A megérzésem és a látomásom nem csalt meg. Hozzáteszem,társamat sem. Ő is ugyanazt,és ugyanúgy látta. Egy pillantás alatt megértjük egymást,elindulunk megkeresni ,azt....
Azt a kimondhatatlan valamit,ami nem is ember már,nem is irányító,hanem valami furcsa ,helyhez kötött teremtmény,valami,ami itt maradt és adaptálódott a helyhez és a környezeti változásokhoz.
Ha gúnyosan akarnék fogalmazni, a hely szelleme volna a definícióm,de akkor azt hiszem mégiscsak nem egészen fedné le a valóságot annak a valaminek a leírhatósága, s egyébként sem akarok gúnyolódni,humorizálni a dolgon.
Csöndesen közeledünk a helyhez,amiről tudjuk már ,hogyan néz ki,holott életünkben először (?) járunk itt.
Minden nagyon csendes,távoli üvöltések,fegyverropogás és a vak kutyák hangoskodás sem hallatszik,csak valami furcsa,nyikorgó hang. A lépcsőfordulóban tényleg kísérteties látvány tárul elénk.
A folyosóra egy nagyon régimódi-az én időmben még megszokottnak tűnő-babakocsi gurul ki,majd azon mód vissza,mintha láthatatlan kezek tologatnák.
A jelenete többször ismétlődik. Megdöbbenve nézzük,pedig a Zónában semminek nincs a kinti világban megmagyarázható normális oka,eredete. Itt minden abnormális,vagy jobbadán szólva paranormális.
A lepusztult és koszos szobába lépve az a látvány fogad minket,amiről szólt a látomásunk,mégsem vagyunk képesek feldolgozni.
Az csakugyan ott ül,csakugyan úgy néz ki,aminek mutatta magát.
Társam nem megijed,inkább lemerevedve nézi a kreatúrát,ilyennel ugyanis nemhogy szemből szembe nem találkozott még,de nem is hallott bébi irányítóról. (Ezt a nevet ő ragasztotta rá,mikor kiemeltük az ágybából,és magukkal vittük..)
A szembesülés néhány pillanatig tart,majd éles és fejfájdító sivítás hallatszik,a kreatúra felénk emeli csökevényes kezét,és lassan kiengedi ökölbe szorított ujjait,tenyérrel kifelé,mely úgy szegeződik ránk,mintha valami fegyver volna.
Nem,ebből elég. Ezt nem teheti velünk,ezt senki nem engedte meg ,nekünk tovább kell menni.
Az minket csapdába csalt. A saját nyomorát és szerencsétlenségét használta csalinak. Tudta,hogy mindketten emberek lévén roppant kíváncsiak vagyunk,és mindenáron magához édesgetett minket,hogy belőlünk is,a mi lelkünkből is táplálkozhasson.
Nem voltak valótlan és koholt történetek az irányítók frakcióiról szóló legendák. Ez egy a frakciók parancsnokai közül,és éppen,jobb kifejezést nem találva rá,most minket akart bevonni saját kis magánhadseregébe.
Azzal azonban nem számolt,hogy én erősen töltve vagyok,és nem fogom tűrni a támadást. Előrébb lépek,társamat magam mögé tolom,és két kezem megfeszítve,egy ujjaimból kicsapódó vakító kék plazmacsíkkal egy hártyavékony falat képzek köztünk,és a rémes kreatúra közé.
A fal,amint létrejött,heves hullámzásba kezdett,majd a bébi irányító felé görbülve egy majdnem két méter átmérőjű forgás paraboloid alakzatot vett föl,aminek a fókuszában ő maga került.
A teremtmény -ugyan tudtam,hogy nem sok érzelmi reakciót képes mutatni-szemeiben a döbbenetet látom tükröződni. Megdöbbent,hogy az ő hatalma sem korlátlan,ő is megfékezhető.
A sípolás megszűnik,a lény hanyatt dől,és nagyra nyitja a száját. Egyenletesen lélegzik,teste ernyedt..
Társam még mindig tehetetlenül néz rám,mintha tanácsot várna, s erre meg vigyorgok a képébe szenvtelenül,pont úgy,amiképpen ő a múltkor,mikor a beavatkozás utáni első blázt a szájába rakva elégedetten pöfékelt.
A csikk maradványát kiveszem ajkai közül,és messzire pöckölöm,majd közlöm vele: "Nagyméltóságod immár becsomagolhatja a kis védencünket,de fontosnak érzem hangsúlyozni, a fejére feltétlen húzzon egy alufóliával kibélelt gyapjúsapkát,egyrészt azért,meg ne fázzon e kisded,másfelől viszont,hogy nehogy eszébe jusson megint szánalmakat ébresztő gondolatokat közölni irányunkban.", és mondandóm végeztével rendkívül hülyén vigyorgok,ezúttal most én,az ő képébe.
(Hmm.. olyan érdekes ez a hülyén vigyorgás. Belülről,mint egy hang,nem inkább mint egy kényszeres képzet jön,miközben egy élénken és okosan ide oda tekintgető,boldogan vigyorgó, közepes méretű jóllakott kutya képét látom egy pillanatra...)
A különleges kreatúra-amiről jobbadán még nem bizonyosodott be,hogy mi is valójában-nagyon értékes lehet a kutatók számára,s éppen ezért társamnak azt javasoltam,induljunk vissza Yantarba, a kutatókhoz,esetleg vegyük az irányt a Vörös-erdei okostojások felé,s rakjuk tenderre a kicsikét. (Szidorovicsot ezúton kihagynám,részben mert nagyon messze vagyunk tőle,s a fenének volna kedve harminc negyven kilométert kutyagolni,másfelől nem hiszem,hogy amilyen ravasz róka,ki ne babrálna velünk a végén. A bártulaj jó kereskedelmi partner,de attól félek,nem tudja értékelni a zsákmányt( jobbadán megfőzné a vendégei számára vacsorának párolt káposztával..),másfelől a Szolgálat már a barikádnál elkobozná a szeretetcsomagocskánkat...)
Aki többet pakol le az asztal szélére,az kapja meg a kreatúrát,aztán szórakozhat vele kedvére.
Elvégre,mi is a piacról élünk...
Amellett meg egy veszélyforrással kevesebb az átkelőknek...
)