Felkelek, de még mindig álmos vagyok. Nem értem. Biztosan az enyhe sugárfertőzés teszi.
Beadom az utolsó adag sugártalanító injekciót magamnak, ez után elméletileg pár nap
múlva rendve kellene jönnöm.
Ránézek az órára: 21:34. Ilyen haszontalan napot... Semmi értelmeset nem csináltam.
Ki sem mentem a szobámból. Egyedül a detektorommal szórakoztam, sikerült elérnem, hogy
az anomáliák és képződmények neve és pontos helye mellett a sugárzást is mutassa, három
színnel. Fehérrel, sárgával és vörössel, a radioaktivitás erőssége szerint. Ez remek.
Ha sikerülne szereznem végre egy infravörös letapogatót, egy háromdimenziós térképpel is
kiegészíteném a szerkezetet. Amíg ezen gondolkozom, leoltom a lámpát, és szemeim is lassan
lecsukódnak...
Reggel az ajtó nyikordulása ébreszt fel. Egy sztalker az és a kutyája. Érdekes... A kutya hátrébb áll,
pont fény éri. Mintha szeme lenne, és nézelődne... biztosan csak az álom. Felcsukom a villanyt,
és a kutyánál mintha enyhe pupillareflex lenne tapasztalható. Felettéb különös. A sztalker
beljebblép, a kutyát is behívja, aztán becsukja az ajtót. Fegyverét leveszi válláról, a bezárt ajtónak
támasztja, majd magához húz egy széket, s leül rá. A kutya a átsétál a szoba másik felére, és egy
vitrint néz. Egy husi feje található benne, felboncolva. Biztos érdekelheti, mert sokáig nézi.
A sztalker haboz egy kicsit, talán gondolkodik. Végül az ő hagja töri meg a csendet:
- Hajnali fél kettőkor kellett felkelnem. Nem azért, mert vécéznem kellett. Csak azért, mert egy
kalandvágyó, lázadó kislány úgy találta, jó ötlet kiszökni egy laborból, elkötni egy csaknem üres
tankú nivát, majd egy anomália-csomópont kellős közepén, ahol a doziméterem majd' kiakadt,
leállni. Ezek után hajnalig veled kellett furikáznom.
- Ezt igazán sajnálom - mondom, majd keresztbeteszem a lábaim és kezeim a tarkómra teszem, hogy fontoskodónak tűnjek -. Megértem a bánatát, most Ön is hallgassa meg az enyémet:
Huszonhárom éves vagyok. Egyetemre jártam, bár nem fejeztem be, mert fölöslegesnek tartottam,
és otthagytam. Apám alig bocsátotta ezt meg nekem. Úgy gondolta, magával hoz a Zónába,
itt tanulhatok is, meg biztonságban vagyok, továbbá fizetésem is van. Nem volt választásom,
azt mondta, ez az egyetlen esélyem, hogy visszanyerjem bizalmát, amit az egyetem elhagyásakor
vesztettem el. Vele tartottam. Két éve vagyok itt a Zónában. Elég sok mindent tanultam.
Maga szökött már ki egy mobil kutatóegységből? Legendákat mesélnek róluk, hogy milyen
profi zárak vannak rajtuk, ott aztán se ki, se be. Nézze meg, mit műveltem a zárral. Ha kilép
a szobából, balra a negyedik szoba bejáratánál van egy ajtó. Nem szép látvány. Körülbelül másfél percig kellett rajta dolgoznom, hogy aztán egy kattanással az egész kinyíljon belülről, mint az
őszirózsa. Bevallom, kissé lázadó lélek vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem fontoltam
volna meg többször a szökésem - felállok, és járkálni kezdek, hogy fel kelljen néznie rám és tényleg komolyan vegyen. A jelenet sajnos nem sikerült túl jól, mert véletlen belerúgtam abba a különös kutyába, botorkálás
közben. Ez előbb felvonyított, aztán morgott egyet, majd tett felém egy rövid ugrást, amitől én
visszakoztam egy métert. Lassan odaléptem a blökihez, majd óvatosan megsimogattam. A sztalker sunyin mosolygott, láttam, hogy alig bírja visszatartani a
röhögést, de aztán visszaerőltette magára a pókerarcot. -. Aztán ki kellett osonnom a laborból,
felszerelést lopnom, és elkötnöm egy nivát. Ha abban az átkozott kocsiban valamivel több az
üzemanyag, már rég kordonban lennék, a saját fejlesztésű detektoromnak hála.
- Mire akar kilyukadni?
- Vigyen magával. Én kijutok innen, ez tény. Más kérdés hogy hogyan, és ebből maga is hasznot
húzhat... Ha ad egy sztalkerruhát és kijuttat innen, magának adom a detektorom, és ezentúl ingyen
javítom az ön, és társai felszerelését - mondtam, majd
kivettem a vitrinből egy ládát. Kinyitottam, tele volt jéggel, a jégkása közt pedig
vákuumcsomagolásban mutánsok testrészei voltak. Fogtam egy vadkan lábát, majd a kutyusnak
hajítottam, engesztelésképp. Láthatólag örült neki. Egykettőre befalta, majd könyörögve nézett
rám újabb falatokért. Sajnos a maradék csonk nem volt ehető- , ráadásul a kutyával is törődhetek, mivel volt szerencsém több
tucat mutánst felboncolni és tanulmányozni is őket nem egy alkalommal. A harchoz nem értek,
suta lövő vagyok, a fegyverekhez annál inkább.
Nyugodjon meg, a szobában elhelyezett poloskák
nem veszik a beszélgetést, kiiktattam őket egy mini zavaróállomással, amit még este tákoltam.
Nos? Hogy dönt? Kérem, vigyen magával!
Ígérem, le fogok szokni a kisregények írásáról is 