szemerkélő eső, éjjel. rohannom kell. tudom, hogy rohannom kell. monolith harcosok mindenhol. anomáliák... nem látom a célt, de futok tovább. futnom KELL! tudom, hogy itt leszenek, tudom hogy várnak rám, érzem. ottvan már hallom a helikopter rotorjainak suhogását, ahogy vágják a nyári esőben felfrisssült levegőt... már látom is... ott vannak az északi kapunál... már csak pár méter. egyre fáradtabb vagyok. eldobom a fegyverem már úgysem lesz rá szükség. a táska. CSAK a táska kell... csak a TÁSKA...
- megvannak a dokumentumok?
- megvannak. itt van mind a táskában. - odaadom neki, érzem, hogy célba értem. vége. vége van a rettegésnek, a rohanásnak, a fegyverek csattogó zajának, az éhezésnek, a vérző sebeknek és anomáliáknak. VÉGE...
- renben van. Slipchenko hadnagy az egész orosz nép hálás önnek a szolgálataiért.... hátat fordít és elindul a helikopter felé. én is követem. hiretelen hátrabiccenti a fejét és éles hangon megszólal:
- öljétek meg!
lelassult az idő, képeket látok, képeket... szép emlékek. kattanást hallok, mintha egy fegyvert húztak volna fel... talán... vagy ez csak álom? nemtodom. kinyitom a szemem. fegyverek néznek velem szembe. jutalom a szolgálatért. talán ez lesz az utolsó gondolatom. még látom a torkolattűz villanását. majd csend. csend és sötétség semmi más. csak egy kis fény sejlik fel. VÉGE. VÉGE van.