Zónás frakciószerepjáték.

  • Témaindító Témaindító Anonymous
  • Kezdő dátum Kezdő dátum
Remélem hogy nem döntöttünk rosszul akkor amikor a légi utat választottuk, és így gyorsan végezni fogunk. De mielőtt útnak indulnánk fel kell mérni valami féle anomáliákat a levegőben. Nem tudom mik azok és hogy mit tudnak, de Nikolai érti a dolgát és elég régóta van itt hogy tudja mi az eljárás ilyen helyzetben. Végül amellett maradtunk hogy megkérjük a tudósokat hogy tapogassák le a környéket.
Ezzel csak egy gondunk akadt, a tudósoknak nincs kitelepített érzékelőjük a művelet elvégzéshez. Ezért újra ránk hárul a feladat hogy megoldjuk ezt a problémát. Kaptunk pár műszert amit el kéne helyezni Yantar terültén, no meg persze egy tojás fejet is aki saját bevallása szerint "specialista", remek. Nah nem baj megoldjuk ezt is mint eddig mindent. Felszerelkeztünk gyorsan, én csak a maszkom és a sisakom csatoltam fel, meg a táskámat a hátamra kaptam, bár abban se volt sok cucc, csak amit hozzám vágtak még a bázison, "alapfelszerelés" címszó alatt. Bezzeg a bokorugrók felszerelkeztek minden eshetőségre. Addig nem zavar a dolog amíg nem hátráltatnak. Elhagytuk a bunkert és csak pár percnyi gyaloglás elkezdtünk csipogni, volt aki a PDA-hoz kapott, Nikolai egyből tudta mi lesz most, kitörés.
- Gyorsan fedezéket kell keresnünk.
- Az alagút pont megfelel erre a célre, csak...Szólalt meg a kis hölgy.
- Akkor nyomás! szakította félbe Nikolai és már rohant is a bozótoson keresztül utána többiek.
Grisa habozott egy darabig, majd rászóltam.
- Menj csak, enyém a hátvéd.
Bólintott és ment a többiek után, egy pillanatig elcsodálkoztam az égbolton, nem minden napi látvány volt ez, majd amikor megmorajlott alattam a föld mit nem mondjak meglepődtem és nyakamat behúzva futottam én is. Ezután jött csak a java, a felhők vörösen, sárgán és hasonló színekben kezdett el izzani, közben bömbölt és még a szart is kirázta az emberből. Meg láttam a csatornát ahonnan lövöldözés hangja szűrődött ki. Felkapcsoltam a lámpám és fegyvert előre szegezve mentem be, egy kis beugró résznél, nekem esett egy szakadt ruhás, ocsmányság. A fegyveremmel löktem el magamtól, majd lábbal támasztottam meg és kimázoltam a csatornát az agy velejével.
- Hadnagy? Jöjjön gyorsan ott még nem biztonságos. Jött a hang a csatorna mélyebb részéből, én csak a lámpájának a fényét láttam de hangból ítélve Grisa jött vissza. Nem vacakoltam tovább, mert a táskámban már elég vészjóslóan recsegett a Geiger számláló. Itt húztuk meg magunkat a kitörés idejére. Nem a legbiztonságosabb de legalább véd a sugárzástól. Ahogy teltek a percek egyszer csak Reaper felpattan és a csapata elé áll, majd rá zendít valami lelkesítő beszédre. Én közben Druszajev mellé szegődtem aki a tudóskával beszélte hogy mi legyen a továbbiakban, de a nagy beszédre ők is felfigyeltek mindenki Reapert hallgatta. Aki tulajdon képen elérte amit akart, mert mindenki kiabálni kezdett. Kivéve persze engem Nikolai, és a tudós csajt, ő inkább meg illetődve figyelte az eseményeket. Lehet nem tudtam hova tenni dolgot. Neki ezek a szavak nem sokat jelenthettek hiszen naphosszat kémcsöveket bámulni, vagy éppen papírokat tologatni nem egy veszélyes meló.Viszont a többiek legalább felpörögtek és kicsit jobb kedvel néztek előre.
A vihar, a kitörés elült és mi is elhagyhattuk a menedékünket. Kifelé menet, hallottam ahogy Reaper rákérdez Nikolainál a beszédére.
-Hadnagy, hogy tetszett ez a kis beszéd amit a csapatomhoz intéztem?
-Hát......
 
Arra ébredek, hogy valami motoszkál a nyakamnál.Hán nem egy ötkilós patkány az?Lelököm magamról, aztán rálövök vagy fél tárat a pisztolyból, aminek a háromnegyede talál, de ez csak visítozva elszalad.Minden tagom fáj, és erőtlennek érzem magamat, ráadásul át is fáztam rendesen, hideg van.
Éhes vagyok, fázok, de nem ehetek, meg nincs miből tüzet rakni.Kicsit összeszedem magamat, megnyújtóztatom a tagjaimat, elszívnék egy cigit, de ebben a szarban még rá se tudok gyújtani, rohadtul elegem van ebből.Már éppen össze vagyok pakolva, amikor elkezd horbadni a fal egy körben, és úgymarad.Több helyen is megismétlődik ez, én épphogy félretolom az ajtót, rohanok is ki az épületből, addigra már az egész hol púposodik, hol horpad, hullámzik.Egy ideig csak ledermedve nézem olyan 20 méterre az épülettől, egyszerűen nem tudok elszakadni a látványtól.Aztán észreveszem, hogy valamiféle rendszeresség van benne.Ilyen hullámokban horpadozik, nincsenek rá szavak, hogy milyen látvány.NAGYON nehéz elszakadni tőle, még egy pislogás is fájdalmas.Ahogy próbálok elfordulni, szinte összeesek a látvány hiányérzetétől.Nincs mit tenni, leülök és nézem.A nézéséből szinte termelődik az emberben az endorfin.Egyszóval k.rvajó.Amikor sötétedik, érzem, hogy csökken a vonzása.Minnél kevésbé látom, annál jobban hiányzik, de nincs mit tenni, sötét van.Nem látlak téged, de megígérem, hogy visszajövök hozzád.Lassan, nehéz szívvel felcihelődök, és elindulok a kordon felé, sötét van, de nem nagyon támad nekem semmi, csak pár vak kutyát kellett pár lövéssel elkergetnem, amik követtek.A szeméttelep határát valami kékesen fénylő tócsa zárja el.Nem az eső miatt van, annyi biztos.Belédobok valami gallyat, nem csinál semmit.Belemártogatok egy nagyobb ágat, nem ránt magába.Nagy levegőt veszek, és megteszem az átkelés első lépését...
 
Belém gyalogolt. Mit mondjak,valóban bátor egy ember, vagy inkább vakmerő? Nem is tudom...
De,mert csak így egyszerűen,se szó se beszéd át akart rajtam kelni,mindenképpen respektálom szándékait.úgyhogy kellemetlen vagy sem számára,egy összefüggő burkot alkotok rajta,majd annyira megemelem a saját és az őt alkotó atomok rezonanciafrekvenciáját,hogy szépen lassan eltűnik az emberi szem,sőt bármiféle emberkéz alkotta képalkotó eszköz elől,gyakorlatilag láthatatlanná válik,persze velem együtt.
Biztosan észleli a hatást,mert ahogy az állapota megváltozik,pszi hullámaiban is azonnal erőteljes ugrást érzek,ami leginkább a látásának meg a hirtelen ideges ijedtségből adódó belső feszültségének következménye.
Még egyenlőre nem "szólítom meg",hagyom,próbálja meg feldolgozni az új helyzetet,hogy egyrészt saját maga is érzékelhetetlenné válik,másfelől pediglen az általa látott világ is merőben több,mint azelőtt érzékelhetett...
Figyelem,ahogy biológiai szenzorai,majd később tudata is elfogadja az új szituációt,és felismerje különleges lehetőségeit,persze csak addig,amíg én akarom.
Ez utóbbi természetesen attól is függ,hajlandó lesz e velem idővel kommunikálni,és nem törikl-e meg a rázúduló kitáguló érzékelés súlya alatt .
(Megjegyzem,tudata így is kissé zavartnak tűnik,de ez persze itt a Zónában teljesen természetes,mondhatni hétköznapi dolog,s a nem normális inkább kategória a hétköznapi értelemben "normálisnak" mondott személyekre volna rácímkézhető. Szóval itt minden a feje tetejére áll,de ezt így kell elfogadni.)
Hogy a képlet tökéletes legyen,a felszerelését is eltüntetem,ilyen módon sem árnyéka,de még lenyomata sincs a füvön,ahol éppen földbe gyökerezett lábbal álldogál...
És mit is láthat barátunk? Mondjuk,amit én engedek neki,de az is jócskán több,mint amit halandó szeme bármikor is befogadhat. Látja a kóborló lelkek tömegeit,meg a viccesen a levegőben úszó harcban leszakadt,mindenféle vadállat és anomália által szekcionált testdarabokat,pontosabban azok köztes létsíkban lassan halványuló emanációit. Van olyan köztük,emberi egész test,meg persze dirib darab leszakadt és összeroncsolt láb,bél tüdő,mindenféle alkar,kézfej,ami meglehetősen jól kivehető,de a legtöbbjük halványodó ,alaktalan pacának tűnik,ahogy szépen lassan átérnek-fogalmazzunk így- a túlpartra,szóval nem kísértenek többé.
Mindezeken felül pedig olyan "csak a köztes lét terében egzisztáló" lényeket is érzékelhet,aminőkhez hasonlóakat annak idején a Vörös -erdőben az Agyperzselőt működtető tudóscsoprt generált,persze kizárólag a tudati síkba projektálva,meglehetős emberi fantáziátlanságról tanúskodva a formai megoldások terén.....
Ezek a valamik leginkább túlméretezett és lomhán repülő darazsakhoz hasonlítanak,amik azonban korántsem veszélyesek,inkább egyfajta pszi-táplálékformát jelentenek majd számunkra.
Óh,el is felejtettem mondani,ezekre tényleg szűkségünk lesz,mert így,felruházva a láthatatlanság képességével ,még egy kiváló-ám gyorsan kimerülő -képességre jogosítom fel,nevesen arra,hogy hirtelen,viszonylag-legalábbis emberi méretekkel mérve-nagy távolságokra tudjon a másodperc tört része alatt eljutni,de csak a Zóna határain belül.
Ilyen ugrabugrálások után azonban hosszú ideig védtelen és roppant kimerült lesz,én pedig kénytelen leszek más formában materializálódni.
Nos,új alanyom tehát kap egy csodakabátot,meg egy hétmérföldes csizmát,de remélem,együtt nem akarja őket használni.
Ahogy így elnézem,nem kell sok idő,és szépen meg fogja érteni a "kezelési és biztonsági" leírást a frissen kapott játékszeréhez.
Most azonban még hagyom,hogy görcsöljön egy kicsit.Kíváncsi vagyok,mihez kezd először?
 
-Mi bajod van? Hagyjál már aludni...
-Keljél már fel! Nem emlékszel? Mennünk kell melózni!
Kómás arccal rámnéz - Jaa, de tudom... jól van már...kelek már...
Én is lementem Szidrovicshoz, meg reggeliztem, majd visszamentem hozzá, addigra már kész volt, ott állt vigyázban, meg sem szólalt.
-Nah, kész vagy?
-Igen.
Elindultam, de o csak ott állt.
-Mi van nem jössz?
-Hova megyünk melóra?
-Egyenlore Wolfhoz megtudni hogy egyáltalán mi az.
-Biztos én menjek veled?
-Igen, jössz! Most!
Lehet hogy nehezebb fába vágtam a fejszémet mint gondoltam, de sebaj. Wolf már várt minket.
-Üdv, látom pontosak vagytok.
-Ahogy kérted.
-Helyes, ez maradjon is így. A feladatot gondolom sejted, de ha nem, akkor mondom. Alagút.
-Értem. Egyéb?
-Milyen fegyvered van?
-Makarov PMM pisztoly, meg van késem.
-Hmm..ez nem sok, de talán megteszi. Boldogulsz a feladattal?
-Igen.
-Akkor menjetek.
Elindultunk. Eloször nem örültem neki, hogy megint alagút, de az idot elnézve még jól is jártunk. Elég sötét felhok kavarodnak. Jó kis viharnak nézünk elébe. Csak mentünk, a csendet végül Ravudje törte meg.
-Te...mint törékeny no...mit keres egy ilyen helyen?
-Tudod..a látszat néha csal.
-Nem válaszoltál..
-Nem ez a megfelelo hely, és ido az ilyesféle beszélgetésekre! Nem ezért vagyunk itt.
-Tudom.
-Akkor koncentráljunk a feladatra.
Terelni szerettem volna a témát, nem akarok errol beszélni...amúgy is felesleges, ez a múlt.
-Villámlik!- mondja széles mosollyal az arcán.
-És? Most ennek örülnöm kellene?
Kezdett már egy kicsit idegesíteni. De már elválaltam. Észrevettem, hogy egy kicsit furán megy, de nem különösebben tulajdonítottam neki jelentoséget. Rögtön ezután megláttunk egy kutyát a távolban, akit felkapott egy anomália, majd darabjaira szagatta... Amikor ezen elkezdett hangosan nevetni, akkor kezdtem el gondolkodni. Odahívtam magamhoz, majd minden világossá vált....ittas állapotban van.
 
A kordonban tartózkodóknak jelenteném: A koron ha még nem, de hamarosan harci területté válik...
jelenleg a következő a helyzet:
A zöld "tégla" a stalkerek fontosabb pozícióit jelöli. Míg a háromszög egy megfigyelő pontot.
A csillag délen a hadsereget jelöli :D Míg a kordonnál húzott barna vonal egy robbanóanyaggal való aknázás-t akar jelölni. Az élesítés formája: Bukó drót.
A kék nyilak talánya megoldódni látszik, az ellenséges zsoldosok támadási irányát mutatja...
Map:
kordonmap.jpg

tervek és megegyezések alapján a hadsereg majd beszáll majd a buliba...
Aki addig pihenni szeretne tartsa kézben az Ak-t és lehetőleg csoportban tegye... :D
Az ellenségről és a fenn álló helyzetről részletesebben az előző kordonban írodott Hozzászólásaimban. Kérdésekre Pm ben válaszolok.
 
Ha lassan is,de biztosan kiegyezik az emberem a a helyzetével. Észleli a benne,rajta,vele együtt létező kreatúrát,aki én vagyok. nem tekint sem ellenségesnek,sem pedig parazitának. Minden esetre egyenlőre megőrzöm pszi integritásomat,és viszonylag kevés,azonban lényeges és talán életbevágó lehetőséget közlök vele,amolyan "utasítalak,tedd amit mondok" alapon,kicsit inkább az ő felsőbbrendű énjének lényege mögé behúzódva,pusztán csak azért,hogy ne legyen számára túl ijesztő a helyzet,hogy egy számára ismeretlen,létidegen valami vagy valaki az,akitől kapja.
Ha a középkorban lennénk,akkor azt mondanák rá a többiek,megszállta őt a démon,vagy valamiféle szent embernek néznék-persze amikor látható és hallható,mivel olyan dolgokról szónokolhatna lelkesen,vagy véres szemeit forgatva ijesztő képpel,ami mások számára maga a testet öltött őrület-pedig csak a lehetőségeit próbálom megértetni vele.
Úgy döntök,leckéket adok neki,melyek alapján jól hasznosíthatja ezeket. Az első tehát nem más,mint a szilárd dolgokon,mondjuk egy falon,vagy sziklán történő akadály nélküli áthaladásl,valamint az azokban való meghúzódás és rejtőzködés képessége... Elvégre ÁLCA volnék,vagy mi...... pattog1
Ugyanakkor meg kell hogy értse azt is,ilyenkor ,miután lényegesen nagyobb rezgésszámon egzisztál,mint a saját környezete,ugyan mindent láthat és hallhat,de beavatkozni a dolgokba,legfőképpen ártani bárkinek is képtelen lesz,azonban őt senki sem fogja észlelni,s neki sem eshet bántódása...


(Ezért ez most kb. olyan képesség,mint a multiplayer modokban a "spectator" szerepe.)
 
Ahogy belelépek rögtön körbevesz, elnyel, nem elsüllyedek benne, hanem ő(?) vagy az folyik körém.
Egy ideig vagyok benne, de nem látom saját magamat, sem őt, de olyan könnyű is vagyok egyszerre.Mintha kiszakadnék abból a világból, ahol eddig voltam, és egy másik, párhuzamosba mennék át.Mindenféle repked a levegőben, testrészek, egész, vagy fél döglött mutánsok, vagy emberek.Meg óriási dongószerűségek is repkednek elvétve, amik elkapdossák a többi repkedő, inkább lágyan sodródó valamit, és megeszik.Könnyű vagyok, és nem látom magamat, de olyan, mintha valamiféle valamilyen értelemben élő, inkább gondolkodó anyagban lennék.Ilyen, amikor meghalok?Kár, pedig látni akartam a kívánságteljesítőt, vagy ami a zóna közepén van.

Ott vagyok a szarkofág alatt, de nem tudom felfogni, hogy mit is látok, valahogy olyan, mintha sokáig nem aludtam volna, és kikapcsol az agyam.Az utolsó, amit látok, hogy a levegőben egymást lökdösve tolonganak a dongók.
 
Lentebb terelem az első lecke végeztével déli irányban,és meghúzódom vele együtt egy kisebb házméretű szikla-mondjuk így-belsejében. A határátkelő még nincs túl messze a hátunk mögött,de a Nap már éppen lenyugodni készül,és érzem ő sem valami erős,úgyhogy jobb,ha nem teszem ki semmiféle véletlen atrocitásnak. Közben erősen figyelem a környék pszi-zajait,meg ezzel párhuzamosan emberem gondolatait-ő ezeket félálomnak nevezi-és kihasználom az alkalmat,hogy beszélgetésbe elegyedjek vele,mondjuk,amolyan álombéli kvaterkázásba.
Kénytelen vagyok egy emberi lény alakját felvenni,és így megjelenni az elméjében,talán ez számára is sokkal meggyőzőbb,mint valami riasztó,kísérteties ,számára túlviláginak tűnő dörgedelem,amitől akár be is csavarodhat,és az ugye -még a Zóna ezen viszonylag nyugodt részén sem-volna veszélytelen mutatvány,főleg,ami az utána következő eszeveszett rohanást,ámokfutást illeti. Félő,ha hagynám,akkor őrületében vagy örökre bennragadna a szikla kristályai közé zárva,ami egy iszonyú halál,vagy esetleg ki tudnám juttatni,azonban elveszteném elméje feletti irányításomat,s így szabadjára eresztve a vesztébe rohanna.
Itt,még itt is gyorsan csőre töltik és elsütik a fegyvereiket az erre portyázók ,ha az éjszaka közepén egy üvöltő és zilált figura bontakozik elő az éj homályából,és talán ez nem is véletlen,főleg az utolsó kitörés óta.
Szóval lépésről lépésre megértetem vele,mik is azok a rovarszerű,lomha nagy energiapamacsok,és miért is kell őket időnként elkapva magunk felé húzni,és "elfogyasztanunk" .
Lassan formálja gondolatait,és szinte félve kérdez,de azért jóízűen pihen,ami nagyon fontos.
Leginkább a Zóna centruma érdekli,és én elmondom neki mindazt,amit tudok.
A teljes igazságnak nem vagyok birtokában,de azt felfogja,hogy én is a Zóna egyik szülötte vagyok,azonban minden más ártó szándék nélkül.
Még magam sem tudom,mi lehet ott,csak a távolabbi kreatúrák,főleg egy két kiforratlan és merőben barbár pszi mentális képességgel rendelkező irányító tapasztalatait tudom -eléggé hézagosan-átadni,és azokat a képeket,mozzanatokat és tetteket,amiket átéltek,s megcselekedtek.
gyakorlatilag ők az egyetlenek,akikkel még emberem kívül dialógust tudok folytatni,ők viszont nagyon egyoldalúak,ami megnehezíti tapasztalataik korrekt értelmezését.
Másról sem "beszélnek" csak a többi kreatúra játékszer gyanánt való irányításának-számomra infantilisnek tűnő-élvezetéről,és az agyevésről,amit oly előszeretettel tesznek meg időről időre.
Ezekkel az információkkal azonban nem sokra megyünk,hacsak nem tekintem őket egyfajta kiegészítő tananyagnak emberem számára,s egyúttal megértetem vele,hogy amíg befolyással vagyok rá, az irányítók ugyan érzékelhetik ködösen az ő jelenlétét is akár,de ártani nem tudnak,mert képtelenek rá fókuszálni,s ez megzavarhatja őket sorozatos gaztetteik elkövetésében.
Ezt pedig alkalmasint kihasználhatja,ha a többi emberi lénynek kell segítenie.
S,lám most tudását újból kiegészítve,végezetül egyfajta pihentető álommal,mély alvásba taszítom,s jómagam elkezdem a táplálkozást!
Ezen utóbbiból,álomkép gyanánt ő csak egy szakállas öregember tábortűz melletti kis bicskával történő falatozását és vodkaszlopálását és ezt követően trágár dalocskák víg danolászását látja.
Majd ezt a képet váltva ,új látomást adok neki,ami a ragyogó monolitról szól a Zóna közepén,s ahol kívánságai majd teljesülhetnek...reményeim szerint is. :wink:
 
A kitöréskor behúzódtunk az alagutakba. Persze előtte ki kellett takarítanunk onnan egy pár zombit.
Miután ezzel megvoltunk, letáboroztunk az alagút legbelsejébe. Ott szépen leültünk, és aki tehette az nekilátott elütni azt a kis időt, amit ott töltünk. Reaper a mai napi menü maradékát ette, Fegyán szokás szerint a könyvét olvasta, Grisáék játszottak valamit, a többiekre pedig már nem figyeltem.
Miután én levágtam magam a közlegények mellé, Mihail is leült oda. Ránéztem és láttam rajta, hogy kissé meglepődött ezen az egész cirkuszon. Rá is kérdeztem viccelődve:
- Na? Milyen érzés az első kitörésed?
- Kitörés?
- Ja. Ez az amikor a zónára rájön az 5 perc...
- Jaaa! Hogy ez! Szokatlan.
- Ugye? Elsőre én is így voltam vele. De.....Majd csak belejön az ember.
- Hát...Nem is tudom. Én erre nem válaszoltam, csak felröhögtem.
Aztán már nagyjából leült a kitörés. De egyeseken még mindig látszott a nyugtalanság. Aztán Reaper hirtelen felpattanva elkezdett a többiekhez beszélni. Mondott nekik valami lelkesítő beszédet, aztán a végén felkiáltott, ahogy azt népünk, már több éve tette.
Aztán a lelkesítő beszéd után, elindultunk végre kifelé. Reaper mg gyorsan felém fordult és megkérdezte:
- Nos Hadnagy úr? Hogy tetszett ez a kis beszéd amit a csapatomhoz intéztem?
Kissé elképedve bámultam rá és azt mondtam:
- Hát.......Nem volt rossz, de kicsit hirtelen is volt.
- Vagyis?
- Vagyis.....Egyszerűen nem volt rossz. Mondtam kissé közömbösen.
Aztán tovább indultunk a jelzett terület felé. De kissé eltévedtünk egy két helyen. Főleg az új anomáliák miatt, amik az eddig ismert utakon jelentek meg. Hatalmas kerülőket kellett tennünk egy két helyen, mert az út járhatatlan volt az anomáliák miatt.
Mondjuk mi igazán nem is törődtünk az úttal, csak a doktornőt követtük. Mentünk utána akár a kiskacsák az anyjuk után.
Egy idő után viszont már a doktornő is kezdett bezavarodni. Zavartan forgatta a GPS-t a kezében, és nézelődött jobbra balra.
Aztán egy helyen meg is álltunk. A doktornő egy pár perces pihenőre hivatkozott, de szerintem csak leplezte a zavartságát.
Aztán amikor újra indulásra kényszerültünk, akkor már meg is volt a lebukás.
- Most merre megyünk doktornő? Kérdeztem.
- Rendben. Kövessenek! A célterület nincs már messze.
Aztán indult volna előre, amikor majdnem belelépett egy Vortexbe.
Gyorsan megragadtam a grabancát és visszarántottam, mielőtt a saját halálába futott volna.
- Megállj! Kiáltok rá, miközben elkaptam a ruhája nyakát.
- Mi az?! Kérdezett elcsukló hangon, mégis sértődötten.
- Majdnem megölte magát. Egy lépésre volt attól hogy darabokban vigyük vissza. Mutatok közben a halványan fodrozódó anomáliára.
Kissé rémülten pillantott az anomáliára, majd már sokkal nyugodtabban válaszolt.
- Oh! Köszönöm.
- Nincs mit. Mondtam nyugodtan és felsegítettem a földről.
Aztán átvettem tőle a GPS-t és innentől én vezettem tovább. Kissé már gyorsabban haladtunk és biztonságosabban is. Igyekeztem elkerülni a sűrűjét. És sikerült is.
Csak aztán amint elértük az első megadott koordinátát, eléggé ledöbbentünk.
A negyedik ponthoz érkeztünk, ami az oszlop volt. De körös körül, teli volt anomáliákkal. Csupa azonnali halál forrás, mindenütt.
Mese nincs! Valakinek ezt is meg kell csinálnia. Egyből mindannyian a doktornőre pillantottunk.
- Nos Doktornő? Vállalja?
Döbbenten nézett rám és felkiáltott.
- Mi? Azt akarja hogy én, oda?
- Maga a specialistája ennek.
- Jó, Jó! Igen, tudom! De erre én nem vagyok felhatalmazva.
- De maga az anomália szakértő. Nem?
- Igen! De nem közöttük dolgozom. Csakis mellettük.
- Marha jó! Akkor most hogy legyen? Nem tehetjük le itt ezt a kütyüt?
- Sajnos nem. Nem kockáztathatjuk, hogy valami mutáns erre jöjjön és tönkretegye a berendezést. Ezért kell felkötnünk az oszlop tetejére.
Na jó! - Mondtam, aztán lepakoltam a táskát a földre és kivettem belőle egy letapogatót. - Ha felmászom oda, tud irányítani engem, hogy aktiváljam a készüléket? Kérdeztem Klarissa felé.
- ööö....Nem tudom. Talán.
- Akkor most tud, vagy sem?
- Megpróbálom.
- Na ez a beszéd! Mondtam maga biztosan, aztán Grisa felé biccentettem, aki egy becsavart rongydarabot dobott oda nekem.
Kicsomagoltam a rongyot, ami tele volt rozsdás, ócska csavarokkal.
Majd a hónom alá vágtam a készüléket, meg egy pár jó hosszú gyors kötözőt és nekivágtam.
Óvatosan lépkedtem az anomáliák között, közben mindenhová egy egy csavart dobtam.
Volt ahol csak simán a földre ért a csavar és volt ahol egy hirtelen villanás kíséretében, fémforgáccsá alakult.
Nagy nehezen sikerült átvergődnöm az anomália mezőn, és aztán felfelé kapaszkodtam az oszlopon.
Csakhogy az oszlop tetején is volt egy anomália. Egy hatalmas lefelé logó, pókháló szerűség lógott a tetejéről.
Klarissa amint meglátta, rögtön rám kiálltott.
- Vigyázzon hadnagy!
Felnézek és látom magam fölött a lefelé lógó taknyot.
Lenézek a doktornőre és megkérdezem:
- És most?
A doktornő csak rámutat az anomáliára és azt mondja:
- Ha lassan közelít felé, akkor nem aktiválódik!
- Jó jó! De mégis mi ez az izé?
- Tüzes Pihe! Egy mutáns növény fajta, ami a reakciói miatt inkább az anomáliák csoportjába lett átsorolva.
- Remek! Egyéb jó tanács?
- Igen! Ne piszkálja túlságosan!
- Aha! Majd észben tartom! Kiáltottam le, majd lassan közelítve a növény felé, óvatosan elkezdtem felkötözni a készüléket.
Pár perc múlva kész is voltam.
- Rendben! Kész van! És most?
- Nyomja meg beállítás gombot!
- Megvan!
- Aztán állítsa be a terület szkennelést!
- Öhm.....Meeeegvan!
- Aktiválja az antennát!
- Mi? Hogy a gyászba?
Aztán még egy fél órát így elszerencsétlenkedtem az oszlopon. Odalentről biztos röhejes látványt nyújtottam, így igyekeztem lefelé. De vigyáztam, hogy ne bosszantsam fel azt a furcsa növényt.
Mikor leértem, akkor felkaptam a hátamra a táskámat és indultunk tovább.
A következő cél a gyárépület pereménél volt. Oda viszonylag gyorsan eljutottunk. ÉS gyorsan is kész voltunk vele. Csupán fel kellett mászni egy nagy téglafalon és a tetejére rögzíteni a készüléket.
Ezt egy aksis fúróval, néhány csillagcsavarral és pár saroklemezzel
oldottuk meg. Persze mindannyian észrevettük, hogy erősen fájni kezdett a fejünk, amikor a gyár épület közelébe értünk. Így hamar távoztunk.
A következő cél, egy elhanyagolt munkagép volt, egy fás terület közepén. Oda már jóval veszélyesebb volt az út. Lövöldözés nélkül nem úsztuk meg, mert rengeteg volt az arra kóborló zombi és ormányos.
De idáig is komolyabb baj nélkül eljutottunk.
Egyedül Reaper nézett farkas szemet egy ormányossal, ami a földre terítette és már készült volna széttépni, amikor Mihail gyorsan közbe lépett.
Lelökte a mutánst a közlegényről és amíg a földön feküdt, addig gyorsan lekaszálta egy hosszú sorozattal.
Persze Klarissa is ragaszkodott az újabb mintavételekhez, így levágtuk a mutáns lábát és elraktuk. Plusz letéptem a mutáns fejéről az elkorcsosult gázmaszkot és Mihailnak adtam, mint első trófeát, az első lemészárolt mutánsból.
- Tessék pajtás! Gratula! Az első kiontott belű mutánsod. Mondtam, aztán a kezébe nyomtam a gázmaszkot.
A maszk alatt nem láthattam az arcát, de szerintem fintorgott egy keveset emiatt. Viszont szerintem örült is neki valamennyire. Bár ki tudja. A továbbiakban pedig, hogy megtartja e a trófeát vagy sem, arról már ő dönt.
Amikor odaértünk a munkagéphez, már nyugodtabb volt a terület. Mutánsok sehol, mindenhol csend béke.
Neki is láttunk felszerelni a készüléket a munkagép hidraulikus karjára.
A kar magasan lógott a levegőben, mert a munkagép leállta kor ez lett a végső pozíciója, amit felvett.
Amikor felmásztunk rá, felsegítettük a doktornőt, aki aztán óvatosan felmászott a kar tetejére és rögzítette a készüléket a markoló kanálra.
Mikor kész voltunk, indultunk a következő cél felé. A gyárépület.
Amikor a kapuhoz értünk, már hallottuk a fejünkben azt az idegesítő, hangot, amitől azelőtt meg is fájdult a fejünk.
Jobb ötletünk nem volt, folyamatos mérések mellett, lassan haladtunk befelé a gyárépületbe.
A sisakok nagyrészt felfogták a pszi sugárzást, de a kellemetlen mellékhatás továbbra is fennmaradt. Az állandó fejfájás, erős zúgás és fülcsengés kíséretében.
Egyesek már kezdtek lassan megőrülni közülünk, ettől az állandó sípolástól és a lüktető fájdalomtól.
De valahogy csak kibírtuk. Vártunk egy kicsit, míg összeszedjük magunkat, aztán nekiláttunk a feladathoz. Klarissa kivette a hátizsákomból az utolsó letapogató készüléket és felmászott egy régi daru keretre, amire felrögzítette a készüléket.
Amíg a doktornő végezte a dolgát a készülékkel, addig mi körülnéztünk alaposan. Kettes csoportokra válva elkezdtünk a doktornő közelében szétnézni, a romok és épületek között, az esetleges ellenfelek után kutatva.
Én szokás szerint Mihaillal mentem egy csapatban. Ha már úgy adta a sors, hogy mégsem halt meg, akkor már vele tartok és teszek róla hogy továbbra se essen semmi baja. Az kellene még, hogy pont itt nyiffanjon ki.
Lassan mentünk a régi hangár környékén, amikor megláttuk, hogy az ajtó nyitva.
Bementünk és körülnéztünk ott is. Csend volt és sötét, egyedül a sípolást hallottuk tisztán a fejünkben. Aztán én odaálltam egy régi tartályhoz és alaposabban szemügyre vettem a tövében hagyott felszerelés maradványokat.
Kibontott, szét szórt tartalmú orvosi csomagok, véres kötszerek és ruhafoszlányok mindenütt. Na meg egy két helyen szét hagyott gázmaszkok és egy bakancs. Mindez már évek óta itt rohadt a gyárnál, kellemes, horrorisztikus hangulatot adva a létesítménynek.
Aztán lassan Mihail felé fordultam és azt mondtam:
- Öcsém! Rengeteg stalker megpróbálhatott eljönni ide és mind rosszul végezték.
- Nah jah. Mondta Mihail is, aki amint felém fordult, rögtön elkerekedett a szeme és felém tartotta a fegyverét.
- Vigyázz! Ordított fel, majd elengedett egy hosszú sorozatot felém, amitől a mögöttem rejtőző zombi feje rögtön szétloccsant.
Gyorsan elvetődtem onnan és aztán fejemet lehúzva bámultam az élettelen zombi testet.
- Apám! Ez közel volt! Már kismillióezereegyszerre mented meg az irhámat.
- Szívesen. Válaszolt Mihail, aki közben tárat cserélt.
Persze a hangos sorozatlövéstől, rendesen felcsendült a környék. A hangos sorozattól a fejünk majd széthasadt. A környék meg gyönyörűen visszhangzott. Mint az operában.
Aztán később több ismeretlen, nyögdécselő és ziháló hangot is hallottunk mindenfelől. Azonnal egymás háta felé vetődtünk és egymásnak háttal nézelődtünk körbe, körbe.
Én a rádiómhoz kaptam és beleszóltam:
- Osztag! Itt Nikolai! Ne szóródjatok szét! Azonnal haladjatok vissza felé a doktornő pozíciójához! Úgy érzem hamarosan komoly társaságot kapunk.
Aztán erre ismét fegyverropogásra leszünk figyelmesek.
- Nikolai! Itt Grisa! Itt vagyunk a főépület mellett, nem messze!
Ezek meg csak jönnek és jönnek! El kell húznunk innen a büdös p*csába!
- Haladjatok vissza a doktornő pozíciója felé! Eltűnünk innen!
- Rendben! Nyomás! Szólt még utoljára Grisa bele a rádióba aztán mi is vissza indultunk.
- Itt valami nagyon gáz! Mondta Mihail.
- Az! De én nem akarom megvárni, míg beindul a buli. Szóval tűzzünk!
- Szívemből beszélsz haver! Mondta aztán futólépésbe vissza mentünk Klarissa felé.
Hamarosan már ott is voltunk. Futva érkeztünk meg a doktornőhöz, aki a futásra azonnal felkapta a fejét és felénk nézett.
- Mi volt ez a lövöldözés? Kezdte rögtön ezzel a kérdéssel.
- Kész van a letapogató? Kérdeztem gyorsan.
- Igen. Már csak vissza kell mennünk a bunkerbe és aktiválni őket. De árulja már el! Mi folyik itt?
- Nincs időnk csevegni! El kell húznunk innen, amilyen gyorsan csak lehet!
Aztán a távolban már feltűntek a többiek is. Mind kettes csoportokban, különböző irányból bukkantak fel.
- Ti meg hol az anyátokban jártatok?! Kérdeztem feléjük, szinte teljesen kiborulva.
- Járőröztünk a környéken, amikor hirtelen a semmiből felbukkant egy csomó olyan izé.
- Igen?! És nem azt mondtam hogy a környéken járőrözzetek?! Mit kerestetek arra?!
- Ne izélj már Nikolai! Reaper-t majdnem felfalta egy olyan csoszogó. Külön időbe tartott, amíg levakartuk róla.
- Jól van! Mindegy! Megvárjuk Grisáékat, aztán eltűnünk innen!
- Helyes! Mondta Jaszanov.
Aztán Grisáék irányába nézve védelmi pozíciót vettünk fel. Közben hallgattuk, ahogy egyre közelebb és közelebb ér a lövöldözés hangja.
Aztán hirtelen két hátráló embert pillantunk meg, akik folyamatosan háttal közelítve felénk, lőnek vissza felé és káromkodnak keményen.
- Nesze neked! Ezt kapd be te sz@rházi! És Grisa eldobott egy gránátot.
A gránát a teherautó mögül elmászó zombi had közé zuhant és egy pár másodperc után hatalmasat robbanva széttépett egy halom zombit.
Klarissa rémülten állt a daru keretén és bámulta az eseményeket.
Aztán Mihail odakiáltott neki:
- Ne álldogáljon csak ott! Lőjön! Aztán folytatta a tüzelést.
Klarissa a felszólításra azonnal csőre töltötte az L85-öst és a vállához emelte.
Elengedett egy sorozatot, ami kis híján ledöntötte a lábáról és lesöpörte volna a daru keretéről, de aztán mégis megtartotta az egyensúlyát.
A sorozat amit elengedett, az széttépett egy zombit, ami ott állt közvetlenül mellettem.
- Mi a franc?! Meg akar ölni?! Kérdeztem rémülten felé.
- Én csak lőttem ahogy a hadnagy is mondta.
- Legközelebb akkor célozzon is! Aztán folytattuk a zombiirtást.
Egyre jobban szorultunk vissza, a zombik meg csak jöttek.
- Honnan a retkes francból jönnek ezek ennyien? Kérdezte Reaper.
- Nem tudom, de jobb lesz eltűnni innen mihamarabb! Klarissa! Jöjjön le onnan! Kiabáltam.
Ő el is indult lefelé a keretről, amikor hirtelen mellette elszáguldott a levegőben egy ormányos és mellettünk ért földet.
Aztán csak több és több ormányos potyogott az égből.
- Mi a fene ez? Kérdezett Jaszanov.
- Ormányos eső! Kiáltott fel Reaper.
- Klarissa! GYERÜNK LE ONNAN! Ordibáltam már lassan teli torokból.
Elindult lefelé, de akkor egy ormányos őt kapta telibe.
És ő máris bukfencezett le az ormányossal karöltve a daru kereteiről, aztán a földre zuhantak.
Az ormányos amint feleszmélt, rávetette magát a sikoltozó nőre és csapásra emelte a kezét.
Gyorsan célra tartottam a fegyvert és folyamatos sorozatokkal szaggattam szét az ormányost, aki ennek ellenére bevitte a csapást, de nem olyan erőteljesen.
Odarohantam és lesöpörtem a döglött mutánst a nőről, de ő már nem volt magánál.
Betört a szkafanderének burája és azon keresztül lehetett látni a száján lecsurgó vékony vér csíkokat. És volt egy hatalmas vágás nyom a hasán.
- SEBESÜLT! Ordítottam fel, majd odarohant Reaper és együtt megragadtuk a ruhája vállát és kirángattuk a gyár kapuján. A többiek pedig fedező tüzet adva utánunk jöttek.
Egy ideig még lövöldöztünk a minket üldöző zombirajra, de utána azok vissza húzódtak a gyárba mi pedig elmenekültünk a kiégett buszig.
Ott alaposan átnéztük Klarissát és bekötöttük a sebeket.
Én még elővettem a táskámból egy apró légmentesen lezárt dobozt és kinyitottam.
Volt benne 10 injekciós tű, mindben átlátszó, vízszerű folyadék.
Egyet kiveszek és nem habozva lerántom róla a védőfóliát és a kupakot, majd a nő szívébe vágom a hosszú, vékony tűt.
- Ez mi? Kérdezte Reaper.
- Atropin. Vegyi fertőzések esetén. Meg nem gyógyítja, de elvileg lassítja a fertőzést.
Miután a tű tartalma a szívébe áramlott, kihúztam a tűt és eldobtam a busz másik végébe.
Mihailék épp a hasán lévő mély sebeket kötözték be, amikor hirtelen felpattantak a nő szemei, aztán fájdalmasan sikoltva a szívéhez kapott.
Mind hátraugrottak, egyedül én próbáltam lefogni a görcsösen rángatózó tudóst. Majd miután abbahagyta a rángatózást, tovább folytattuk a seb bekötözését.
- Mi volt ez? Kérdezett ismét Reaper.
- Na igen! Az atropint pontosan a szívbe kell adni. Rohadt sz@r egy érzés, de talán megmenthet! Közben Mihailra néztem, aki fogta az adást és eszébe jutott neki is az a küldetés a terroristákkal.
Miután meg voltunk a sebek bekötözésével, Sakál táskájából elő vettük az összehajtott hordágyat. Szétnyitottuk, majd ráhelyeztük a sebesült doktornőt.
Aztán Sakál és Grim megragadták a hordágy fogantyúit és rohamléptekben futottunk vissza a bunkerhez.
Amikor odaértünk, türelmetlenül bezörgettem az ajtón és beordítottam a kapu rádión:
- Itt Druszajev hadnagy! Azonnal nyissák ki az ajtót! Sebesültünk van!
Aztán egy hang szólalt meg a rádióból:
- Vettük hadnagy! De először át kell esniük a fertőtlenítésen!
- Lesz@rom a fertőtlenítést! Nyissák ki azt a k*rva ajtót, de k*rva gyorsan!
Erre az ajtó kinyílt és bementünk. Odabent két narancssárga szkafanderes tudós várt, akik rögtön a sebesültet kezdték vizsgálni.
Majd odaszóltak Sakálnak és Grimnek:
- Gyorsan! Vigyék az elkülönítőbe! Azzal elindultak a gyengélkedők felé.
Mi addig levettük a maszkokat és sisakokat és kifújtuk magunkat.
- Mindenki egyben van? Karcolás, sérülés? kiabáltam körbe a többieken.
- Senki! Mindenki jól van! Hangzott a válasz.
- Akkor jó! Nyomás fertőtleníteni! Szóltam nekik és indultunk a fertőtlenítő felé.
Miután mindenki lefertőtlenítette magát, vissza öltöztünk a normál ruhákba a páncélokat pedig elraktuk. Mindenki elnyűtt, fáradt volt.
Így Reaperéket elküldtem enni, inni, pihenni.
Én pedig Mihaillal együtt a gyengélkedő felé vettük az irányt.
Ott az elkülönítő ablakához mentünk, ahol két tudós épp a lány sebeinek ellátásán fáradozott.
Lassan látták el a sebeket és közben folyamatosan nézték az életjeleit.
Aztán amint végeztek, az egyik tudós elindult kifelé, a másik pedig elkezdte összeszedni a sok véres műtő eszközt és takarította össze a véres vatta csomókat és kötszereket.
A tudós amint kijött levette a szkafander maszkját és hozzánk fordult.
- Jelenleg stabilak az életjelei. Elláttuk a sebeit, de sajnos ő is elkapta a fertőzést. Szerencsére, hála a maga gyors reakciójának hadnagy, az atropinos kezelés bevált. Folyamatosan beadunk neki egy egy adagot, ami tökéletesen lelassítja a vírus terjedését. De ez kevés ahhoz hogy meggyógyuljon. Hacsak nem találjuk meg gyorsan a gyógymódot erre a vírusra, akkor bele is hallhat. Addig viszont folyamatosan tartanunk kell az atropin kezelést.
Mihaillal egyetértően bólintottunk aztán azt mondtam:
- Értem! Szólok az őrnagynak, hogy küldjenek egy nagyobb szállítmány atropint. És kérem tájékoztassanak, ha valami változás áll be az állapotában!
A tudós csak bólintott egyet, majd elment. Mihail és én még ott maradtunk egy ideig és figyeltük a karanténba zárt lányt.
- Gyorsan meg kell találnunk azt a sz@rt, vagy a lánynak vége. Mondtam.
- Tudom. Meg is lesz, csak bízz bennem! Ha megtaláljuk a forrást, meglesz az ellenszer is.
- Mihail! Ez most nem csupán a te nyomozásodról szól. Ez már életekről szól. Ismersz! Nem vagyok egy nagy filozófus és nem is vagyok egy jó szamaritánus, de ez már komoly ügy!
- Nyugalom Nikolai! Valahogy csak megoldjuk! Nem lesz gáz! De akkor neked is segítened kell! Mi legyen a következő lépés? Mit tegyünk?
- Hmm......Nem tudom.
- Gondolkozz Nikolai!
- Mi lenne ha............ Mi lenne ha először törődnénk azzal, hogy egyenlőre életben tartsuk őt?
- Rendben! De hogy akarod ezt megtenni?
- Először is én beszélek az őrnaggyal és ráveszem hogy küldjön még több ellátmányt ide.
- Értem! Aztán?
- Aztán visszamegyek a Kordonhoz és kifejtem a tervünket személyesen az őrnagynak is. Ráveszem hogy engedélyezze a küldetéshez szükséges dolgokat.
- Rendben! Mi mit csináljunk?
- Ti folytassátok a további teendőtöket! Védjétek a bunkert és adjatok meg a tudósoknak minden segítséget, amit lehet! És ha már itt vagyunk, akkor most már tényleg elárulhatnál egys mást erről a vírusról!
Aztán még kezet ráztam Mihaillal és a kontroll szoba felé indultam, ahol a rádió is van.
 
Mentünk tovább. A hadnagy szerint egy picit váratlan volt a beszédem de oké volt. Szóval minden rendben. Megyünk, a letapogatókat helyezzük fel. Elsőnek egy toronyhoz érünk. A hadnagy mászik fel rá. Klarissa adja neki az utasításokat hogy mi-merre-hány méter. Majdnem belement egy anomáliába. Én messziről néztem az eseményeket. Közben ellenőriztem a fegyvereimet. Minden csőre töltve. Az AK-t hoztam. Mindent jól raktam össze. A pisztolyom a szokásos PMM, az is csőre töltve a combtokban. Aztán fél óra múlva indultunk tovább.Ahogy megyünk szörcsögésre leszek figyelmes. Oda pillantok és egy snork ugrik rám. Elkezdünk birkózni. Ő tökön rúg én meg ráfordulok és könyökkel pofán csapom.
-A teherbe baszott kurva anyádat te dög!
És nyúlok a késemért. De elkapja a kezemet és leteper. Nyúl a torkomhoz és készül harapni. Ekkor egy erős lökést érzek, és a snork legurul rólam. A Hadnagy barátja lőtte agyon. Én felkelek, és indulunk tovább egy kis trófea gyűjtés után. Én a biztonság kedvéért persze megrugdostam egy picit a dögöt. Majd felzárkóztam. Aztán egy exkavátorra telepítették. Körbe jártam, és valami olyasmit találtam amit én sem reméltem. Nem mást mint egy eredeti vörös csillagos kitűzőt. Egy fénylő, vörös csillag benne arany színűen sarló-kalapács. Ez ment zsebre. Majd megtisztítom. Szép is. Majd egy gyárterület körül sétáltunk. Itt semmi extra nem volt. Csak majdnem felhasadt a ruhám. Egy tüskés bokor körül járkáltam mikor szólt Grim hogy vigyázzak mert majdnem belementem. Majd mentünk tovább. Beérünk a gyárterületre Ott elkezdenek ügyködni. Minket a hadnagy kettes csoportokban szétküld. Én Híénával megyek. Pásztázzuk a környéket. Közben híéna dumálni kezd:
-Főnök, nem teszik nekem ez a hely. Szerintem célszerűbb lenne eltűnni innen. Ez a zúgás is idegesítő. Mi lenne ha elbújnánk az épület mögött és....
Ekkor megfordulok és a képébe nyomom az AK-t.
-Még egy ilyen és itt helyben agyonlőlek. Megértetted?
-I-igen.
Elkezd hátrálni.
-Mi van?
Megfordulok. Egy csoport Stalker jön errefelé.
-Ezek csak zombik. Nyugi. Ezeket fájós lábbal is lefutod.
Másfelé mutat. Oda pillantok, rengeteg. Egy rakatnyi.
-A jó büdös. Híéna! Alakzatba! Mellém és szabad fegyver! SZABAD FEGYVER!
Mellém ugrik és elkezdünk tüzet nyitni rájuk.
-Ezek túl sokan vannak!
-Pofa súlyba és tüzelj!
Lövünk amerre látunk. De ezek csak jönnek. Aztán meghallom azt a hangot amit nem akartam. Egy nagy puffanás hátulról. Hátra pillantok. Híéna kezében az AS Val füstöl.
-Mi a fasz?
-Nem tudom. Lőttem, és egyszercsak elkezdett füstölni.
-Mikor pucoltad ki legutóbb?
-Ki kellett volna?
-A megkeseredett kurva életbe már! Pisztoly elő és tűz!
Előhúzta a pisztolyát és tüzelt. Az AS valt a földre dobta. Majd tárat cserélt a pisztolyba. Nehézkes volt ugyanis a pisztolyba a tárat elejtette. Letérdel és keresi.
-Ne tökölj lődd már ki őket!
-Nem tudok. Ez az egyetlen pót táram!
-A franc essen beléd!
Ekkor egyik zombi elkap. Leteper. Az AK mellém esik. Odalököm Híénának.
-Tüzelj a többire ezt elintézem.
Ő meg elfordult és feltartotta őket. A zombi csak kapkod a torkom felé. Én egy óvatlan pillanatban elkapom a fejét és a földre csapom. Felkelek. Kihúzom a késem. Ő is feltápászkodik. Felém iramodik. Én is neki iramodom. Gyomron szúrom, mejd kirántom belőle, a háta mögé kerülök és átvágom a torkát. Élettelenül esik a földre. Elő a pisztoly, és tüzelek. Mivel én a pisztolyhoz hoztam még 15 pót tárat ezért én lőttem pisztollyal. Majd parancsot kapunk hogy vissza az épülethez. Visszafelé sprintben mentünk. Ezek mindenhonnan keltek felfelé és özönlöttek. Visszaértünk. Elkezdtünk hátrálni a bunker felé. Ekkor felnézek, és látom hogy egy Snork ugrik le a tetőről.
-Orrmányos eső!
És menekültünk. Ekkor látom hogy Klarissa áldozatául esett egynek. A hadnagy elintézi a dögöt. Én meg segítek neki boztos helyre vinni a csajt. Fel van repedve a búra a feje körül és vérzik. A hadnagy bead neki egy adag antropint majd hordágyra teszik és megyünk vissza a bunkerhez. Futás közben biztosítjuk a fedezőtüzet. Lövünk hátra a dögöknek. Én már az AK-t használom mert visszavettem Híénától. Próbálok fejre menni, de nagyritkán sikerül. Aztán kifogyok. Kilőttem az összes táramat. Ezek meg jönnek. Fel kell tartanom őket. Grim és én is kifogytunk.
-Itt nincs esély. Menekülnünk kell!
-Neked van esélyed! De nekem nincs!
Kihúzom a hosszabb katonai pengémet és ordítva közéjük rontok. Egyet torkon csapok és leesik a feje. Egyet gyomron rúgok majd a földön megadom a kegyelemdöfést. Majd nekiszaladok egy fának, ugrok, elrugaszkodok és ahogy zuhanok le úgy állítom a fejébe. Aztán egyik leteper. A penge elesik mellőlem. Lefogja a fejemet és hajol a torkom felé. Elordítom magam:
-Uraaaaaaaaa!-és várom a halált. Ekkor szétrobban a feje. Sakál felemel és rángat onnan a többiek felé.
-Nem döglik meg senki! Gyerünk főnök!
És elkezdünk rohanni. Amikor elég messze voltunk eltettem a kést. Most már csak futunk, nem rohanunk. Majd visszaérünk. Bemegyünk és lefertőtlenítjük magunkat. Minket elküldenek pihenni. Bemegyünk és leülünk. Én röhögve megszólalok:
-A mi vérünkért jöttek, és a sajátjukba fulladtak bele! Ura!
-Ura! URA! URAAAAAA!
-Ez csak a kezdet! Lemészároljuk majd őket! Benne vagytok?
-URAAAAAAA!
-Most meg, együnk igyunk és pihenjünk! Gyerünk! Buli idő! Győzelem!
-Uraaaa!
Híéna csak ült egy helyben.
-Mi a baj testvér?
-Miattam majdnem meghaltál.
-De nem haltam! Gyere testvér! Bulizzunk! Még ki kell magunkat pihenni. Hajrá!
Ettünk-ittunk. Majd kipucoltam a fegyveremet és újratisztítottam. Most már csak a parancsra várok.
 

Beszállok, megpróbálom majd tartani az iramot.
Név: Frida Jørgensen
Életkor: 31
Külső: Hosszú, szőke haj, kék szem, és csontig hatoló, jéghideg tekintet jellemzi. 178 cm magas, és egy erősebb férfi fizikumával bír. Bőre porcelánfehér.
Előélet: A svéd hadsereg Skaraborgs páncélozott ezredének harckocsizója volt tíz évig, ez idő alatt jelentős tapasztalatra tett szert. Kiválóan ért a járművekhez, szinte az összes kiskaliberű és nehézfegyvert profi szinten képes használni. Remek taktikai érzéke van, ám néha a leghétköznapibb dolgok is nehézséget jelentenek számára. Visszahúzódó, gyakran nehezen érti meg az embereket, és sokat vitatkozik. Ez okozta katonai pályája végét is, ami után a Zónába utazott.
A terepjáró megállt. A távolban látszottak a Zóna határát jelző kerítések, melyeken itt-ott bedrótozott lyukak voltak.
Nem ő volt sem az első, sem az utolsó kuncsaft, akinek ezek a paraziták segítettek bejutni. De Fridának szüksége volt ezekre
a bűnözőkre, vagy - ahogy ők mondták - vállalkozókra.
- Itt is lennénk, hölgyem - mondta a foghíjas összekötője, jelentősen megnyomva az utolsó szót.
- Hogy jutunk át a kerítésen? - kérdezte Frida, feltűnő északi kiejtéssel.
- Hülye vagy? Átvágjuk.
- Mennyire őrzik a túloldalt?
- Ezen a szakaszon különösen sok mutáns és anomália van, magas háttérsugárzással, szóval semennyire.
- Menjünk.
A kerítést gyorsan átvágták, az összekötő két segédje gyakorlott mozdulatokkal forgatta a csípőfogót.
Mikor átbújtak a körön, Frida észrevette, hogy az összekötő, aki eddig előtte haladt, most mögé húzódott.
Megmarkolta tőrét, majd megfordult. Egy revolvercsővel nézett farkasszemet.
- Választhatsz. Átadod az értékeid, és kapsz egy esélyt, hogy felszerelés nélkül átgyalogolj ezen az anomáliamezőn, hátha eléred valamelyik sztalker-tábort. Vagy ellenállsz, és némi játék után fejbelövünk.
- Rohadékok - mondta Frida, miközben levette táskáját, és a legközelebbi embernek dobta, aki roskadozni kezdett a súlya alatt.
- Ez csak üzlet. Szegény emberek vagyunk.
- A fegyverem viszont marad. - szólt Frida, miközben megveregette a vállán lógó AK5-öt.
- Legyen, úgysem veszed sokáig hasznát. Majd valamelyik sztalker jól jár vele. De lásd, kivel van dolgod: Kapsz egy kis segítséget - szólt, majd átnyújtott egy kisebb szatyor anyacsavart a nőnek -. Haladj kelet felé. Akkor eljutsz egy Kordon nevű helyre, ahol több sztalker-tábor is van.
- Imádkozz, hogy soha többé ne találkozzunk, vagy olyan fájdalomban lesz részed, amit férfi még nem érzett... - sziszegte Frida a fogai között.
- Nem hiszek Istenben, de hidd el, többé nem látsz. - mosolygott az összekötő, majd intett az embereinek - Induljunk. Gáspár itt marad, ő vigyáz majd, hogy ez a szuka ne juthasson ki a kerítésen, utána bevárja a következő turistákat, és lelövi őket. Pénzes emberek. A közelben van egy égető, oda dobd be őket.
A csapat eltávolodott a határtól, és a kocsiba ülve elhajtott.
Gáspár Fridára szegezte pisztolyát.
- Takarodj. - mondta nyugodt hangon, majd elővett egy cigarettát.
Tekintetével követte a nőt, aki az anyákat szétdobálva próbált meg utat keresni az anomáliák között. Egészen addig nézte az alakot,
míg az el nem tűnt egy közeli domb mögött. Ekkor hátrafordult, és önfeledten gyönyörködni kezdett a lemenő napban, ahogy
narancs fényével megfestette a tájat. Mikor ismét visszafordult, egy sor villanást látott a távolban, de mielőtt bármit reagálhatott volna, négy golyó ütötte át a testét.

Frida eltévedt. A mocsaras terület ismétlődött, mintha körbe-körbe járt volna órákon át. Végül besötétedett, ő pedig egy oldalra borult traktor alatti mélyedésben helyezkedett el. A közelben talált fatörmelékkel eltorlaszolta magát, és fegyverrel a kezében aludni tért.
Elhatározta, hogy holnap keres valakit, aki segíteni fog eljutni Kordonba.
 
Micsoda megtiszteltetés :D Annyit kérdeznék, hogy ez a vírus milyen úton terjed? Légi/cseppfertőzés/nemi(vicces lenne)?
 
-Te normális vagy?! Muszáj volt most innod, mikor én felelek érted?? –vontam mérgesen kérdőre.
-Jólvanna… csak pár kortyot ittam.
-Legszívesebben hazazavarnálak…
Egy röpke fejmosás után, elértem annyit, hogy legalább elkomolyodott. Egész úton nem szólt hozzám. A felhők még mindig gyülekeznek. Ismét elértük úti célunkat. Megpillantottuk a fehér, poros, régi romos épületet. Ravudje még most jár itt először, így noszogatni kellett, hogy haladjon már. Az alagútban is őt küldtem előre. Óvatosan lemászott, én pedig követtem. Semmilyen zaj nem töri meg a csendet, zombiknak nincs nyoma. Csupán elvétve hallatszik egy-egy vinnyogás, amire felkaptuk a fejünket, míg meg nem szoktuk a hangot. Ravudje szinte minden lépésnél megállt, és bámészkodott. Sürgettem, hogy nem ezért vagyunk itt. Wolf mondta, hogy nem lesz könnyű vele, de majd valahogy elboldogulok. Haladunk egyre beljebb, a tégla szerkezet miatt egyre hidegebb, és hidegebb van. Kezdjünk élvezni a csend által nyújtott magányt. Az első rendkívüli, amire felfigyeltünk, az egy gyenge fény volt a távolban. Nem kínálkozik túl sok választási lehetőség, egy a fény felé kellett mennünk. Nem akartunk vaktában találgatni, de közelebbre érve sem lettünk okosabbak. Az alagutat követve jobbra kellett fordulnunk, majd megpillantottunk egy tompán világító, ökölnyi nagyságú kőzetet. Izgalmasabb dologra számítottunk talán, ez már kezdett unalmas lenni. Körülbelül fejmagasságban helyezkedett el, megnéztem, de semmi szokatlant nem vettem észre. A falra pillantottam és a fény által egy alak rajzolódott ki, ezzel egy időben nagy vinnyogás vette kezdetét. Felgyorsult minden, az alakok egyre nagyobbak, és kuszábbak, a hangokról nem is beszélve. Többen lehetnek. Ravudje és én a falhoz húzódtunk, majd elrepült előttünk egy csapat denevér. Nem akartak fogyni, én pedig már nem tudtam nyugton állni, de mikor éppen csak hogy megmoccantam, a fal is megmozdult, és egy másik helyen találtuk magunkat. A pulzusunk megkétszereződött, mindketten megijedtünk, nem akartunk hinni a szemünknek. Azt hittük, hogy ilyen csak a filmekben van. A zónához képest, ez egy másik világ. A terem közepén egy fa íróasztal van, körülette három szék. A fal mellett, plafonig érő könyvespolcok vannak. Még a terem közepén is polcok, rajta könyvek vannak.
-Könyvtár félében lehetünk nem? –kacag fel, majd az asztalhoz rohan, felrakja a lábát, majd rágyújt.
-Olyasmi.
Mocorgást hallunk, először azt hittük, hogy az innen nyíló sötét folyosóról jön. Azt hittük, hogy képzelődünk, így nézelődtünk tovább, mikor leesett egy könyv a földre. Elővettem a fegyverem, majd a sorok között elkezdtem bóklászni. A terem sarkában egy ősz hajú öregember kuporog a szakadt ruhájában, előtte pedig száraz kenyér, és poshadt víz. Ravudje leejtett valamit a földre, aminek olyan hangja volt, mintha kibiztosítottam volna a fegyverem…
-Ne lőjön! Kérem….Kérem…!
-Nyudogjon le, nem lövöm le. – Valószínűleg vak, gondoltam magamban. – Mit keres itt? Ki maga?
-Ez hosszú történet. – sóhajtott fel.
Van időm…hallgatom. Az idős úr, először habozott, de majd végül megdöbbentő részleteket tudtam meg…
 
Nem is tudom, mióta ázunk az esőben mikor megpillantottam valamit délkelet felöl.
Gyorsan oda is koncentráltam a távcsővel és a tekintetemmel, de nem láttam semmit se.
Biztos egy mutáns... Gondoltam. Majd tovább pásztáztam a környéket. Végül azonban nem találtam semmit és már sötétedni is kezdett.
- Nem mintha a fekete felhők és az eső miatt is sokkal rosszabb lenne. Mormogtam magamban.
Előkotortam a háti táskámból a kontrasztos lencsét és felpattintottam a távcsőre toldalék gyanánt.
Most visszafelé haladtam a pásztázással, újra bokrot láttam megmozdulni, de ezt már a lencse homályos részéről. Visszább vettem a távcső nagyításából, majd a célterületre vittem a szálkeresztet. Semmi mozgás… Gyanús… nagyon gyanús! Mormogtam.
A rádiómhoz nyúltam és lenyomtam a gombot:
- Itt Rideg! Nem láttok valami mozgolódást a parkolótól ötven méterre, keletre. Nekem 10 órára. ? Vétel!
- Egy pillanat és megnézem Rideg! Szólalt meg egy ismeretlen hang a rádióban. Valószínűleg az egyik stalker.
Pár perc után felserceg a rádióm:
- Nem láttam semmit Rideg! Talán a szél, talán a mutánsok játszanak! Vétel. Szólalt meg újra a hang.
- Értem! Vége! Feleltem a rádióba.
Egy ideig még méregettem a helyet, de semmi mozgás, hát tovább vándoroltam a távcsővel. A következő pillanatban becsapott a villám a töltés elötti út jobb oldalán lévő fába, ami hangos recsegés-ropogás közepette rádőlt a mellette lévő régi magtározó épület tetejének szélére.
Elkaptam a fejem a távcsőből ahol egyszeriben túl nagy lett a világosság, ami már kis híján megvakított. Éppen nagyban pislogtam, amikor valaki felordított a híd alatt.
- Bassza meg! Eltaláltak! Vérzek! Segítség! Ordítja a stalker alattam a földön fekve.
Egy másik stalker siet felé.
- Ne menj! Kiáltottam le, de késő. A stalker orral a földre borult, mintha csak megbotlott volna. Azonban nem, hogy nem sietett egyáltalán nem kelt fel többé.
- Maradjatok fedezékben! Senki nem menjen oda! Kiáltottam közben egy újabb villám becsapott.
- Honnan lőnek? Kiállt egy másik stalker elnyomva a jajveszékelős ember kiáltozásait.
- Segítsetek! Elvérzek! Kiállt a sérült stalker közben a hozzá legközelebb eső stalker felé nyúlt a levegőben, aki egy félig földbe temetett konténer mögött rejtőzött.
- Oda ne menjetek! Ordítottam, éppen utána egy hangos égi dörgés rázta meg a tájat.
- Senki ne mozduljon, ez a lövész ügyes! Kiáltottam még egyszer lefele, majd a fegyverem felé fordultam.
Engem nem láthatott, hiszen a vasúti hídon voltam, a szerelvény alatt.
Hangtompítós… Gondoltam magamban a tényt, mert nem hallottunk lövéseket, és nem lőtt a menydörgés alatt.
Tekintve azt, hogy éjszaka tökéletes fejlövést adott le egy mozgó emberre, esőben és enyhe szélben a távolság maximum 350 méter lehet, tiszta rálátással a vasúti töltésre.
Ezeknek a paramétereknek nagyjából csak a járműpark felelt meg, de az majdnem 500 méterre van innen a bokros dombokon túl.
- Oké, több mint ügyes a lövész! Mormogtam, majd belenéztem a távcsőbe és a járműpark épületein kezdtem keresni, valami lyukat, rést vagy akármit ami lőpozició lehet. Sajnos nem, volt könnyű dolgom, mert meglehetősen sok volt rajta a lyuk ahol egy lövész kényelmesen vadászgathat.
De aztán jobban végig gondolva mégsem… csak a tető. Az ott lévő lyukon lehet rálátni teljesen a töltésre.
8x nagyításra vettem a távcsövet, majd átnéztem a tetőt, de nem láttam semmit se.
Aztán hirtelen megint becsapott egy villám, ami annyira meglepett, hogy reflexből elkaptam a fejemet, jól megfejelve a szerelvény alját.
- A kurva… Ááá bassza meg! Fogtam a fejemet közben könnyeztem egy nagyot. Alig láttam valamit, mikor valami elsüvített mellettem és beleállt a vasúti szerelvény fém kerekébe.
Bár még mindig alig láttam valamit, de muszáj volt belenéznem a távcsőbe. Kétlem, hogy másodjára is hibázna.
Még mindig nem láttam semmi konkrétat a tetőn. Nem szeretek pazarolni, de sok lehetőségem most nincs…
Több lövést is leadtam a tetőre összesen hatot, mindet különböző helyekre.
Vártam pár másodpercet, ez volt a kritikus perc. Nem történt semmi se. Talán eltaláltam?
Vak szerencse… Szó szerint. Gondoltam.
- Most oda mehetsz! Kiáltottam le a stalkernek.
- Már mind egy! Kiáltotta fel.
Lenéztem az egyik résen, és láttam, hogy valóban elvérzett a stalker…
- Franc… Szóltam halkan. Behúztam a fegyvert, és elindultam új pozíciót keresni. Lehet, hogy csak megsebesítettem a lövészt és csak elmenekül most. Jobb biztosra menni és új helyre költözni… Gondoltam magamban, miközben leballagtam a vasúti hídról.
 
A válaszhoz be kell jelentkezned vagy regisztrálnod kell.
Vissza
Top Alul