hispan
New Member
…parányit igazítottam a távcsövön, és a célkereszt pontosan a zombi fejére mutatott. Benntartottam a lélegzetem, és lassan elhúztam az elsütőbillentyűt, aztán vad káromkodásban törtem ki: „Szvetlána”, az AK74/M ahelyett, hogy egy dörrenéssel útjára indította volna a halált, halkan csettent, és beragadt. Felpattantam, és miközben vadul kutattam át a zubbonyom zsebeit a tartalék tárak valamelyike után, hátrálni kezdtem a bokrok között. Persze, a dög hörgő üvöltést hallatott, amire vagy egy tucatnyi hang „válaszolt”, én pedig rájöttem, hogy még nagyobb sz@rban vagyok, mint gondoltam. Megpördültem, végre kirángattam az AK-ból a tárat, majd helyre illesztettem egy frisset. Gyors terepszemle: három előttem, egy a hátam mögött, jobbról pedig még jó néhányan érkeznek, őket részben takarja a még mindig füstölgő, kilőtt helikopter. Kibiztosítottam, és automatára állítottam a fegyverem, - ennyi ellenfél ellen nem lehet mesterlövészkedni, - és megcsókoltam a nyakamban lógó keresztet; most már jöhettek, rohadékok! Vállhoz szorítottam a karabélyt, és egy rövid sorozatot lőttem az elsőre. Az AK ugatott, a fickó testét néhány becsapódás rázta meg, de csak jött tovább. Oldalra indultam, és majdnem keresztül estem egy testen: Misa volt az, a medvetermetű kaukázusi, ex-vadász. Mellkasát karmok tépték fel, jobb keze még midig szorította a rá támadó lény torkát, szemében megtörten visszfénylett az ólomszínű égbolt. Kicsit távolabb a sztyepp egyhangúságát egy dombocska törte meg, arrafelé igyekeztem, erőszakkal kizárva gondolataim közül, hogy jó pár órája onnan indultam el; 500 méter egy fél nap alatt, folyamatos harcban, nem is rossz…
Az ember nem is gondolná, hogy mennyi ideje jut harc közben a történteken gondolkodni. Most is, ahogy hátráltam a domb felé, ólommagokat köpködő fegyveremmel a kezemben, egyre azon tűnődtem, hogy hol rontottuk el. Megfeketedett körhöz értem, Vlagyimir, vagyis hát csak a hűlt helye, meg egy kupac össze-vissza görbült olvadt acélkupac: a helikopter lövésze – égjen a pokolban a lelke mindörökké! – gyorsabban reagált, mint ő, és ennyi maradt az RPG-s lövészből, Isten nyugtassa. „Két árvája lett” – gondoltam, miközben – gépiesen – leguggoltam, és a maradék 7-8 golyót a most már kellemetlen közelségbe kerülő zombiba eresztettem, és ez végre megállította: feketés, sűrű vért fröcskölve összeesett. Tárcsere, majd egy pillantással felmértem: rövid géppisztolyt markolt megfeketedett kezében, övén gránát lógott, arca a szokásos, zavart, csontig soványodott hulla-maszk. Megfordultam, és feliramodtam a domb tetejére. Hasra vágtam magam, és a magas fű fedezékében áttekintettem a csatateret. Hatalmas, vad sztyeppe, nem egészen 50 kilométerre Pripjaty-tól, egyetlen, töredezett burkolatú aszfaltúttal, és egy – félig a föld alá rejtett – régi katonai bázissal. A bázis úgy 1 km-re volt tőlem, de ez az út lehetett volna végtelen is, annyira megközelíthetetlennek tűnt a kerítésen lévő beomlott kapu. Az úton, egy jó három méter átmérőjű kráter állított emléket a könnyű csapatszállítónknak, a valamikori jó karban lévő Land Rovernek, és benne a sofőrünknek, meg a megbízónknak. A megbízó! „Ha nem lennél halott, most kinyírnálak!” – vicsorogtam a kráter felé, sőt, még ki is köptem, amit azonnal megbántam: eltart még egy ideig, mire újra vízhez jutok, megbocsáthatatlan ostobaság volt pazarolni a nyálat. (kulacsom átlőve, üresen lógott a derekamon: a katona rosszabbul célzott, mint én, és mivel Szvetlána is működni méltóztatott, egy egészen rövid ideig három szemmel nézhetett szét a világban, majd szétrobbant koponyával terülhetett el immáron örök nyugalomra). A kerítésen túl jól láttam a tereptarkára mázolt, alacsony épületeket, - néhányat álcaháló is védett – a girbegurba, robbanásoktól feketedett antennákat, és egy hatalmas kéményt, amiből kék füst tört a magasba. A kaputól jobbra hevert a MI24-es helikopter roncsa, mellettem pedig, egész közel egy PSZH (Páncélozott Szállító Harcjármű) guggolt álcahálója alatt; lövegtornyából véres test lógott ki, a katona teteméből lassan, de még mindig folyt a vér, összemocskolva a gép oldalát, és a füvet. Ő is az én „művem” – az enyém, és az utolsó higanyfejű lőszeremé. A zombik lassan, de kitartóan közeledtek, legyező alakzatukat egyre szélesebbre húzták, be akartak keríteni. Egy pillanatra lehunytam a szemem. „Hogyan juthattam idáig?”
„Nem, uraim, ez tényleg egy könnyű munka” – mondta a megbízó, aki Borisz Ignasovicsnak nevezte magát, csak ne lett volna annyira egyértelműen angol a kiejtése – Odamegyünk a raktárhoz, lemegyünk a második szintre, egy most még meg nem nevezhető helyiségbe, és elhozunk egy winchestert, aztán hazajövünk. Fejenként 10.000 rubelt fizetek” „Minek magának puska onnét, itt is vehet jó áron!” – szólt közbe Gregor, miközben IL-86-os karabélyát tisztogatta. Oleg kocsmájában voltunk, a magunkfajta Stalkerek egyik kedvelt helyén, vagy 20kmre a Zóna szélétől, és rajtunk – no meg Mr. Boriszon, és a két testőrén - kívül szinte senki sem volt a helységben. Egy pillanatra félrenyeltem a vodkát, köhögtem, majd Gregorra nézve elővettem azt a hangot, amit anyukák használnak hülye gyerekeikhez: „Az úr nem puskára gondolt, hanem egy számítógép alkatrészre.” Gregor vállat vont: „nekem aztán mindegy, tíz ropiért kihozok én bármit”. Mr. Borisz szigorú arccal nézett rám, ami kissé nevetségesnek tűnt: nyájas hivatalnok feje egészen mély ráncokba gyűrődött, és elképesztően hasonlított így egy buldogra: „Igen, egy alkatrész. Nem tehető ki sérülésnek, sugárzásnak, mágneses anomáliának. Örülök, hogy maga legalább felismer egy ilyet, mindazonáltal egy szakértő – no és én is, mint megfigyelő – önökkel fog tartani”. „Ez megdrágítja a dolgot” – feleltem, mire ő vállat vont: „Egyezzünk meg hamar: 15.000-ig hajlandó vagyok elmenni, de ennyi. Megegyeztünk?” – várakozóan nézett rám, én pedig körbe, az asztal körül ülő négy férfin. Azért, hogy időt nyerjek, rágyújtottam, és hosszan fújtam ki a füstöt a mennyezet felé. Gondolkodtam. Nem tetszett az egész, bűzlőtt, ahogy mondani szokás. Alig érünk vissza az előző portyából – ami a költségek levonása után szinte semmit sem jövedelmezett, - már kapom is a fülest Olegtól: „az ipse már kétszer keresett. Rágja a zablát fontos neki az ügy. És titeket akar. Jó pénz lesz!” – és röhög, de Olegtől ezt senki sem veszi zokon, majd ha te is járnál olyan helyeken, ahol ő akkor, és csak akkor te is a képébe röhögnél bárkinek. Főleg, ha a fél agyadat otthagynád. Ahogy Oleg. Körbepillantottam: Gregor, Misa, Vlagyimír, Vologya, mind engem bámultak. Tudtam, hogy kell nekik a pénz: Vlagyimírnak felesége és gyerekei, Vologyának egy sugárfertőzött nővére, Gregornak pedig két felesége volt. Ez utóbbiak – természetesen – nem tudtak egymásról, Gregor pedig csak a vállát vonogatta: „ahány kikötő, annyi feleség”. Misa, a zárkózott kaukázusi medve arca kifürkészhetetlennek tűnt, de én az ő titkát is tudtam: Minden spórolt pénzén fegyvereket vesz, valami szeparatista mozgalmat támogat, odahaza, a leendő „kaukázusi királyságban”. „A négy Ász, meg a Joker” – így neveztek bennünket, és igen, én vagyok a Joker. Gondolatban vállat vontam: nem fogom szégyenként megélni a SPETZNAZ múltam. És a dezertálásom sem.
Szippantottam egyet a cigiből – Lucky Strike, mint mindig, de már csak pár szál volt az utolsó csomagban – ránéztem a megbízóra, és döntöttem: „Rendben. Térjünk rá a részletekre”…
Előrébb kúsztam a fűben, és kényelmes lövészállást vettem fel: egy kis teknőben, közvetlenül a dombocska tetejénél. Belepislantottam a távcsőbe, amikor valami szöget ütött a fejemben: „A szakértő!” Hová a fenébe tűnt a szakértő?” Körbeforgattam a fegyverre szerelt távcsövet, és megpillantottam a magas, kórosan sovány férfit: egy gravi-anomália mellett feküdt, arcát a kezébe temette, és vagy halott volt, vagy afelé tartott; többet nem tudtam kivenni a fű miatt. Éles fütty hasított a természetellenes csendbe. A közeledő zombik megtorpantak, ostobán forgolódni kezdtek: Balra rántottam a fejem, és megpillantottam Vologyát: arca, felsőteste csurom vér, védőruhája cafatokban, nadrágja szinte teljesen eltűnt, felém fordulva áll, a PSZH és a helikopter között, feje fölé tartott AK-val, ami azt jelenti, hogy a fegyver üres, és Vologyánál már nincs több lőszer. Vagy azt, hogy megadja magát. Botorkálva elindult, és én iszonyodva döbbentem rá, hogy Vologya megvakult… „Vova!” üvöltöttem, és ő felém fordította üres szemgödreit, ám a zombik hirtelen megfordultak, és felé igyekeztek. Összeszorítottam a fogam, és egyenként megcéloztam őket: igyekeztem a fejüket célba venni, de még így is két-három lőszer kellett nekik, egyre közeledtek Vologyához, még három, pang, pang – ugatta Szvetlána, még kettő, üresen csattan a závár, Úristen, egy mozdulat, tár kiejt, egy mozdulat kézbe vesz az új, „Vologya, hátrálj!”- üvöltöm, de nem hall, csőre töltök, lövés, már csak egy, NEEEEM!
Az az egy elérte. Elveszem a szemem elől a távcsövet, és befogom a füleimet, hogy ne halljam azt a kétségbeesett, már – már nem is emberi üvöltést. Könnycsepp gördül ki a szemem sarkából, de a kezemben már újra ott a fegyver: még jó néhány töltényt pazarlok a zombira, az után is, hogy már régen abbahagyta a rángatózást. A závár csattan, Szvetlána csövéből füst gomolyog, lőporszag üli meg a mozdulatlan levegőt. Csend. Ólomszínű félhomály. Magam maradtam. Réveteg tekintettel nézek körbe, és lassan, céltalanul indulok lefelé a dombról. Szvetlána, elcsendesedve, üresen keresztben a hátamon. Hörgést hallok, megpördülök, vadászkés a kezemben; a „szakértő” az: az anomália, amely végzett Gregorral, csúnyán kilapította mindkét lábát. Gregor a hasán hever, jobb szeme vádlón mered rám. A bal csak azért nem, mert Gregor egész bal oldala hiányzik, milliméter vastagságúra lapítva hever az anomáliában. Lassan közelebb húzódom, szinte szórakozott mozdulattal veszem fel a földön heverő IL86-ot. Gregor jobb oldali zsebéből előkerül még két tár, és néhány szál házilag sodort cigaretta. Elteszem, egyre rá is gyújtok. Csak most fordulok a nyöszörgő férfi felé, aki az arcomat látva kétségbeesetten próbál odébb kúszni a könyökein. „Segíts, kérlek, segíts!” nyöszörgi szánalomra méltó hangon, én azonban egyelőre csak közömbösen végigmérem.”Van itt egy kis baj” – mondom szenvtelenül, a karabély csöve – mintegy mellékesen - a fejére mutat, „úgy gondolom, csúnyán át lettünk verve, és te tudod az okot. Ha beszélsz, nem öllek meg”. Látom rajta, hogy hisz nekem. Hatalmas fájdalmai lehetnek. Reszketve bólint, én pedig a karjába török egy fájdalomcsillapítóval teli ampullát. Szemei elhomályosulnak, majd megkönnyebbülve néz rám: „Ez az átkozott Borisz! Csak ne lett volna annyira túlságosan eltelve magától!” – vállat von, és erősebb hangon folytatja: „A winchesteren kompromittáló adatok vannak Levbetyev tábornokról. A tábornok felhasználva a helyi káoszt, nagyban űzi a fegyver bizniszt. Annyira, hogy már Kijevben és Moszkvában is szemet szúrt a probléma. Hivatalosan persze semmit sem tehettek, de megbízták Boriszt, ezt a nemzetközi szélhámost, hogy szervezze meg az adatok kimentését. Hosszas kutatás után megtalálta a tábornok egyik titkos raktárát, ezt a szemétdombot itt mellettünk. Amit ti nem tudtatok, hogy megállapodott a tábornokkal is: akkor kellett volna támadniuk a katonáknak, amikor kifelé jövünk, de Levbetyev nyilván átverte őt is”. Kimerülten hátradől, én pedig szemügyre veszem az épületet. Valami nem stimmel. Ha ez a tábornok egyik raktára, hogyan lehet, hogy nyüzsögnek benne a zombik? No és a támadás? A kelepce, amibe beleestünk, mintha zöldfülű kezdők lennénk? És miért csak akkor támadtak a zombik, amikor már majdnem legyűrtük a katonákat? Csak a katonák jelenléte miatt is meg kellett volna halnia Borisznak, mivel ő a védelmet firtató kérdéseinkre megnyugtató hangon csak annyit mondott: „minimális. Talán egy szakasz. Nem védett terület.”
Az épület tetején, a működésképtelen antennák között megbújó épek most hirtelen irányt váltanak, egyenesen felénk fordulnak. Egy pillanatig értetlenül szemlélem őket, majd ösztönből oldalra vetődök, és ezzel megmentem az életemet: azon a helyen, ahol az előbb álltunk, zöldesen csillámló nyálka borítja a talajt, és az ott fekvő „szakértőt”. Bántó, magnéziumos villanás, és a fickó atomjaira robban.
Nem ezért reszketek. Láttam már ilyen „ördög kertje” anomáliát korábban is. Hanem ahogy idekerült. Valaki idelőtte! Egy anomália-vető? Egy pillanatra lehunyom a szemem: nincs a Földön olyan kormány, ami ne fizetne milliárdokat érte. Vagy azért, hogy be ne vessék ellene. Lassan az épület felé fordulok: árnyak közelednek, zombik elnyújtott hörgését hozza felém a feltámadó szél. A horizonton villámok cikáznak, perceken belül kitör a vihar. Az antenna visszahúzódik rejtekébe, az épületeken villanyfény cikáz: reflektorok világítják meg a rohamra indulókat.
Beleszagolok az elektromosságtól sűrű levegőbe, és az épületek felé indulok: a négy Ász már az asztalon, most jöjjön a Joker! És minden, ami ezután szokott…
A monitorok zöldes fénnyel világítják meg a penészes falakat. Egy kiült bőrfotelben zömök, katonás alak dohányzik. Egy fehér köpenyes technikus fordul hátra: „Tábornok elvtárs, az utolsó túlélő” – oldalra húzódik, a kinti állványokra szerelt kamerák képei közül az egyiket kinagyítja: testpáncélos alak harcol a zombikkal, pörög, fedezékből fedezékbe ugrál, kezében szaggatottan dörög az Il86-os karabély, villanásai bántóan szaggatják a hirtelen beállt sötétséget. Kövér cseppekben szakad az eső. A cigarettázó alak vállat von: „hadd jöjjön. Már eddig is pokoli szerencséje volt, nem fog átjutni a védelmi vonalakon.” A kinti alak megtorpan, felnéz, egyenesen a rá szegeződő kamera lencséjébe. Felnevet, könnyű mozdulattal a vállához fogja a fegyvert, és…
A technikus káromkodva veri a billentyűzetet, majd ismételten hátrafordul: „tábornok elvtárs, valószínűleg kilőtte a kamerát”. A férfi előredől, a monitorok megvilágítják ragadozó arcát. Valamit mondani szeretne, de a torka hirtelen kiszárad. Valami ismeretlen érzés kúszik fel a gerincén, ahogy a kinti robbanásokat hallja, ahogy körbenéz, és azt látja, amint az átkozódó technikusok még több zombi – katonának adnak parancsot a beavatkozásra; savas ízt érez a szájában, és Levbetyev tábornok kénytelen megállapítani, hogy életében először: halálosan fél…
Kun András
Az ember nem is gondolná, hogy mennyi ideje jut harc közben a történteken gondolkodni. Most is, ahogy hátráltam a domb felé, ólommagokat köpködő fegyveremmel a kezemben, egyre azon tűnődtem, hogy hol rontottuk el. Megfeketedett körhöz értem, Vlagyimir, vagyis hát csak a hűlt helye, meg egy kupac össze-vissza görbült olvadt acélkupac: a helikopter lövésze – égjen a pokolban a lelke mindörökké! – gyorsabban reagált, mint ő, és ennyi maradt az RPG-s lövészből, Isten nyugtassa. „Két árvája lett” – gondoltam, miközben – gépiesen – leguggoltam, és a maradék 7-8 golyót a most már kellemetlen közelségbe kerülő zombiba eresztettem, és ez végre megállította: feketés, sűrű vért fröcskölve összeesett. Tárcsere, majd egy pillantással felmértem: rövid géppisztolyt markolt megfeketedett kezében, övén gránát lógott, arca a szokásos, zavart, csontig soványodott hulla-maszk. Megfordultam, és feliramodtam a domb tetejére. Hasra vágtam magam, és a magas fű fedezékében áttekintettem a csatateret. Hatalmas, vad sztyeppe, nem egészen 50 kilométerre Pripjaty-tól, egyetlen, töredezett burkolatú aszfaltúttal, és egy – félig a föld alá rejtett – régi katonai bázissal. A bázis úgy 1 km-re volt tőlem, de ez az út lehetett volna végtelen is, annyira megközelíthetetlennek tűnt a kerítésen lévő beomlott kapu. Az úton, egy jó három méter átmérőjű kráter állított emléket a könnyű csapatszállítónknak, a valamikori jó karban lévő Land Rovernek, és benne a sofőrünknek, meg a megbízónknak. A megbízó! „Ha nem lennél halott, most kinyírnálak!” – vicsorogtam a kráter felé, sőt, még ki is köptem, amit azonnal megbántam: eltart még egy ideig, mire újra vízhez jutok, megbocsáthatatlan ostobaság volt pazarolni a nyálat. (kulacsom átlőve, üresen lógott a derekamon: a katona rosszabbul célzott, mint én, és mivel Szvetlána is működni méltóztatott, egy egészen rövid ideig három szemmel nézhetett szét a világban, majd szétrobbant koponyával terülhetett el immáron örök nyugalomra). A kerítésen túl jól láttam a tereptarkára mázolt, alacsony épületeket, - néhányat álcaháló is védett – a girbegurba, robbanásoktól feketedett antennákat, és egy hatalmas kéményt, amiből kék füst tört a magasba. A kaputól jobbra hevert a MI24-es helikopter roncsa, mellettem pedig, egész közel egy PSZH (Páncélozott Szállító Harcjármű) guggolt álcahálója alatt; lövegtornyából véres test lógott ki, a katona teteméből lassan, de még mindig folyt a vér, összemocskolva a gép oldalát, és a füvet. Ő is az én „művem” – az enyém, és az utolsó higanyfejű lőszeremé. A zombik lassan, de kitartóan közeledtek, legyező alakzatukat egyre szélesebbre húzták, be akartak keríteni. Egy pillanatra lehunytam a szemem. „Hogyan juthattam idáig?”
„Nem, uraim, ez tényleg egy könnyű munka” – mondta a megbízó, aki Borisz Ignasovicsnak nevezte magát, csak ne lett volna annyira egyértelműen angol a kiejtése – Odamegyünk a raktárhoz, lemegyünk a második szintre, egy most még meg nem nevezhető helyiségbe, és elhozunk egy winchestert, aztán hazajövünk. Fejenként 10.000 rubelt fizetek” „Minek magának puska onnét, itt is vehet jó áron!” – szólt közbe Gregor, miközben IL-86-os karabélyát tisztogatta. Oleg kocsmájában voltunk, a magunkfajta Stalkerek egyik kedvelt helyén, vagy 20kmre a Zóna szélétől, és rajtunk – no meg Mr. Boriszon, és a két testőrén - kívül szinte senki sem volt a helységben. Egy pillanatra félrenyeltem a vodkát, köhögtem, majd Gregorra nézve elővettem azt a hangot, amit anyukák használnak hülye gyerekeikhez: „Az úr nem puskára gondolt, hanem egy számítógép alkatrészre.” Gregor vállat vont: „nekem aztán mindegy, tíz ropiért kihozok én bármit”. Mr. Borisz szigorú arccal nézett rám, ami kissé nevetségesnek tűnt: nyájas hivatalnok feje egészen mély ráncokba gyűrődött, és elképesztően hasonlított így egy buldogra: „Igen, egy alkatrész. Nem tehető ki sérülésnek, sugárzásnak, mágneses anomáliának. Örülök, hogy maga legalább felismer egy ilyet, mindazonáltal egy szakértő – no és én is, mint megfigyelő – önökkel fog tartani”. „Ez megdrágítja a dolgot” – feleltem, mire ő vállat vont: „Egyezzünk meg hamar: 15.000-ig hajlandó vagyok elmenni, de ennyi. Megegyeztünk?” – várakozóan nézett rám, én pedig körbe, az asztal körül ülő négy férfin. Azért, hogy időt nyerjek, rágyújtottam, és hosszan fújtam ki a füstöt a mennyezet felé. Gondolkodtam. Nem tetszett az egész, bűzlőtt, ahogy mondani szokás. Alig érünk vissza az előző portyából – ami a költségek levonása után szinte semmit sem jövedelmezett, - már kapom is a fülest Olegtól: „az ipse már kétszer keresett. Rágja a zablát fontos neki az ügy. És titeket akar. Jó pénz lesz!” – és röhög, de Olegtől ezt senki sem veszi zokon, majd ha te is járnál olyan helyeken, ahol ő akkor, és csak akkor te is a képébe röhögnél bárkinek. Főleg, ha a fél agyadat otthagynád. Ahogy Oleg. Körbepillantottam: Gregor, Misa, Vlagyimír, Vologya, mind engem bámultak. Tudtam, hogy kell nekik a pénz: Vlagyimírnak felesége és gyerekei, Vologyának egy sugárfertőzött nővére, Gregornak pedig két felesége volt. Ez utóbbiak – természetesen – nem tudtak egymásról, Gregor pedig csak a vállát vonogatta: „ahány kikötő, annyi feleség”. Misa, a zárkózott kaukázusi medve arca kifürkészhetetlennek tűnt, de én az ő titkát is tudtam: Minden spórolt pénzén fegyvereket vesz, valami szeparatista mozgalmat támogat, odahaza, a leendő „kaukázusi királyságban”. „A négy Ász, meg a Joker” – így neveztek bennünket, és igen, én vagyok a Joker. Gondolatban vállat vontam: nem fogom szégyenként megélni a SPETZNAZ múltam. És a dezertálásom sem.
Szippantottam egyet a cigiből – Lucky Strike, mint mindig, de már csak pár szál volt az utolsó csomagban – ránéztem a megbízóra, és döntöttem: „Rendben. Térjünk rá a részletekre”…
Előrébb kúsztam a fűben, és kényelmes lövészállást vettem fel: egy kis teknőben, közvetlenül a dombocska tetejénél. Belepislantottam a távcsőbe, amikor valami szöget ütött a fejemben: „A szakértő!” Hová a fenébe tűnt a szakértő?” Körbeforgattam a fegyverre szerelt távcsövet, és megpillantottam a magas, kórosan sovány férfit: egy gravi-anomália mellett feküdt, arcát a kezébe temette, és vagy halott volt, vagy afelé tartott; többet nem tudtam kivenni a fű miatt. Éles fütty hasított a természetellenes csendbe. A közeledő zombik megtorpantak, ostobán forgolódni kezdtek: Balra rántottam a fejem, és megpillantottam Vologyát: arca, felsőteste csurom vér, védőruhája cafatokban, nadrágja szinte teljesen eltűnt, felém fordulva áll, a PSZH és a helikopter között, feje fölé tartott AK-val, ami azt jelenti, hogy a fegyver üres, és Vologyánál már nincs több lőszer. Vagy azt, hogy megadja magát. Botorkálva elindult, és én iszonyodva döbbentem rá, hogy Vologya megvakult… „Vova!” üvöltöttem, és ő felém fordította üres szemgödreit, ám a zombik hirtelen megfordultak, és felé igyekeztek. Összeszorítottam a fogam, és egyenként megcéloztam őket: igyekeztem a fejüket célba venni, de még így is két-három lőszer kellett nekik, egyre közeledtek Vologyához, még három, pang, pang – ugatta Szvetlána, még kettő, üresen csattan a závár, Úristen, egy mozdulat, tár kiejt, egy mozdulat kézbe vesz az új, „Vologya, hátrálj!”- üvöltöm, de nem hall, csőre töltök, lövés, már csak egy, NEEEEM!
Az az egy elérte. Elveszem a szemem elől a távcsövet, és befogom a füleimet, hogy ne halljam azt a kétségbeesett, már – már nem is emberi üvöltést. Könnycsepp gördül ki a szemem sarkából, de a kezemben már újra ott a fegyver: még jó néhány töltényt pazarlok a zombira, az után is, hogy már régen abbahagyta a rángatózást. A závár csattan, Szvetlána csövéből füst gomolyog, lőporszag üli meg a mozdulatlan levegőt. Csend. Ólomszínű félhomály. Magam maradtam. Réveteg tekintettel nézek körbe, és lassan, céltalanul indulok lefelé a dombról. Szvetlána, elcsendesedve, üresen keresztben a hátamon. Hörgést hallok, megpördülök, vadászkés a kezemben; a „szakértő” az: az anomália, amely végzett Gregorral, csúnyán kilapította mindkét lábát. Gregor a hasán hever, jobb szeme vádlón mered rám. A bal csak azért nem, mert Gregor egész bal oldala hiányzik, milliméter vastagságúra lapítva hever az anomáliában. Lassan közelebb húzódom, szinte szórakozott mozdulattal veszem fel a földön heverő IL86-ot. Gregor jobb oldali zsebéből előkerül még két tár, és néhány szál házilag sodort cigaretta. Elteszem, egyre rá is gyújtok. Csak most fordulok a nyöszörgő férfi felé, aki az arcomat látva kétségbeesetten próbál odébb kúszni a könyökein. „Segíts, kérlek, segíts!” nyöszörgi szánalomra méltó hangon, én azonban egyelőre csak közömbösen végigmérem.”Van itt egy kis baj” – mondom szenvtelenül, a karabély csöve – mintegy mellékesen - a fejére mutat, „úgy gondolom, csúnyán át lettünk verve, és te tudod az okot. Ha beszélsz, nem öllek meg”. Látom rajta, hogy hisz nekem. Hatalmas fájdalmai lehetnek. Reszketve bólint, én pedig a karjába török egy fájdalomcsillapítóval teli ampullát. Szemei elhomályosulnak, majd megkönnyebbülve néz rám: „Ez az átkozott Borisz! Csak ne lett volna annyira túlságosan eltelve magától!” – vállat von, és erősebb hangon folytatja: „A winchesteren kompromittáló adatok vannak Levbetyev tábornokról. A tábornok felhasználva a helyi káoszt, nagyban űzi a fegyver bizniszt. Annyira, hogy már Kijevben és Moszkvában is szemet szúrt a probléma. Hivatalosan persze semmit sem tehettek, de megbízták Boriszt, ezt a nemzetközi szélhámost, hogy szervezze meg az adatok kimentését. Hosszas kutatás után megtalálta a tábornok egyik titkos raktárát, ezt a szemétdombot itt mellettünk. Amit ti nem tudtatok, hogy megállapodott a tábornokkal is: akkor kellett volna támadniuk a katonáknak, amikor kifelé jövünk, de Levbetyev nyilván átverte őt is”. Kimerülten hátradől, én pedig szemügyre veszem az épületet. Valami nem stimmel. Ha ez a tábornok egyik raktára, hogyan lehet, hogy nyüzsögnek benne a zombik? No és a támadás? A kelepce, amibe beleestünk, mintha zöldfülű kezdők lennénk? És miért csak akkor támadtak a zombik, amikor már majdnem legyűrtük a katonákat? Csak a katonák jelenléte miatt is meg kellett volna halnia Borisznak, mivel ő a védelmet firtató kérdéseinkre megnyugtató hangon csak annyit mondott: „minimális. Talán egy szakasz. Nem védett terület.”
Az épület tetején, a működésképtelen antennák között megbújó épek most hirtelen irányt váltanak, egyenesen felénk fordulnak. Egy pillanatig értetlenül szemlélem őket, majd ösztönből oldalra vetődök, és ezzel megmentem az életemet: azon a helyen, ahol az előbb álltunk, zöldesen csillámló nyálka borítja a talajt, és az ott fekvő „szakértőt”. Bántó, magnéziumos villanás, és a fickó atomjaira robban.
Nem ezért reszketek. Láttam már ilyen „ördög kertje” anomáliát korábban is. Hanem ahogy idekerült. Valaki idelőtte! Egy anomália-vető? Egy pillanatra lehunyom a szemem: nincs a Földön olyan kormány, ami ne fizetne milliárdokat érte. Vagy azért, hogy be ne vessék ellene. Lassan az épület felé fordulok: árnyak közelednek, zombik elnyújtott hörgését hozza felém a feltámadó szél. A horizonton villámok cikáznak, perceken belül kitör a vihar. Az antenna visszahúzódik rejtekébe, az épületeken villanyfény cikáz: reflektorok világítják meg a rohamra indulókat.
Beleszagolok az elektromosságtól sűrű levegőbe, és az épületek felé indulok: a négy Ász már az asztalon, most jöjjön a Joker! És minden, ami ezután szokott…
A monitorok zöldes fénnyel világítják meg a penészes falakat. Egy kiült bőrfotelben zömök, katonás alak dohányzik. Egy fehér köpenyes technikus fordul hátra: „Tábornok elvtárs, az utolsó túlélő” – oldalra húzódik, a kinti állványokra szerelt kamerák képei közül az egyiket kinagyítja: testpáncélos alak harcol a zombikkal, pörög, fedezékből fedezékbe ugrál, kezében szaggatottan dörög az Il86-os karabély, villanásai bántóan szaggatják a hirtelen beállt sötétséget. Kövér cseppekben szakad az eső. A cigarettázó alak vállat von: „hadd jöjjön. Már eddig is pokoli szerencséje volt, nem fog átjutni a védelmi vonalakon.” A kinti alak megtorpan, felnéz, egyenesen a rá szegeződő kamera lencséjébe. Felnevet, könnyű mozdulattal a vállához fogja a fegyvert, és…
A technikus káromkodva veri a billentyűzetet, majd ismételten hátrafordul: „tábornok elvtárs, valószínűleg kilőtte a kamerát”. A férfi előredől, a monitorok megvilágítják ragadozó arcát. Valamit mondani szeretne, de a torka hirtelen kiszárad. Valami ismeretlen érzés kúszik fel a gerincén, ahogy a kinti robbanásokat hallja, ahogy körbenéz, és azt látja, amint az átkozódó technikusok még több zombi – katonának adnak parancsot a beavatkozásra; savas ízt érez a szájában, és Levbetyev tábornok kénytelen megállapítani, hogy életében először: halálosan fél…
Kun András