Elérjük a falut. Még alig áll le a motor az OMON-os srácok már szállnának ki a kocsiból. Végre megállunk, a csapat már kiszáll és kibiztosítják az S-14-eseiket. Én szólok nekik hogy várjanak meg, amíg leparkolom valahova a kocsit. Ők csak egy rendben-el válaszolnak és megállnak a legelső rozzant háznál. Én beállok a régi buszmegálló mellé és leállítom a motort. Visszamegyek a csapathoz, akik már teljesen felkészülve, figyelik a falut és környékét. Előveszem én is a jó öreg ON-94-esem, és kibiztosítom. Felveszünk egy háromszög alakzatot, és bemegyünk. Ezúttal én is felkészültem mind fizikailag, mind mentálisan, arra hogy bármi lehet itt és akár most is figyelhet minket. Szépen haladunk előre, és elérjük a tornyot. A tetőn még szépen látszik a felállított antenna. Eddig még semmi mozgást nem észlelünk. Szólok hogy vegyenek fel egy védő pozíciót a torony környékén, de ne szóródjanak nagyon szét. A fiúk szétszóródnak, én pedig elkezdek szép lassan felfelé menni a lépcsőn. Érzem hogy a szívem szinte a torkomban dobog, és majd kiugrik a helyéről. Már majdnem elérem a tetejét, amikor hirtelen egy varjú repül el a fejem felett nagy zajt csapva. Ledermedek, aztán felnézek, és látom ahogy kirepül az egyik apró ablakon. Ekkor csendben annyit mondok hogy "Rohadt madarak." Mikor megnyugszom, folytatom az utam felfelé. Felértem a tetejére. Nagyot sóhajtok, és leeresztem a fegyvert. De a sisakon belül tisztán érzem, hogy folyik rólam a veríték. Aztán meglátom az adóberendezést, félig összeállított állapotban. Pont ahogy hagytam. Odamegyek, és elkezdem összeállítani az adót.Már majdnem végeztem, amikor furcsa zajokat hallok az egyik sarokból. Megfordulok, a fegyvert magam elé tartom és elindulok a sarok felé. Felkapcsolom a lámpát a sisakomon, és hirtelen sebességgel befordulok a sarokhoz. Egy halott sztalkert látok, akin friss karmolás nyomokat találok. Közelebbről megvizsgálom a testet, és hirtelen erős félelemérzetem támad. Ugyanis azt veszem észre a testen, hogy egy csepp vér sincs benne. Leveszem a maszkot róla, és már nem egy emberi arcot látok meg, hanem egy teljesen kiszáradt, szikkadt, mumifikálódott kétségbeesett arcot pillantok meg. Visszateszem rá a maszkot, és elkezdem átkutatni a felszerelését. Semmi érdekeset nem találok, csak némi töltényt egy Fora 12-esbe, és két RGD 5-ös gránátot. Ezeket elteszem, még jól jöhetnek. Azonkívül semmi hasznosat nem találok. Felállok, visszamegyek az adóhoz és elkezdem folytatni az összeállítást. Mikor elkészültem vele, felállok, és elkezdek kutatni azok után a papírok után, amin a beállításhoz szükséges adatok vannak. Nagy nehezen előkotrom a papírokat a hátizsák aljáról, és nekilátok beállítani az adóállomást. A beállítások után, bekapcsolom a rádióm és felhívom a parancsnokságot, és közlöm velük hogy az adás most már a perzselőn túl is tiszta lesz. Az őrnagy hangja szólal meg a rádióban, aki csak annyit mond hogy "Szép munka. Térjenek vissza a bázisra." "Vettem, azonnal indulunk. Szokol kiszáll."- hangzik a válasz. Még egy utolsó ellenőrzést végzek az adón, és aztán elkezdek csomagolni. De aztán meghallom hogy a padló nyekereg, és azonnal megpördülök. Hirtelen két fehéren izzó szempárt látok meg tőlem pár lépésre, és egyre közeledik. Aztán teljesen láthatóvá válik. És meglátom azt amit szerettem volna elkerülni. Szemben állt velem az ami négy teljes napig tartott engem egy roskadozó házban. Elkezdett körülöttem szaladgálni, majd megállt és egy nagyon hangos üvöltést hallatott, majd felém iramodott. Nem haboztam felrántottam a fegyverem, és meghúztam a ravaszt. A fegyver elkezdte köpködni a ólmot. De a dög csak egyszerűen jött tovább. Aztán megragadta a mellkasomon a ruhát, és magához rántott. Kinyújtotta felém a csápjait, és megpróbálta a nyakam köré tekerni őket. De még időben reagáltam és lefeszítettem magamról a karjait. Majd ellöktem magamtól, és ahogy tudtam elkezdtem ütni a puska tussal. Már a földre rogyott amikor, még egy lendülettel megkarmolta a lábam, és amikor földre estem, rám ugrott. Megint megpróbált a nyakamra támadni, de azt is elhárítottam egy ütéssel. Ettől megszédült, és a földre zuhant. Fordult a kocka. Akkor én ugrottam rá, és elkezdtem ütni a kezemmel amilyen erősen csak tudtam. Annyira belemerültem ebbe a rémült kézi tusába, hogy arról meg is feledkeztem hogy ott lóg a késem a tokjában, a derekamon. Addig ütöttem csak a fejét, amíg abból már vörös vér nem kezdett patakzani. Már rég halott volt de én még mindig csak ütöttem. Aztán abbahagytam, és néztem ahogy a fején lévő hatalmas lyukból csak úgy ömlik a vér. A rémülettől nem is tudtam mozogni se, szinte földbe gyökerezett a lábam. Még a rádióra se figyeltem, amiből csak a csapattársaim kérdései jöttek, " Hadnagy jól van? Válaszoljon! Felmenjünk? Mi volt ez a lövöldözés?" Aztán feleszméltem, és válaszoltam: "Semmi baj, csak egy vérszívó. De már elintéztem. Úgy néz ki itt rejtőzött a toronyban." Mondtam immár lenyugodva. "Rendben. Ha segítség kell csak szóljon." "Rendben." Mondtam, és elkezdtem keresni a papírokat de nem találtam. Mindegy. Elindultam lefelé a lépcsőn. Leérek a torony aljába, és látom ahogy a csapat még mindig védő alakzatban van. Megszólal az egyikük: "El kell tűnnünk innen! Az üvöltésre az összes mutáns felfigyelt, és most lehet hogy idetartanak." Erre azt feleltem hogy: "Mihamarabb vissza kell mennünk a kocsihoz. Gyerünk! Indulás!" A többiek összepakoltak és elindultak a faluból kivezető úthoz.Ügyesen lopakodva kezdtünk kifelé osonni a faluból, de hiába a mutánsokat nem lehet becsapni. A faluban lévő összes mutáns minket kezdett támadni. Mind az öten rohantunk, mögöttünk a dühös, éhes mutánsok hordájával. Időközönként egyszer egyszer hátra lőttünk. Már majdnem kiértünk a faluból, amikor az egyik srácra rá nem ugrott egy vérszívó. Úgy fellökte hogy az beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét. Én visszafordultam, odarohantam a mutánshoz, és közvetlen közelről beleeresztettem egy sorozatot a fejébe. Az elterült a földön, én pedig felkaptam a hátamra a fickót, és futottam a többiek után. A többiek elérték a kocsit, és onnan kezdték lövöldözni a hátam mögött futó mutánsokat. Mikor elértem a kocsit, a fiúk folyamatos tűzzel szorították vissza a támadó mutánsokat. Addig én a kocsiba löktem a sebesült csapattagot, és beindítottam a motort. Gyorsan kihajtottam a megálló mellől, és megálltam a többieknél, akik gyorsan beugrottak a kocsiba. Mikor már mindenki bent volt, én rátapostam a gázra. A kis níva terepjáró nagyot ordított, és elhajtottunk a katonai raktárak területéről.
A bázisra visszaérve Kuznyecov őrnagy fogadott minket, aki azt mondta hogy: " Szép munka fiaim. Most már pihenhetnek. A sebesült társukat vigyék a gyengélkedőre. Most egyenlőre nem lesz magukra szükség. Ja és még valami: elintéztem maguknak hogy amíg nincsenek szolgálatban, addig a határon maradhassanak. Csak így tovább."
Ezt megkönnyebbülve hallgatom. Azt pontosan nem tudom hogy meddig maradok egy újabb küldetés nélkül, de legalább most kifújhatom magamat. Hát ez volt az eddigi legveszélyesebb kalandom. De szerintem lesz még ennél rosszabb is. Ki tudja hogy még hova rendelik ki a csapatom.
Csak... várok, nem szeretem a történetet folytatni.