Capt Axon
New Member
A harc a vadásszal kicsit feldobott. Igaz rohadtul fájt, főleg a csápjaimnak de megérte. Már egy trófeám is van, a kezemben maradt tartály.
De talán a sisakját kellett volna elhozni, asz többet ér.
De inkább vissza a valósághoz. Elindultunk az előbbi csatamezőtől jó messzire, mert nem volt kedvünk harcolni ezekkel a bádog emberekkel. És az után a kis hangzavar után biztos hogy a többi is elindul arra.
Szóval inkább leléptünk. A társam még két lehetséges útvonalat jelölt be, amit meg kellene látogatnunk, hátha találunk valami érdekeset.
Az egyik a fegyvertár, a másik a biolabor. Én ez ügyben döntés képtelen vagyok, szóval ráhagytam.
Ő egy darabig elgondolkozott ezen, majd azt mondta:
- Gyerünk! Menjünk a biolaborba! Ott talán találunk valami használható infót ezekkel a rohadékokkal kapcsolatban.
Én csak egyszerűen bólintottam, majd elindultunk.
Sokáig tartott a keresgélés, mert nehezen találtunk oda térkép híján. De végül is megtaláltuk.
Odabent rengeteg szörnyűséget találtunk. Rengeteg megcsonkított halott ember és mutáns, mindnek vagy a keze vagy a lába hiányzott. Némelyiknek mechanikus végtagjai voltak.
Ugyanúgy néztek ki, mint amilyeneket a krio kamrában láttunk.
De így ezekkel a művégtagokkal még szörnyűségesebben néztek ki. Életerős embereknek néztek ki, de így csupán halott testeket lehet látni minden asztalon.
Míg Drovlenkó az asztalon kezdett kutakodni, én körül néztem a teremben. Ahogy nézem, jó nagy terem ez és kettes sorokban vannak az asztalok. Némelyiken van páciens, némelyiken nincs.
A hadnagy az asztalon lévő, még épnek mondható gépet ellenőrzi, amikor én hirtelen azonnal felmordulok és az ajtó felé fordulok, ahonnan bejöttünk.
Két ugyanolyan vadászt láttunk, mint amilyenekkel az előtérben is találkoztunk és akik megölték a hadnagy egyik barátját.
Azonnal a hadnagy felé fordulok:
- Fedezékbe!
És azzal láthatatlanná válok. A hadnagy meg bevetődik az asztalok közé, amin a megcsonkított emberek fekszenek.
A vadászok, látván a helyzetet, hogy a társaik asztalon vannak, nem tüzelnek. Csak keresgélnek és össze vissza pásztáznak a piros fényekkel.
Amíg ők meg keresnek minket, én lassan odalopakodok a hadnagyhoz.
- El kell innen tűnnünk!
- Tudom! De merre mehetnénk? Ha felállok innen, szitává lyuggatnak!
- Nem hinném! A társaik fekszenek ezeken az asztalokon. Nem hiszem hogy szitává lőnék a helységet a társaik miatt.
- Azt mondod használjam az asztalokat fedezéknek?
- Pontosan! Balra, annál a nagy kezelőfelületnél, van egy szellőző járat. Biztosan elvezet valamerre, amerre ezek nem tudnak követni.
- Hát... Nem is tudom.
- Nincs idő! Mennünk kell!
- Oké! Rendben! Vezess!
Mondta a hadnagy aztán lassan, kúszva indultunk el. Próbáltunk az asztalok között lavírozni, hogy a vadászok ne vegyenek észre, de kevés sikerrel, mert ezek folyamatosan az asztalok közötti réseket pásztázzák.
Egy is előbb az orrunk előtt haladt el, de szerencsére nem vett minket észre, mert én időben váltam láthatatlanná, a hadnagy meg időben kúszott be az asztal alá.
Ahogy tudta, be passzírozta magát.
Aztán mentünk tovább, de én hirtelen lépteket hallok és azonnal láthatatlanná váltam.
- Maradj itt! - Szóltam a hadnagyra.
Aztán elindultam a következő asztal soron.
- Várj! Várj! Mit csi..... - Mondta a hadnagy, de nem vártam meg míg befejezi.
Láttam ahogy a vadász észrevette Drovlenkót és egyenesen felé indult. A hadnagy fel se nézett, aztán úgy ment előre.
De akkor hirtelen megállt, mert előbb két fém csizmát, majd két páncélozott lábat látott.
És ahogy szép lassan haladt fel felé a tekintete, egy egész vadászt pillantott meg, aki a hadnagy felett állt és a kis piros fénnyel már világított is egyenesen a homlokára.
Ekkor már nem várattam tovább. Felkeltem az asztalok közül, láthatóvá váltam és egy nagy ordítás közepette a vadász hátára vetettem magam, felborítva azt.
Egyenesen a hadnagy felé borultunk, kis híján pont rá. De szerencsére nem kapta telibe, csak a lábára estünk.
Ha pont telibe kaptuk volna akkor most laposabb lenne egy elgázolt rágcsánál.
Ahogy mind a 3an a földön fetrengtünk, csak morgást emberi erőlködést és halk rádió hangú jajveszékelést hallattunk.
A hadnagy a puska tussal ütötte a vadász arcát, én meg téptem, ütöttem, vágtam ahol értem.
A vadász meg nagyon erőlködve próbált minket leszorítani magáról.
De nem hagytuk. Folyamatosan lefogtuk, így nem tudott felkelni. Hiába az emberfeletti erő, ha a vérszívó erő, kiegészítve emberi erővel mégis maga alá gyűri.
Addig erősködtünk, míg végül hozzá nem jutottunk a palackhoz a hátán és le nem téptük mind kettőt.
Ekkor a rádió hangon beszélő vadász fulladozó hangot adott ki és esze veszettül kapált. Majd végül kimúlt.
Fáradtan dőltünk mind ketten hátra, aztán azt mondta a hadnagy:
- Heh! Ez fárasztó volt. De szerencsére sikerült.
- Igaz. De most már menjünk tovább, mielőtt a többi ideér!
Aztán elindultunk, közben a hadnagy felmarkolta a vadász fegyverét és a hátára lökte.
- Kezd fogytán lenni a lőszer! - Mondta.
- Ez még egy indok arra, hogy ki jussunk innen!
Egy kicsit fel pillantottam az asztalok fedezékéből és láttam, hogy további 3 vadász érkezik.
- A pokolba! - Mondtam.
- Mi az?
- Még 3 érkezett.
- Na b@zz!
Erre belehúztunk. Lassan elértünk a szellőző bejárathoz, a probléma viszont csak annyi volt, hogy a szellőző bejárat közelében már egy fedezék se volt. Tisztán rálátni az egészre.
Nem tudtunk mihez kezdeni, ezért ott álltunk és gondolkoztunk, hogy hogyan tovább.
- Gyorsan kifuthatnánk és beugorhatnánk a szellőző bejáraton. - Mondta a hadnagy.
- Nem jó! Mire az egyikünk bemászna, addigra a másikat szitává lőnék. - Mondtam.
Erre ismét gondolkodóba estünk. Aztán hirtelen a hadnagy csettintett egyet és azt mondta:
- Megvan! árny hadművelet!
Értetlenül pillantottam a fellelkesedett hadnagyra.
- Figyelj! - Mondta. - Kilövöm a villanyokat és eldobok egy két gránátot. A kezdeti káoszt kihasználva, meg, kirontunk a szellőzőhöz.
Nem tudtam mit mondani, ezért csak bólintottam.
Erre a hadnagy kilőtte a vadászok feletti lámpákat, erre azok zavarodottan bámultak maguk fölé. Utána sorban kilőtte a terem jó részén az összes lámpát. A sötétséget kihasználva pedig, eldobott egy két gránátot, különböző irányba.
Mikor felrobbantak, a vadászok össze vissza kezdték forgatni a fejüket.
Hirtelen aztán a hadnagy, nagy nehezen talpra állította a halott vadászt és kezébe adta a saját géppuskáját.
Rákötötte a kezére, aminek hatására a halott, egyfolytában lövöldözött össze vissza a fegyverrel.
És a vadászok felé irányította.
A puska a halott kezében, egyfolytában kerepelt, a vadászok pedig viszonozták a tüzet a csalira.
De azalatt már mi rég elértük a szellőző bejáratot.
Megkönnyebbülve kúsztunk a szűk járatokban, majd amint lehetett, kijöttünk a legközelebbi kijáraton.
A folyosóra értünk, ahonnan remekül lehetett hallani a fegyver ropogást.
Fellélegezve dőltünk neki a falnak, majd fújtunk egyet.
Aztán tovább mentünk. Elhaladtunk egy nagy fém ajtó mellett, aminek a környékén számos szkafanderes halott volt, az egyikük pedig úgy halt meg, hogy a kezével az ajtó nyitó gombot fogta.
Valószínűleg odaakartak menekülni, de a vadászok rajtuk ütöttek.
Drovlenkó közelebbről megvizsgálta a gombot fogó halottat.
A ruháján lógó kis kártya szerint, ez az a bizonyos Kaligyin professzor, akinek a feljegyzéseit az anatómiai laborban találtuk meg.
A hadnagy átkutatta a hullt, de semmit nem talált, egy kis vörös fém kártyán kívül. Azt elrakta a zsebébe, majd levette a hulla kezét a gombról és megnyomta.
A gomb megnyomása után, jól hallható kattanást, majd motor hangot lehetett hallani, majd az ajtó lassan nyílni kezdett.
Amikor kinyílt, beléptünk a terembe, ahol rengeteg emberi használatra tervezett kézi fegyvert lehetett látni.
A hadnagy elképedve, már szinte nyálcsorogtatva bámulta a sok fegyvert.
Eközben én bezártam az ajtót. Biztos ami biztos.
Én is alaposan körül néztem, majd egyre jobban elcsodálkoztam a fegyverek láttán. A hadnagy elvigyorodva bámult jobbra balra, majd felkiáltott.
- Gyere! Azt nézzük meg! - Mondta, majd elindult egy másik ajtó felé, ami fölött, egy tábla volt, de számomra érthetetlen nyelven.
- Angolul van. - Mondta a hadnagy, aztán kereste az ajtó nyitó gombot.
Meg is találta, de amint megnyomta, egy furcsa hangot lehetett hallani, majd egy kis kezelő felület jött elő, amin egy hosszú egyenes rés volt.
A gép képernyőjén egy felirat volt látható, ami azt írta, hogy kéri a biztonsági tiszt kártyáját.
A hadnagy ezután tűnődve bámult a gépre.
De talán a sisakját kellett volna elhozni, asz többet ér.
De inkább vissza a valósághoz. Elindultunk az előbbi csatamezőtől jó messzire, mert nem volt kedvünk harcolni ezekkel a bádog emberekkel. És az után a kis hangzavar után biztos hogy a többi is elindul arra.
Szóval inkább leléptünk. A társam még két lehetséges útvonalat jelölt be, amit meg kellene látogatnunk, hátha találunk valami érdekeset.
Az egyik a fegyvertár, a másik a biolabor. Én ez ügyben döntés képtelen vagyok, szóval ráhagytam.
Ő egy darabig elgondolkozott ezen, majd azt mondta:
- Gyerünk! Menjünk a biolaborba! Ott talán találunk valami használható infót ezekkel a rohadékokkal kapcsolatban.
Én csak egyszerűen bólintottam, majd elindultunk.
Sokáig tartott a keresgélés, mert nehezen találtunk oda térkép híján. De végül is megtaláltuk.
Odabent rengeteg szörnyűséget találtunk. Rengeteg megcsonkított halott ember és mutáns, mindnek vagy a keze vagy a lába hiányzott. Némelyiknek mechanikus végtagjai voltak.
Ugyanúgy néztek ki, mint amilyeneket a krio kamrában láttunk.
De így ezekkel a művégtagokkal még szörnyűségesebben néztek ki. Életerős embereknek néztek ki, de így csupán halott testeket lehet látni minden asztalon.
Míg Drovlenkó az asztalon kezdett kutakodni, én körül néztem a teremben. Ahogy nézem, jó nagy terem ez és kettes sorokban vannak az asztalok. Némelyiken van páciens, némelyiken nincs.
A hadnagy az asztalon lévő, még épnek mondható gépet ellenőrzi, amikor én hirtelen azonnal felmordulok és az ajtó felé fordulok, ahonnan bejöttünk.
Két ugyanolyan vadászt láttunk, mint amilyenekkel az előtérben is találkoztunk és akik megölték a hadnagy egyik barátját.
Azonnal a hadnagy felé fordulok:
- Fedezékbe!
És azzal láthatatlanná válok. A hadnagy meg bevetődik az asztalok közé, amin a megcsonkított emberek fekszenek.
A vadászok, látván a helyzetet, hogy a társaik asztalon vannak, nem tüzelnek. Csak keresgélnek és össze vissza pásztáznak a piros fényekkel.
Amíg ők meg keresnek minket, én lassan odalopakodok a hadnagyhoz.
- El kell innen tűnnünk!
- Tudom! De merre mehetnénk? Ha felállok innen, szitává lyuggatnak!
- Nem hinném! A társaik fekszenek ezeken az asztalokon. Nem hiszem hogy szitává lőnék a helységet a társaik miatt.
- Azt mondod használjam az asztalokat fedezéknek?
- Pontosan! Balra, annál a nagy kezelőfelületnél, van egy szellőző járat. Biztosan elvezet valamerre, amerre ezek nem tudnak követni.
- Hát... Nem is tudom.
- Nincs idő! Mennünk kell!
- Oké! Rendben! Vezess!
Mondta a hadnagy aztán lassan, kúszva indultunk el. Próbáltunk az asztalok között lavírozni, hogy a vadászok ne vegyenek észre, de kevés sikerrel, mert ezek folyamatosan az asztalok közötti réseket pásztázzák.
Egy is előbb az orrunk előtt haladt el, de szerencsére nem vett minket észre, mert én időben váltam láthatatlanná, a hadnagy meg időben kúszott be az asztal alá.
Ahogy tudta, be passzírozta magát.
Aztán mentünk tovább, de én hirtelen lépteket hallok és azonnal láthatatlanná váltam.
- Maradj itt! - Szóltam a hadnagyra.
Aztán elindultam a következő asztal soron.
- Várj! Várj! Mit csi..... - Mondta a hadnagy, de nem vártam meg míg befejezi.
Láttam ahogy a vadász észrevette Drovlenkót és egyenesen felé indult. A hadnagy fel se nézett, aztán úgy ment előre.
De akkor hirtelen megállt, mert előbb két fém csizmát, majd két páncélozott lábat látott.
És ahogy szép lassan haladt fel felé a tekintete, egy egész vadászt pillantott meg, aki a hadnagy felett állt és a kis piros fénnyel már világított is egyenesen a homlokára.
Ekkor már nem várattam tovább. Felkeltem az asztalok közül, láthatóvá váltam és egy nagy ordítás közepette a vadász hátára vetettem magam, felborítva azt.
Egyenesen a hadnagy felé borultunk, kis híján pont rá. De szerencsére nem kapta telibe, csak a lábára estünk.
Ha pont telibe kaptuk volna akkor most laposabb lenne egy elgázolt rágcsánál.
Ahogy mind a 3an a földön fetrengtünk, csak morgást emberi erőlködést és halk rádió hangú jajveszékelést hallattunk.
A hadnagy a puska tussal ütötte a vadász arcát, én meg téptem, ütöttem, vágtam ahol értem.
A vadász meg nagyon erőlködve próbált minket leszorítani magáról.
De nem hagytuk. Folyamatosan lefogtuk, így nem tudott felkelni. Hiába az emberfeletti erő, ha a vérszívó erő, kiegészítve emberi erővel mégis maga alá gyűri.
Addig erősködtünk, míg végül hozzá nem jutottunk a palackhoz a hátán és le nem téptük mind kettőt.
Ekkor a rádió hangon beszélő vadász fulladozó hangot adott ki és esze veszettül kapált. Majd végül kimúlt.
Fáradtan dőltünk mind ketten hátra, aztán azt mondta a hadnagy:
- Heh! Ez fárasztó volt. De szerencsére sikerült.
- Igaz. De most már menjünk tovább, mielőtt a többi ideér!
Aztán elindultunk, közben a hadnagy felmarkolta a vadász fegyverét és a hátára lökte.
- Kezd fogytán lenni a lőszer! - Mondta.
- Ez még egy indok arra, hogy ki jussunk innen!
Egy kicsit fel pillantottam az asztalok fedezékéből és láttam, hogy további 3 vadász érkezik.
- A pokolba! - Mondtam.
- Mi az?
- Még 3 érkezett.
- Na b@zz!
Erre belehúztunk. Lassan elértünk a szellőző bejárathoz, a probléma viszont csak annyi volt, hogy a szellőző bejárat közelében már egy fedezék se volt. Tisztán rálátni az egészre.
Nem tudtunk mihez kezdeni, ezért ott álltunk és gondolkoztunk, hogy hogyan tovább.
- Gyorsan kifuthatnánk és beugorhatnánk a szellőző bejáraton. - Mondta a hadnagy.
- Nem jó! Mire az egyikünk bemászna, addigra a másikat szitává lőnék. - Mondtam.
Erre ismét gondolkodóba estünk. Aztán hirtelen a hadnagy csettintett egyet és azt mondta:
- Megvan! árny hadművelet!
Értetlenül pillantottam a fellelkesedett hadnagyra.
- Figyelj! - Mondta. - Kilövöm a villanyokat és eldobok egy két gránátot. A kezdeti káoszt kihasználva, meg, kirontunk a szellőzőhöz.
Nem tudtam mit mondani, ezért csak bólintottam.
Erre a hadnagy kilőtte a vadászok feletti lámpákat, erre azok zavarodottan bámultak maguk fölé. Utána sorban kilőtte a terem jó részén az összes lámpát. A sötétséget kihasználva pedig, eldobott egy két gránátot, különböző irányba.
Mikor felrobbantak, a vadászok össze vissza kezdték forgatni a fejüket.
Hirtelen aztán a hadnagy, nagy nehezen talpra állította a halott vadászt és kezébe adta a saját géppuskáját.
Rákötötte a kezére, aminek hatására a halott, egyfolytában lövöldözött össze vissza a fegyverrel.
És a vadászok felé irányította.
A puska a halott kezében, egyfolytában kerepelt, a vadászok pedig viszonozták a tüzet a csalira.
De azalatt már mi rég elértük a szellőző bejáratot.
Megkönnyebbülve kúsztunk a szűk járatokban, majd amint lehetett, kijöttünk a legközelebbi kijáraton.
A folyosóra értünk, ahonnan remekül lehetett hallani a fegyver ropogást.
Fellélegezve dőltünk neki a falnak, majd fújtunk egyet.
Aztán tovább mentünk. Elhaladtunk egy nagy fém ajtó mellett, aminek a környékén számos szkafanderes halott volt, az egyikük pedig úgy halt meg, hogy a kezével az ajtó nyitó gombot fogta.
Valószínűleg odaakartak menekülni, de a vadászok rajtuk ütöttek.
Drovlenkó közelebbről megvizsgálta a gombot fogó halottat.
A ruháján lógó kis kártya szerint, ez az a bizonyos Kaligyin professzor, akinek a feljegyzéseit az anatómiai laborban találtuk meg.
A hadnagy átkutatta a hullt, de semmit nem talált, egy kis vörös fém kártyán kívül. Azt elrakta a zsebébe, majd levette a hulla kezét a gombról és megnyomta.
A gomb megnyomása után, jól hallható kattanást, majd motor hangot lehetett hallani, majd az ajtó lassan nyílni kezdett.
Amikor kinyílt, beléptünk a terembe, ahol rengeteg emberi használatra tervezett kézi fegyvert lehetett látni.
A hadnagy elképedve, már szinte nyálcsorogtatva bámulta a sok fegyvert.
Eközben én bezártam az ajtót. Biztos ami biztos.
Én is alaposan körül néztem, majd egyre jobban elcsodálkoztam a fegyverek láttán. A hadnagy elvigyorodva bámult jobbra balra, majd felkiáltott.
- Gyere! Azt nézzük meg! - Mondta, majd elindult egy másik ajtó felé, ami fölött, egy tábla volt, de számomra érthetetlen nyelven.
- Angolul van. - Mondta a hadnagy, aztán kereste az ajtó nyitó gombot.
Meg is találta, de amint megnyomta, egy furcsa hangot lehetett hallani, majd egy kis kezelő felület jött elő, amin egy hosszú egyenes rés volt.
A gép képernyőjén egy felirat volt látható, ami azt írta, hogy kéri a biztonsági tiszt kártyáját.
A hadnagy ezután tűnődve bámult a gépre.