hispan
New Member
Korán kell indulni. Ismét korán. És ez mindig kiábrándítóan hat. Amint a felkelő nap első sugarai megcsapják a Kalasnyikov frissen fényezett gránátvetőjét, mely már oly sokszor tett olyan jó szolgálatot és most mégis üres, mert épp anyagi válságban vagyok és nem sikerült megállapodnom a dealerrel, én is kinyitom szemeim. A 3 jegenyefából már csak kettőt látok. Pedig tudom, mikor este körbevilágítottam a tornyot, még 3 volt. Pont az nincs meg, amelyik alatt egy lövéssel terítettem le azt a megvadult disznót. Amint felállok és a palánkok közül - melyek az éjjel takartak – kinézek, egy repedést látok végigfutni. Fel a hegyre, át azon a kisebb vágáson, át a síneken, melyek ettől ketté is váltak és végül a fában áll meg, ami eldőlt. Közel volt – gondoltam. Ezek ellen a gravitációs anomáliák ellen nem lehet védekezni. Ha elérték volna ezt a rozsdás építményt, akkor nekem is végem. De élek, és itt minden egyes nap egy újabb ajándék.
Végre sikerül lábra állom. Érzem, nagyon le vagyok gyengülve: a sugárzás az oka. Nem tudtam anti tablettákat szerezni és még 4 kilométer a kutatók támaszpontja. Ők szoktak adni, ha eljutok odáig. Így még a létrán sem tudok lemászni. Valamit itt kell hagynom. Kirakom a galantintömböt a tároló rekesszel együtt, mely többe került, mint ha egy új Moskvichot vettem volna. Reménykedem, senki sem találja majd meg.
Amit mászom lefelé, egyre nehezebbek a lépteim. Előre dobom a fegyveremet. Esett már nagyobbat, nem is amiatt aggódom. Így már kissé könnyebb. Amint egy rozsdás fokra lépek, megcsúszik a lábam. A kezemmel kapaszkodó után kapok és sikerül is elérnem egy rudat. Szerencsém volt. Lentről fura hangot hallok, talán megint egy zombi ólálkodik itt. A biztonság kedvéért a ruhán ujjába csúsztatom a késemet, soha sem lehet tudni. Egyébként amikor meg kell ölnöm egy zombit, azt sokkal jobban sajnálom, mint ha fejbe kéne lőnöm egy katonát. Ugyanis a katona önszántából van itt. A zombi viszont egykor ember volt és nem tehet róla, hogy így kell élnie. De nekem is életben kell maradnom.
Az utolsó fok, majd lelépnék, de elesek. A gyengeség az oka. De ennél sajnos van nagyobb bajom is: már tudom, mi volt az a hang. Egy visszatérő gyilkos: az a bizonyos megcsonkított vak kutya. 2 hónapja találkoztam vele először, akkor lőttem rá és majdnem a fel fejét levitte a gránát ereje. De nem halt meg. Azóta követ, egyszer láttam is úgy egy hónapja. Most beért. Én tehetetlenül feküdtem ott, a puska majd 2 méterre a fűben. Egyre közelebb jött és már éreztem bűzös leheletét. Jól tudtam, hogy nem lát, de érez. És ez sokkal veszélyesebb. Szörnyen zavart, hogy nem nézhettem a szemébe, nem volt hová néznem. Finoman próbáltam a kést elővenni. Mikor hátrább húzódott, hogy a torkomnak ugorjon, csak egy pillanatnyi időm maradt. Megragadva a penge markolatát a felém ugró állat mellkasa felé vágtam vele és ő épp beleszaladt. Végig vágtam rajta és ettől szinte átesve rajtam haldokolva zuhant az ugrásból a földre. Felnyílt az egész tüdeje, kapkodta a levegőt, de végül egy-két próbálkozás után megfulladt. Egyeltalán nem sajnáltam. Megváltás volt ez neki.
Összeszedtem magam, megpróbáltam felállni és felvettem a fegyveremet is. A Ladám felé indultam, melyet a bokorban parkíroztam éjszakánként, hogy ha erre téved egy őrjárat, ne tűnjön fel nekik. Azzal megtehettem volna legalább másfél kilométert a szakadékig. De sajnálattal vettem észre, hogy nincsenek meg a hátsó kerekei. Oleg barátunk vihette el. Én őt azért becsülöm kiváltképp, mert egy végtelenül pénzéhes társam, aki azonban olyan bátortalan, hogy néha magam is meglepődöm rajta, hogy a zónában próbált szerencsét. Egy darabig együtt dolgoztunk, de miután meg akart ölni álmomban, kettéváltak útjaink. Sajnálom, de akkor nem végeztem vele, mert úgy gondoltam, a zóna úgyis elteszi láb alól nélkülem is. Nem így lett. Lépten-nyomon megnehezíti a dolgom, meglop, megelőz, ellenem hajtja a vadakat és hasonló csíntevéseket hajt végre. Most is felmászhatott volna hozzám és megpróbálhatott volna megölni, de nem merte.
Marad a gyaloglás – gondoltam magamban és még azt is hozzátettem, hogy tán ez lesz az utolsó. Az volt a legszörnyűbb a helyzetemben, hogy nem azért szenvedtem, mert megsebesültem vagy mert nem volt munícióm, hanem azért, mert a zóna belülről akart legyőzni. És ez rosszabb volt mindennél. Ez ellen csak a gyógyszerekkel lehetett védekezni, ami itt nagyobb kincs, mint a tiszta víz.
Már egészen kilátszott a napkorong a domb mögül, ideje volt mennem. Derűs napnak néztem elébe. Ilyenkor érdemes kilehelni az embernek a lelkét. Minden lépés egyre nehezebben ment. Igyekeztem magam előtt a magas sást széttárni de úgy, hogy azt a katonák ne vehessék észre. Ez a mocsaras völgy ugyanis az ő területük volt. Egy gyökérben elestem. Hatalmasat csobbantam a bokáig érő vízben. Aztán lépteket hallottam. Kibiztosítottam egy gránátot arra készen, hogy ha kell, támadóimmal együtt haljak meg. A nyomomon még el lehetett látni legalább 20 méterre, de a szél kezdte már összefújni a szálakat. Megláttam két sötétzöld sapkát majd alakokat. Biztosan újoncok, gondoltam magamban. Itt az idő.
Felveszem a fegyverem és a jéghideg vízben háton fekve célzok. Egyetlen lövés, hangos durranás. A két alak hátravágódik és ők is hangosat csobbannak. Valahogy felkászálódom, talán még hasznos dolgok is lehetnek náluk. Mikor odaérek, látom, hogy két újoncot küldtek ki, akik nem tudták, hogy itt életveszély valakinek a nyomát követni. De az ő tudatlanságuk nekem most az életet jelenti. Majd elfelejtettem a kibiztosított gránátba visszatenni a szeget. Sajnos nem sok töltényt találtam náluk. Ellenben volt némi élelmük és még vizük is. Sugármentesített víz, amit rögtön megittam. Éreztem, ahogy kitisztít egy pillanatra. Ilyenkor tapasztalja az ember, mennyi koszt szedett össze nem csak kívül, belül is. A jó érzés nem tart sokáig.
Mennem kell tovább és csak reménykedem, hogy a lövést senki sem hallotta meg. Ha jó erőben lennék, akkor megpróbálhatnám megkereshetni a kocsijukat. Ugyanis nem helikopterrel hozták őket, ez látszott a ruházatukon: itt töltötték az éjjelt is. Végre kiértem a dombra, felkaptattam rá. Lapos kúszásban a gerincre mentem. Elővéve távcsövem látom, hogy hálistennek senki nem védi a síneket. Legjobb dolog a futás, már amennyire én futni tudtam. De akkor épp úgy éreztem, a következő gerincig menni fog. Tekergettem még egy kicsit a rádiót, hátha elkapok egy katonai adást, de semmi. Viszont a két halott katonát nagyon sűrűn keresték. Nem volt ritka, hogy nem volt adás a Zónában, így csak pár óra múlva lesz gyanús az eltűnésük.
Irány le, rohanok, ahogy tudok. Át a kőrakásokon, át a síneken. A talpfákra azonban éjjel lerakódott a pára, és megcsúszom egy egyiken. Hanyatt esek. Félnem kellene, de nyugodtság fog el. Ha most valaki kiszúr, úgyis végem. De semmi. Átvágódom a hasamra, ekkor éles szúró fájdalmat érzek. Már nincs sok időm, menni kell. Van a sínek alatt egy alagút, oda kell eljutnom. Sikerül is lemásznom, be a sötétbe. Első a biztonság, egy gránát előre. Robbanás, majd a várt hatás. Már szépen sorban ott lebegtek a téglák, amiket a most már halott törpék nekem szántak. 3-an voltak, nem volt semmi érdekes náluk.
Végre fény. Kint vagyok. Át az óriásfák erdején. Mikor még kezdő voltam a klánommal ide jöttünk, hogy gyakoroljuk a helikopterek leszedését. Erre ugyanis gyakran repülnek, de a hatalmasra nőtt fák miatt nem tudnak ránk lőni, mi viszont kiválóan látjuk őket. Szép emlékek.
Az erdőt körben sziklafalak övezik, de mi úgymond kijáratokat kerestünk annak idején. Most is egy ilyen felé megyek. Egy tisztásra visz. Amint kiérek, egy vakkutyákból álló falkát pillantok meg. Kibiztosítom a fegyveremet. Megpróbálom kikerülni őket, de észrevesznek. A nap a hátuk mögül vakítóan süt, nem látom pontosan, hányan lehetnek. Futok a szakadék felé. Át a bokrokon, pocsolyákon, egyre közelebb jönnek. Végre egy jó lőállás. Egy szikla mögé hasalok, nem messze a hegyoldal gerincétől, célzok, lövök. Egy, kettő, három, a negyediket elvérem, az ötödiket csak lábon lövöm, futnak tovább. Még mindig lehetnek vagy tízen. Egyetlen esély: elérni a hidat. Gyorsabban és gyorsabban. Gránátokat dobok mögém, azok sorra felrobbannak, nyüszítések, majd ugatás tovább. Már látom, talán 100 méterre lehet. Nyomás oda.
A híres szakadék választóvonal a zóna két területe között. Vagy 200 méter mély és az alján egy gravitációs csapda húzódik. Aki oda leesik, vagy azonnal meghal vagy soha nem tud felmászni. Rengetegen lelték mér ott halálukat. 2 kilométeres távon csak egyetlen híd visz át rajt. A híd mondjuk ide erős szó, inkább egy deszkákból összetákolt kötelekkel kifeszített vékony reménysugár, melyre csak az elszántabb kutyák mernek ráfutni.
Szinte ott vagyok. Pár méterrel előtte megtorpanok, a túloldal ködbe vész. A gravitáció most olyan erős, hogy a párát is a szakadék fülé húzza és szinte látni lehet, ahogy nyeli el. Rálépek a fákra, amik már nagyon korhadtak. Recsegnek is rendesen. Megteszek pár métert majd megállok és térdre ereszkedem szembe üldözőimmel. Lőni kezdek. Párat talán el is találok. Nyüszítve esnek össze. Mintha kifogyhatatlanok lennének, úgy bukkannak elő. Egyre homályosabban látok, már nem bírok célozni, nem bírom tartani a fegyvert. Csak a szíja menti meg attól a kalasnyikovomat, hogy a szakadékba essen. Hason csúszva próbálok menekülni, már nem érzek semmit. Sötét lesz minden. Visszanézek, egy kutya megpróbálja a lehetetlent, utánam mászik. Már csak pár méterre van tőlem.
Ekkor a ködből világosság támad hirtelen. Bár nem vagyok vallásos - ki is lehetne itt az a zónában - de már kezdem azt hinni, hogy megnyílt az egek kapuja. Lehet, hogy mégsem a pokolra jutok? Aztán a felismerés: a mennyben nem beszélnek oroszul. Én pedig azt hallottam, mégpedig kiabálást. A fényes pont egy ívet írt le, majd ahogy esett lefelé, fellőttek még egyet. A kutya megtorpant. De ez a megtorpanás nem tartott sokáig, összeszedte magát és már csak azt a pár métert kellett megtennie hozzám hogy utolsó harapásával belém kóstolva magammal rántsam a szakadékba. Ekkor lövés, majd az állat összerogy és leszédül a hídról. Ahogy a mélybe vész, nem lehet hallani a hangját…
Embereket pillantok meg a ködben, felém jönnek a vékony átjárón, majd felsegítenek és átvisznek. Fehér ruhás kutatók, szerencsém volt. Ott összeesek, semmire sem emlékszem, sötét lesz minden, de tudom, most már túlélem.
Horváth Krisztián
Végre sikerül lábra állom. Érzem, nagyon le vagyok gyengülve: a sugárzás az oka. Nem tudtam anti tablettákat szerezni és még 4 kilométer a kutatók támaszpontja. Ők szoktak adni, ha eljutok odáig. Így még a létrán sem tudok lemászni. Valamit itt kell hagynom. Kirakom a galantintömböt a tároló rekesszel együtt, mely többe került, mint ha egy új Moskvichot vettem volna. Reménykedem, senki sem találja majd meg.
Amit mászom lefelé, egyre nehezebbek a lépteim. Előre dobom a fegyveremet. Esett már nagyobbat, nem is amiatt aggódom. Így már kissé könnyebb. Amint egy rozsdás fokra lépek, megcsúszik a lábam. A kezemmel kapaszkodó után kapok és sikerül is elérnem egy rudat. Szerencsém volt. Lentről fura hangot hallok, talán megint egy zombi ólálkodik itt. A biztonság kedvéért a ruhán ujjába csúsztatom a késemet, soha sem lehet tudni. Egyébként amikor meg kell ölnöm egy zombit, azt sokkal jobban sajnálom, mint ha fejbe kéne lőnöm egy katonát. Ugyanis a katona önszántából van itt. A zombi viszont egykor ember volt és nem tehet róla, hogy így kell élnie. De nekem is életben kell maradnom.
Az utolsó fok, majd lelépnék, de elesek. A gyengeség az oka. De ennél sajnos van nagyobb bajom is: már tudom, mi volt az a hang. Egy visszatérő gyilkos: az a bizonyos megcsonkított vak kutya. 2 hónapja találkoztam vele először, akkor lőttem rá és majdnem a fel fejét levitte a gránát ereje. De nem halt meg. Azóta követ, egyszer láttam is úgy egy hónapja. Most beért. Én tehetetlenül feküdtem ott, a puska majd 2 méterre a fűben. Egyre közelebb jött és már éreztem bűzös leheletét. Jól tudtam, hogy nem lát, de érez. És ez sokkal veszélyesebb. Szörnyen zavart, hogy nem nézhettem a szemébe, nem volt hová néznem. Finoman próbáltam a kést elővenni. Mikor hátrább húzódott, hogy a torkomnak ugorjon, csak egy pillanatnyi időm maradt. Megragadva a penge markolatát a felém ugró állat mellkasa felé vágtam vele és ő épp beleszaladt. Végig vágtam rajta és ettől szinte átesve rajtam haldokolva zuhant az ugrásból a földre. Felnyílt az egész tüdeje, kapkodta a levegőt, de végül egy-két próbálkozás után megfulladt. Egyeltalán nem sajnáltam. Megváltás volt ez neki.
Összeszedtem magam, megpróbáltam felállni és felvettem a fegyveremet is. A Ladám felé indultam, melyet a bokorban parkíroztam éjszakánként, hogy ha erre téved egy őrjárat, ne tűnjön fel nekik. Azzal megtehettem volna legalább másfél kilométert a szakadékig. De sajnálattal vettem észre, hogy nincsenek meg a hátsó kerekei. Oleg barátunk vihette el. Én őt azért becsülöm kiváltképp, mert egy végtelenül pénzéhes társam, aki azonban olyan bátortalan, hogy néha magam is meglepődöm rajta, hogy a zónában próbált szerencsét. Egy darabig együtt dolgoztunk, de miután meg akart ölni álmomban, kettéváltak útjaink. Sajnálom, de akkor nem végeztem vele, mert úgy gondoltam, a zóna úgyis elteszi láb alól nélkülem is. Nem így lett. Lépten-nyomon megnehezíti a dolgom, meglop, megelőz, ellenem hajtja a vadakat és hasonló csíntevéseket hajt végre. Most is felmászhatott volna hozzám és megpróbálhatott volna megölni, de nem merte.
Marad a gyaloglás – gondoltam magamban és még azt is hozzátettem, hogy tán ez lesz az utolsó. Az volt a legszörnyűbb a helyzetemben, hogy nem azért szenvedtem, mert megsebesültem vagy mert nem volt munícióm, hanem azért, mert a zóna belülről akart legyőzni. És ez rosszabb volt mindennél. Ez ellen csak a gyógyszerekkel lehetett védekezni, ami itt nagyobb kincs, mint a tiszta víz.
Már egészen kilátszott a napkorong a domb mögül, ideje volt mennem. Derűs napnak néztem elébe. Ilyenkor érdemes kilehelni az embernek a lelkét. Minden lépés egyre nehezebben ment. Igyekeztem magam előtt a magas sást széttárni de úgy, hogy azt a katonák ne vehessék észre. Ez a mocsaras völgy ugyanis az ő területük volt. Egy gyökérben elestem. Hatalmasat csobbantam a bokáig érő vízben. Aztán lépteket hallottam. Kibiztosítottam egy gránátot arra készen, hogy ha kell, támadóimmal együtt haljak meg. A nyomomon még el lehetett látni legalább 20 méterre, de a szél kezdte már összefújni a szálakat. Megláttam két sötétzöld sapkát majd alakokat. Biztosan újoncok, gondoltam magamban. Itt az idő.
Felveszem a fegyverem és a jéghideg vízben háton fekve célzok. Egyetlen lövés, hangos durranás. A két alak hátravágódik és ők is hangosat csobbannak. Valahogy felkászálódom, talán még hasznos dolgok is lehetnek náluk. Mikor odaérek, látom, hogy két újoncot küldtek ki, akik nem tudták, hogy itt életveszély valakinek a nyomát követni. De az ő tudatlanságuk nekem most az életet jelenti. Majd elfelejtettem a kibiztosított gránátba visszatenni a szeget. Sajnos nem sok töltényt találtam náluk. Ellenben volt némi élelmük és még vizük is. Sugármentesített víz, amit rögtön megittam. Éreztem, ahogy kitisztít egy pillanatra. Ilyenkor tapasztalja az ember, mennyi koszt szedett össze nem csak kívül, belül is. A jó érzés nem tart sokáig.
Mennem kell tovább és csak reménykedem, hogy a lövést senki sem hallotta meg. Ha jó erőben lennék, akkor megpróbálhatnám megkereshetni a kocsijukat. Ugyanis nem helikopterrel hozták őket, ez látszott a ruházatukon: itt töltötték az éjjelt is. Végre kiértem a dombra, felkaptattam rá. Lapos kúszásban a gerincre mentem. Elővéve távcsövem látom, hogy hálistennek senki nem védi a síneket. Legjobb dolog a futás, már amennyire én futni tudtam. De akkor épp úgy éreztem, a következő gerincig menni fog. Tekergettem még egy kicsit a rádiót, hátha elkapok egy katonai adást, de semmi. Viszont a két halott katonát nagyon sűrűn keresték. Nem volt ritka, hogy nem volt adás a Zónában, így csak pár óra múlva lesz gyanús az eltűnésük.
Irány le, rohanok, ahogy tudok. Át a kőrakásokon, át a síneken. A talpfákra azonban éjjel lerakódott a pára, és megcsúszom egy egyiken. Hanyatt esek. Félnem kellene, de nyugodtság fog el. Ha most valaki kiszúr, úgyis végem. De semmi. Átvágódom a hasamra, ekkor éles szúró fájdalmat érzek. Már nincs sok időm, menni kell. Van a sínek alatt egy alagút, oda kell eljutnom. Sikerül is lemásznom, be a sötétbe. Első a biztonság, egy gránát előre. Robbanás, majd a várt hatás. Már szépen sorban ott lebegtek a téglák, amiket a most már halott törpék nekem szántak. 3-an voltak, nem volt semmi érdekes náluk.
Végre fény. Kint vagyok. Át az óriásfák erdején. Mikor még kezdő voltam a klánommal ide jöttünk, hogy gyakoroljuk a helikopterek leszedését. Erre ugyanis gyakran repülnek, de a hatalmasra nőtt fák miatt nem tudnak ránk lőni, mi viszont kiválóan látjuk őket. Szép emlékek.
Az erdőt körben sziklafalak övezik, de mi úgymond kijáratokat kerestünk annak idején. Most is egy ilyen felé megyek. Egy tisztásra visz. Amint kiérek, egy vakkutyákból álló falkát pillantok meg. Kibiztosítom a fegyveremet. Megpróbálom kikerülni őket, de észrevesznek. A nap a hátuk mögül vakítóan süt, nem látom pontosan, hányan lehetnek. Futok a szakadék felé. Át a bokrokon, pocsolyákon, egyre közelebb jönnek. Végre egy jó lőállás. Egy szikla mögé hasalok, nem messze a hegyoldal gerincétől, célzok, lövök. Egy, kettő, három, a negyediket elvérem, az ötödiket csak lábon lövöm, futnak tovább. Még mindig lehetnek vagy tízen. Egyetlen esély: elérni a hidat. Gyorsabban és gyorsabban. Gránátokat dobok mögém, azok sorra felrobbannak, nyüszítések, majd ugatás tovább. Már látom, talán 100 méterre lehet. Nyomás oda.
A híres szakadék választóvonal a zóna két területe között. Vagy 200 méter mély és az alján egy gravitációs csapda húzódik. Aki oda leesik, vagy azonnal meghal vagy soha nem tud felmászni. Rengetegen lelték mér ott halálukat. 2 kilométeres távon csak egyetlen híd visz át rajt. A híd mondjuk ide erős szó, inkább egy deszkákból összetákolt kötelekkel kifeszített vékony reménysugár, melyre csak az elszántabb kutyák mernek ráfutni.
Szinte ott vagyok. Pár méterrel előtte megtorpanok, a túloldal ködbe vész. A gravitáció most olyan erős, hogy a párát is a szakadék fülé húzza és szinte látni lehet, ahogy nyeli el. Rálépek a fákra, amik már nagyon korhadtak. Recsegnek is rendesen. Megteszek pár métert majd megállok és térdre ereszkedem szembe üldözőimmel. Lőni kezdek. Párat talán el is találok. Nyüszítve esnek össze. Mintha kifogyhatatlanok lennének, úgy bukkannak elő. Egyre homályosabban látok, már nem bírok célozni, nem bírom tartani a fegyvert. Csak a szíja menti meg attól a kalasnyikovomat, hogy a szakadékba essen. Hason csúszva próbálok menekülni, már nem érzek semmit. Sötét lesz minden. Visszanézek, egy kutya megpróbálja a lehetetlent, utánam mászik. Már csak pár méterre van tőlem.
Ekkor a ködből világosság támad hirtelen. Bár nem vagyok vallásos - ki is lehetne itt az a zónában - de már kezdem azt hinni, hogy megnyílt az egek kapuja. Lehet, hogy mégsem a pokolra jutok? Aztán a felismerés: a mennyben nem beszélnek oroszul. Én pedig azt hallottam, mégpedig kiabálást. A fényes pont egy ívet írt le, majd ahogy esett lefelé, fellőttek még egyet. A kutya megtorpant. De ez a megtorpanás nem tartott sokáig, összeszedte magát és már csak azt a pár métert kellett megtennie hozzám hogy utolsó harapásával belém kóstolva magammal rántsam a szakadékba. Ekkor lövés, majd az állat összerogy és leszédül a hídról. Ahogy a mélybe vész, nem lehet hallani a hangját…
Embereket pillantok meg a ködben, felém jönnek a vékony átjárón, majd felsegítenek és átvisznek. Fehér ruhás kutatók, szerencsém volt. Ott összeesek, semmire sem emlékszem, sötét lesz minden, de tudom, most már túlélem.
Horváth Krisztián