Oké! Oké! Legalább végre nem esz a por! 
Név: Ivan "Groznij" Korolov
Kor: 21
Nemzetiség: Ukrán
Frakció: Hadsereg
(Pfff )
Jelenlegi rang: Közlegény
Külső: Átlagos magasságú, átlagos testsúlyú fiatalember. Barna, rövid katonásra nyírt haj, acélkék szemek.
Személyiség: Nyugodt, hideg vérmérsékletű ember, de ha felidegesítik könnyen elveszti a józan eszét. Nyugodt állapotában abszolút ártalmatlan, csendes, jól nevelt srác.
Szabad idejét a rajzolás teszi ki, bármit lerajzol ami megihleti. Elég kiszámíthatatlan és rideg fickó, a társai talán ezért is nevezték el "Jegesnek".
A középiskola elvégzése után önként jelentkezett a seregbe ismeretlen okból. A Zónába is szintén ismeretlen okból jött. A kiképzésen több téren is elég jó eredménnyel végzett. Van engedélye nehéz, páncélozott járművek vezetésére is. A zónához nevelést még kint kapta meg, de tapasztalatlan a Zóna világában. Mostanáig...
Felszerelés: - Standard Aksu + 6 tár (2 bővített) + Szurony
- Fort 12 pisztoly
- Katonai kés
- 5 katonai elsősegély csomag
Egy rozzant, szakadt teherautó végében ülve bámulom az elsuhanó tájat. Közben vázlat füzet tiszta, fehér lapja, és egy félig már lefaragott ceruza a kezemben és próbálom lerajzolni azt amit látok, vagy eszembe jut. Kevés sikerrel.
A táj mindig változott, de most már egy ideje ugyanolyan. Szürke, egyhangú, mindenhol sár és víztócsák az eső után. A fákról záporoznak az elszáradt, sárga levelek. Egy kettő még a teherautó platójára is betalál. Egy levél még a füzetem lapján is megáll, amit először csak bámulok, majd bőszen lesöpröm a lapról.
A táj kint még érdekesebb is mint bent. Befelé, a teherautó belseje felé már annyira nem érdekes. Csak ugyanaz, amit egy pár évig elég gyakran láthattam a bázison. Zöld egyenruhák, fegyverek, kimázolt koszos bakaarcok és a kopott, öreg, gázolaj szagú Ural hátsó "fapados" utastere.
Egy ideig, amíg új voltam a bázison még eleinte én is rühelltem ezt a szagot, de most már teszek rá. Nem foglalkozom vele akárcsak a többiek. Mondjuk......Én már azelőtt se adtam neki szót nagyon. Tűrtem némán akár a ló.
A teherautó motorjának hangos járásán, a plató zörgésén és a teherautón tartózkodó társaim csevejének hangján kívül semmi egyebet nem hallok. Pedig odakint valószínűleg ezernyi más hang tombol. Csak éppen nem hallani.
Csak bámulom tovább a tájat és nézem ahogy távolodunk attól a helytől amit oly jól ismerünk. És egyre csak közeledünk egy ismeretlen hely felé, egy szinte teljesen más világ felé. Legalábbis a Zónáról ez a hír járja. A természet kifordult önmagából, és minden elképesztően más, mint abban a világban amihez mi hozzászoktunk. Nem tudhatom. Sokan mesélnek mindenfélét, még olyanok is akik egyáltalán nem is jártak ott, pusztán azt állítják olyantól hallották aki tényleg ott volt. De amikor az ember azt kérdezi meg akitől a társa is hallotta, az is azt mondja mástól hallotta. És így tovább, és így tovább...
De ha majd odaérek, ha majd a saját, két tulajdon szememmel látom és magam is átélem azokat, amiket hallani erről a helyről.....Akkor majd elhiszem.
Míg ezen gondolkodtam, már egész szépen neki kezdtem a firkálmányomnak. Azt kezdtem el lerajzolni, amit utoljára láttam. Vizes, falevelektől eltakart és az idők során mindenhol repedezett aszfalt út. Ennek mentén két oldalt sár és víz tócsák. Szép nagyok. Az út mentén pedig végig levelüket hullató fák.
A táj pedig.......A szokásos. Vagyis amit eddig szokásosnak vél az ember. Dombok, helyenként már ritkuló fű. A háttérben pedig hegyek, erősen tarkítva mindenféle fafajtával, ami ezen az éghajlaton megtalálható.
Fenyők, tölgyek, nyírfák, stb....
Nagyjából próbálom lerajzolni mindazt amit láttam magam előtt, de elég nehéz úgy dolgozni hogy ez a nyavalyás rozsda marta szekér másodpercenként zökken egyet, és erre még a mellettem ülő bajtárs is rátesz egy lapáttal azzal hogy a saját beszélgető körébe akar bevonni egy egy témára úgy hogy időnként megböki az oldalam a könyökével és odaszól nekem:
- Emlékszel Jeges? Tudod? Amikor az az eset történt.
Részemről nem igazán értettem miről is volt szó, mert éppen nem azzal törődtem hogy odafigyeljek hogy Pavel barátom mivel is kábítja az újonnan érkezett bakákat.
Így hát egy laza "Ahamm"-el nyugtázva bólintottam Pavel meséire, aki aztán ezt látva folytatta a mesélést.
Aztán jómagam pedig a rajzot kezdtem folytatni.
Nagyjából, ugyan remegő kézzel, köszönhetően a teherautónak, de már kész voltam az alaprajzzal. A fák, az út, a levelek, és a megritkult fű. Ez mind kész volt, már csak az árnyékolás hiányzott. Előveszem a még teljesen új, használatlan szénceruzám és neki kezdenék, amikor a teherautó akkorát zökken az úton, hogy sikerült egy szép nagy áthúzást csinálnom a rajz felére.
Egy kisebb sóhajtás után leteszem a szénceruzát és a radír után turkálok a táskámban. De aztán mind kezdjük észrevenni hogy az út egyre zötyögősebb, ezért úgy döntök nem is bajlódom tovább a rajzolással, inkább elteszem a ceruzákat és becsukom a vázlat füzetem. Inkább csak összekulcsolom kezeim, előre dőlök, a térdeimre támaszkodom és folytatom a táj bámulását. Mást amúgy sem tehetek.
Észreveszem hogy itt már egészen más festésű a táj. Halott fák, az út még elhanyagoltabb mint valaha, és egy két romos, vagy éppen lerombolt ház. Na meg itt ott néhol elszórtan döglött, rozsda martalékává lett járművek.
Aztán egy pár órányi zötyögés után végre hátraszól valaki a teherautó anyós üléséről:
- Na ébresztő leánykáim! Kezdhettek szedelőzködni! Megérkeztünk.
Mindenkitől felcsattan a nem túl derült, de mégis örvendező mondat:
- Na végre!
- Ideje volt!
- Már elzsibbadt a seggem.
Részemről szokás szerint nem emeltem szót elégedetlenségemnek, mert egyrészt sosem panaszkodtam semmi miatt, másrészt mert nem ez a legrosszabb dolog amit valaha átéltem a seregben.
Habár...Jobban belegondolva inkább örülhetnék, hogy képes voltam egy ilyen hosszú és fárasztó utat végig ülni egy ócska, büdös teherautón Pavel társaságában.
De hála az égnek, ennek végre vége.
Egy rövid ideig felállok a padról és kihajolok a platóról előre nézvén hogy mi a helyzet. Elől egy hosszú drótkerítést látok végig a táj mentén, mintha valami hatalmas, város méretű lágerbe érkeztünk volna.
A teherautóval szemben meg egy nagy kapu, mögötte két őr akik a teherautó érkezésére nyitják.
Lassan átgördülünk a nyitott kapunk a két őr pedig egyszerűen elsuhan mellettünk amikor tovább haladunk.
Arcukon a fáradtság, és befásultság jele, ami nem túl bizalom gerjesztő senki számára. Ruházatuk koszos volt, átázott az esőtől és arcuk is elég ápolatlan.
Egy ideig meglepődve bámulom az elkeseredettséget mutató arcokat, aztán tovább bámulok előre, ahol egy pár romos, de még viszonylag épp épületet látok. Az út közepén homokzsákok, néhány betonakadály, és egy pár őr áll mögöttük befelé kémlelve a tájon.
A távolban 3 alak jelenik meg, lassú nyugodt tempóban haladnak az úton errefelé, kezükben gépkarabély, arcukon és ruházatukon ugyanaz a fáradtság.
Jobbra egy őrtorony, a korlát mögött pedig egy másik katona áll és távcsővel nézelődik. Balra pedig egy hosszabb épület meg egy iroda szerűség, tetején egy rozsdás, régi, már eléggé leharcolt állapotú kihangosító, amiből először még civileknek szóló propaganda adás ment, aztán valami nyugodt zene.
ideérkezvén észrevettem valamit a táj hangjain is, amikor leállt a teherautó motorja. Halálos csend volt, még a szél se fújt mint máskor. Levelek se röpködtek sehol, pedig fákat a tájon szerte szét látni.
Néhol vonyítások hallatszanak, bizonyára a távolban portyázó farkasok hangja....Gondolom én.
Kissé rémisztő ez a hely, mintha a fényes, élettel teli világból, egy egészen más, halott és kísérteties filmbe csöppentem volna.
Aztán lenyitják a platót és elhangzik a parancs:
- Gépjárműről!
Sorban pattogunk le, először én és a velem szemben álló srác, aztán megállunk a teherautó két oldalánál és segítünk a többieknek leszállni.
Amint mindenki leszállt, a teherautó újra elindult aztán lassan begördült a sorompóval lezárt udvarra az iroda mögé, ahol ha a kerítéstől nem is lehetett mindent látni, de biztosan ki lehetett venni hogy a teherautó leparkolt 2 BTR-70-es mellé. Aztán berregő hangra lettünk figyelmesek, majd az ég felé pillantva meg is láttuk a hang forrását. Egy MI-24-es helikopter, alacsonyan szállva a belső területek felől ment arra amerről mi jöttünk, egyenesen a fejünk fölött elrepülve.
De amíg mi bámészkodtunk, észre se vettük hogy két tiszt állt előttünk. Az egyikük fekete barett sapkát viselt, rajta a hadsereg szimbólumával és ugyanazt a katonai ruházatot amit mindenki más, csak más színekben. Elég mérges pillantású fickó volt, vagy ránk volt mérges valamilyen okból, vagy csak ilyen az arckifejezése, de szűk szemekkel vizslatott minket közben hátra tette a kezeit.
Mellette egy nagyobb darab fickó szintén ugyanabban a ruhában, de barett sapka helyett, az ő fején pusztán egy kendő volt felkötve. Kezében egy toll és egy iratmappa volt, amit először végig vizslatott aztán ránk nézett és neveket kezdett felolvasni:
- Rjabakony!
- Jelen! - Hangzott az első válasz közülünk.
- Afanaszij!
- Jelen!
- Kovalev!
- Jelen!
Minden név felolvasása és az utánuk hangzó "jelen" szó után behúzott egy vonalat az iratmappán, aztán azután a pár ember után annyit mondott:
- 2. szakasz! Utánam!
Erre az a pár ember akinek a neve felhangzott követték egy teherautó felé a tisztet.
Aztán mi jöttünk. A barett sapkás tiszt egy ideig végig vizslatott mindannyiunkon, aztán megszólalt:
- A nevem Tatarchuk őrnagy! Én vagyok ennek a helyőrségnek a parancsnoka. Gondolom mind tudják miért vannak itt. De ha nem....Nos....Akkor majd megtudják azt a közvetlen felettesüktől. Maguk mind itt lesznek elszállásolva. Ha bármi gondjuk van, azt az egység parancsnokuknak jelezzék, ő majd segít.
Azt hiszem minden lényegeset elmondtam. Nos hát.....Utánam! - Mondta, mi pedig a parancsnak engedelmeskedve követtük.
Bevezetett minket a hátsó udvaron lévő barakkba, aztán csak annyit mondott:
- Keressenek maguknak szabad helyet! Mostantól ez az otthonuk.
Aztán kiment a barakkból és bezárta maga után az ajtót.
Mi csak nézelődtünk, mindenhol szét hagyott cuccok, a bejárat felőli sarokban a felszerelés ládákból összetákolt ágy szerűség volt, az épületben végig pedig régi, helyenként már rozsdásodó ágyak voltak, koszos ágyneművel.
Az udvar felőli oldalon az összes ágy foglalt volt, egy kettő kivételével, amit páran közülünk már le is foglaltak.
A másik oldalon csak egy pár volt foglalt, legtöbbjük szabad volt. Volt az épületnek még egy hátsó szobája, ott egy tévé volt egy ládára rakva amin valami műsor ment, előtte két katona ült a földön, egy meg egy széken. Az ablak mellett az udvar felőli oldalon, a sarokban egy kisebb konyha szerűség volt felállítva, a régi tűzhelyen egy kis fazékban fortyogott valami, aminek tulajdonképpen nem is volt rossz illata, mellette egy másik lapon egy teáskanna, benne pedig már sípoló hanggal jelezte a víz hogy forr.
Egy asztal volt a tűzhely mellett, rajta rengeteg pucolt és pucolatlan vörös hagyma, aminek a szaga már felénk is elérződött. az asztal mögött két katona a szokásos terepnadrágban, bakancsban és a jól megszokott kék-fehér csíkos orosz matróz trikóban. Mindketten az asztal mögött ülve, fejükön rohamsisak, a szemük elé rakva a taktikai szemüveg. Kezükben kés és hagymát pucolnak.
Mellettük egy nagy darab, kopasz fickó áll az asztal mellett, szintúgy matróz trikóban, terepnadrágban és bakancsban, kezében egy fém pohár és a teáskannához nyúl.
Leveszi a tűzről a kannát, majd kitölt magának egy keveset a pohárba. Ide látszott hogy tűzforró az ital, de magát nem zavartatva belekortyol a teába majd lenyeli.
Aztán az egyik hagyma pucoló odaszól neki:
- Meddig kell ezt csinálnunk?
Erre a nagy darab fickó vissza szól neki:
- Ameddig kell! Valakinek ezt is meg kell csinálni.
- De már szétmarta a szemem ez a sz@r!
Aztán a másik hagyma pucoló felnéz ás ránk pillant.
- Hé orosz! Nézd mit fújt be a szél az ajtón!
Erre a nagydarab fickó ránk pillant. Egy ideig bámul aztán közelebb lép és ránk szól:
- Szakasz!.....Vigyázz!
Mi nem tudunk mit tenni, vigyázzba vágjuk magunkat és csak várjuk a parancsot. A nagydarab fickó újra odaszól nekünk:
- Bajtársak! Üdvözöllek titeket a dicső 8. században!
Mi csak nézünk, de semmit nem felelünk. Erre a fickó közelebb lép hozzám és kissé oldalra fordítva a fejét mondja:
- Tessék?! Nem hallom! Mondom Üdvözöllek titeket a dicső 8. században!
Mi újfent nem tudjuk mit csináljunk, de aztán mégis kipréselünk magunkból egy választ:
- Hurrá! Hurrá! Hurrá!
A fickó ezt hallván egyetértően bólint, majd azt mondja:
- Progjebnak tiszt vagyok! Én vagyok az új szakaszparancsnokotok. De hívjatok csak nyugodtan Orosznak!
Gondolom az a barom őrnagy nem mondott nektek semmit. Jól sejtem? - Kérdezte tőlünk.
- Így van Tiszt bajtárs! - Mondtam a többiek nevében.
- Sejtettem. Akkor hadd mondjam el nektek. Ez a Zóna! Mint mindannyian tudjátok 86-ban volt itt egy reaktor katasztrófa. Most meg......Senki sem tudja hogyan, de itt van ez az egész. Mi pedig azért vagyunk itt, hogy megfékezzük a civileket, hogy bejussanak ide. Egyszóval! Határt őrzünk, Emberekre lövöldözünk, meg egyéb másokra. Értve?
- Igenis Tiszt bajtárs! - Válaszoltam ismét.
- Helyes! - Bólintott a tiszt ismét. - Tehát! Dióhéjban ennyi lenne. Menjetek keressetek magatoknak helyet, a többit meg majd később vesszük!
Amint ez elhallatszott, egy ideig még álltunk aztán mentünk helyet keresgélni. Én rögtön a hátsószobához közeli ágyra pakoltam le, aztán leültem az ágyra. Nem tudom mi folyik itt, de valami rossz érzésem van ezzel hellyel kapcsolatban.
Remélem jó lett.
. Mától számítva három napig vidéken leszek, aztán már bele is tudok kezdeni a fejemben már körvonalazódó új karakter életének fejtegetésébe, hátha a többiek is kedvet kapnak a játékhoz. 
