Na,ha már így az un. M-zárolt kocsikról beszélünk,hát erről is van egy történetem.
Időpont 1986 késő ősze,november vége felé,egy ködös éjszaka. (Elég ijesztően hangzik ugye?Pedig inkább szánalmas lesz....
)
Szóval őrt állok,harmadmagammal a telephelynél,ahol a kocsik is le vannak parkolva. Az idő csendes,hideg,és nagyon ködös. A gépkarabélyban ugyan benne van a tár,de hogy minek,azt nem értettük meg soha,mert egy darab lőszert sem adtak hozzá..
A telephely közvetlenül az alakulótértől keletre van,innen rá lehet látni a legénységi épületre,ami ebben a hideg és nyirkos időben bizony a gyakori fókáztatások ellenére is most sokkal bizalomgerjesztőbnek tűnik.
Telik az idő,eljön a takarodó,oltják a villanyokat,még nagyobb a csönd. Nagyon fáradt vagyok,a hideg szabályosan a csontjaimba kúszik,didergek.Úgy fél tizenkettő táján jön a váltás,valójában a tőlem mintegy hat méterre álló kis épületből. Szólok a társamnak,hogy nagyon figyeljen,s ha mozgást lát az ügyeletes tiszti rész felől,ami tőlünk úgy százötven méternyire van,és egyben a laktanya kapuja is,hát szóljon azonnal,mert lehet,be fogok aludni.
Így is történik,s ahogy bemegyek,s leülök az íróasztalhoz-az ágyon a tizedes elvtárs horpaszt,nehogymár megzavarjuk az álmát-rádőlök,mint egy búzászsák,és már alszom is.
Meg kell jegyeznem,a telephely bejáratát nem lehett volna úgy megközelíteni,hogy ne vegyék észre,ráadásul a kapu le is volt lakatolva éjszakára.
No,nagyban álmodok szépeket,aztán valaki veregeti a vállamat,és szólítgat furcsa orrhangon,kissé rétestészta nyúlású nyávogós hanglejtésben: "Honvéd,azonnal ébredjék. Jelentse futtólépésben az üti-szobán,hogy miért aludt el!"
Még félig álmodom,és nagyon rossz néven veszem az egészet,azt hiszem csak valaki hülyül,és visszaszólok: "Hogy miért,te barom? Mert álmos vagyok.."
Aztán megint hallom a réteshangút,s ezúttal ezt mondja,immár nem nekem ,hanem a tizedesnek: "Tizedes elvtárs,azonnal ébressze fel a katonát,és kérdezze meg,miért aludt el!"
Na,mostmár erre színjózan vagyok,látóidegeim meg kezdik felvenni a ritmust,és annyit érzékelek,hogy M. alhadnagy,egy köpcös,nagyon püffedt fejű,hasban nagy tiszt lép ki az ajtón.
Gondoltam,ezt most megszívtam, mint torkosborz!
Azt történt,hogy a társam,aki helyettem volt,nem vette észre a tagot,ahogy közelít,pedig mindíg kacsázó léptekkel tolta maga előtt a potrohájá,miközben a tökeit verdeste a pisztolytáska,szóval eléggé jellegzetes járása volt,de erről a szerencsétlenről meg most derült ki,hogy iszonyú rövidlátó,mellesleg "A" kategóriás katona,és fent a körletben hagyta a szemüvegét.
Sajnálkozott,én meg majdnem megvertem,csak nem akartam a bajt tetézni. Így telt el a hátralévő idő,piszokul be voltam parázva,mert tudtam,ha ezt nagydobra veri,akkor nekem fél évig helybetopi,sehová nem fogok menni,legfeljebb,ha visznek.
Azonban a dologból semmi nem lett. Történetesen azért,mert ez a baromarcú alhadnagy nagyon nem volt jó viszonyban a laktanya technikai főnökével,és a sors kegyeként reggel ő volt az,aki először jött be a munkahelyére. neki tett jelentést,de az meg-a kapuügyeletes társaim elmondása
alapján először meghallgatta,majd közölte vele,hogy az egészet álmodta,meg különben is állandóan hazudik. Tehette,hiszen lényegesen magosabb volt a rangja és a beosztása egyaránt,s
útáltákl is egymást-és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Ezek után közölte,hogy az ő telephelyén ilyen dolog nem történik,és az alhadnagy meg,ha nem tud aludni az éjszaka ,akkor inkábbn a pöcsével játszadozzon,ne kísértsen a laktanyában,mert a végén agyonlövik.
Mindezt a sorkatonák előtt.
Ámbár a nagykutyák-nekem azok voltak-dominanciaküzdelme lett az én szerencsém. Az egész történet elfelejtődött,és két hét múlva boldogan mehettem haza .
Persze a történet tanulságát levonva innentől kezdve egyáltalán nem mertem aludni egyetlen szolgálatom,örségem alkalmával,s emiatt az ázsióm emelkedett a többiek szemében. Tudták,hogy miattam nem lehet lebukás.
)