1. fejezet /2011 Október 5./
Szakadt, elrongyolódott zubbony, hadnagyi rangjellel a váll-lapon, néhány kisebb vérfolt, sárral vastagon bevont surranók és gyakorlónadrág. Amint Ovchenko hadnagy az alatta elterülő pocsolyában szemrevételezte magát, megállapította, hogy látott már szebb napokat is.
A hadnagy szálas termetű, jó darab ember volt, harminckettedik évében járt. Sötét, sörényszerű, pár centis lobonc, a barna szempárból lövellő kemény katonatekintet s kissé szögletes, mindazonáltal fiatalos vonások. Szája szegletében viszont már két napja ott volt az elkenődöttség fanyar vicsora. Ennyi ideje kóborol a zónában térkép, rádió nélkül, még egy istenverte iránytűje sincsen. Ha a felhők eltűnnének, be tudná tájolni magát az órája és a nap segítségével, de ahogy az égboltra emelte tekintetét, rájött: a felhők még jó darabig nem szívódnak fel.
Két nappal ezelőtt, Október 3.-án egy újonnan létesített katonai bázist látogattak meg egy vezérkari tiszttel. A terv az volt, hogy a harcállásponton marad kiképezni a bázis védelmére odavezényelt öt szakaszt a zónai szolgálatra, de parancs jött, melyben az állt, hogy szükség van rá Kijevben. Egyedül hajtott a zóna déli kijáratához, a Pripyat melletti erdőn keresztülvezető kavicsos földúton, és még csak sejtelme sem volt róla, hogy a város szélén álló négyemeletes bérházban a "szellemvárost" fozstogató sztalkerek egyike épp őt figyeli.
Hirtelen robbanás, lángtenger.... a légnyomás ereje kitaszította őt a nyitott UAZ-ból az erdő szélén szabálytalanul növő folyondárok közé. Néhány percre az eszméletét is elvesztette. Az arcába csöpögő eső ébresztette föl. A homlokához nyúlt, hogy kisöpörje sáros, összemocskolódott haját a szeméből, és szinte egykedvűen konstatálta, hogy a szemöldöke felett fölrepedt a bőr.
Hasmánt fordult, és kúszni kezdett a sárban az össze-vissza görbedt terepjáróroncs felé. A roncsnál emberek sziluettjét látta mozgolódni a szürkületben. Ketten vagy hárman lehettek. Nem beszélgettek, némán dolgoztak.
Az egyikőjüknél észrevette az AK-74-esét. Úgy döntött, megvárja, míg odébb állnak, csak azután vizsgálja meg maga is a roncsot. Túl sok történetet hallott már a zónabeli útonállók által elkövetett gaztettekről. Az "útonálók" rövid időn belül továbbálltak, de a hadnagy várt, amíg besötétedett. Amikor úgy ítélte meg, hogy a város felől semmiképp nem látják már szabad szemmel, kimászott az út szélére. A roncs néhány helyen még izzott, de már nem égett. Az izzó részek elég fényt adtak ahhoz, hogy megvizsgálhassa, működik-e a rádió. Maga a készülék működőképesnek látszott, de az antenna összetörött, és az akku helyén a motortérben egy lyuk tátongott.
Következő lépésként a kesztyűtartót vizsgálta meg. Az oldalfegyvere, az öreg Makarov, ami mindig a fiókban "lézengett", eltűnt. Felnyúlt a kesztyűtartó felső borítása fölé, és egy kis nyugalommal konstatálta, hogy a vadászkése a helyén van. Következőnek a csomagtartóba pillantott bele. A zár eldeformálódott, de egy kis ügyeskedéssel a hátsó ülések el nem égett fém kereteit elhajlítva hozzáfért a poggyásztartóhoz. Csodával határos módon a zubbonya még csak meg sem pörkölődött, és a ruhadarab alatt egy sokkal használhatóbb eszköz, mint az öreg "hivatali" Makarov, egy Glock 17-es típusú hadipisztoly feküdt.
A vadászkést, a zubbonyt a pisztollyal és az autó elsősegélydobozát magához vette, és megindult Pripyat felé.
2. fejezet (prológus)
Vaszilij Tiglev az életéért rohant. Egy régi iparteleppel párhuzamosan haladt. Eszelősen lihegett, hátra sem nézve rántotta egyik lábát a másik után, és reménykedett abban, hogy a nyomában loholó falka nem éri utol, mielőtt eljutna a Pripyat folyóig.
Vállát üres AK-47-es verdeste, melynek tusával csapta agyon az egyik dögöt, miután a fegyver kiürült.
A zóna torz kutyái csak még jobban megőrültek társuk vérének szagától, és ádázabban rohantak felé.
Azóta rohan megállás, pihenő nélkül ő is.
Sötét árnyak kezdtek jobbra és balra felzárkózni mellette. "Bekerítenek a rohadékok" - gondolta.
"Csak egy esélyed van, és ezt most már meg kell játszanod. Lássuk, milyen kemény a hátsód!"
Vett egy lendületet, azzal belehuppant egy vasbeton csatornatorkollatba, amely emlékezete szerint nélkülözte fém fedlapját. Rémisztő sebességgel csúszott rézsútosan vagy húsz métert, aztán a folyó partján találta magát.
Csontja nem törött az esésben, egyelőre kézben tartja a helyzetet. Viszont nem hagyhatja, hogy a falka újra a nyomára akadjon, akár itt, akár a másik parton. Nem mászhat ki, lejjebb kell ereszkednie a folyóban.
Elkezdett evickélni folyásirányban.
Kicsit lejjebb, a folyóparttól távolabb, a sötétedő őszi délutánban már látszottak a Pripyati tízemeletes panelházak ormótlan körvonalai.
3. fejezet (prológus)
Ovchenko hadnagy egy romos, negyedik emeleti lakás padlóján ücsörgött, Pripyat főterének keleti oldalán.
Már igencsak eljött az ideje, hogy ellássa a sebeit az elsősegélydobozban található eszközökkel, az este ugyanis
elég ramatyul aludt, csípte összehorzsolt jobb oldalát a piszok, amit tegnapi kalandja során összeszedett.
Kivett egy "Betadine" feliratú üvegcsét, és a fél literes desztilláltvizes palackból feláldozott kábé deciliternyi vízzel leöblítette a horzsolást. Nem volt vészes, de elég nagy felületet kellett lekenni fertőtlenítővel, és hogy érjen is valamit az egész, betekerte magát vékonyan a dobozban talált steril kötszerrel.
Éjszaka nem kockáztathatta meg a tűzgyújtást, mostanra viszont már feljött a nap, és egészen világos lett. Kiszórta a rozoga parkettre a dobozkában talált két spirituszkockát, és megmelegítette rajta a tartóskonzervet, amit még ő maga rakott a dobozkába valamikor évekkel ezelőtt, arra az esetre, ha a dzsippben lelné az éjszaka.
Az éjjel csodával határos módon tovaszálltak a felhők, és a nap állása után az órája segítségével meg tudta határozni az irányt. Tudta, hogy Pripyat körülbelül a 480-as és a 339-es magassági pont metszésében fekszik, tehát ha leghamarabb ki akar jutni a zónából, egyenesen délnyugat felé kell indulnia. Még így is legalább 5 kilométer választja el a helyőrség alakulatainak az évszakban kijelölt járőrözési útvonalától, és újabb másfél
a zóna határán húzódó szögesdrót kerítéstől.
A hadnagy a konyhába sétált, meggyújtotta ebédje maradékát, és a kiürült elsősegélydobozt a csempézett padlón, és megvárta, amíg hamuvá omlanak, ezután visszatért a parkettázott szobába, elrakta a vizet, oldalfegyverét, vadászkését, a Betadine-oldatot és egy csomag steril kötszert, amivel később át kívánta kötözni sebeit. Ezt követően lesétált a lépcsőházban az alsó szintre,és kikémlelt.
Dél felé járt az idő -az óráján a nagymutató megállt, talán odaütötte valamihez-, és a katonai gyakorlat szerint szigorúan csak szürkület után lett volna szabad haladnia, de minél hamarabb el akart jutni a délnyugati harcállásponthoz. Még egyszer "belőtte" a helyes útirányt a nap, és az óra kismutatója segítségével, és döntött.
Mivel semmiféle mozgást nem észlelt, elindult a töredezett aszfaltúttal párhuzamosan, a meghatározott útirány felé.
4. fejezet (prológus)
Egy kisebb csoport közeledett Tiglev felé. Ő maga a műút melletti árokban feküdt, ahova még az este húzódott be.
Emlékezett rá, hogy a közelben egy autóroncs, egy öreg Niva található, melyet a sztalkerek előszeretettel használnak rejtekhelyként kevésbé értékes, de nehezen cipelhető cuccaik számára. Többek között ezért nem
próbált a városban menedékre lelni. Mindenképp át kell kutatnia a kocsit. Élelme nem volt, vize alig, a kalasnyikov pedig már rég nem volt igazán hadrafogható állapotban. Maradt ugyan még két-három teli tár a tártáskában, de a fegyver egyre gyakrabban adogatott rosszul, kis túlzással néha a fél tárat ki kellett szórni manuálisan, a zár rángatásával, hogy egyáltalán lövést adhasson le vele.
Esélye sem volt a közeledő raj ellen. Csak remélhette, hogy a legyezőalakban szétszóródott öt ember nem veszi észre. Mikor a fickók elhaladtak mellette, az egyik begázolt az árokba, és módszeresen kutatni kezdett valami után.
- A francba... -kiáltotta a világos terepszín egyenruhát viselő fazon ukránul, és ráfogta a fegyverét.
-Felállni! Ki az útra, a fegyvert eldobni!
Tiglev meg mert volna esküdni, hogy semmiféle zajt nem csapott, valószínű, hogy nem is önhibájából vették észre, talán csak ezúttal nem volt szerencséje, mint a kutyák lerázásakor.
-Ki a fene vagy? -kérdezte a terepszín ruhás.
-Vaszilij Tiglev, szerencsevadász, egyébként Ukrán állampolgár.-mondta Tiglev ráérősen.
-Úgy sejtem, nem lőnek le. Ha én volnék az, akit keresnek, már túl lennénk rajta, igaz?
-Csak ne okoskodj!-intette le a sztalker.
-Láttál errefelé egy sebesült katonát?
-Nem. Senki nem jött 10-12 órája ezen az úton, másképp felébredtem volna, és titeket elkerüllek. Nincs kajám, nincs mit innom, a fegyverem úgy szar ahogy van. Ha nem segítetek, halott ember vagyok.
-Nincs dolgunk veled. Nyugodj békében.
-Üzletet ajánlok. Add mellém egy embered, és elviszem egy rejtekhelyre.Ami élelmet találunk, magamhoz veszem, a többit ő elviheti egy kevés vízért cserébe. Még fegyvert sem kérek, ha van a cuccok között, a tietek lehet minden egyéb. Ti addig folytathatjátok a keresést, az embered pedig bevárhat titeket... mondjuk Pripyatban.
- Jól hangzik. Ravasz fickó vagy te, pontosan tudod, ha fegyvert kértél volna, lelőnélek. De amit mondasz, elfogadom. Jurij, vele maradsz! Ha nincs semmi értékes a rejtekhelyen, vagy ha becsapott, lelövöd.
- Da, értettem! -hangzott a válasz a zömök, Grozát markoló Jurij torkából.
- Rádión értesítesz, ha odaértetek, mi folytatjuk a vadászatot. El kell kapnunk a fickót, mielőtt kijut a zónából.
Az alakok, immár csak négyen, eltávolodtak, Jurij pedig maga elé parancsolta.
-Vezess! -röffent rá.
-Nincs messze.-hangzott a szűkszavú válasz.
5. Fejezet (prológus)
A hadnagy bosszúsan nézett az égre.
-Megint beborult! -füstölgött magában.
A várost már elhagyta, és csak remélhette, hogy az irány, amit tart, legalább nagyjából jó.
Bulya réten haladt, amit óriási pocsolyák tűzdeltek. Úgy nézett ki, percek kérdése, és megint esni fog.
Épp emelte a lábát, hogy átlépjen egy nagyobb vízfoltot, amikor golyó fütyült el mellette.
Azonnal hasravágódott, bele az előtte levő sártengerbe. A feje fölött újabb golyó zúgott el, aztán egy rövid sorozat. A másodperc töredéke alatt sártól csöpögve, de harcra készen megjelent kezében Glock 17-ese. Helyzete nem volt fényes, a fű éppcsak elrejtette támadói szeme elől, de az erdő vonala jó hatvan méterre volt, és tudta, minden másodpercre szüksége lesz, hogy elérje azok előtt.
A természet ezegyszer mégis a pártját fogta, az erdő felé haladva ugyanis a fű ritkult, de megjelent az aljnövényzet. Miután vagy 20 métert kúszott az erdőt elérve a sűrűbe, felpattant, és teljes erejéből futni kezdett.
Nem lőttek rá. Nem látják, ideálisabb esetben nem is hallják. Próbált korrigálni az erdőben, megpróbálta továbbra is a délnyugati irányt tartani, bár igazából bizonytalan volt abban, merre is van délnyugat. Mérsékelte sebességét, már csak kocogott, megpróbált nem sok nyomot hagyni.
Fogalma sem volt, ki lőhetett rá; járőrt nem vezényelnek ilyen mélyen a zónába, pláne gyalogosan, BTR-t, vagy más csapatszállítót nem látott, azt pedig kizártnak tartotta, hogy eltűnése miatt rendeltek volna ide bárkit is már másnap. Arra gondolt, a sztalkerek frakciókba rendeződése valóban nem csak szóbeszéd, és őt magát egy ellenséges csoport tagjának nézte valamely frakció járőre.
Nem is tévedhetett volna nagyobbat, bár ezt akkor még nem jelezte semmi.
Az erdő egy másik végéhez ért, várt öt percet, majd mikor az idő elteltével sem hallott semmit, kilépett egy, az előzőhöz hasonló mezőre. Alig pár méterrel odébb földutat vett észre, benne lábnyomokkal. Legalább négy-öt ember friss nyoma volt, különféle katonai bakancsok, nem a szabvány ukrán, ami az ő lábán is van.
Az egyik nagyobb pocsolyában hosszasan szemrevételezte magát, mielőtt rátért volna a földútra...
6. Fejezet
A terepjáró vöröslött a rozsdától, az üléseken már rég elrothadt a kárpitozás, de a motorház és a csomagtartó
Tiglev reményei szerint különböző értékeket kellett rejtsen. Jurij mögötte állt, fegyverét még mindig rá fogva szólította fel a rozsdamarta Niva felnyitására.
A csomagtér üres volt, és a motor helyén is csak némi gaz sárgállott, de az egyik ajtókeretbe gyömöszölve egy málhazsákot pillantott meg. Kiemelte.
-Rakd ki a cuccokat a kocsi tetejére! -hangzott az utasítás.
A zsák tartalma kiábrándító volt: semmi kifejezetten nagy értékkel bíró tárgy. Konzervdobozok voltak benne főként, és jónéhány csomagolópapír, a feliratuk szerint katonai ételpakkok lehettek valaha. A konzervek között akadt teli is. Jurij megszemlélte a kipakolt tárgyakat, tapogatta egy darabig a zsákot, hátha maradt benne valami, amit a srác nem rakott ki, aztán minden előjel nélkül nyakszirten csapta Tiglevet a Grozával.
7. Fejezet
Ovchenko rendíthetetlenül haladt a helyesnek vélt irányban. Az időjárás időközben tovább romlott, elkezdett szemerkélni az eső. Félig elromlott órájára pillantott, a kismutató a hármas előtt állt valamivel, az elromlott nagy kókadtan lógott arrafelé, amerre az óra épp lejtett.
Körülbelül egy kilométert tehetett meg, mióta rálőttek, amikor egy rozsdás dzsippet pillantott meg egy apró tisztás közepén. Mellette egy sötét tónusú egyenruhába öltözött fickót látott, és valamit a földön elterülve, amiről nem tudta megállapítani a kusza fű miatt, mi is pontosan. Sikerült óvatosan közelebb lopakodnia, a nedves avar nem recsegett a lába alatt. A sötétruhás egy kis akksis tábori adó-vevőt fett ki hátizsákjából, játszott egy ideig a frekvenciaszabályozóval, aztán elkezdett beszélni.
- Kalapács, itt Jurij. Kalapács, hallasz? Vétel....
- Jurij, itt a Kalapács, hallunk. Mi történt?
- A srác tévedett.... nincs itt semmi értékes, csak néhány konzervdoboz meg egy vacak serpenyő.....
- Rendben, gyere utánunk Lipanszkba, a katona meglógott....
Ami ezután következett, Ovchenko számára csak érthetetlen statikus zörej volt. Aztán újra kitisztult a vétel.
- Belebotlottatok? -kérdezte a Jurijnak nevezett sötét egyenruhás meglepődve.
- Rá is lőttünk - hangzott a válasz.
- Rendben, majd helyben elmondod. A fószerral mit csináljak?
- Öld meg. A Lipanszki földúton valaki eléd megy a terepjáróval. Te csak indulj el felénk, amint kinyírtad. Vége.
-Értettem, vége.
Jurij visszaakasztotta a málhájára a készüléket, felemelte a gépkarabélyát, és csövét a földön elterülő valaki felé fordította.
-Sajnálom.
Dörrenés. Jurij holtan esik össze. A kezéből esés közben kifordul a karabély, ahogy a földnek ütődik, az is elsül.
Ovchenko kilépett a rétre, kezében a füstölő csövű Glockkal, és megállt a hulla mellett.
Épp az atlaszcsigojályát lőtte át, azonnal meghalhatott.
A földön fekvő fickó a húszas éveinek vége felé járhatott, száznyolvankét-három centi volt, valamivel magasabb, mint ő maga, de kevésbé zömök. Vörösesbarna haja pár centivel hosszabb volt a hadnagyénál, de még így sem érte el a tízet. Kigombolta mellén a zubbonyt, hogy lássa, van-e lőtt seb a mellkasán, akár bekötözött, akár ellátatlan. Nem volt, így csak találgathatott, hogy miért fekszik a földön halottként. Felhúzta szemhélyát.
Érdekes, berillzöld szeme volt, ami a szürkülő délutánban szinte világított, mint valami nagymacskáé.
A pupillái reagáltak a hirtelen jött fényre, tehát legrosszabb esetben is csak öntudatlan volt, nem lélegzett be ideggázt, vagy hasonló mérget.
Hasára fordította, és azonnal észrevette azt a csinos kis púpot, ami a tarkójára nőtt, mikor Jurij lecsapta.
Újból hátára hengergette, és elgondolkodott... vajon miért akarták megölni? Rosszkor lehetett rossz helyen, mint én? Mi készül itt? Mi változott meg annyira a zónában, hogy önkéntes halálosztagok járőröznek, és lelőnek minden útjukba kerülőt?
8. Fejezet
Ovchenko megnedvesítette zubbonya ujját a vizesflaskából, és egy határozott mozdulattal Tiglev tarkójához
nyomta. Az másodperceken belül, reszelős torokhangon felmordult, és kinyitotta a szemét.
-Magadnál vagy?-tudakolta a hadnagy.
-Mi történt?
-Ez az úr itt mellettem valószínüleg leütött. Mikor már a földön feküdtél, le akart lőni. Én akkor értem ide, amikor
a fegyverét rádemelte. Lelőttem. -a hadnagy szokott lakonikussággal írta le a történteket.
- Ezek szerint neked köszönhetem, hogy még nem vagyok ama "szebb világban". Ki vagy te?
- Hadnagy. Nevem Pjotr Ovchenko, és egy másik hadnagytársammal én felelek a zónabeli szolgálatra kivezényelt dandár lövészegységeinek az itteni körülményekhez igazított kiképzéséért.
Tiglev lassan felült.
-Én Vaszilij Tiglev vagyok, s hogy mi dolgom a zónában, inkább ne is kérdezd. Ezek a fickók.... a nyomunkban vannak?
- Nem, egyelőre nem hiszem, hogy tudják, merre vagyunk.
- Ebben az esetben, ha megbocsátod nekem, megpakolom a hasam... nem volt étel a fogaim közt majd' két napja.- és a nyomatékosítás kedvéért össze is koccantotta őket.
- Van ennivaló? Itt, nálad?-kérdezte a hadnagy meglepődve.
- Nem tudtad? Én még elájulni is csak szerencsésen tudok, úgy, hogy ha fölkelek, rögvest egy hidegtál vár rám.
- Csak tudnám, mitől van olyan fene nagy önbizalma valakinek, akit alig öt perce csaknem kilyuggattak...-morogta Ovchenko.
-Burokban születtem.
Ekkora szemtelenséget a hadnagy végképp nem tudott hova tenni. Tiglev levette az első keze ügyébe eső konzervet a rozsdás autóról, és megkopogtatta a tetejét.
- A fenébe, úgy néz ki, otthon hagytam a konzervnyitómat-viccelődött.
- Add ide, van késem- szólt neki Ovchenko- Egyet hozz nekem is.
Ezután egy rövid ideig némán ettek. A kis tisztáson időközben barátságtalanul szürkült tovább a délután.
Miután elköltötték vacsorájukat, Ovchenko magához vette a hulla Grozáját, és megvizsgálta a fegyvert.
Ez a darab át volt alakítva 7.62-es kaliberre, és a gránátvető toldatot, amivel a típust árulni szokták a zónában, lecserélték egy átlagos mellső markolatra. Megvizsgálta a halott ember mellényét is, a hasznosnak ítélt dolgokat - egy, a karabélyhoz való üres tölténytárat, körülbelül tucatnyi 7.62-es lőszert és az egyik zseb alján talált két csokoládészeletet- elrakta saját zubbonya zsebeibe, és lefogta a már egészen merev szemhélyait.
- Hogyan szoktatjátok rá a zónabeli dolgokra az ide vezényelt katonákat? -hallotta a háta mögül Tiglev hangját.
- Zömében gerillaharcra oktatjuk őket.- válaszolta - Megtanítjuk, hogyan kell percenként pozíciót váltani, lőni,
elfutni, aztán lőni újra.... elmagyarázzuk nekik, hogy sokszor jobb, ha nem az egyenes utat választják. Alkalmasint jobb megkerülni a dolgokat, mint egyenesen áthaladni rajtuk. Az egyes anomáliák hatását szintén elmondjuk nekik.
- Visszamész? A helyőrségre gondoltam, a déli van legközelebb.
- Igen, ki kell jutnom.
- Tudod, hogy néhányan a nyomodban vannak? Egy csapat sztalker, a vezetőjük valami... nem jut eszembe a neve. Még mindig fáj a fejem.
- Kalapács? -kérdezte Ovchenko kíváncsian.
-Igen, ez az. Honnan tudod?
- Ez a Jurij nevű említette a rádióban.
- Szóval vigyázz magadra a határ felé.
- Velem jössz.
Tiglev kimeresztette a szemét.
- Miért tenném?
- Két igen nyomós okod van rá. Egy: megmentettelek.Tartozol nekem, törlesztesz. Kettő: ha elkísérsz, megkapod a pisztolyom.
Azzal átnyújtotta a jó öreg, az utóbbi másfél órában kissé csapzottá vált Glockot Tiglevnek.
Az enyhe meglepetéssel a hangjában kérdezte:
- Miért bízol bennem?
- Nem így fogalmaznék. Inkább szükségem van egy extra fegyverforgatóra. -a következő mondatot lassan, tagoltan, nagyon érthetően mondta:
-Ha megpróbálsz megölni, és nem sikerül, lelőlek, mint a kutyát. Induljunk.
9. Fejezet
"Nem állunk valami fényesen" -gondolta Tiglev, amint meglátták a Lipanszki földút felől közelítő fényszórók fel-felvillanó fénykévéit.
Tudta, hogy a hadnagy fegyverében tele a tár, s azonkívül is van még néhány lőszere, de ő a Glockkal nem
sok vizet zavarhatott, ha tűzharcra kerül sor, fegyverének hordtávja nulla a karabélyokéhoz képest.
A terepjáró megállt egy hatalmas fenyő alatt, és kiszállt belőle valaki. Egyedül. Nem látszott, hogy más ül-e a járműben, és józan ész szerint nem is küldhettek több embert Jurijért. Öten voltak, és a zónában -Tiglev jól tudta- van egy íratlan szabály: ha csapattal vagy, és szét kell válni, legalább háromfős rajokra kell bomlani, hogy táborozás esetén hatékonyan védhessetek egy pozíciót. Eszerint az Ovchenko-t kereső parancsnok nem kockáztathatta meg, hogy többet küldjön.
Ovchenko mellette hasalt az útmenti talajnövényzetben. Neki egészen más járt a fejében. Még nem volt igazán elég sötét ahhoz, hogy hátulról meglephessék a fegyverest, de attól méginkább tartott, hogy ha nem bukkan fel Jurij, a fickó beül a terepjáróba, és egyszerűen elhajt. Márpedig, ha ki akar jutni még a mai nap folyamán, meg kell szereznie a járművet.
Feltámasztotta alkarján a Grozát, állított kicsit az irányzékon, és célba vette a pasast, aki időközben a terepjárónak támaszkodva rágyújtott.
Majdnem meghúzta már a ravaszt, mikor Tiglev megbökte a vállát.
- Felesleges zajt csapnod.Ha el is találod, ahogy lebukik a dzsipp mögé, takarásban lesz, és még mindig ki tudja adni a helyzetünket a haverjainak rádión. Lipanszk közel van; autóval percek alatt ideérnek.
- Talán fejbe tudnám lőni.
- Fenét. A táv még szemre is majdnem 150 méter. Ilyen távolságból nyílt irányzékkal egy az öthöz annak az esélye, hogy eltalálod a fejét.
-Jó, akkor mit tegyünk szerinted? -kérdezte összeráncolt szemöldökkel Ovchenko.
- Add ide a vadászkést.
Fura fény villant Tiglev szemében. Most, a szürkületben méginkább úgy látszott, mintha halványzölden fluoreszkálna.
Ovchenko nem tartotta magát valami ijedezős embernek, de ettől a tekintettől, és a félmosolytól, amit a sztalker szája szegletében vélt felfedezni, egy röpke másodpercre végigfutott a hideg a hátán. Előhúzta vadászkését.
-Itt van. Aztán óvatosan!
Tiglev rákacsintott, és visszahúzódott az erdőbe. Iszonyat halkan mozgott, ezt Ovchenkonak el kellett ismernie.
Bár már nem esett, az avar még mindig nedves volt, és ez könnyítette a lopakodást. Néhány perc múlva sötét sziluettet látott mozogni a dzsippet támasztó, épp a második szálra gyújtó ember mögött. Úgy mozgott, hosszú, elnyújtott, kényelmes léptekkel, enyhén meggörnyedt felsőtesttel, akár a prédáját becserkésző ragadozó. Ovchenko látta, ahogy a két árnyalak összekapcsolódik egy percre, aztán már csak az egyik maradt állva.
Felkelt őrhelyéről, és elindult a dzsipp felé.
10. Fejezet
Mikor odaért, Tiglev már javában törölgette a kését a dzsippes fickó terepszín zubbonyába.
- Te megvesztél- hangzott a diagnózis Ovchenko szájából. - Simán elintézhetted volna pisztollyal.
- Látszik a hadnagy úron, hogy csak gyakorlatokon találkozott a zónával- mondta gunyorosan Tiglev.
- Itt, ha az ember zajt csap, egy tucatnyi veszélynek teszi ki magát. A mutánsok javarészének igen jó a hallása, de ha ők el is kerülnek, mások is mászkálhatnak az erdőben.
Ovchenko megvizsgálta a hullát. Jellegzetes bemeneti szúrásnyom volt a bal oldalán.
-Kommandós szúrás. Májon keresztül, rézsútosan fel a szívig. Hol tanultad ezt?
Tiglev titokzatosan mosolygott.
- Nem vagyok büszke rá, de eltöltöttem néhány évet Oroszországban az OMON-nál.
A hadnagy elgondolkodott ezen.
- Jobb harcászati kiképzést kaptál, mint én magam. Milyen rangban szereltél le?
Tiglev a távolba révedt.
- Elküldtek. Új törvény jött, mely szerint kettős állampolgársággal rendelkező többé nem szolgálhatott a szervben.
Mint már mondtam, ukránnak születtem. Mennem kellett.
A tekintetét hirtelen a hadnagyra vetette, mintha visszatért volna a jelenbe.
-Kérdésedre válaszolva: zászlósként szereltek le. Azóta voltam autótolvaj, csavargó, dolgoztam egy rövid ideig vasútnál, ahol tehervagonokat rakodtunk, majd egy küzdősportokat oktató iskolában, ahol az oktatót tanítottam meg a kommandósok önvédelmi módszereire.-rávigyorgott Ovchenko-ra. - Becsületemre legyen mondva: az oroszok által ajánlott munkanélküli segélyezést sose vettem fel. Aztán annak is vége lett, hazajöttem, és egy volt alakulati társammal úgy döntöttünk, szerencsét próbálunk. Így kerültem a zónába. Kisebb megszakításokkal két éve vagyok már itt.
Hirtelen elhallgatott, körülnézett, és mutatóujját az ajkai elé tette. Az időközben elsötétedett erdőből földöntúli neszek hallatszottak.
- Jobb lesz, ha indulunk.- mondta halkan Ovchenko. -Én vezetek.
Beszálltak a kis ukrán terepjáróba, és a hadnagy megindult Pripyat felé.
11. Fejezet
Szótlanul,a fényszórók használata nélkül haladtak a város melletti műúton.
Ovchenko időnként kimeresztett szemekkel korrigált. A hold kibújt a felhők mögül, így éppen annyi fény volt, hogy
világítás nélkül is biztonsággal haladhassanak. A városból több alkalommal is fényt látott kiszűrődni -valószínűleg a sztalkerek rakta tábortüzek világítottak-, de a legközelebbi bérháztól is bő negyed kilométerre feküdt a töredezett úttest, amelyen haladtak,nem tartott attól, hogy megtámadják őket.
Jobban félt a gravitációs anomáliáktól, de kockáztatnia kellett, hogy időben kijusson. Bízott abban, hogy nem futnak bele a szörnyűséges "zúzóba", melyről az a mendemonda járta, hogy a hadsereg BTR-80 típusú páncélos csapatszállítóit olyan könnyedén összeroppantja, mint egy üdítősdobozt. A "dobbantóra" alig mert gondolni. Az nemhogy összepréseli, de a levegőbe veti, és ízekre szaggatja őket.Fura dolgok ezek a gravitációs anomáliák, akad belőle olyan apró, hogy észre sem vesszük, amíg át nem sétálunk rajta, és akkor is csak megborzolja a hajunk, de a nagyobbak kébesek tíz méter mély árkokat nyomni a földbe.
Karórája végleg megadta magát, a kismutató a hetesen állt meg, de józan ész szerint már legalább kilenc óra volt. Miután letértek a műútról, különböző földutakon még haladtak vagy húsz percet, aztán észrevették a zónát a külvilágtól elválasztó kordont, és az éjszakai járőrt. Innentől nem mehettek a dzsippel, mert ha azzal veszik észre őket, a járőröző katonák azonnal tüzet nyitnak. Lehajtott a földútról. Megállt az útmenti fenyvesben és leállította a motort.
Ovchenko már látta a távolból a helyőrség épületét, mellette a két rögzített könnyűgéppuskának helyt adó, tizenöt méter magas, acélgerendákból épült toronnyal.
-Vaszilij! -szólította meg Tiglevet.
- Én most odasétálok az ügyeletes poszthoz, és jelentem neki, hogy megkerültem. Itt a Groza, kérem a pisztolyom.
Tiglev a vállára akasztotta a gépkarabélyt, majd elővette a pisztolyt, és a hadnagyra nézett.
- Nem tarthatom meg? Emlékeztetne arra, hogyan mentetted meg az életem. - ezt valami elképesztő behízelgéssel mondta, nyilvánvaló volt Ovchenko számára, hogy egy percig sem gondolja komolyan. De akár nála is hagyhatta volna pisztolyát jutalomképpen, hiszen mégiscsak segítette eljutni a kordonig.
- Rendben. De nem tévesztettél meg. Ha egyszer te is kijutsz innen, add le egy laktanyán, és visszakerül hozzám.
Már régóta megvan, egészen megszoktam.
-Így lesz.-fogadkozott Tiglev. -Most pedig.... azt hiszem, elválnak útjaink. Viszlát.
-Viszlát. Ha még lesz olyan..... -azzal Ovchenko megindult az épület felé.
-Hé... -szólt utána Vaszilij. - kösz, hogy lelőtted a Grozás fickót.
-Nincs mit. - mondta a hadnagy egy félfordulattal visszatekintve.
Tiglev már nem állt a terepjáró mellett. Felszívódott a sötétben.
Ovchenko elmosolyodott. Tudta már, mire emlékezteti őt Tiglev. Leopárd, hiúz, vagy valami hasonló, ügyes ragadozó.
12. Fejezet
Ahogy megközelítette a reflektorok fényköreit, baljós előérzet fogta el. A toronyban posztoló katonák már a poszthoz vezető ösvény elején észrevették, AK-74-eseikkel, és a két állványon nyugvó PKM-mel felé fordultak.
Felszólították, hogy lépjen a reflektorok fénykörébe, és azonosítsa magát.
A világítótestek az épülettől 40 méterre húzott egy méter magas homokzsák falon túlra világítottak, a hadnagy tehát a zsákok előtt állt meg valamivel. Hunyorítva a toronyra tekintett, és azonosította magát:
-Ovchenko hadnagy, tizenkettedik lövészdandár vezénylőtisztje. Balesetet szenvedtem a Pripyati út mellett a
szolgálati terepjáróval. Ismeretlen számú fegyveres aláaknázta az utat.....
A helyőrségparancsnok -Ovchenko látta a piros barettsapkán az őrmesteri jelzést- a szavába vágott:
-Ovchenko hadnagy? Maga az?
Ovchenko kicsit elmosolyodott.
-Csak nem küldtek már valakit utánam?
- De bizony, hogy küldtünk. -harsogta a barrettsapkás őrmester erőszakosan. Majdhogynem kiköpött a hadnagy elé.
-Lelőni!-kiáltotta hirtelen.
Azonnal újra rászegeződtek a karabélyok, a két könnyűgéppuska pedig már el is kezdett darálni.
Ovchenko szerencséjére a géppuskások csípőből tüzeltek, így az első géppuskalövedékek kivétel nélkül a homokzsákokba csapódtak.
A hadnagy nem tétovázott, hasra vágta magát, aznap másodszor lett csurom sár.
Végigkúszott a homokzsákok mögött, kikerült a géppuskák tűzköréből, de a reflektorokkal az egész homokzsákfalat pásztázták, meglépni nem tudott. Hallotta, ahogy rohambakancsok dübörögnek a helyőrség épületében, de ami ennél is rosszabb volt: tudta, hogy nem védekezhet. A fegyverei a sztalkernál maradtak.
Ekkor hirtelen meghallotta saját pisztolya bömbölését, és nem akart hinni a szemének. Az autóút melletti töltésen pisztolya torkolattüzében Tiglevet látta.
13. Fejezet.
Tiglev a távolodó hadnagyra bámult, csöndesen tűnődve. "Utána kéne menni. Engem is kiengednének, ha elmondaná, hogy segítettem neki. Mégiscsak könnyebb így kijutni a zónából, mint kockáztatni azt, hogy a végeláthatatlan betonkordon ismert, sztalkerek által használt átkelőhelyeinek valamelyikén belefutok egy őrjáratba."
De mi végre menne el innen, mikor úgyis visszatérne? Kint összeszedné magát kicsit, és aztán megint itt kötne ki.
"Az igazság az, öregem, -emlékeztette magát- hogy nem tudsz már meglenni az akció nélkül."
Végülis döntött. Néhány tíz méterről követte a hadnagyot. Egész az autóútig ment vele, ami az ellenőrzőponton keresztül vezetett. Ott lehúzódott a töltés mellé, és várta, mi fog történni.
Alig néhány mondatot mondott a hadnagy, mikor az egyik posztos katona tisztán hallhatóan ezt kiáltotta:Lelőni!
Tiglev meglepődve kapta elő a keze ügyében lévő Glockot, és célba vette a tornyot.
Még látta, ahogy Ovchenko hasra veti magát, aztán nyugodt célzás után kilőtte először az egyik, majd a második domború reflektorbúrát.
Ovchenko észrevehette, mert megindult felé.
-A kocsiba! Rohanj, és indítsd a terepjárót!!!
Talpra ugrott, de nem követte azonnal az utasítást. A fickónál, akit korábban leszúrt, talált néhány kézigránátot; az egyiket elrakta. Most egy régi trükköt rántott elő emlékezetéből.
Előkapta a gránátot, kitépte belőle a biztosítógyűrűt, és felkapott a földről egy szép hosszú, néhány centi vastag fadarabot -mindezt rohanás közben-. Leguggolt egy pillanatra, lefektette a gránátot, a kioldó karra ráhelyezte hosszában a fadarabot, kiáltott Ovchenkónak, hogy ugorja át, és rohant....
14. Fejezet
Ovchenko szaladt a terepjáró felé. Rengeteg golyó fütyült el mellette, és ő próbált az útmenti fák közt fedezéket találva, szlalomban közelíteni a terepjáróhoz. A szeme sarkából látta, amint Tiglev egy gallyat fektet kicsit előrébb a földútra keresztben, majd mire odaért, már ő is felállt, intett neki, hogy ne taposson rá, és behúzódott az erdőbe, a terepjáró irányába.
Mikor beért az erdőbe, hátrapillantott. A katonák már túljutottak a homokzsákokon, és folyamatosan tüzelve rohantak felé. A leggyorsabban rohanó baka már el is érte a "preparált" ágat, ami az úton feküdt. Elsodorta a lábával.
Három hosszú másodpercig nem történt semmi, ezalatt Ovchenko megtette az út felét a dzsippig.
Épp megint visszatekintett, mikor fültépő robbanás rázta meg az éjszakát. Egy égő holttest szabályosan felcsavarodott a szemben lévő fára.
Öt másodperc múlva már az anyósülésen volt Tiglev mellett, aki azonnal beletaposott a gázpedálba.
A terepjáró kilőtt.
- Na, ez lelassítja őket. De üldözni fognak.
Ovchenko még mindig kapkodta kissé a levegőt.
- Kösz... haver.....
- Apropó, törlesztettem -mondta Tiglev egészen szelíden.
- Igen.
Ovchenko összeszedte magát.
-Most hova?
Tiglev elgondolkodott...
-Van egy szervezet, ami ugyan látszólag a hadsereg befolyása -mi több, védelme- alatt áll, mégis sokkal inkább kötődik a sztalkerekhez, mint a sereghez. Az Állami Kutatóintézet kutatóinak van a közelben egy mobil bázisa.
Valami újfajta anomáliát tanulmányoznak, mely állítólag a magyarázata lehet az összes többinek....csak szóbeszéd. -tette gyorsan hozzá, mikor Ovchenko felvont szemöldökeit meglátta a visszapillantóban.
-Oda megyünk. Ebben a tempóban háromnegyed óra alatt ott vagyunk. Reménykedjünk, hogy még legalább húsz percig nem követnek minket.
15. Fejezet
Iszonyú tempóban haladtak az országúton. Tiglev nem mert százhúsznál gyorsabban hajtani, félt attól, hogy a rossz minőségű útburkolaton kipördülnek. Ezt nem kockáztathatta. Ha nekicsapódnak egy nagyobb fatörzsnek,
valószínű mindketten szörnyethalnak. Az külön idegesítette, hogy a hold a felhők mögé bújt, és ettől olyan sötét lett, hogy kénytelen volt felkapcsolni a lámpáit. A legalacsonyabb fokozatra állította őket, de a sötétben így is hamar kiszúrhatták a járművet.
- Gondolom, elképzelésed sincs, miért lőttek rád a saját katonáid -mondta gondterhelt arccal.
- Sejtésem van, addig azonban nem mondom el, amíg meg nem bizonyosodom róla....-Ovchenko hátrasandított, de a sötétségen kívül mást nem látott.
- A legfontosabb, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Miután ez megvolt, el fogjuk lopni a mai napiparancsot
az egyik helyőrségtől, amiből megtudom, ki adta az utasítást a likvidálásomra. A parancsokat hónapokra visszamenőleg őrzi az őrmester egy kisebb páncélszekrényben, és mivel a helyőrségi épületek szabványosak, pontosan tudom, merre van ez a széf.
-Tehát napokon belül vissza szándékozol térni erre az őrposztra?
- Muszáj. Velem kell hogy tarts, szükségem van a segítségedre. - Ovchenko megnyerően rávigyorgott.
- Majd még eldöntöm.
- Úgy gondolom, valami nagy dologba tenyereltünk bele, tehát ha sikerül felgöngyölíteni, nem kizárt, hogy komoly jutalmat kapunk.-mondta a hadnagy komolyan.
Bár őt támadták meg, rá utaznak, és Tiglev csak véletlenül került a "levesbe", szándékosan többes számot használt, hogy megnyerje magának.
Lassan elérték a Vörös erdő végét, ahonnan a láp kezdődött. Innen már nem mehettek tovább kocsival,
gyalogosan kell megtenniük az út hátralévő részét, míg meg nem lelik a kutatóbázist.
A dzsippet elrejtették a fák között. Ovchenko úgy-ahogy letakarta a földön heverő nagyobb fenyőgallyakkal, és megpróbálta emlékezetébe vésni, hogy hol rejtették el, ha majd újra szükségük lesz rá. Leellenőrizte még a csomagtartót, amiben talált néhány használható dolgot -az autó utasterében korábbi gazdája abszolút nem tárolt semmit-, leginkább élelmet és vizet, de akadt álcaháló, három-négy terepzöld hálózsák, sőt, még egy sátor is, ami (csomagolása szerint) autók oldalára volt kifeszíthető, és így adott vagy két négyzetméter fedett fekvőhelyet.
- Tanácsos volna megvárni a reggelt, és akkor elindulni.- mondta Tiglev.
- Én is így gondolom. A csomagtartóban egy komplett kempingfelszerelés van- avatta be mosolyogva Tiglevet, aki eddig az autónak támaszkodva kémlelte az éjszakát.
- Azt hiszem, ha követtek is, már rég elvesztették a nyomunkat. Valószínűleg akkor hagyták abba a keresést, amikor rájöttek, hogy letértünk a földútról, és hogy a Pripyat körüli aszfaltutak bármelyikén elindulhattunk. Ha szerencsénk van, és nem kelt fel valami kóbor mutáns, alhatunk vagy hat órát reggelig.
- A Glockodat visszaadom, legyen a kezed ügyében az éjjel. - Tiglev átnyújtotta a pisztolyt, aztán elkezdte felhúzni a sátrat a dzsipp jobb oldalánál.
- Ismerem ezt a fajta menedéket, valaha mi is használtunk ilyet, mikor még két "üzlettársammal" autón jártuk a zónát relikviák után. - motyogta álmosan.
Ovchenko irigyelte, hogy ennyire könnyedén el tud feledkezni az életveszélyről, amiben szűk egy órája voltak.
Kiadatta a pisztollyal a tárat, és megszámolta a benne lévő lőszert. A tizenhét darabot befogadó tárból tizenegy hiányzott. Elhúzta a száját. Hat nyamvadt golyó. Plusz az, ami a fegyverben van. De a semminél ez is több volt, és a hadseregben megtanították, hogy a kevésből is a legjobbat hozza ki. Visszacsúsztatta a tárat a helyére, és kiemelt magának egy megfelelő méretűnek tűnő hálózsákot.
Mire megkerülte az autót a kezében lévő holmival, Tiglev épp végzett a sátorral.
Kérdő tekintettel a hadnagy kezében lévő hálózsákra sandított.
- A csomagtartóban vannak még. -világosította fel Ovchenko.
Azon az éjjelen már nem zavarta pihenésüket a zóna.
16. Fejezet
A Nemzetközi Kutatóintézet mobil kutatóállomása felülről leginkább egy hatalmas négylevelű lóherére hasonlított.
A központi egységéhez négy vastagabb, téglalap alapú, néhány négyzetméteres "konténer" kapcsolódott X alakban, plusz egy vékonyabb, 2x3 méter alapterületű zsilip, melyben a kutatók narancsszín, vagy a fegyveres kisegítő személyzet sötétzöld vegyvédelmi felszereléséről a külvilággal való érintkezés közben összeszedett szennyeződéseket lemosó/semlegesítő gép kapott helyet. Ez volt a lóhere szára, a négy lakókonténer a levelei, maga a kutatóhelyiség pedig a közepe.
A csoda az volt, hogy ezt az egészet egy Sikorsky S-64-es helikopter telepíthette a levegőből, mégpedig bárhová
a zónában, ahol volt egy megfelelően sík, 25x25 méteres földterület.
A bázison jelenleg csak sárgaruhás tartózkodott, négy ember, kivétel nélkül kutatók, akiket fegyveres önvédelemre is kiképeztek.
Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy egy kéthetes gyorstalpaló során ellőttek fejenként vagy száz patront, és megtanulták, mi a teendő, ha elakad a fegyverük, de harcértékük egy hivatásos katonához képest természetesen igen alacsony volt.
A bázis védelme kielégítő volt, az épületet acélgerendákkal erősített, embermagas szögesdrótkerítéssel vették körül, erre az északi oldalon vágtak egy kétszárnyú kaput, épp akkorát, hogy egy teherautó kényelmesen betolathasson. Az épületen belül, az egyik "konténerben" vagy tucat 5.56-os kaliberű L85-ös puska sorakozott egy fegyverállványon, mellette egy fadobozban Walther P22-es pisztolyok. Azokból volt vagy harminc. Az L85-ösökön optikai irányzék csillogott, tusájuk bal oldalán fehér betűkkel NATO-felirat állt.
Reggel és este hat órakor egy, a négy közül épp soron lévő kutató felmászott a központ tetejére, és körbekémlelte a tájat. Megszemlélte a bázist észak és kelet felől határoló erdőt, a nyugaton az állomásról kiinduló és a messzeségbe vesző utat, és a délre elterülő mocsarat, mely, ha sötétben nézte, időnként fel-felvillant a metán és más gázok reakcióit kísérő fényjelenségek miatt.
Azon a reggelen, amikor Ovchenko és Tiglev megérkeztek, az egyik tudós a láp környékét járta be mintavételezés céljából. Sötét, narancssárga ruháján csillogott a reggeli napfény. Oldalán az elmaradhatatlan L85-ös karabély, kezében, egy élénksárga ütésálló táskában kutatófelszerelése. Állomásától mintegy másfél kilométerre lehetett. Épp nekilátott kivenni a táskából a Petri-csészéket, hogy a mobil Bunsenégő felett melegített mocsárléből a vizet elpárologtatva használható szárazmintát nyerjen, amikor szeme sarkából mozgást vett észre a túlburjánzott sásban. Azonnal a földre helyezte sárga csomagját, vállához emelte karabélyát és tüzelőállásba térdelt.
Ideges volt,mert egy csupán húsz méter sugarú tisztáson térdepelt, az ennél távolabb lévő dolgokat nem láthatta a sűrű lápi növényzettől.Hirtelen egy barna foltott látott megvillanni a sás levelei közt. Most már tudta, hogy egy mutálódott vaddisznó van előtte.Ilyen számtalan akadt a mocsár és az erdő határán, tulajdonképpen az erdőben lévő mutánsok zöme lejárt a láphoz táplálékot szerezni.
Amikor a mutáns-disznó észrevette, megindult feléje. Kissé remegett a kezében a fegyver, de sikerült kibiztosítania és meghúznia a ravaszt. Nem történt semmi. A disznó közelebb jött, és ő azonnal hátrarántotta a závárt kézzel, hogy új lőszert juttasson a csőbe. A závárzatot sikerült hátrahúznia, de előrefelé nem mozdult.
Gyors pillantás a hüvelykidobó nyílásra. A keresztbefordult sárgaréz töltényen gúnyosan csillogott a napfény.
A disznó már majdnem elérte, és ő védekezőn keresztbe fordította mellkasa előtt a négykilós acélt, amikor közvetlenül a háta mögül lövést hallott. Hátra dobta magát, és a földön fekve körbenézett.
A mutáns átlőtt fejjel hengeredett oldalra, az erdőből pedig két fegyveres férfi lépett ki.
Odasétáltak hozzá, és üdvözölték.
17. Fejezet
Ovchenko a kezét nyújtotta a földön fekvő idegennek. Az belekapaszkodott, talpra állt és leporolta narancsszín vegyvédelmi ruháját.
-Köszönöm. Ha bármit tehetek az urakért...
- Az állomásukra szeretnénk jutni.-mondta barátságosan Tiglev.
A sztalkerek és a zónát kutató tudósok emberemlékezet óta jó kapcsolatot ápoltak, hiszen míg ők a tudósokat rengeteg felbecsülhetetlen tudományos értékű mintával látták el, azok jó áron biztosítottak nekik felszerelést és a zónában való életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen eszközöket az államtól kapott készletükből.
- Jöjjenek velem, elkísérem magukat. Frász egye a mintavételezést meg ott, ahol van, majdnem elpatkoltam.
Ezek a régi vackok -emelte meg jobb kezében tartott L85-ösét- legföljebb arra jók, hogy bunkósbotnak használjuk őket. Ahogy a NATO brit alakulata leselejtezte őket, mind nálunk kötött ki. Mi nem értünk a karbantartásukhoz, nem tudjuk szétszedni őket, hogy megtisztítsuk, mint látják, használni is csak épphogy, hiszen beragadnak minden második lövésnél.
A kutató monológja közben megindult , és ők követték.
-Két éve, amikor az állomást telepítették, egy hatalmas viaszosvászonnal bélelt faládában jött vagy harminc karabély,ebből a fele ha működött. Azóta csak rosszabb a helyzet, már csak tizenegy használható. Ezzel együtt, ami a kezemben van.
- Hányan vannak a központban? - kérdezte a hadnagy.
- Jelenleg négyen képviseljük a hatfős alaplétszámot, ami nélkül nem is működhetne a telep, és a váltás csak tavasszal jön. Mikor elolvad a hó, és kényelmesen le tud szállni az ukránok Mi-17-ese. Jómagam, és három kutatótársam orosz nemzetiségű, de a Nemzetközi Kutatási Hivatalnak dolgozunk. Mondhatni szerencséjük van, a tavalyi gárda például teljes egészében német volt, egy szót sem tudtak ukránul. Hozzájuk nem is nagyon vittek a sztalkerek rendellenesen viselkedő anyagokat eladni.
Egy élesebb kanyar után kibontakozott az erdő takarásából a kutatóbázis hegesztett acéllapokból álló épülete.
- Történt haláleset azóta, hogy idekerültek?
- Nem, ezt eddig megúsztuk, de egy sztalkert a drótkerítésnél téptek szét... képtelen vagyok rájönni, mik, még a múlt hónapban. A másnap reggeli ellenőrzőkörút alkalmával vettük észre, egy Szobrov nevű kutatótársammal.
- Az én nevem egyébként Alekszander Redevics.
Ovchenko sajnálkozó képet vágott.
- Sajnálom, hogy mi nem mutatkozhatunk be, de jelenleg érdekeink úgy kívánják, hogy titkoljuk kilétünket.
- Megértem az urakat. Az ukrán hadsereg máig is meglepő intenzitással vadászik az "ereklyevadászokra".- Redevics kutató jót kacagott szóviccén.
Időközben elérték a légzsilipet, és miután a kutató azonosította magát a falra szerelt rádión, beléptek a kamrába.
Szakadt, elrongyolódott zubbony, hadnagyi rangjellel a váll-lapon, néhány kisebb vérfolt, sárral vastagon bevont surranók és gyakorlónadrág. Amint Ovchenko hadnagy az alatta elterülő pocsolyában szemrevételezte magát, megállapította, hogy látott már szebb napokat is.
A hadnagy szálas termetű, jó darab ember volt, harminckettedik évében járt. Sötét, sörényszerű, pár centis lobonc, a barna szempárból lövellő kemény katonatekintet s kissé szögletes, mindazonáltal fiatalos vonások. Szája szegletében viszont már két napja ott volt az elkenődöttség fanyar vicsora. Ennyi ideje kóborol a zónában térkép, rádió nélkül, még egy istenverte iránytűje sincsen. Ha a felhők eltűnnének, be tudná tájolni magát az órája és a nap segítségével, de ahogy az égboltra emelte tekintetét, rájött: a felhők még jó darabig nem szívódnak fel.
Két nappal ezelőtt, Október 3.-án egy újonnan létesített katonai bázist látogattak meg egy vezérkari tiszttel. A terv az volt, hogy a harcállásponton marad kiképezni a bázis védelmére odavezényelt öt szakaszt a zónai szolgálatra, de parancs jött, melyben az állt, hogy szükség van rá Kijevben. Egyedül hajtott a zóna déli kijáratához, a Pripyat melletti erdőn keresztülvezető kavicsos földúton, és még csak sejtelme sem volt róla, hogy a város szélén álló négyemeletes bérházban a "szellemvárost" fozstogató sztalkerek egyike épp őt figyeli.
Hirtelen robbanás, lángtenger.... a légnyomás ereje kitaszította őt a nyitott UAZ-ból az erdő szélén szabálytalanul növő folyondárok közé. Néhány percre az eszméletét is elvesztette. Az arcába csöpögő eső ébresztette föl. A homlokához nyúlt, hogy kisöpörje sáros, összemocskolódott haját a szeméből, és szinte egykedvűen konstatálta, hogy a szemöldöke felett fölrepedt a bőr.
Hasmánt fordult, és kúszni kezdett a sárban az össze-vissza görbedt terepjáróroncs felé. A roncsnál emberek sziluettjét látta mozgolódni a szürkületben. Ketten vagy hárman lehettek. Nem beszélgettek, némán dolgoztak.
Az egyikőjüknél észrevette az AK-74-esét. Úgy döntött, megvárja, míg odébb állnak, csak azután vizsgálja meg maga is a roncsot. Túl sok történetet hallott már a zónabeli útonállók által elkövetett gaztettekről. Az "útonálók" rövid időn belül továbbálltak, de a hadnagy várt, amíg besötétedett. Amikor úgy ítélte meg, hogy a város felől semmiképp nem látják már szabad szemmel, kimászott az út szélére. A roncs néhány helyen még izzott, de már nem égett. Az izzó részek elég fényt adtak ahhoz, hogy megvizsgálhassa, működik-e a rádió. Maga a készülék működőképesnek látszott, de az antenna összetörött, és az akku helyén a motortérben egy lyuk tátongott.
Következő lépésként a kesztyűtartót vizsgálta meg. Az oldalfegyvere, az öreg Makarov, ami mindig a fiókban "lézengett", eltűnt. Felnyúlt a kesztyűtartó felső borítása fölé, és egy kis nyugalommal konstatálta, hogy a vadászkése a helyén van. Következőnek a csomagtartóba pillantott bele. A zár eldeformálódott, de egy kis ügyeskedéssel a hátsó ülések el nem égett fém kereteit elhajlítva hozzáfért a poggyásztartóhoz. Csodával határos módon a zubbonya még csak meg sem pörkölődött, és a ruhadarab alatt egy sokkal használhatóbb eszköz, mint az öreg "hivatali" Makarov, egy Glock 17-es típusú hadipisztoly feküdt.
A vadászkést, a zubbonyt a pisztollyal és az autó elsősegélydobozát magához vette, és megindult Pripyat felé.
2. fejezet (prológus)
Vaszilij Tiglev az életéért rohant. Egy régi iparteleppel párhuzamosan haladt. Eszelősen lihegett, hátra sem nézve rántotta egyik lábát a másik után, és reménykedett abban, hogy a nyomában loholó falka nem éri utol, mielőtt eljutna a Pripyat folyóig.
Vállát üres AK-47-es verdeste, melynek tusával csapta agyon az egyik dögöt, miután a fegyver kiürült.
A zóna torz kutyái csak még jobban megőrültek társuk vérének szagától, és ádázabban rohantak felé.
Azóta rohan megállás, pihenő nélkül ő is.
Sötét árnyak kezdtek jobbra és balra felzárkózni mellette. "Bekerítenek a rohadékok" - gondolta.
"Csak egy esélyed van, és ezt most már meg kell játszanod. Lássuk, milyen kemény a hátsód!"
Vett egy lendületet, azzal belehuppant egy vasbeton csatornatorkollatba, amely emlékezete szerint nélkülözte fém fedlapját. Rémisztő sebességgel csúszott rézsútosan vagy húsz métert, aztán a folyó partján találta magát.
Csontja nem törött az esésben, egyelőre kézben tartja a helyzetet. Viszont nem hagyhatja, hogy a falka újra a nyomára akadjon, akár itt, akár a másik parton. Nem mászhat ki, lejjebb kell ereszkednie a folyóban.
Elkezdett evickélni folyásirányban.
Kicsit lejjebb, a folyóparttól távolabb, a sötétedő őszi délutánban már látszottak a Pripyati tízemeletes panelházak ormótlan körvonalai.
3. fejezet (prológus)
Ovchenko hadnagy egy romos, negyedik emeleti lakás padlóján ücsörgött, Pripyat főterének keleti oldalán.
Már igencsak eljött az ideje, hogy ellássa a sebeit az elsősegélydobozban található eszközökkel, az este ugyanis
elég ramatyul aludt, csípte összehorzsolt jobb oldalát a piszok, amit tegnapi kalandja során összeszedett.
Kivett egy "Betadine" feliratú üvegcsét, és a fél literes desztilláltvizes palackból feláldozott kábé deciliternyi vízzel leöblítette a horzsolást. Nem volt vészes, de elég nagy felületet kellett lekenni fertőtlenítővel, és hogy érjen is valamit az egész, betekerte magát vékonyan a dobozban talált steril kötszerrel.
Éjszaka nem kockáztathatta meg a tűzgyújtást, mostanra viszont már feljött a nap, és egészen világos lett. Kiszórta a rozoga parkettre a dobozkában talált két spirituszkockát, és megmelegítette rajta a tartóskonzervet, amit még ő maga rakott a dobozkába valamikor évekkel ezelőtt, arra az esetre, ha a dzsippben lelné az éjszaka.
Az éjjel csodával határos módon tovaszálltak a felhők, és a nap állása után az órája segítségével meg tudta határozni az irányt. Tudta, hogy Pripyat körülbelül a 480-as és a 339-es magassági pont metszésében fekszik, tehát ha leghamarabb ki akar jutni a zónából, egyenesen délnyugat felé kell indulnia. Még így is legalább 5 kilométer választja el a helyőrség alakulatainak az évszakban kijelölt járőrözési útvonalától, és újabb másfél
a zóna határán húzódó szögesdrót kerítéstől.
A hadnagy a konyhába sétált, meggyújtotta ebédje maradékát, és a kiürült elsősegélydobozt a csempézett padlón, és megvárta, amíg hamuvá omlanak, ezután visszatért a parkettázott szobába, elrakta a vizet, oldalfegyverét, vadászkését, a Betadine-oldatot és egy csomag steril kötszert, amivel később át kívánta kötözni sebeit. Ezt követően lesétált a lépcsőházban az alsó szintre,és kikémlelt.
Dél felé járt az idő -az óráján a nagymutató megállt, talán odaütötte valamihez-, és a katonai gyakorlat szerint szigorúan csak szürkület után lett volna szabad haladnia, de minél hamarabb el akart jutni a délnyugati harcállásponthoz. Még egyszer "belőtte" a helyes útirányt a nap, és az óra kismutatója segítségével, és döntött.
Mivel semmiféle mozgást nem észlelt, elindult a töredezett aszfaltúttal párhuzamosan, a meghatározott útirány felé.
4. fejezet (prológus)
Egy kisebb csoport közeledett Tiglev felé. Ő maga a műút melletti árokban feküdt, ahova még az este húzódott be.
Emlékezett rá, hogy a közelben egy autóroncs, egy öreg Niva található, melyet a sztalkerek előszeretettel használnak rejtekhelyként kevésbé értékes, de nehezen cipelhető cuccaik számára. Többek között ezért nem
próbált a városban menedékre lelni. Mindenképp át kell kutatnia a kocsit. Élelme nem volt, vize alig, a kalasnyikov pedig már rég nem volt igazán hadrafogható állapotban. Maradt ugyan még két-három teli tár a tártáskában, de a fegyver egyre gyakrabban adogatott rosszul, kis túlzással néha a fél tárat ki kellett szórni manuálisan, a zár rángatásával, hogy egyáltalán lövést adhasson le vele.
Esélye sem volt a közeledő raj ellen. Csak remélhette, hogy a legyezőalakban szétszóródott öt ember nem veszi észre. Mikor a fickók elhaladtak mellette, az egyik begázolt az árokba, és módszeresen kutatni kezdett valami után.
- A francba... -kiáltotta a világos terepszín egyenruhát viselő fazon ukránul, és ráfogta a fegyverét.
-Felállni! Ki az útra, a fegyvert eldobni!
Tiglev meg mert volna esküdni, hogy semmiféle zajt nem csapott, valószínű, hogy nem is önhibájából vették észre, talán csak ezúttal nem volt szerencséje, mint a kutyák lerázásakor.
-Ki a fene vagy? -kérdezte a terepszín ruhás.
-Vaszilij Tiglev, szerencsevadász, egyébként Ukrán állampolgár.-mondta Tiglev ráérősen.
-Úgy sejtem, nem lőnek le. Ha én volnék az, akit keresnek, már túl lennénk rajta, igaz?
-Csak ne okoskodj!-intette le a sztalker.
-Láttál errefelé egy sebesült katonát?
-Nem. Senki nem jött 10-12 órája ezen az úton, másképp felébredtem volna, és titeket elkerüllek. Nincs kajám, nincs mit innom, a fegyverem úgy szar ahogy van. Ha nem segítetek, halott ember vagyok.
-Nincs dolgunk veled. Nyugodj békében.
-Üzletet ajánlok. Add mellém egy embered, és elviszem egy rejtekhelyre.Ami élelmet találunk, magamhoz veszem, a többit ő elviheti egy kevés vízért cserébe. Még fegyvert sem kérek, ha van a cuccok között, a tietek lehet minden egyéb. Ti addig folytathatjátok a keresést, az embered pedig bevárhat titeket... mondjuk Pripyatban.
- Jól hangzik. Ravasz fickó vagy te, pontosan tudod, ha fegyvert kértél volna, lelőnélek. De amit mondasz, elfogadom. Jurij, vele maradsz! Ha nincs semmi értékes a rejtekhelyen, vagy ha becsapott, lelövöd.
- Da, értettem! -hangzott a válasz a zömök, Grozát markoló Jurij torkából.
- Rádión értesítesz, ha odaértetek, mi folytatjuk a vadászatot. El kell kapnunk a fickót, mielőtt kijut a zónából.
Az alakok, immár csak négyen, eltávolodtak, Jurij pedig maga elé parancsolta.
-Vezess! -röffent rá.
-Nincs messze.-hangzott a szűkszavú válasz.
5. Fejezet (prológus)
A hadnagy bosszúsan nézett az égre.
-Megint beborult! -füstölgött magában.
A várost már elhagyta, és csak remélhette, hogy az irány, amit tart, legalább nagyjából jó.
Bulya réten haladt, amit óriási pocsolyák tűzdeltek. Úgy nézett ki, percek kérdése, és megint esni fog.
Épp emelte a lábát, hogy átlépjen egy nagyobb vízfoltot, amikor golyó fütyült el mellette.
Azonnal hasravágódott, bele az előtte levő sártengerbe. A feje fölött újabb golyó zúgott el, aztán egy rövid sorozat. A másodperc töredéke alatt sártól csöpögve, de harcra készen megjelent kezében Glock 17-ese. Helyzete nem volt fényes, a fű éppcsak elrejtette támadói szeme elől, de az erdő vonala jó hatvan méterre volt, és tudta, minden másodpercre szüksége lesz, hogy elérje azok előtt.
A természet ezegyszer mégis a pártját fogta, az erdő felé haladva ugyanis a fű ritkult, de megjelent az aljnövényzet. Miután vagy 20 métert kúszott az erdőt elérve a sűrűbe, felpattant, és teljes erejéből futni kezdett.
Nem lőttek rá. Nem látják, ideálisabb esetben nem is hallják. Próbált korrigálni az erdőben, megpróbálta továbbra is a délnyugati irányt tartani, bár igazából bizonytalan volt abban, merre is van délnyugat. Mérsékelte sebességét, már csak kocogott, megpróbált nem sok nyomot hagyni.
Fogalma sem volt, ki lőhetett rá; járőrt nem vezényelnek ilyen mélyen a zónába, pláne gyalogosan, BTR-t, vagy más csapatszállítót nem látott, azt pedig kizártnak tartotta, hogy eltűnése miatt rendeltek volna ide bárkit is már másnap. Arra gondolt, a sztalkerek frakciókba rendeződése valóban nem csak szóbeszéd, és őt magát egy ellenséges csoport tagjának nézte valamely frakció járőre.
Nem is tévedhetett volna nagyobbat, bár ezt akkor még nem jelezte semmi.
Az erdő egy másik végéhez ért, várt öt percet, majd mikor az idő elteltével sem hallott semmit, kilépett egy, az előzőhöz hasonló mezőre. Alig pár méterrel odébb földutat vett észre, benne lábnyomokkal. Legalább négy-öt ember friss nyoma volt, különféle katonai bakancsok, nem a szabvány ukrán, ami az ő lábán is van.
Az egyik nagyobb pocsolyában hosszasan szemrevételezte magát, mielőtt rátért volna a földútra...
6. Fejezet
A terepjáró vöröslött a rozsdától, az üléseken már rég elrothadt a kárpitozás, de a motorház és a csomagtartó
Tiglev reményei szerint különböző értékeket kellett rejtsen. Jurij mögötte állt, fegyverét még mindig rá fogva szólította fel a rozsdamarta Niva felnyitására.
A csomagtér üres volt, és a motor helyén is csak némi gaz sárgállott, de az egyik ajtókeretbe gyömöszölve egy málhazsákot pillantott meg. Kiemelte.
-Rakd ki a cuccokat a kocsi tetejére! -hangzott az utasítás.
A zsák tartalma kiábrándító volt: semmi kifejezetten nagy értékkel bíró tárgy. Konzervdobozok voltak benne főként, és jónéhány csomagolópapír, a feliratuk szerint katonai ételpakkok lehettek valaha. A konzervek között akadt teli is. Jurij megszemlélte a kipakolt tárgyakat, tapogatta egy darabig a zsákot, hátha maradt benne valami, amit a srác nem rakott ki, aztán minden előjel nélkül nyakszirten csapta Tiglevet a Grozával.
7. Fejezet
Ovchenko rendíthetetlenül haladt a helyesnek vélt irányban. Az időjárás időközben tovább romlott, elkezdett szemerkélni az eső. Félig elromlott órájára pillantott, a kismutató a hármas előtt állt valamivel, az elromlott nagy kókadtan lógott arrafelé, amerre az óra épp lejtett.
Körülbelül egy kilométert tehetett meg, mióta rálőttek, amikor egy rozsdás dzsippet pillantott meg egy apró tisztás közepén. Mellette egy sötét tónusú egyenruhába öltözött fickót látott, és valamit a földön elterülve, amiről nem tudta megállapítani a kusza fű miatt, mi is pontosan. Sikerült óvatosan közelebb lopakodnia, a nedves avar nem recsegett a lába alatt. A sötétruhás egy kis akksis tábori adó-vevőt fett ki hátizsákjából, játszott egy ideig a frekvenciaszabályozóval, aztán elkezdett beszélni.
- Kalapács, itt Jurij. Kalapács, hallasz? Vétel....
- Jurij, itt a Kalapács, hallunk. Mi történt?
- A srác tévedett.... nincs itt semmi értékes, csak néhány konzervdoboz meg egy vacak serpenyő.....
- Rendben, gyere utánunk Lipanszkba, a katona meglógott....
Ami ezután következett, Ovchenko számára csak érthetetlen statikus zörej volt. Aztán újra kitisztult a vétel.
- Belebotlottatok? -kérdezte a Jurijnak nevezett sötét egyenruhás meglepődve.
- Rá is lőttünk - hangzott a válasz.
- Rendben, majd helyben elmondod. A fószerral mit csináljak?
- Öld meg. A Lipanszki földúton valaki eléd megy a terepjáróval. Te csak indulj el felénk, amint kinyírtad. Vége.
-Értettem, vége.
Jurij visszaakasztotta a málhájára a készüléket, felemelte a gépkarabélyát, és csövét a földön elterülő valaki felé fordította.
-Sajnálom.
Dörrenés. Jurij holtan esik össze. A kezéből esés közben kifordul a karabély, ahogy a földnek ütődik, az is elsül.
Ovchenko kilépett a rétre, kezében a füstölő csövű Glockkal, és megállt a hulla mellett.
Épp az atlaszcsigojályát lőtte át, azonnal meghalhatott.
A földön fekvő fickó a húszas éveinek vége felé járhatott, száznyolvankét-három centi volt, valamivel magasabb, mint ő maga, de kevésbé zömök. Vörösesbarna haja pár centivel hosszabb volt a hadnagyénál, de még így sem érte el a tízet. Kigombolta mellén a zubbonyt, hogy lássa, van-e lőtt seb a mellkasán, akár bekötözött, akár ellátatlan. Nem volt, így csak találgathatott, hogy miért fekszik a földön halottként. Felhúzta szemhélyát.
Érdekes, berillzöld szeme volt, ami a szürkülő délutánban szinte világított, mint valami nagymacskáé.
A pupillái reagáltak a hirtelen jött fényre, tehát legrosszabb esetben is csak öntudatlan volt, nem lélegzett be ideggázt, vagy hasonló mérget.
Hasára fordította, és azonnal észrevette azt a csinos kis púpot, ami a tarkójára nőtt, mikor Jurij lecsapta.
Újból hátára hengergette, és elgondolkodott... vajon miért akarták megölni? Rosszkor lehetett rossz helyen, mint én? Mi készül itt? Mi változott meg annyira a zónában, hogy önkéntes halálosztagok járőröznek, és lelőnek minden útjukba kerülőt?
8. Fejezet
Ovchenko megnedvesítette zubbonya ujját a vizesflaskából, és egy határozott mozdulattal Tiglev tarkójához
nyomta. Az másodperceken belül, reszelős torokhangon felmordult, és kinyitotta a szemét.
-Magadnál vagy?-tudakolta a hadnagy.
-Mi történt?
-Ez az úr itt mellettem valószínüleg leütött. Mikor már a földön feküdtél, le akart lőni. Én akkor értem ide, amikor
a fegyverét rádemelte. Lelőttem. -a hadnagy szokott lakonikussággal írta le a történteket.
- Ezek szerint neked köszönhetem, hogy még nem vagyok ama "szebb világban". Ki vagy te?
- Hadnagy. Nevem Pjotr Ovchenko, és egy másik hadnagytársammal én felelek a zónabeli szolgálatra kivezényelt dandár lövészegységeinek az itteni körülményekhez igazított kiképzéséért.
Tiglev lassan felült.
-Én Vaszilij Tiglev vagyok, s hogy mi dolgom a zónában, inkább ne is kérdezd. Ezek a fickók.... a nyomunkban vannak?
- Nem, egyelőre nem hiszem, hogy tudják, merre vagyunk.
- Ebben az esetben, ha megbocsátod nekem, megpakolom a hasam... nem volt étel a fogaim közt majd' két napja.- és a nyomatékosítás kedvéért össze is koccantotta őket.
- Van ennivaló? Itt, nálad?-kérdezte a hadnagy meglepődve.
- Nem tudtad? Én még elájulni is csak szerencsésen tudok, úgy, hogy ha fölkelek, rögvest egy hidegtál vár rám.
- Csak tudnám, mitől van olyan fene nagy önbizalma valakinek, akit alig öt perce csaknem kilyuggattak...-morogta Ovchenko.
-Burokban születtem.
Ekkora szemtelenséget a hadnagy végképp nem tudott hova tenni. Tiglev levette az első keze ügyébe eső konzervet a rozsdás autóról, és megkopogtatta a tetejét.
- A fenébe, úgy néz ki, otthon hagytam a konzervnyitómat-viccelődött.
- Add ide, van késem- szólt neki Ovchenko- Egyet hozz nekem is.
Ezután egy rövid ideig némán ettek. A kis tisztáson időközben barátságtalanul szürkült tovább a délután.
Miután elköltötték vacsorájukat, Ovchenko magához vette a hulla Grozáját, és megvizsgálta a fegyvert.
Ez a darab át volt alakítva 7.62-es kaliberre, és a gránátvető toldatot, amivel a típust árulni szokták a zónában, lecserélték egy átlagos mellső markolatra. Megvizsgálta a halott ember mellényét is, a hasznosnak ítélt dolgokat - egy, a karabélyhoz való üres tölténytárat, körülbelül tucatnyi 7.62-es lőszert és az egyik zseb alján talált két csokoládészeletet- elrakta saját zubbonya zsebeibe, és lefogta a már egészen merev szemhélyait.
- Hogyan szoktatjátok rá a zónabeli dolgokra az ide vezényelt katonákat? -hallotta a háta mögül Tiglev hangját.
- Zömében gerillaharcra oktatjuk őket.- válaszolta - Megtanítjuk, hogyan kell percenként pozíciót váltani, lőni,
elfutni, aztán lőni újra.... elmagyarázzuk nekik, hogy sokszor jobb, ha nem az egyenes utat választják. Alkalmasint jobb megkerülni a dolgokat, mint egyenesen áthaladni rajtuk. Az egyes anomáliák hatását szintén elmondjuk nekik.
- Visszamész? A helyőrségre gondoltam, a déli van legközelebb.
- Igen, ki kell jutnom.
- Tudod, hogy néhányan a nyomodban vannak? Egy csapat sztalker, a vezetőjük valami... nem jut eszembe a neve. Még mindig fáj a fejem.
- Kalapács? -kérdezte Ovchenko kíváncsian.
-Igen, ez az. Honnan tudod?
- Ez a Jurij nevű említette a rádióban.
- Szóval vigyázz magadra a határ felé.
- Velem jössz.
Tiglev kimeresztette a szemét.
- Miért tenném?
- Két igen nyomós okod van rá. Egy: megmentettelek.Tartozol nekem, törlesztesz. Kettő: ha elkísérsz, megkapod a pisztolyom.
Azzal átnyújtotta a jó öreg, az utóbbi másfél órában kissé csapzottá vált Glockot Tiglevnek.
Az enyhe meglepetéssel a hangjában kérdezte:
- Miért bízol bennem?
- Nem így fogalmaznék. Inkább szükségem van egy extra fegyverforgatóra. -a következő mondatot lassan, tagoltan, nagyon érthetően mondta:
-Ha megpróbálsz megölni, és nem sikerül, lelőlek, mint a kutyát. Induljunk.
9. Fejezet
"Nem állunk valami fényesen" -gondolta Tiglev, amint meglátták a Lipanszki földút felől közelítő fényszórók fel-felvillanó fénykévéit.
Tudta, hogy a hadnagy fegyverében tele a tár, s azonkívül is van még néhány lőszere, de ő a Glockkal nem
sok vizet zavarhatott, ha tűzharcra kerül sor, fegyverének hordtávja nulla a karabélyokéhoz képest.
A terepjáró megállt egy hatalmas fenyő alatt, és kiszállt belőle valaki. Egyedül. Nem látszott, hogy más ül-e a járműben, és józan ész szerint nem is küldhettek több embert Jurijért. Öten voltak, és a zónában -Tiglev jól tudta- van egy íratlan szabály: ha csapattal vagy, és szét kell válni, legalább háromfős rajokra kell bomlani, hogy táborozás esetén hatékonyan védhessetek egy pozíciót. Eszerint az Ovchenko-t kereső parancsnok nem kockáztathatta meg, hogy többet küldjön.
Ovchenko mellette hasalt az útmenti talajnövényzetben. Neki egészen más járt a fejében. Még nem volt igazán elég sötét ahhoz, hogy hátulról meglephessék a fegyverest, de attól méginkább tartott, hogy ha nem bukkan fel Jurij, a fickó beül a terepjáróba, és egyszerűen elhajt. Márpedig, ha ki akar jutni még a mai nap folyamán, meg kell szereznie a járművet.
Feltámasztotta alkarján a Grozát, állított kicsit az irányzékon, és célba vette a pasast, aki időközben a terepjárónak támaszkodva rágyújtott.
Majdnem meghúzta már a ravaszt, mikor Tiglev megbökte a vállát.
- Felesleges zajt csapnod.Ha el is találod, ahogy lebukik a dzsipp mögé, takarásban lesz, és még mindig ki tudja adni a helyzetünket a haverjainak rádión. Lipanszk közel van; autóval percek alatt ideérnek.
- Talán fejbe tudnám lőni.
- Fenét. A táv még szemre is majdnem 150 méter. Ilyen távolságból nyílt irányzékkal egy az öthöz annak az esélye, hogy eltalálod a fejét.
-Jó, akkor mit tegyünk szerinted? -kérdezte összeráncolt szemöldökkel Ovchenko.
- Add ide a vadászkést.
Fura fény villant Tiglev szemében. Most, a szürkületben méginkább úgy látszott, mintha halványzölden fluoreszkálna.
Ovchenko nem tartotta magát valami ijedezős embernek, de ettől a tekintettől, és a félmosolytól, amit a sztalker szája szegletében vélt felfedezni, egy röpke másodpercre végigfutott a hideg a hátán. Előhúzta vadászkését.
-Itt van. Aztán óvatosan!
Tiglev rákacsintott, és visszahúzódott az erdőbe. Iszonyat halkan mozgott, ezt Ovchenkonak el kellett ismernie.
Bár már nem esett, az avar még mindig nedves volt, és ez könnyítette a lopakodást. Néhány perc múlva sötét sziluettet látott mozogni a dzsippet támasztó, épp a második szálra gyújtó ember mögött. Úgy mozgott, hosszú, elnyújtott, kényelmes léptekkel, enyhén meggörnyedt felsőtesttel, akár a prédáját becserkésző ragadozó. Ovchenko látta, ahogy a két árnyalak összekapcsolódik egy percre, aztán már csak az egyik maradt állva.
Felkelt őrhelyéről, és elindult a dzsipp felé.
10. Fejezet
Mikor odaért, Tiglev már javában törölgette a kését a dzsippes fickó terepszín zubbonyába.
- Te megvesztél- hangzott a diagnózis Ovchenko szájából. - Simán elintézhetted volna pisztollyal.
- Látszik a hadnagy úron, hogy csak gyakorlatokon találkozott a zónával- mondta gunyorosan Tiglev.
- Itt, ha az ember zajt csap, egy tucatnyi veszélynek teszi ki magát. A mutánsok javarészének igen jó a hallása, de ha ők el is kerülnek, mások is mászkálhatnak az erdőben.
Ovchenko megvizsgálta a hullát. Jellegzetes bemeneti szúrásnyom volt a bal oldalán.
-Kommandós szúrás. Májon keresztül, rézsútosan fel a szívig. Hol tanultad ezt?
Tiglev titokzatosan mosolygott.
- Nem vagyok büszke rá, de eltöltöttem néhány évet Oroszországban az OMON-nál.
A hadnagy elgondolkodott ezen.
- Jobb harcászati kiképzést kaptál, mint én magam. Milyen rangban szereltél le?
Tiglev a távolba révedt.
- Elküldtek. Új törvény jött, mely szerint kettős állampolgársággal rendelkező többé nem szolgálhatott a szervben.
Mint már mondtam, ukránnak születtem. Mennem kellett.
A tekintetét hirtelen a hadnagyra vetette, mintha visszatért volna a jelenbe.
-Kérdésedre válaszolva: zászlósként szereltek le. Azóta voltam autótolvaj, csavargó, dolgoztam egy rövid ideig vasútnál, ahol tehervagonokat rakodtunk, majd egy küzdősportokat oktató iskolában, ahol az oktatót tanítottam meg a kommandósok önvédelmi módszereire.-rávigyorgott Ovchenko-ra. - Becsületemre legyen mondva: az oroszok által ajánlott munkanélküli segélyezést sose vettem fel. Aztán annak is vége lett, hazajöttem, és egy volt alakulati társammal úgy döntöttünk, szerencsét próbálunk. Így kerültem a zónába. Kisebb megszakításokkal két éve vagyok már itt.
Hirtelen elhallgatott, körülnézett, és mutatóujját az ajkai elé tette. Az időközben elsötétedett erdőből földöntúli neszek hallatszottak.
- Jobb lesz, ha indulunk.- mondta halkan Ovchenko. -Én vezetek.
Beszálltak a kis ukrán terepjáróba, és a hadnagy megindult Pripyat felé.
11. Fejezet
Szótlanul,a fényszórók használata nélkül haladtak a város melletti műúton.
Ovchenko időnként kimeresztett szemekkel korrigált. A hold kibújt a felhők mögül, így éppen annyi fény volt, hogy
világítás nélkül is biztonsággal haladhassanak. A városból több alkalommal is fényt látott kiszűrődni -valószínűleg a sztalkerek rakta tábortüzek világítottak-, de a legközelebbi bérháztól is bő negyed kilométerre feküdt a töredezett úttest, amelyen haladtak,nem tartott attól, hogy megtámadják őket.
Jobban félt a gravitációs anomáliáktól, de kockáztatnia kellett, hogy időben kijusson. Bízott abban, hogy nem futnak bele a szörnyűséges "zúzóba", melyről az a mendemonda járta, hogy a hadsereg BTR-80 típusú páncélos csapatszállítóit olyan könnyedén összeroppantja, mint egy üdítősdobozt. A "dobbantóra" alig mert gondolni. Az nemhogy összepréseli, de a levegőbe veti, és ízekre szaggatja őket.Fura dolgok ezek a gravitációs anomáliák, akad belőle olyan apró, hogy észre sem vesszük, amíg át nem sétálunk rajta, és akkor is csak megborzolja a hajunk, de a nagyobbak kébesek tíz méter mély árkokat nyomni a földbe.
Karórája végleg megadta magát, a kismutató a hetesen állt meg, de józan ész szerint már legalább kilenc óra volt. Miután letértek a műútról, különböző földutakon még haladtak vagy húsz percet, aztán észrevették a zónát a külvilágtól elválasztó kordont, és az éjszakai járőrt. Innentől nem mehettek a dzsippel, mert ha azzal veszik észre őket, a járőröző katonák azonnal tüzet nyitnak. Lehajtott a földútról. Megállt az útmenti fenyvesben és leállította a motort.
Ovchenko már látta a távolból a helyőrség épületét, mellette a két rögzített könnyűgéppuskának helyt adó, tizenöt méter magas, acélgerendákból épült toronnyal.
-Vaszilij! -szólította meg Tiglevet.
- Én most odasétálok az ügyeletes poszthoz, és jelentem neki, hogy megkerültem. Itt a Groza, kérem a pisztolyom.
Tiglev a vállára akasztotta a gépkarabélyt, majd elővette a pisztolyt, és a hadnagyra nézett.
- Nem tarthatom meg? Emlékeztetne arra, hogyan mentetted meg az életem. - ezt valami elképesztő behízelgéssel mondta, nyilvánvaló volt Ovchenko számára, hogy egy percig sem gondolja komolyan. De akár nála is hagyhatta volna pisztolyát jutalomképpen, hiszen mégiscsak segítette eljutni a kordonig.
- Rendben. De nem tévesztettél meg. Ha egyszer te is kijutsz innen, add le egy laktanyán, és visszakerül hozzám.
Már régóta megvan, egészen megszoktam.
-Így lesz.-fogadkozott Tiglev. -Most pedig.... azt hiszem, elválnak útjaink. Viszlát.
-Viszlát. Ha még lesz olyan..... -azzal Ovchenko megindult az épület felé.
-Hé... -szólt utána Vaszilij. - kösz, hogy lelőtted a Grozás fickót.
-Nincs mit. - mondta a hadnagy egy félfordulattal visszatekintve.
Tiglev már nem állt a terepjáró mellett. Felszívódott a sötétben.
Ovchenko elmosolyodott. Tudta már, mire emlékezteti őt Tiglev. Leopárd, hiúz, vagy valami hasonló, ügyes ragadozó.
12. Fejezet
Ahogy megközelítette a reflektorok fényköreit, baljós előérzet fogta el. A toronyban posztoló katonák már a poszthoz vezető ösvény elején észrevették, AK-74-eseikkel, és a két állványon nyugvó PKM-mel felé fordultak.
Felszólították, hogy lépjen a reflektorok fénykörébe, és azonosítsa magát.
A világítótestek az épülettől 40 méterre húzott egy méter magas homokzsák falon túlra világítottak, a hadnagy tehát a zsákok előtt állt meg valamivel. Hunyorítva a toronyra tekintett, és azonosította magát:
-Ovchenko hadnagy, tizenkettedik lövészdandár vezénylőtisztje. Balesetet szenvedtem a Pripyati út mellett a
szolgálati terepjáróval. Ismeretlen számú fegyveres aláaknázta az utat.....
A helyőrségparancsnok -Ovchenko látta a piros barettsapkán az őrmesteri jelzést- a szavába vágott:
-Ovchenko hadnagy? Maga az?
Ovchenko kicsit elmosolyodott.
-Csak nem küldtek már valakit utánam?
- De bizony, hogy küldtünk. -harsogta a barrettsapkás őrmester erőszakosan. Majdhogynem kiköpött a hadnagy elé.
-Lelőni!-kiáltotta hirtelen.
Azonnal újra rászegeződtek a karabélyok, a két könnyűgéppuska pedig már el is kezdett darálni.
Ovchenko szerencséjére a géppuskások csípőből tüzeltek, így az első géppuskalövedékek kivétel nélkül a homokzsákokba csapódtak.
A hadnagy nem tétovázott, hasra vágta magát, aznap másodszor lett csurom sár.
Végigkúszott a homokzsákok mögött, kikerült a géppuskák tűzköréből, de a reflektorokkal az egész homokzsákfalat pásztázták, meglépni nem tudott. Hallotta, ahogy rohambakancsok dübörögnek a helyőrség épületében, de ami ennél is rosszabb volt: tudta, hogy nem védekezhet. A fegyverei a sztalkernál maradtak.
Ekkor hirtelen meghallotta saját pisztolya bömbölését, és nem akart hinni a szemének. Az autóút melletti töltésen pisztolya torkolattüzében Tiglevet látta.
13. Fejezet.
Tiglev a távolodó hadnagyra bámult, csöndesen tűnődve. "Utána kéne menni. Engem is kiengednének, ha elmondaná, hogy segítettem neki. Mégiscsak könnyebb így kijutni a zónából, mint kockáztatni azt, hogy a végeláthatatlan betonkordon ismert, sztalkerek által használt átkelőhelyeinek valamelyikén belefutok egy őrjáratba."
De mi végre menne el innen, mikor úgyis visszatérne? Kint összeszedné magát kicsit, és aztán megint itt kötne ki.
"Az igazság az, öregem, -emlékeztette magát- hogy nem tudsz már meglenni az akció nélkül."
Végülis döntött. Néhány tíz méterről követte a hadnagyot. Egész az autóútig ment vele, ami az ellenőrzőponton keresztül vezetett. Ott lehúzódott a töltés mellé, és várta, mi fog történni.
Alig néhány mondatot mondott a hadnagy, mikor az egyik posztos katona tisztán hallhatóan ezt kiáltotta:Lelőni!
Tiglev meglepődve kapta elő a keze ügyében lévő Glockot, és célba vette a tornyot.
Még látta, ahogy Ovchenko hasra veti magát, aztán nyugodt célzás után kilőtte először az egyik, majd a második domború reflektorbúrát.
Ovchenko észrevehette, mert megindult felé.
-A kocsiba! Rohanj, és indítsd a terepjárót!!!
Talpra ugrott, de nem követte azonnal az utasítást. A fickónál, akit korábban leszúrt, talált néhány kézigránátot; az egyiket elrakta. Most egy régi trükköt rántott elő emlékezetéből.
Előkapta a gránátot, kitépte belőle a biztosítógyűrűt, és felkapott a földről egy szép hosszú, néhány centi vastag fadarabot -mindezt rohanás közben-. Leguggolt egy pillanatra, lefektette a gránátot, a kioldó karra ráhelyezte hosszában a fadarabot, kiáltott Ovchenkónak, hogy ugorja át, és rohant....
14. Fejezet
Ovchenko szaladt a terepjáró felé. Rengeteg golyó fütyült el mellette, és ő próbált az útmenti fák közt fedezéket találva, szlalomban közelíteni a terepjáróhoz. A szeme sarkából látta, amint Tiglev egy gallyat fektet kicsit előrébb a földútra keresztben, majd mire odaért, már ő is felállt, intett neki, hogy ne taposson rá, és behúzódott az erdőbe, a terepjáró irányába.
Mikor beért az erdőbe, hátrapillantott. A katonák már túljutottak a homokzsákokon, és folyamatosan tüzelve rohantak felé. A leggyorsabban rohanó baka már el is érte a "preparált" ágat, ami az úton feküdt. Elsodorta a lábával.
Három hosszú másodpercig nem történt semmi, ezalatt Ovchenko megtette az út felét a dzsippig.
Épp megint visszatekintett, mikor fültépő robbanás rázta meg az éjszakát. Egy égő holttest szabályosan felcsavarodott a szemben lévő fára.
Öt másodperc múlva már az anyósülésen volt Tiglev mellett, aki azonnal beletaposott a gázpedálba.
A terepjáró kilőtt.
- Na, ez lelassítja őket. De üldözni fognak.
Ovchenko még mindig kapkodta kissé a levegőt.
- Kösz... haver.....
- Apropó, törlesztettem -mondta Tiglev egészen szelíden.
- Igen.
Ovchenko összeszedte magát.
-Most hova?
Tiglev elgondolkodott...
-Van egy szervezet, ami ugyan látszólag a hadsereg befolyása -mi több, védelme- alatt áll, mégis sokkal inkább kötődik a sztalkerekhez, mint a sereghez. Az Állami Kutatóintézet kutatóinak van a közelben egy mobil bázisa.
Valami újfajta anomáliát tanulmányoznak, mely állítólag a magyarázata lehet az összes többinek....csak szóbeszéd. -tette gyorsan hozzá, mikor Ovchenko felvont szemöldökeit meglátta a visszapillantóban.
-Oda megyünk. Ebben a tempóban háromnegyed óra alatt ott vagyunk. Reménykedjünk, hogy még legalább húsz percig nem követnek minket.
15. Fejezet
Iszonyú tempóban haladtak az országúton. Tiglev nem mert százhúsznál gyorsabban hajtani, félt attól, hogy a rossz minőségű útburkolaton kipördülnek. Ezt nem kockáztathatta. Ha nekicsapódnak egy nagyobb fatörzsnek,
valószínű mindketten szörnyethalnak. Az külön idegesítette, hogy a hold a felhők mögé bújt, és ettől olyan sötét lett, hogy kénytelen volt felkapcsolni a lámpáit. A legalacsonyabb fokozatra állította őket, de a sötétben így is hamar kiszúrhatták a járművet.
- Gondolom, elképzelésed sincs, miért lőttek rád a saját katonáid -mondta gondterhelt arccal.
- Sejtésem van, addig azonban nem mondom el, amíg meg nem bizonyosodom róla....-Ovchenko hátrasandított, de a sötétségen kívül mást nem látott.
- A legfontosabb, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Miután ez megvolt, el fogjuk lopni a mai napiparancsot
az egyik helyőrségtől, amiből megtudom, ki adta az utasítást a likvidálásomra. A parancsokat hónapokra visszamenőleg őrzi az őrmester egy kisebb páncélszekrényben, és mivel a helyőrségi épületek szabványosak, pontosan tudom, merre van ez a széf.
-Tehát napokon belül vissza szándékozol térni erre az őrposztra?
- Muszáj. Velem kell hogy tarts, szükségem van a segítségedre. - Ovchenko megnyerően rávigyorgott.
- Majd még eldöntöm.
- Úgy gondolom, valami nagy dologba tenyereltünk bele, tehát ha sikerül felgöngyölíteni, nem kizárt, hogy komoly jutalmat kapunk.-mondta a hadnagy komolyan.
Bár őt támadták meg, rá utaznak, és Tiglev csak véletlenül került a "levesbe", szándékosan többes számot használt, hogy megnyerje magának.
Lassan elérték a Vörös erdő végét, ahonnan a láp kezdődött. Innen már nem mehettek tovább kocsival,
gyalogosan kell megtenniük az út hátralévő részét, míg meg nem lelik a kutatóbázist.
A dzsippet elrejtették a fák között. Ovchenko úgy-ahogy letakarta a földön heverő nagyobb fenyőgallyakkal, és megpróbálta emlékezetébe vésni, hogy hol rejtették el, ha majd újra szükségük lesz rá. Leellenőrizte még a csomagtartót, amiben talált néhány használható dolgot -az autó utasterében korábbi gazdája abszolút nem tárolt semmit-, leginkább élelmet és vizet, de akadt álcaháló, három-négy terepzöld hálózsák, sőt, még egy sátor is, ami (csomagolása szerint) autók oldalára volt kifeszíthető, és így adott vagy két négyzetméter fedett fekvőhelyet.
- Tanácsos volna megvárni a reggelt, és akkor elindulni.- mondta Tiglev.
- Én is így gondolom. A csomagtartóban egy komplett kempingfelszerelés van- avatta be mosolyogva Tiglevet, aki eddig az autónak támaszkodva kémlelte az éjszakát.
- Azt hiszem, ha követtek is, már rég elvesztették a nyomunkat. Valószínűleg akkor hagyták abba a keresést, amikor rájöttek, hogy letértünk a földútról, és hogy a Pripyat körüli aszfaltutak bármelyikén elindulhattunk. Ha szerencsénk van, és nem kelt fel valami kóbor mutáns, alhatunk vagy hat órát reggelig.
- A Glockodat visszaadom, legyen a kezed ügyében az éjjel. - Tiglev átnyújtotta a pisztolyt, aztán elkezdte felhúzni a sátrat a dzsipp jobb oldalánál.
- Ismerem ezt a fajta menedéket, valaha mi is használtunk ilyet, mikor még két "üzlettársammal" autón jártuk a zónát relikviák után. - motyogta álmosan.
Ovchenko irigyelte, hogy ennyire könnyedén el tud feledkezni az életveszélyről, amiben szűk egy órája voltak.
Kiadatta a pisztollyal a tárat, és megszámolta a benne lévő lőszert. A tizenhét darabot befogadó tárból tizenegy hiányzott. Elhúzta a száját. Hat nyamvadt golyó. Plusz az, ami a fegyverben van. De a semminél ez is több volt, és a hadseregben megtanították, hogy a kevésből is a legjobbat hozza ki. Visszacsúsztatta a tárat a helyére, és kiemelt magának egy megfelelő méretűnek tűnő hálózsákot.
Mire megkerülte az autót a kezében lévő holmival, Tiglev épp végzett a sátorral.
Kérdő tekintettel a hadnagy kezében lévő hálózsákra sandított.
- A csomagtartóban vannak még. -világosította fel Ovchenko.
Azon az éjjelen már nem zavarta pihenésüket a zóna.
16. Fejezet
A Nemzetközi Kutatóintézet mobil kutatóállomása felülről leginkább egy hatalmas négylevelű lóherére hasonlított.
A központi egységéhez négy vastagabb, téglalap alapú, néhány négyzetméteres "konténer" kapcsolódott X alakban, plusz egy vékonyabb, 2x3 méter alapterületű zsilip, melyben a kutatók narancsszín, vagy a fegyveres kisegítő személyzet sötétzöld vegyvédelmi felszereléséről a külvilággal való érintkezés közben összeszedett szennyeződéseket lemosó/semlegesítő gép kapott helyet. Ez volt a lóhere szára, a négy lakókonténer a levelei, maga a kutatóhelyiség pedig a közepe.
A csoda az volt, hogy ezt az egészet egy Sikorsky S-64-es helikopter telepíthette a levegőből, mégpedig bárhová
a zónában, ahol volt egy megfelelően sík, 25x25 méteres földterület.
A bázison jelenleg csak sárgaruhás tartózkodott, négy ember, kivétel nélkül kutatók, akiket fegyveres önvédelemre is kiképeztek.
Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy egy kéthetes gyorstalpaló során ellőttek fejenként vagy száz patront, és megtanulták, mi a teendő, ha elakad a fegyverük, de harcértékük egy hivatásos katonához képest természetesen igen alacsony volt.
A bázis védelme kielégítő volt, az épületet acélgerendákkal erősített, embermagas szögesdrótkerítéssel vették körül, erre az északi oldalon vágtak egy kétszárnyú kaput, épp akkorát, hogy egy teherautó kényelmesen betolathasson. Az épületen belül, az egyik "konténerben" vagy tucat 5.56-os kaliberű L85-ös puska sorakozott egy fegyverállványon, mellette egy fadobozban Walther P22-es pisztolyok. Azokból volt vagy harminc. Az L85-ösökön optikai irányzék csillogott, tusájuk bal oldalán fehér betűkkel NATO-felirat állt.
Reggel és este hat órakor egy, a négy közül épp soron lévő kutató felmászott a központ tetejére, és körbekémlelte a tájat. Megszemlélte a bázist észak és kelet felől határoló erdőt, a nyugaton az állomásról kiinduló és a messzeségbe vesző utat, és a délre elterülő mocsarat, mely, ha sötétben nézte, időnként fel-felvillant a metán és más gázok reakcióit kísérő fényjelenségek miatt.
Azon a reggelen, amikor Ovchenko és Tiglev megérkeztek, az egyik tudós a láp környékét járta be mintavételezés céljából. Sötét, narancssárga ruháján csillogott a reggeli napfény. Oldalán az elmaradhatatlan L85-ös karabély, kezében, egy élénksárga ütésálló táskában kutatófelszerelése. Állomásától mintegy másfél kilométerre lehetett. Épp nekilátott kivenni a táskából a Petri-csészéket, hogy a mobil Bunsenégő felett melegített mocsárléből a vizet elpárologtatva használható szárazmintát nyerjen, amikor szeme sarkából mozgást vett észre a túlburjánzott sásban. Azonnal a földre helyezte sárga csomagját, vállához emelte karabélyát és tüzelőállásba térdelt.
Ideges volt,mert egy csupán húsz méter sugarú tisztáson térdepelt, az ennél távolabb lévő dolgokat nem láthatta a sűrű lápi növényzettől.Hirtelen egy barna foltott látott megvillanni a sás levelei közt. Most már tudta, hogy egy mutálódott vaddisznó van előtte.Ilyen számtalan akadt a mocsár és az erdő határán, tulajdonképpen az erdőben lévő mutánsok zöme lejárt a láphoz táplálékot szerezni.
Amikor a mutáns-disznó észrevette, megindult feléje. Kissé remegett a kezében a fegyver, de sikerült kibiztosítania és meghúznia a ravaszt. Nem történt semmi. A disznó közelebb jött, és ő azonnal hátrarántotta a závárt kézzel, hogy új lőszert juttasson a csőbe. A závárzatot sikerült hátrahúznia, de előrefelé nem mozdult.
Gyors pillantás a hüvelykidobó nyílásra. A keresztbefordult sárgaréz töltényen gúnyosan csillogott a napfény.
A disznó már majdnem elérte, és ő védekezőn keresztbe fordította mellkasa előtt a négykilós acélt, amikor közvetlenül a háta mögül lövést hallott. Hátra dobta magát, és a földön fekve körbenézett.
A mutáns átlőtt fejjel hengeredett oldalra, az erdőből pedig két fegyveres férfi lépett ki.
Odasétáltak hozzá, és üdvözölték.
17. Fejezet
Ovchenko a kezét nyújtotta a földön fekvő idegennek. Az belekapaszkodott, talpra állt és leporolta narancsszín vegyvédelmi ruháját.
-Köszönöm. Ha bármit tehetek az urakért...
- Az állomásukra szeretnénk jutni.-mondta barátságosan Tiglev.
A sztalkerek és a zónát kutató tudósok emberemlékezet óta jó kapcsolatot ápoltak, hiszen míg ők a tudósokat rengeteg felbecsülhetetlen tudományos értékű mintával látták el, azok jó áron biztosítottak nekik felszerelést és a zónában való életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen eszközöket az államtól kapott készletükből.
- Jöjjenek velem, elkísérem magukat. Frász egye a mintavételezést meg ott, ahol van, majdnem elpatkoltam.
Ezek a régi vackok -emelte meg jobb kezében tartott L85-ösét- legföljebb arra jók, hogy bunkósbotnak használjuk őket. Ahogy a NATO brit alakulata leselejtezte őket, mind nálunk kötött ki. Mi nem értünk a karbantartásukhoz, nem tudjuk szétszedni őket, hogy megtisztítsuk, mint látják, használni is csak épphogy, hiszen beragadnak minden második lövésnél.
A kutató monológja közben megindult , és ők követték.
-Két éve, amikor az állomást telepítették, egy hatalmas viaszosvászonnal bélelt faládában jött vagy harminc karabély,ebből a fele ha működött. Azóta csak rosszabb a helyzet, már csak tizenegy használható. Ezzel együtt, ami a kezemben van.
- Hányan vannak a központban? - kérdezte a hadnagy.
- Jelenleg négyen képviseljük a hatfős alaplétszámot, ami nélkül nem is működhetne a telep, és a váltás csak tavasszal jön. Mikor elolvad a hó, és kényelmesen le tud szállni az ukránok Mi-17-ese. Jómagam, és három kutatótársam orosz nemzetiségű, de a Nemzetközi Kutatási Hivatalnak dolgozunk. Mondhatni szerencséjük van, a tavalyi gárda például teljes egészében német volt, egy szót sem tudtak ukránul. Hozzájuk nem is nagyon vittek a sztalkerek rendellenesen viselkedő anyagokat eladni.
Egy élesebb kanyar után kibontakozott az erdő takarásából a kutatóbázis hegesztett acéllapokból álló épülete.
- Történt haláleset azóta, hogy idekerültek?
- Nem, ezt eddig megúsztuk, de egy sztalkert a drótkerítésnél téptek szét... képtelen vagyok rájönni, mik, még a múlt hónapban. A másnap reggeli ellenőrzőkörút alkalmával vettük észre, egy Szobrov nevű kutatótársammal.
- Az én nevem egyébként Alekszander Redevics.
Ovchenko sajnálkozó képet vágott.
- Sajnálom, hogy mi nem mutatkozhatunk be, de jelenleg érdekeink úgy kívánják, hogy titkoljuk kilétünket.
- Megértem az urakat. Az ukrán hadsereg máig is meglepő intenzitással vadászik az "ereklyevadászokra".- Redevics kutató jót kacagott szóviccén.
Időközben elérték a légzsilipet, és miután a kutató azonosította magát a falra szerelt rádión, beléptek a kamrába.
