetek csak előre! Mindjárt megyek utánatok.
Erre az Orosz rögtön rávágta.
- Felejtsd el pajtás! Tudod mit mondott a Főhadnagy! Nincs nézelődés! Gyerünk!
De nem hallgattam rá, hanem elindultam a nyomok irányába.
- Jeges! Mi a.... Hova.... - Szólt még utánam, de nem figyeltem rá.
A nyomokat követve eljutottam a lépcsőkig. A nyomok itt is folytatódtak egészen a tetőig vittek. El akartam indulni felfelé, de ekkor egy kéz ragadta meg a vállam és vissza rántott.
- Befejezted a sétafikálást?! Húzzunk vissza a kocsihoz! - Szólt rám az Orosz kicsit ingerültebben.
- Várj még egy pillanatot! - Szóltam vissza, majd lesöpörtem a kezét a vállamról és elkezdtem felfelé mászni a lépcső romjain.
Bőszen másztam felfelé, szinte nem is néztem hova lépek, egy két kő így is megcsúszott a talpam alatt, de sikerült megtartani az egyensúlyom. Aztán kiértem a tetőre.
A lépcsőház bejárata elég szépen le volt rombolva, a bejárat elől is el kellett takarítani pár jókora követ, de sikerült megoldani. Végül kilépve a tetőre megláttam valamit.
Hatalmas vértócsa a tetőn szétterülve, a közepében pedig valami nagy, ami éppen csak lélegzik.
Közelebbről megvizsgálva felfogtam mi ez. Egy azok közül a hatalmas lények közül amikről feltételeztem hogy hagyták a nyomokat. Lám beigazolódott az elméletem.
A nagy dög ott feküdt a vértócsa kellős közepén, az egyik karja tőből hiányzott, a másik pedig könyökig leszakadt. Csúnyán hörgött a szerencsétlen, a szája meg szépen szét volt darálva. És már csak egyik szemére látott.
Az arca is elég szépen összeégett szinte nem is volt rajta tiszta bőrfelület. Mindenhol égési sérülés és vér.
Amikor meglátott engem majd az utánam mászó Oroszt, kissé rémülten kezdett el kapálózni és a hörgése is felgyorsult. De látván hogy semmire sem megy a kapálózással feladta és várta a halált.
Közelebb léptem hozzá és alaposabban szemügyre véve a lényt rádöbbenek. Ez az a lény amelyik rostoknál is a lány életére tört. Ezek szerint idáig követte a lányt és végre bevégezte a gyilkolást.
Iszonyatos harag töltött el a lény iránt és ez egyre jobban fokozódott bennem az újfent kapálózó lény láttán.
Elővettem az AK szuronyt a tokjából és dühömben össze vissza kezdtem kaszabolni az így is halálán lévő lényt. Az fájdalmasan vonyított a sok szúrástól de csak felületi sérüléseket tudtam neki okozni. Túl hájas ez a dög!
Így körülnéztem a tetőn és a lépcsőház lerombolt romjai közül felvettem egy hatalmas nagy darabot amit így is alig tudtam megemelni, de a vérgőzös elmém ezzel nem is foglalkozott és a hatalmas, vasakkal tűzdelt törmelékdarabot a fejem fölé emelve odalépdeltem a haldokló szörnyhöz.
- Most megdöglesz! - Mondtam feldühödve és amilyen erősen csak lehetett a szörny képébe vágtam a törmeléket. Az fájdalmasan felordított, de csak nem hagyta abba. Ezért újra felemeltem és újra hozzávágtam, majd ugyanezt újra és újra, amíg végleg abbahagyta a hörgést és már a szétnyílt koponyáját is lehetett látni a szétfröcskölt agyvelejével.
Teljesen begőzölve és még mindig vérgőzösen álltam a döglött lény mellett és észre se vettem hogy a lény agyveleje a ruhámon is megragadt. Egy darabig folyamatosan néztem a dögöt, majd a földre pillantva megláttam a még épp szemét. Úgy néz ki ahogy hozzávágtam a törmeléket egy párszor a szeme is kiugrott. Ott volt a bakancsom mellett, szépen szinte várva rá hogy rálépjek és hogy a bakancsom talpa alatt véres péppé váljon.
Terveztem is hogy rálépek, és már éreztem ahogy kezd összenyomódni a talpam alatt, de aztán meggondoltam magam. Felemeltem a lábam és aztán a földről felkapva a véreres szűk pupillájú szemgolyót egy darabig nézve végül beraktam az egyik zsebembe.
Hátra fordulva láttam az Oroszt ott állva, döbbenten bámulva rám, de nem foglalkoztam vele, csak elmentem mellette és a lépcsőház bejáratához érve odaszóltam neki:
- Mehetünk! - Azzal elindultam lefelé a lépcső maradványain.
Leérve a lépcsőn kiléptem az intézet épületének ajtaján és egy nagyot sóhajtva megindultam a lány letakart holteste felé. Ahogy odaértem hozzá Pavel egy kicsit hátrább lépve elállt az utamból.
A hátamra akasztottam az AK-m majd a karjaimba véve a letakart lányt lassan vissza mentünk a kocsihoz.
Egy kicsit hosszabb idő alatt mint ahogy odaértünk az intézethez, de viszonylag nyugodtan tértünk vissza a kocsihoz, ahol a Főhadnagy és a többiek érdeklődve nézték a letakart holtestet a karomban.
Szó nem is kellett ide, a látvány többet mondott mindennél. Mind Kerenszkij, mind Andrej Professzorok szomorúan nézték a letakart holttestet, a Főhadnagy pedig anélkül hogy egy szót is kellett volna mondanunk neki, engedélyt adott hogy valahol tisztességesen eltemethessük szegényt. Végül úgy is lett.
Egy félreeső helyen méltó temetést tartottunk a lánynak, ahol senki sem talál rá a sírra, és az intézetnél talált fagerendákból egész megfelelő keresztet eszkábálva készítettünk neki egy sírt. Egy rövid ima a sír felett, még egy rövid gyász, aztán mindannyian kocsira pattanva vissza mentünk a kordonhoz.
Rég nem írtam! Jó újra belelendülni. Csak kár hogy ilyen szomorú hangvételűt kellett írni.