Hannibal King
New Member
A nevem Dragoslav Petrenko hadnagy, én most egy igaz ember történetét irom le ahogy Ő mesélte nekem. Aki minden megtett a atestvére egészségéért.
„A testvérem betegen született, egy nagyon ritka betegségben szenved, aminek talán még neve sincs, az egész világon rajat kívül még talán 4 ember van aki ugyanebben a betegségben szenved, sajnálatos módon a többiek még rosszabb állapotban vannak mint az Öcsém, ök tolószékes élőholtak. Úgy két héttel Zónába erkezésem előtt beszéltem az öcsémmel utoljára, azt mondtam neki hogy: „Te az én Öcsém vagy, le se lehetne tagadni úgy hasonlítunk.” , erre Ő azt mondta nekem hogy: „Hát igen, de mégjobban hasonlítanánk, ha meg lennél borotválkozva meg az én szemem is jó lenne mint a tiéd:” , ebben a pillanatban döntöttem el hogy elmegyek a Zónába, mert hallotam hogy ott van valami amit úgy hívnak hogy „Kívánságteljesítő”, és azt kérem gyógyuljon meg, bármi is lesz annak az ára.
Így hát hirtelen a Zónában taléltam magam mesze az otthonomtól., mesze az Öcsémtöl, mesze a szerelmemtöl és mindekitöl aki valaha fontos volt nekem. Ott áltam egyedül, nem tudtam mihez kezdjek, sekély orosz tudásommal eljutottam az egyik kereskedöhöz. Kértem töle munkát, hát adott is. Az elsö felagatom az volt hogy vigyek neki egy relikviát, nem volt más választásom megkerestem a relikviát és elvittem neki. A fukar dögje, nem hogy örült volna neki, felmutatott egy másikat hogy már megelöztek, és cudarul ár alatt vette meg tölem a cuccot. Csak egy pisztolyra és két tár golyóra futotta a pénzböl, amit adott. Kedves akart lenni, ha már így átvert megkérdezte hogy minek jöttem. Az elsö pillanatban azt hidtem a helyszinen fejbelövöm, de végül nem tettem, gondolván hogy még talán szükségem lehet rá, így elmeséltem neki a történetem, hogy pontossan miért is vagyok itt. Azt mondta nem tud segíteni, de ha valamire szükségem van szóljak neki baráti másfélszeres áron gyorsan tud szerezni. Otthagytam elmentem beszélni a többi Zónalakóval a közeli faluban.
Fogtam a pisztolyt a kezemben mivel nem volt hová tennem, nem is tudtam mi vár rám a Zónában. Odaértem a faluba, nemmondom igen baráti fogadtates várt. Jónapot helyett egyből három golyó süvített el a fejem mellett, rögtön a földre dobtam magam, és orditottam hogy ne lőjjőnek, nem vagyok ellenség, így abbahagyták egész éjjel beszéltem egy Gorán nevü stelkerrel, aki felvilágosított mi erre a trendi, pl ha valaki ismeretlen és pisztolyal a kezében közelít az ellenség. Mondott pár szót arról is amiert jöttem, de nem lettem sokkal okossabb mint eddig voltam, anyit tudtam meg, hogy csak pár stalker találta csak meg, az egyik most egy orvos aki nem hagyja el soha a Rostok melleti lakhelyét de viszont mindenki elmehet hozzá. Azt is megtudtam hogy minden élőlény me tud gyógyítani, de ez csak amolyan legenda, nem sok sérült stalker jutott el a lakhelyéig élve, de holtakat még Ő sem támaszthat fel.
Reggel mikor felébredtem, nagyon éhes voltam, visszamentem a kereskedőhüz hogy a maradék négy rubelemért adjon egy fél kenyeret. Beszéltem a kereskedövel, mondott sok mindent, de még egy fél szelet kenyeret nem adott. Így munkát kértem, nagyon éhes lettem. Adott egy munkát, oljem meg a kereskedö stalkert aki az Ő nevével él vissza. Nem maradt más választásom, gyilokolni kellet a túléléshez, ez volt az amit nagyon el akartam kerülni, de nem lehetett. Elvégeztem a feladatom, közben szereztem pár felületi sérülést is, nem voltak túl súlyosak de véreztek. A kereskedő stalker nem volt egyedül amiről a kereskedö persze elfeljtett szólni. Az egyik hullánál találtam kötszert, és eszembe jütott anyám a drága jó édesanyám, akire annyira haragudtam hogy elsösegély tanfojamra küldött, hogy egy hétig nem beszéltem vele, de a tanfolyamot elvégeztem, hála az istennek meg anyámnak. Elláttam magam, levágtam a szerencétlen ördög fejét és visszamentem a kereskedőhöz. Nekivágtam Slavko, fejét mert így hivták a szerencsétlent, és cudarul összevesztem a kereskedővel, ha mindenáron meg akar öletni akkor azt ne így tegye, és azon nyomban nekiáltam enni a kajából amit Slavkonál találtam.
Visszamentem a faluba, elbizniszeltem a fegyvereket is amiket találtam, mondtam hogy nem a legjobb minöségü cucc, de vitték az olyan újoncok mint én, mint a cukrot. Gyorsan tettem szert egy kis pénzre, amiböl utána tudtam gazdálkodni. Rohangáltam a falu és Sidorovic között mint egy hülye, aki nem tudja mit csinál, de nagyon is tudtam mit csinálok, ellenségeket szerzek, és barátokat is. Nem sok idő telt el a katonaság erdeklődését is felkeltettem, és elfogtak. Egy hetet sinylődtem egy rohad cellában, sírva, hogy nem tudok segíteni a tesómon, és hogy soha nem látom már a szerelmem, de a katonáknak egész más célja volt velem. Elengedtek, azzal kogy viszek nekik fegyvereket, és megkímélik az életem, és jó pénzt fizetnek érete. Nem érdekelte őket hogy csinálom csak gyors legyek. Sidorovical mar nagyon jóba voltam értékelte a törekvéseimet, habár még nem bízott meg teljessen bennem bevett a bizniszbe. Így sikerült teljesítenem amit a katonák vártak tőlem. Jól megfizettek a szolgálataimért. Egy hónapig dolgoztam Sidorovic-csal, utána már annyi pénzem lett hogy negvehettem az egyik legjobb puskát, és a legjobb páncélt is ami a Zónában található.
Elindultam hát, a saját utamon metem tovább, a katonák többé nem bántottak, és a szabad atjárásom volt a Zónában , mindenhova, senki nem bántott a banditákon kívül akit ismertem. Három nap mulva elértem Rostok határához, itt elraktam a fegyverem, és elindultam rosztokba, ez volt az utolsó munkám amit a teljes kötetlenség előtt el kellett végeznem, elvinni az utolsó szállítmányt a Rostoki bárba a bártulajdonosának. Itt ismerkedtem meg egy egészen új egységgel akik ha melátnak valakit kérdés nélkül lönek, valamiér olyan érzésem volt hogy még sok bajom lesz velük. Ezeket gyorsan elintéztem, de éreztem hogy nagy szarba leszek még ezek miatt. Összeszedtem a cuccaikat és beszambáztam a bárba. Ahol már vártak, minden fölös cuccom elpaszoltam csak azt tartottam meg amire szükségem lehet majd az expedícióm során. Bezsebeltem a pénzt amit, a szállitmányért kaptam, és elindultam a titokzatos dokihoz, aki tudhatja hol van az a bizonyos „kívánságteljesítő” amit keresek.
Nem is tartott az út olyan sokáig mint gondoltam, és nem volt olyan veszélyes sem mint állították, habár sérülten nem biztos hogy megúsztam volna a mutánsok szakadatlan támadását, de elég simán odaértem, nem lövöldöztenm mint egy hülye idegbeteg idióta ezért csak egy tár golyót lötem el. Doki egy öreg szabad stalker volt, aki minden bizonyal járt ott, ahova én akarok menni, ezt abból gomdolom, hogy volt neki egy szelidített csernobili kutyája akit majdnem lelöttem, de a Doki rámszólt ha lelövöm a kutyáját akkor megöl. Behívott a kunyhójába megkérdezte, hogy mi járatban vagyok, megkínált teával, s hosszasan elbeszélgettümk. Mindent megtudtam amire szükségem volt, hogy elindujak a az erömübe, ahol megtalálom a kívánságteljesítőt. Mielőtt búcsút vettem volna a Dokitól, adott nekem egy relikviát és öt elsősegélydobozt amiben az Ő készítményei voltak spéci kötszerek meg hasonló.
Gond nélkül atkeltem a katonai raktárépületek mellett, vörös erdőben sem volt semmi gond a szabadságiak még segítettek is, Pripyatban a szolgálatosok segítettek át a nehézségeken de senki sem akart bekísérni az erőműbe. Egyedül maradtam ugyanolyan egyedül mint az elején, mikor senkire sem számíthattam igazán. Ahogy közeledtem az eröműhöz, egyre több akadályba utköztem, egyszer mesziről hallottam két helikopter hangját, eddig azt hidtem csak a katonaságnak vannak helikopterjeik, de ezek nem az övéik voltak, alig sikerült bejutnom egy betonbunkerbe ahova egyenlöte nem tudtak belőni a bejáratot pedig tugtam fedezni.
El voltam keseredve, joggal méghozzá, 15 ismeretlen fegyverest öltem meg, eddig és még jöttek, ráadásul ott volt még az a három helikopter is, akik folyamatossan löték a fedezékem, folyamatos ostrom alatt tartottak már kivettem a pisztolyom a tokból, hogy végzek magammal mikor hirtelen megszólalt a rádióm, hogy tartsak ki kimentenek. Nem tudtam mire vélni a hívást, de gondoltam csak azárt is túlélem ameddig csak lehet és a lehetö legtöbb dögöt nyírom ki. A fedezékemböl mar nem maradt sok még max tíz percet adtam a halálom pillanatáig. Tíz perc sem telt el, hatalmas robbanást hallottam kintröl. Mindeki elkezdett ordítani aki kinn volt a bejáratnál és elkezdtek rohanni, abban a pillanatban megmozdult a föld ekkor jött a felismerés hogy az egyik helikopter lezuhant, majd mégegy robbanás, gondoltam magamban még csak egy van, hajrá fiúk akárkik is vagytok. A harmadik robbanást nem hallottam. Nem mertem kimenni nem tudtam mi vár rám. Hirtalen furcsa hangot hallottam mintah egy sugárhajású repülő hangja lett volna, de nem hittem a fülemnek, csak akkor mikor nagy sebbességgel elszálta bunker fölött. Nem is kellett sokat várnom a harmadik robbanásra, a repülő olyan alacsonyan repült hogy a turbulencia magával rántotta a helikoptert, és az lezuhant. Hirtelen felbátorodtam és kinéztem a bunerból, nem volt sok fegyveres kinn aki, nem volt sérult, de hallottam meg egy helikopter hangját, mondtam magamban ilyen nincs, de mégis volt helikopter volt. Ott lebegett felettem, azaz a bunker felett, kötelekett láttam de nem hallottam úgy mintha rám löttek volna, két géppuska hangját hallottam de nem rám löttek, megérkezett a felmentösereg. Katonaság jött, hat katonát küldtek.
Kibujtam a bunkerből, csatlakoztam hozzájuk és elindultunk az erőmű bejárata felé. Ahogy haladtunk egy ponton elakadtunk ott három bajtársomat vesztettem el, de négyen bejutottunk az erőműbe. Az erőmübe sem volt piskóta az ellenállás, csak Petrenko hadnagy maradt életben, Ő kísért el a vágsőkig, egész a kívánságteljesítőig. Nem telt bele sok idő, sok löszer árán, végül álőttuk magunkat az elenálláson.
Ott voltunk azon a folyosón amo pontossan a célhoz vezetett, letorlaszoltuk az egyetlen bejáratot hogy megpihenjünk. Arra számítottunk hogy a kívánságteljesítőt is keményen őrzik, ellenőriztük a lőszert, hát nem maradt túl sok, nekem volt kerek egy tárnyi, Petrenko barátomnak negyven golyója maradt. Lepihentünk hát, elmeséltem neki a Zónába kerülésem okait, mindent amit átéltem a Zónában. Aztán felkerekedtünk és lassan kinitottuk az ajtót, benéztünk, és nem láttunk semmit, nem volt senki a csarnokban, a kívánságtejesítő pedig ott ált a csarnok közepén, ilyen közel, még sosem jártam ahhoz, hogy a testvérem egészségesnek lássam, rohantam a kődarab felé ami majd teljesíti a kívánságom, mikor odaértem elkezdtem mondani a kívánságom.”
Láttam hogy egy torkolattüzet. Hallottam a dörrenést. Próbáltam figyelmeztetni, de nem tudtam semmit tenni . Láttam, ahogy holtan esik össze az egyetlen ember aki nem a saját hiúságát akarta beteljesíteni, kívánságával hanem nemes célokért harcolt. Láttam ahogy vér fröccsen a fejéböl a köre, és semmit sem tudtam tenni ellene. Hirtelen lelasult az idő minden ezredmásodperc, óráknak tűnt, ahogy lassan rogyott össze és közben a tesvére nevét ordította: „Hektor!!!”. Lelöttem a mesterlöveszt és kívántam egyet, azt amit Hannibál is kívánt volna, hogy gyógyuljon meg a testvére. Egy nap mulva a hadsereg kitisztította az erőművet és átvette a Zóna irányítását.
written by: Hannibal King
„A testvérem betegen született, egy nagyon ritka betegségben szenved, aminek talán még neve sincs, az egész világon rajat kívül még talán 4 ember van aki ugyanebben a betegségben szenved, sajnálatos módon a többiek még rosszabb állapotban vannak mint az Öcsém, ök tolószékes élőholtak. Úgy két héttel Zónába erkezésem előtt beszéltem az öcsémmel utoljára, azt mondtam neki hogy: „Te az én Öcsém vagy, le se lehetne tagadni úgy hasonlítunk.” , erre Ő azt mondta nekem hogy: „Hát igen, de mégjobban hasonlítanánk, ha meg lennél borotválkozva meg az én szemem is jó lenne mint a tiéd:” , ebben a pillanatban döntöttem el hogy elmegyek a Zónába, mert hallotam hogy ott van valami amit úgy hívnak hogy „Kívánságteljesítő”, és azt kérem gyógyuljon meg, bármi is lesz annak az ára.
Így hát hirtelen a Zónában taléltam magam mesze az otthonomtól., mesze az Öcsémtöl, mesze a szerelmemtöl és mindekitöl aki valaha fontos volt nekem. Ott áltam egyedül, nem tudtam mihez kezdjek, sekély orosz tudásommal eljutottam az egyik kereskedöhöz. Kértem töle munkát, hát adott is. Az elsö felagatom az volt hogy vigyek neki egy relikviát, nem volt más választásom megkerestem a relikviát és elvittem neki. A fukar dögje, nem hogy örült volna neki, felmutatott egy másikat hogy már megelöztek, és cudarul ár alatt vette meg tölem a cuccot. Csak egy pisztolyra és két tár golyóra futotta a pénzböl, amit adott. Kedves akart lenni, ha már így átvert megkérdezte hogy minek jöttem. Az elsö pillanatban azt hidtem a helyszinen fejbelövöm, de végül nem tettem, gondolván hogy még talán szükségem lehet rá, így elmeséltem neki a történetem, hogy pontossan miért is vagyok itt. Azt mondta nem tud segíteni, de ha valamire szükségem van szóljak neki baráti másfélszeres áron gyorsan tud szerezni. Otthagytam elmentem beszélni a többi Zónalakóval a közeli faluban.
Fogtam a pisztolyt a kezemben mivel nem volt hová tennem, nem is tudtam mi vár rám a Zónában. Odaértem a faluba, nemmondom igen baráti fogadtates várt. Jónapot helyett egyből három golyó süvített el a fejem mellett, rögtön a földre dobtam magam, és orditottam hogy ne lőjjőnek, nem vagyok ellenség, így abbahagyták egész éjjel beszéltem egy Gorán nevü stelkerrel, aki felvilágosított mi erre a trendi, pl ha valaki ismeretlen és pisztolyal a kezében közelít az ellenség. Mondott pár szót arról is amiert jöttem, de nem lettem sokkal okossabb mint eddig voltam, anyit tudtam meg, hogy csak pár stalker találta csak meg, az egyik most egy orvos aki nem hagyja el soha a Rostok melleti lakhelyét de viszont mindenki elmehet hozzá. Azt is megtudtam hogy minden élőlény me tud gyógyítani, de ez csak amolyan legenda, nem sok sérült stalker jutott el a lakhelyéig élve, de holtakat még Ő sem támaszthat fel.
Reggel mikor felébredtem, nagyon éhes voltam, visszamentem a kereskedőhüz hogy a maradék négy rubelemért adjon egy fél kenyeret. Beszéltem a kereskedövel, mondott sok mindent, de még egy fél szelet kenyeret nem adott. Így munkát kértem, nagyon éhes lettem. Adott egy munkát, oljem meg a kereskedö stalkert aki az Ő nevével él vissza. Nem maradt más választásom, gyilokolni kellet a túléléshez, ez volt az amit nagyon el akartam kerülni, de nem lehetett. Elvégeztem a feladatom, közben szereztem pár felületi sérülést is, nem voltak túl súlyosak de véreztek. A kereskedő stalker nem volt egyedül amiről a kereskedö persze elfeljtett szólni. Az egyik hullánál találtam kötszert, és eszembe jütott anyám a drága jó édesanyám, akire annyira haragudtam hogy elsösegély tanfojamra küldött, hogy egy hétig nem beszéltem vele, de a tanfolyamot elvégeztem, hála az istennek meg anyámnak. Elláttam magam, levágtam a szerencétlen ördög fejét és visszamentem a kereskedőhöz. Nekivágtam Slavko, fejét mert így hivták a szerencsétlent, és cudarul összevesztem a kereskedővel, ha mindenáron meg akar öletni akkor azt ne így tegye, és azon nyomban nekiáltam enni a kajából amit Slavkonál találtam.
Visszamentem a faluba, elbizniszeltem a fegyvereket is amiket találtam, mondtam hogy nem a legjobb minöségü cucc, de vitték az olyan újoncok mint én, mint a cukrot. Gyorsan tettem szert egy kis pénzre, amiböl utána tudtam gazdálkodni. Rohangáltam a falu és Sidorovic között mint egy hülye, aki nem tudja mit csinál, de nagyon is tudtam mit csinálok, ellenségeket szerzek, és barátokat is. Nem sok idő telt el a katonaság erdeklődését is felkeltettem, és elfogtak. Egy hetet sinylődtem egy rohad cellában, sírva, hogy nem tudok segíteni a tesómon, és hogy soha nem látom már a szerelmem, de a katonáknak egész más célja volt velem. Elengedtek, azzal kogy viszek nekik fegyvereket, és megkímélik az életem, és jó pénzt fizetnek érete. Nem érdekelte őket hogy csinálom csak gyors legyek. Sidorovical mar nagyon jóba voltam értékelte a törekvéseimet, habár még nem bízott meg teljessen bennem bevett a bizniszbe. Így sikerült teljesítenem amit a katonák vártak tőlem. Jól megfizettek a szolgálataimért. Egy hónapig dolgoztam Sidorovic-csal, utána már annyi pénzem lett hogy negvehettem az egyik legjobb puskát, és a legjobb páncélt is ami a Zónában található.
Elindultam hát, a saját utamon metem tovább, a katonák többé nem bántottak, és a szabad atjárásom volt a Zónában , mindenhova, senki nem bántott a banditákon kívül akit ismertem. Három nap mulva elértem Rostok határához, itt elraktam a fegyverem, és elindultam rosztokba, ez volt az utolsó munkám amit a teljes kötetlenség előtt el kellett végeznem, elvinni az utolsó szállítmányt a Rostoki bárba a bártulajdonosának. Itt ismerkedtem meg egy egészen új egységgel akik ha melátnak valakit kérdés nélkül lönek, valamiér olyan érzésem volt hogy még sok bajom lesz velük. Ezeket gyorsan elintéztem, de éreztem hogy nagy szarba leszek még ezek miatt. Összeszedtem a cuccaikat és beszambáztam a bárba. Ahol már vártak, minden fölös cuccom elpaszoltam csak azt tartottam meg amire szükségem lehet majd az expedícióm során. Bezsebeltem a pénzt amit, a szállitmányért kaptam, és elindultam a titokzatos dokihoz, aki tudhatja hol van az a bizonyos „kívánságteljesítő” amit keresek.
Nem is tartott az út olyan sokáig mint gondoltam, és nem volt olyan veszélyes sem mint állították, habár sérülten nem biztos hogy megúsztam volna a mutánsok szakadatlan támadását, de elég simán odaértem, nem lövöldöztenm mint egy hülye idegbeteg idióta ezért csak egy tár golyót lötem el. Doki egy öreg szabad stalker volt, aki minden bizonyal járt ott, ahova én akarok menni, ezt abból gomdolom, hogy volt neki egy szelidített csernobili kutyája akit majdnem lelöttem, de a Doki rámszólt ha lelövöm a kutyáját akkor megöl. Behívott a kunyhójába megkérdezte, hogy mi járatban vagyok, megkínált teával, s hosszasan elbeszélgettümk. Mindent megtudtam amire szükségem volt, hogy elindujak a az erömübe, ahol megtalálom a kívánságteljesítőt. Mielőtt búcsút vettem volna a Dokitól, adott nekem egy relikviát és öt elsősegélydobozt amiben az Ő készítményei voltak spéci kötszerek meg hasonló.
Gond nélkül atkeltem a katonai raktárépületek mellett, vörös erdőben sem volt semmi gond a szabadságiak még segítettek is, Pripyatban a szolgálatosok segítettek át a nehézségeken de senki sem akart bekísérni az erőműbe. Egyedül maradtam ugyanolyan egyedül mint az elején, mikor senkire sem számíthattam igazán. Ahogy közeledtem az eröműhöz, egyre több akadályba utköztem, egyszer mesziről hallottam két helikopter hangját, eddig azt hidtem csak a katonaságnak vannak helikopterjeik, de ezek nem az övéik voltak, alig sikerült bejutnom egy betonbunkerbe ahova egyenlöte nem tudtak belőni a bejáratot pedig tugtam fedezni.
El voltam keseredve, joggal méghozzá, 15 ismeretlen fegyverest öltem meg, eddig és még jöttek, ráadásul ott volt még az a három helikopter is, akik folyamatossan löték a fedezékem, folyamatos ostrom alatt tartottak már kivettem a pisztolyom a tokból, hogy végzek magammal mikor hirtelen megszólalt a rádióm, hogy tartsak ki kimentenek. Nem tudtam mire vélni a hívást, de gondoltam csak azárt is túlélem ameddig csak lehet és a lehetö legtöbb dögöt nyírom ki. A fedezékemböl mar nem maradt sok még max tíz percet adtam a halálom pillanatáig. Tíz perc sem telt el, hatalmas robbanást hallottam kintröl. Mindeki elkezdett ordítani aki kinn volt a bejáratnál és elkezdtek rohanni, abban a pillanatban megmozdult a föld ekkor jött a felismerés hogy az egyik helikopter lezuhant, majd mégegy robbanás, gondoltam magamban még csak egy van, hajrá fiúk akárkik is vagytok. A harmadik robbanást nem hallottam. Nem mertem kimenni nem tudtam mi vár rám. Hirtalen furcsa hangot hallottam mintah egy sugárhajású repülő hangja lett volna, de nem hittem a fülemnek, csak akkor mikor nagy sebbességgel elszálta bunker fölött. Nem is kellett sokat várnom a harmadik robbanásra, a repülő olyan alacsonyan repült hogy a turbulencia magával rántotta a helikoptert, és az lezuhant. Hirtelen felbátorodtam és kinéztem a bunerból, nem volt sok fegyveres kinn aki, nem volt sérult, de hallottam meg egy helikopter hangját, mondtam magamban ilyen nincs, de mégis volt helikopter volt. Ott lebegett felettem, azaz a bunker felett, kötelekett láttam de nem hallottam úgy mintha rám löttek volna, két géppuska hangját hallottam de nem rám löttek, megérkezett a felmentösereg. Katonaság jött, hat katonát küldtek.
Kibujtam a bunkerből, csatlakoztam hozzájuk és elindultunk az erőmű bejárata felé. Ahogy haladtunk egy ponton elakadtunk ott három bajtársomat vesztettem el, de négyen bejutottunk az erőműbe. Az erőmübe sem volt piskóta az ellenállás, csak Petrenko hadnagy maradt életben, Ő kísért el a vágsőkig, egész a kívánságteljesítőig. Nem telt bele sok idő, sok löszer árán, végül álőttuk magunkat az elenálláson.
Ott voltunk azon a folyosón amo pontossan a célhoz vezetett, letorlaszoltuk az egyetlen bejáratot hogy megpihenjünk. Arra számítottunk hogy a kívánságteljesítőt is keményen őrzik, ellenőriztük a lőszert, hát nem maradt túl sok, nekem volt kerek egy tárnyi, Petrenko barátomnak negyven golyója maradt. Lepihentünk hát, elmeséltem neki a Zónába kerülésem okait, mindent amit átéltem a Zónában. Aztán felkerekedtünk és lassan kinitottuk az ajtót, benéztünk, és nem láttunk semmit, nem volt senki a csarnokban, a kívánságtejesítő pedig ott ált a csarnok közepén, ilyen közel, még sosem jártam ahhoz, hogy a testvérem egészségesnek lássam, rohantam a kődarab felé ami majd teljesíti a kívánságom, mikor odaértem elkezdtem mondani a kívánságom.”
Láttam hogy egy torkolattüzet. Hallottam a dörrenést. Próbáltam figyelmeztetni, de nem tudtam semmit tenni . Láttam, ahogy holtan esik össze az egyetlen ember aki nem a saját hiúságát akarta beteljesíteni, kívánságával hanem nemes célokért harcolt. Láttam ahogy vér fröccsen a fejéböl a köre, és semmit sem tudtam tenni ellene. Hirtelen lelasult az idő minden ezredmásodperc, óráknak tűnt, ahogy lassan rogyott össze és közben a tesvére nevét ordította: „Hektor!!!”. Lelöttem a mesterlöveszt és kívántam egyet, azt amit Hannibál is kívánt volna, hogy gyógyuljon meg a testvére. Egy nap mulva a hadsereg kitisztította az erőművet és átvette a Zóna irányítását.
written by: Hannibal King
