Capt Axon
New Member
2013.04.26
Vörös erdei katonai stalker bázis
8. Felderítő katonai stalker alakulat
Danyila Agonyok hadnagy
6:23
Ma ismét csodás napra ébredtem. Az idő szép, mutáns sehol, és az anomáliák is kevesek. Bár igaz nemrég volt egy hatalmas kitörés, mégis olyan, mintha a kitörés magával vitte volna az összes anomáliát a francba. Úgy néz ki ma szerencsés napom lesz. Fürgén fel is keltem, majd felvettem a ruhámat és a fegyveremet.
Kicsit elkéstem, mert az alakulón már ott volt mindenki és készültek a mai szolgálat kiosztására.
Futok egyenesen kifelé ahol már olvassák a névsort és a feladatokat és már állnék is be a sorba,
amikor a kapitány hirtelen az én nevemet kiáltja:
- Agonyok Hadnagy! Agonyok Hadnagy!....Hol a fenében van?!....Senki nem tudja?!
A név kimondása és a hangsúly alapján hallottam hogy a kapitánynak koránt sincs olyan jó napja mint nekem. De ez érthető akkor ha távol vagy a családodtól és már évek óta egy sugárzástól, mutánsoktól és mindenféle söpredéktől hemzsegő pöcegödörben rohadsz.
Szóval ettől a hangsúlytól egészen megijedtem és már az járt a fejemben hogy inkább megfordulok és majd később előjövök amikor a kapitány már megenyhült.
De utána úgy gondoltam, hogy egy ilyen jó napot már más úgyse tud elrontani, tehát jobb ezen most túlesni és nem később.
Ezért kihúztam magam és határozott léptekkel odaléptem a kapitány elé, majd vigyázzba vágtam magam és jelentettem:
- Agonyok hadnagy kérésre megjelent és elnézést kér a késésért. Uram!
Hirtelen néma csend következett. Csak a hátam mögött lévő csapatok sutyorgását lehetett hallani
amint egymásnak suttogják, hogy most nem lennének a helyemben.
Először rájuk meresztem a szemem, majd egy kis ideig a kapitányra néztem, akinek a dühtől már
szinte rák vörös a képe.
Teljesen ledermedtem a látványtól, majd kihúztam magam és kínomban nyeltem egyet.
Ekkor megszólalt egész nyugodt hangsúllyal, mégis még mindig vörös fejjel a kapitány:
- Agonyok! Maga szerint hánykor kell felkelni és jelentkezni a felettesnél?!
Majd én is megszólaltam remegő hangon:
- Uram! Jelentem minden itt állomásozó katonának pontban reggel 4:00-kor kell felkelnie és jelentkeznie kell azonnal a felettesnél a kijelölt alakuló téren.
Majd ismét szól a kapitány:
- Helyes! És most mennyi az idő?
Jelentem - Az órámra nézek, majd ismét a kapitányra. - Jelentem 6:32!
- Ismét eltalálta hadnagy! Gratulálok!
- Uram! - Húztam ki magam újra.
Majd a kapitány ismét felhúzta a szemöldökét és felemelt hangon kezdett üvölteni:
- Úgy látom maga nem teljesen értette meg a rendet hadnagy! Vagy azért mert teljesen hülye és nem érti meg vagy csak azért mert maga egyszerűen szarik rá! Nyissa ki jól a fülét hadnagy! - És teljes torkaszakadtából üvölteni kezdett.
- Legközelebb vagy időben felkel és lesz szíves jelentkezni mint többiek, vagy úgy megszívatom, hogy utána már csak a seggén keresztül jut levegőhöz! Érthető voltam hadnagy?!
- Igenis uram! - Vágtam rá.
- Nem hallom!
- IGENIS URAM! - Mondtam én is már üvöltve.
- LELÉPNI! - Ordított rám, majd vissza álltam a többiek közé.
- Jól van! Megvolt a mai jelentés és a kiadós fejmosás, most jöjjön a mai napi program! - Mondta immár nyugodtabban.
- Kozlov! Maga és a csapata a mai napon a 12-es szektor közelében fog járőrözni!
- Igen uram! - Jött rá a válasz.
- Storajev! Magáé most a bázis főkapuja!
- Értettem!
- És Agonyok!
- Uram!
- Nos...A parancsnok szeretné, ha a csapatok közül valakit kiküldenék az erdő mélyebb területei felé, a 64-es szektorhoz. És én úgy gondolom, hogy magánál és az embereinél nincs is jobb ember erre a feladatra! Szóval maguké ez a megtisztelő feladat! De aztán vigyázzanak! Nehogy megkóstolja magukat valami! He He He!
Mondta, közben gúnyosan vigyorgott. Ismét hallani lehetett a többi katona suttogását. Valószínűleg ők is tudják, hogy nem mindennapi hely a 64-es szektor.
- Igenis uram! - Jött az egyértelmű válasz ismét.
- Na jól van nyavalyások! Oszlás! De rohadt gyorsan!
És azzal elindultunk mind a dolgunkra.
Mi egyenesen a fegyverraktárba indultunk hogy felszerelkezzünk a "Nagy" küldetésünkre.
- Öregem! Nem hiszem el hogy minket küldenek el a belső területekre! A frász kerülget attól a helytől. - Mondta Ruszlan.
- Ja! De ez nem lett volna ha nem késel el Danyila! - Szólt egy másik társam.
- Állítsd le magad Fedotenko! Danyila nem tehet róla hogy elkésett. Tegnap együtt voltunk az esti műszakban. Csoda hogy én is felbírtam kelni. - Mondta Grisa.
- Jó, jó De akkor is! Most mi nekünk kell felderíteni azt a rohadt erdőt!
- És mi van? Talán félsz? - Kérdezte Gustlik.
- Ja! Az már nálam alap dolog hogy félek! Nem hallottátok a sztorit a 35-ösökről? Mind egy szálig eltűntek az erdő mélyén és többet nem is lehetett hallani róluk. Tuti hogy ott pusztultak mind!
- Ugyan már! Azok csak szóbeszédek! Fogadok hogy egyszerűen csak bénák voltak és megtámadta őket valami. Emlékszel! Már akkor is jobbak voltunk náluk. Ne félj! Oda megyünk, búra durrantunk és vissza jövünk. Ennyi! - Mondtam magabiztosan.
- Ja! És mi lesz ha mi is csak úgy nyomtalanul eltűnünk?! - Aggodalmaskodott tovább Fedotenko.
- Akkor már nem lesz miért aggódnod! - Gúnyolódott Gustlik, majd mind felröhögtünk.
Közben elértünk a fegyverraktárhoz. Beléptünk az ajtón, ahol a beszerző tiszt ahogy meglátott már
készítette is ki a nekünk címezett felszereléseket.
- Üdv srácok! Mindent előkészítettem a nagy útra. Itt van ebben a ládában. Tessék! - Majd felemelt egy nagy fémládát.
- Kösz! - Mondtam, majd épp fogtam a ládát és mentem volna ki, amikor a tiszt még elkapta a vállam és mondta:
- Hé! Hallottam hogy hová mentek. Sok szerencsét!
- Oké! Kösz! - Tettem hozzá meglepet arckifejezéssel, majd megfordultam és kimentem a többiekhez.
Odakint a többiek már rég felszerelt maszkkal álltak és vártak rám. Odamentem hozzájuk és ledobtam a ládát egy fémdobozra.
- Na mit kaptunk? - Kérdezte Gustlik.
Én kinyitottam a ládát aztán mind belenéztünk.
- Tyűű! - Mondtam.
A láda tele volt rengeteg 9X39-essel, volt benne még páncéltörő is és mellette még volt öt vadonat
új Groza is.
- Ejha! Most az egyszer nem spórolták ki a spéci cuccokat a csomagból! - Mondta Ruszlan.
- Bizony! Ezek aztán a spéci fegyók. - Mondtam.
- Na akkor mire várunk még? Cuccoljunk fel!
Azzal felvettük az öt Grozát és hozzá rengeteg sima és páncéltörő lőszert.
- Nos uraim....Itt az ideje hogy induljunk. - Jelentettem ki, majd útnak indultunk.
Úgy három órányi fárasztó gyaloglás után elértünk az erdő széléhez.
Mindenhol csak vörös lombozatú fák és bokrok voltak, de még így is gyönyörűen sütött keresztül
rajtuk a nap. Csak az erdő belseje felé kezdett sötétebb lenni.
Ott már kezdett olyan érzése lenni az embernek, mintha egy horror filmbe csöppent volna. A fák annyira sűrűn nőtték be a helyet, hogy szinte teljesen eltakarják az eget, így alig jut le ide egy kevés napfény is.
A mutánsok is inkább az ilyen helyeket kedvelik mint búvóhelyet. Ez még több figyelmet igényel, ha
nem akarjuk hogy bármi meglepjen minket.
Hirtelen iszonyatos üvöltést hallunk. Olyan volt mintha valamelyik szörny jelzett volna a többieknek, hogy "friss hús!"
Lassan, óvatosan, fegyvereket célra tartva, egymás hátát fedezve megyünk a hátborzongató
sötétségben. De akárhogy is várunk a támadókra, nem jön semmi.
- Látod! Nincs itt semmi! Félnek tőlünk. Csak megpróbálnak elijeszteni. - Mondtam büszkén.
Majd tovább indultunk beljebb az erdőbe.
Két órányi séta után, már jócskán bent jártunk a sűrűjében. De már lassan eltűnt mindannyiunk arcáról a félelem. Sőt! Egyre magabiztosabban, egyre vidámabban mentünk befelé.
Én csak a tájat bámultam, ami még mindig elég félelmetes és sötét volt, de már szinte meg se
rémisztett.
Fedotenko percenként jó nagyot húzott a kulacsából, mint aki túl sokat futott és kifáradt, de szerintem még mindig félt.
Ruszlan folyamatosan csak az új fegyverrel játszott. Állandóan kivette a tárat, felhúzta és üresen
elsütötte. Mint egy gyerek karácsonykor, amikor kibontja az ajándékokat.
Grisa viszont nem törődött semmivel. Csak folyamatosan bámult maga elé, rugdosta az elé kerülő köveket és ábrándozott.
Gustlik viszont már jóval többet figyelt. Mintha arra várna, hogy valamilyen mutáns kényszeresen
ránk támadjon. Lehet, hogy ő inkább harcolni szeretne.
Ahogy nézem, mindegyikünk teljesen más személyiség. Van aki agresszívebb, van aki békésebb, de egy mindannyiunkban közös.
Csakis a nagyobb gazdagság reményében jöttünk a zónába. Ettől inkább lennénk csak sima magánzók mint katonák. De mind egyet értünk abban, hogy jó pénzt csakis törvényesen lehet szerezni. Bár ennek az ellentettje inkább igaz.
A magánzók általában jóval gazdagabbak, mint mi. Persze a sok lelet eladásából jó hogy sok pénz
származik. De mi épp ezért vagyunk itt.
Meg kell akadályoznunk az illegális kereskedelmi tevékenységeket. Bár azt nem értem, hogy a vörös erdőnek mi köze van a mi feladatunkhoz? Erre még a madár se jár. Rajtunk és néhány mutánson kívül.
De térjünk vissza a feladatunkhoz.....Már órák óta járjuk a sötét sűrűséget, de eddig még semmi nem állt az utunkba. Leszámítva egy pár gyáva patkányt.
A szokásos tempóval, lassan haladunk előre amikor a csendet Fedotenko töri meg.
- Fúú! Fiúk! Álljunk meg egy időre! Sürgősen brunyálnom kell!
- Ajh! Kellett neked meginni azt a sok vizet! Most percenként megállunk miattad?! Mondtam.
- Ne nyivákolj már! Csak most először kell megállnunk! - Mentegetőzött.
- Ja! Aztán majd megint, és megint. Na mindegy siess!
És bezörgetett a sűrű bokrok közé.
Már egy ideje állunk itt. Fedotenko már jó ideje bent van a susnyásban. Unalmunkban mindenki mást csinál. Például én most is írom a naplót a PDA-ba.
Grisa, viszont sajátos unalom űzés képpen apró kövekkel bombázza a bokrokat, ahova Fedotenko bement.
Aztán megunja, eldobja az összes követ, majd bekiabál a bokrok közé:
- Na! Mennyit kell még várnunk? - De nem érkezik válasz.
Aztán megfordul és csodálkozó arckifejezéssel rám néz.
- Menj nézd meg, hogy él-e még! - Szóltam neki szélesen mosolyogva.
Ő bement és épp szólt volna neki hogy jöjjön már, de hirtelen elakadt a szava és felkiált:
- Srácok! Gyertek gyorsan!
A szóra azonnal felpattantunk és berohantunk utána. Odabent megtaláltuk Grisát, aki csak
folyamatosan a fák tetejét kémlelte, majd a földre nézett.
Mi szintén a földre néztünk, ahol csak Fedotenko fegyvere hevert. Majd megkérdeztük:
- Mi a fene történt? Hol van Fedotenko?
- Épp ez az amit nem tudok! - Szólt Grisa. - Csak jöttem be azon az ösvényen, amit Fedotenko taposott és mikor a végére értem, csak ezt találtam.
- De akkor ő hova tűnt? - Kérdeztem újra, majd azt mondtam:
- Na jó! Keressük meg! Külön válunk és mindenki körbe néz ezen a területen! Ha bármi el is kapta, csak nem lehet olyan gyors hogy elhurcolja innen. Na rajta mozgás!
- Megvagy őrülve?! Ha az a valami csak így elbánt vele, akkor szerinted mi egyesével lebírjuk
győzni! - Mondta kétségbe esetten Ruszlan.
- Igen, miért ne bírnánk?! Elvégre Fedotenko nem volt felkészülve. De mi most készek vagyunk!
Elkezdtünk Fedotenko után kutatni, egy jó nagy területen. Ez eltartott egy ideig.
Már kezdett esteledni, de még mindig nincs semmi. Ekkora már kétségbe voltunk esve, ezért hívtuk a bázist:
- Vörös erdő! Itt a 64-es szektor! Komoly gond van! - De a rádió csak sistergett.
- Vörös erdő! Vörös erdő jelentkezz! Itt a 64-es szektor!
Ekkor már vissza értek a többiek is és mondták hogy semmi nyoma Fedotenkonak.
Mikor meghallották hogy a rádióból csak a sistergés jön, akkor megszólalt Ruszlan:
- Mind itt döglünk meg!
- Ne légy pesszimista Ruszlan! Nem fogunk megdögleni!
- Akkor most mi legyen? - Kérdezte Gustlik.
- Na jó! Esteledik. Ilyenkor veszélyes itt lenni. Jobb ha vissza indulunk a bázisra!
Aztán elindultunk. Mind a négyen feszült figyelemmel néztünk az erdőbe. Közben folyamatosan
indultunk vissza a bázis területére.
De egyenlőre semmi. Aztán már kezdtük azt hinni, hogy kiértünk az erdőből de tévedtünk. A fény amit az erdőben láttunk, nem a holdfény volt. Csak egy átkozott anomália egy kiégett tank tetején, ami az este közeledtével egyre világosabban kezdett ragyogni.
- Ilyet még sose láttam. - Mondtam.
- Szerintem csináljunk róla egy képet és küldjük el a bázisnak. Majd ők kielemzik.
- Jó ötlet! Máris elküldöm a....Hoppá! - Mondtam.
- Mi az? - Kérdezték a többiek.
- Nem tudom elküldeni a képet. Ami azt illeti még a PDA se akar normálisan működni.
A PDA folyamatosan interferáló képet adott.
- Akkor most mi van?
- Szerintem ez az izé zavarja a berendezéseket.
- Az baj!
Aztán elővettem az iránytűt.
- AJAJJ! - Kiáltottam fel.
- Csak nem?! - Kérdezte Ruszlan.
- De! Az iránytű is teljesen megkergült!
- Hát marha jó! Akkor hogy jutunk vissza?!
- Nyugalom! Az irány nyugat! És szerintem nyugat arra van. - Mutattam az erdő egy része felé.
- Ezt most csak úgy mondod! - Akadékoskodott Ruszlan.
- Hé! Fiúk! Álljatok le! Hisz tudjuk mit kell csinálnunk! Csak induljunk el egy felé! Utána csak kijutunk ebből az erdőből! Nem lehet ez olyan nagy! - Mondta Grisa.
Mi egyszerre ránéztünk, egy ideig gondolkoztunk, utána mégis csak egyet értettünk vele.
- Rendben! Akkor menjünk arra! - Mondtam, majd elindultunk.
Órák óta sétálunk, de semmi. Még mindig nem látni az erdő szélét. Mintha egy véget nem érő, mindig ismétlődő rengetegben gyalogolnánk.
Amikor már fáradunk, megálltunk pihenni.
- Oh! Bazz! Kezd fájni a lábam! Mióta is ügetünk ebben a rohadt dzsumbujban? - Kérdezte Grisa.
- Passz. Az órám teljesen megkergült. De szerintem olyan 6 órát gyalogoltunk egyhuzamban.
- Gyönyörű! Ez már soha nem ér véget!
Ruszlan most nem szólt semmit. Csak a nyakában lévő keresztet dörzsölgette.
Grisa odaszólt neki:
- Hé! HÉ! Mi az? Megérezted a gonoszt? - Tréfálkozott vele.
Erre ő csak csendben válaszolt:
- Nem tudom! Olyan furcsa érzésem van. Mintha valami követne!
A gondolattól én is elborzadtam. Ha Fedotenko eltűnt, akkor lehet hogy most tényleg mi következünk. Egyre jobban elkezdtem félni.
Aztán még pihentünk pár percet és tovább indultunk. Menet közben folyamatosan feszült figyelemmel kísértük az erdő változásait.
Aztán hirtelen fényt láttunk a fák között a messzeségben, előttünk.
Mind fellélegeztünk és a fény felé indultunk, gondolván hogy végre kijutottunk. Aztán hirtelen egy
vérfagyasztó üvöltést hallottunk, amire azonnal felkaptuk a fejünket és védekező pozíciót vettünk
fel. Egy darabig csendben vártunk az erdőt kémlelve.
Majd csak azt veszem észre, hogy valami az arcom előtt a földre hullik. Lassan még mindig az erdőt figyelve, lehajolok a földre hullt tárgyért majd megvizsgálom.
A látványtól elborzadtam. Fedotenkonak a ruhájáról letépett jelzés volt. Az egész csupa vér volt.
Aztán ismét felhangzott az üvöltés, majd egy árny jelent meg a fejünk fölött ami akkorát ugrott,
hogy mind elestünk. Azonnal kiadtam a parancsot:
- TŰZ! - És elkezdtünk az árny irányába lőni, de annak szinte meg se kottyant. Mintha nem e világi lenne.
Kezdtünk egy kicsit szétszóródni és védekező pozíciót vettünk fel, amikor az árnylény újra támadásba lendült és elragadta Gustlikot.
- Futás! A fény felé! Gyerünk! - Ordítottam rá a két másik társamra. Erre mind nekiiramodtunk.
Hirtelen futás közben Ruszlant elkapja a lény. Erőlködik hogy megkapaszkodjon valamiben de nem sikerül és a lény berántja a sötétségbe.
Már csak Grisa és én maradtunk. Kétségbeesve futunk a megváltást jelentő fény felé. De mire odaértem már csak egyedül maradtam.
Útközben Grisát is elkapta a lény. Ráadásul a fény amiben annyira reménykedtem, valójában kiderült hogy az a furcsa anomália amit nemrég vizsgálgattunk.
Elvesztem. Pánik ült ki az arcomra és folyamatosan hadonászok a fegyverrel az erdő minden irányában.
Mögöttem a világító anomália csakhogy valami fény is legyen már. Remélem ez a fény elriasztja a lényt, így egyenlőre biztonságban vagyok.
Hirtelen ismét felhangzik a morgás és a távolban a felém gyalogoló lény sziluettje látszódik.
Habozás nélkül lőni kezdem az árnyat.
Erre az folyamatosan fáról fára ugrálva gyorsan közelít felém, majd ugrik egy hatalmasat.
Nekem meg pont most fogyott ki a lőszer a tárból. Kapkodva próbálom belenyomni a fegyverbe az új tárat, de már túl késő.
A lény egyenesen felém ugrott. Éreztem ahogy a hirtelen nyomás kiszorítja a tüdőmből a levegőt. Úgy gondoltam itt a vég. De akkor minden kivilágosodott és ragyogni kezdett. Mintha megállt volna az idő mert tisztán láttam a nekem rontó lény pofáját és az erdőt is jobban be lehetett látni.
De minden csak egy helyben állt. Még én magam is. Viszont még nézelődni azt tudtam.
Aztán egy köd szerű fényes örvény kezdett körülöttem körözni, majd minden teljesen elsötétült.
Később magamhoz tértem, de még mindig sötét volt. Mozogni is tudtam, de félelmemben egy mozdulatot se tettem. Csak forogtam körbe körbe és nézelődtem hogy merre lehet egyáltalán látni valamit is. Tisztán halottam a szívdobogásomat és azt ahogy zihálva kapkodom a levegőt.
Aztán lassan kezd minden kivilágosodni. Egy városban voltam ahol még mindig sötét volt.
Égtek az utca lámpák, egy két épületben is világítottak a ház ablakokban lévő lámpák.
Elbambulva állok az utcán és bámulok a városra. Két civil is elhalad mellettem, mondhatni elég retrós ruhában és értetlenkedve bámulnak rám a páncélzatom miatt.
Aztán ahogy állok az utca szélén, hirtelen egy billenő platós teherautó robog el mellettem ijesztő
tempóban és még az út szélén lévő pocsolyát is felcsapta rám.
Látván az életet a környéken azt gondoltam:
- Ez Kijev lenne?
És ahogy gyalogoltam tovább, az egyik toronyház tetején felvillan egy kivilágított szovjet címer.
Elég gyanakodva bámulom a címert, közben tűnődöm hogy most hol is lehetek.
Hirtelen egy hang szólal meg mögöttem:
- Hé! Elvtárs! Mit álldogál itt ilyen korán a város ezen részén? Ráadásul ilyen furcsa ruhában? Talán farsangra készül?
Lassan megfordulok és egy rendőrt látok, még abban a régebbi szovjet korszakbeli egyenruhában.
Ő meg szintén engem bámul A ruházatom miatt és amikor megpillantja a vállamon az ukrán hadsereg címerét akkor azonnal egyenesbe vágja magát és azt mondja:
- Elnézést elvtárs! Nem tudtam hogy a hadseregtől van itt!
- Pihenj!...ööö...tizedes! Én csak erre járőröztem ellenőrzés céljából. - Mondtam.
- Ellenőrzés? Talán az erőmű miatt jött az elvtárs?
- Erőmű?
- Igen! Hát a Csernobili erőmű. Csak amiatt jöhetett, hogyha gázmaszk van magán! Talán valami baj történt? Riadóztassam a közegeket?
Gondolkodtam egy ideig, majd azt mondtam:
- Nem! Nem kell! Semmi baj! Csupán ellenőrzök egy két dolgot és megyek is.
- És itt mit kellene ellenőriznie? Ez a város kellős közepe. A reaktor még vagy 3 km-re van innen
északra.
- Elnézést, de milyen város is ez?
- Mi van? Talán beverte a fejét elvtárs? - Poénkodott a rendőr. - Ez Pripyat! Ha a város határán járt
már akkor a táblát nem téveszthette el!
Dermedten hallgattam a rendőr szavait. Ez lenne Pripyat? Én sokkal üresebbnek és halottabbnak
képzeltem.
Aztán azt mondtam:
- Hát... A helyzet az hogy amikor ide felé jöttem akkor elég sötét volt még és nem igazán láttam a
táblát. De megtudná mondani nekem hogy hanyadika van ma?
- Nos... Április. Azt hiszem 26-odika. Miért?
- 1986. Április 26-odika? - Kérdeztem vissza meglepődve.
- Igen! De miért ennyire meglepő ez? Ezt mindenki tudja.
Teljesen ledöbbentem. Egy anomália hatására vissza kerültem a múltba. Ráadásul a legrosszabb időpontban. De ha ez a múlt akkor még a híres erőműnek még állnia kell.
És hogyha minden igaz, akkor már tudom is mit kell tennem. Ismét megkérdeztem a rendőrt:
- Mondja mennyi az idő?
- Halálpontosan 0:55.
- Te jó ég! - Futott végig a gondolat az agyamon. Ha ez az a kritikus időpont, akkor két lehetőségem
volt. Vagy eltűnni a városból minél előbb és akkor még van esélyem túl élni, vagy a reaktorhoz
sietni és megpróbálni megakadályozni azt a bizonyos katasztrófát.
És akkor talán elkerülhető lenne az, ami egykor kis híján tönkre tette az országunkat.
Az utóbbi mellett döntöttem.
A rendőr már vissza ült a kocsijába, amikor utána szóltam:
- Hé! Elvtárs! Van egy kevés ideje?
Az nyugodtan vissza szólt:
- Persze! Most úgy sincs különösebb tenni valóm.
- Remek! Elvinne a reaktorhoz?
- Hogy hogy? Nem kocsival jött?
- De!...De az én kocsim most van szerelőnél, mert a város határában lerobbant. Szóval úgy gondoltam gyalog is ráérek, de ha már itt van.
- Áh! Értem. Szálljon be!
Gyorsan beugrottam a kocsiba és elindultunk az erőmű felé.
Út közben elég ideges voltam és egyre gyorsabban kezdett verni is a szívem, hogy egy ilyen
hülyeségre rávettem magam. Nem vagyok én egy szuperhős, hogy egymagam megmentsem az egész várost és a reaktort. De legalább valami olyat teszek, ami talán számít. És lehet hogy sikerül is.
- Kérem elvtárs! Nem siethetnénk egy kicsit gyorsabban? - Kérdeztem oda a rendőrhöz türelmetlenül.
- Ejha! Nagyon fontos dolga lehet az elvtársnak ha ennyire siet. De még mindig nem értem. Talán
vészhelyzet van?
- Nos...Vehetjük annak is. Ha nem érek oda időben akkor a feletteseim megnyúznak. - Feleltem
nyugodtabban.
- Rendben, akkor nem árt sietni. - Mondta majd a gázpedálra lépett.
- Most már biztosan odaérünk. Ha igyekszek, akkor van még 20 percem hogy odaérjek időben. - Gondoltam magamban.
Hamarosan meg is érkeztünk az erőműhöz. A bejáratnál egy őrbódé volt és egy biztonsági őr állt
előtte. Az amint megpillantotta a közeledő járművet azonnal leintette.
- Hova hova Koljan? Tudod hogy ez már szigorúan őrzött terület. Ha csak úgy átengednélek az elvtársak bizony keményen megmogyoróznának.
- Nem én akarok bemenni. Hanem ő. Az elvtárs ellenőrzés céljából jött ide. Azt hiszem a fentiektől
jött.
- Ellenőrzés? Ma nincs kiírva ellenőrzés. Ki az az elvtárs?
- Az úr itt mellettem. - Szólt a rendőr, majd rám mutatott.
- A fickó egy ideig bámult rám, aztán megkérdezte:
- ööö...Neve és rangja uram?
Nem tudtam mit mondani, ezért mondtam amit tudtam.
- Danyila Agonyok hadnagy. A szovjet-ukrán fegyveres erők, műszaki osztagának a vezetője. Az
elvtársak a létesítmény konstrukciós ellenőrzésének a céljából küldtek ide. Na meg hogy ellenőrizzem a teljesítményt a kísérlet végre hajtását követően. - Szerencsére az első baleset okát én is kívülről fújtam.
Az őr megint gondolkodóba esett, majd ismét kérdezett:
- És tudhatnám, hogy miért ez a hirtelen ellenőrzés? Talán valami gond van a létesítménnyel?
Alig fejezte be máris rávágtam a választ:
- Igen! Úgy hisszük nagy gond van. Na beenged?
Az őr csak bámult rám, majd közölte azt a hírt amit nagyon nem akartam hallani.
- Sajnálom uram, de hivatalos engedély nélkül nem tehetek semmit.
Erre az órámra pillantottam és kikelve magamból ráförmedtem az őrre:
- Nézze! Lehet hogy épp most van készülőben egy nukleáris katasztrófa! Engem azért küldtek ide, hogy pont az ilyen esetek előfordulását akadályozzam meg. Ítélet napig is vitatkozhatunk, de ha nem enged be, akkor lehet hogy már most mind megfogunk halni! És ha netalántán ön túl élne egy ilyen balesetet, akkor a szovjet népköztársaság önt fogja okolni az eset bekövetkezése miatt. Szóval ne hátráltasson! Főleg ilyen kritikus időszakban, amikor egy jelentős kísérlet küszöbén vagyunk!
A fickó csak bambán bámult majd felemelte a sorompót.
- ööö...Nos...Fáradjanak be!
Én csak helyeslően bólintottam neki.
Amikor beértünk a személyzeti bejáróhoz, akkor leparkoltuk a kocsit a személyzeti parkolóba. Mind a ketten elindultunk a főbejárat felé.
Amikor az ajtóhoz értünk a rendőr azt mondta:
- ööö...Valójában ez nekem már a hatás körömön kívül van. Azt hiszem én itt maradok és megvárom magát.
Én csak bólintottam, majd beléptem az ajtón.
Hamarosan egy nagy előcsarnokban voltam, ami két folyosóban végződött. Az egyik az irodákhoz és a létesítmény vezetőhöz vezetett, a másik magához a reaktorhoz.
Ránéztem az órámra és mivel kifutóban voltam az időből, ezért nem haboztam rögtön a reaktor kezelők felé indultam. De egy újabb őr állított meg.
- Elnézést! De oda nem mehet be! Oda csakis a reaktor kezelő személyzete léphet be!
Én ránéztem az őrre majd ismét megpróbáltam kimagyarázni a helyzetet.
- Erre nekem nincs időm! Engem a fegyveres erőktől küldtek. A műszakiaktól jöttem. Le kell
ellenőriznem a létesítmény biztonsági felkészültségét és az állapotát, nehogy előfordulhasson egy
nukleáris baleset. Főleg ne a kísérlet ideje alatt.
Aztán indultam volna tovább amikor az őr elkapta a karomat és azt mondta:
- Én elhiszem uram, de nem mehet be csak így! Először jelentenie kell a létesítmény vezetőjének az ellenőrzést! Nálunk komoly rend van és nem boríthatjuk csak így fel.
Ismét felmordultam:
- Mondom, hogy erre nincs időm! Nekem most azonnal neki kell látnom a munkámnak, vagy később az egész felső vezetés az én és a maga nyakában fog lógni! És azt maga se akarhatja. Na eresszen!
Azzal kitéptem a kezem az őr kezéből és tovább indultam.
Erre az őr elkapta a vállam, majd ismét megállítva rám szólt:
- Álljon meg! Engedély nélkül nem engedhetem be! Ez a parancs! Ismétlem! Ha tevékenységet
kezdeményezne a létesítmény területén, akkor azt először az igazgatónak kell bejelentenie! Ezt tegye meg most, vagy további erőszak esetén távozásra kell kényszerítenem!
Mondta, azzal vissza terelt a reaktorhoz vezető bejárattól.
- Rendben! Legyen! akkor vezessen kérem az igazgatóhoz! - Mondtam az őrnek.
- Erre tessék Kérem! - Mondta az őr, majd elindult az irodai ajtók felé.
Elkezdtem az őr után menni, de amint az hátat fordított nekem én jó erősen tarkón vágtam, amitől
azonnal össze esett. Most egy jó időre ki lesz ütve.
Aztán rohanva indultam a reaktor felé.
A folyosón végig haladva a rengeteg ajtó közül a reaktor vezérlő termet kerestem. De mivel túl
hangosan közlekedtem, egy őr észre vett és utánam kezdett loholni.
- ÁLLJ! - Ordított rám.
De meg se álltam csak rohantam előre, míg a folyosó végén meg nem találtam a vezérlő ajtaját.
Ekkor már 3 őr is a nyomomban volt.
Berontottam az ajtón, ahol már a kezelők javában megkezdték a kísérletet.
Zihálva, lélekszakadva szólok nekik:
- Álljanak le! Ne folytassák a kísérletet! Túl veszélyes!
A reaktor kezelői azonnal felém pillantottak, majd az egyikük megkérdezte:
- Ki maga? És mit keres itt?
- Az nem számít hogy ki vagyok! Csak az számít, hogy le állítsák a kísérletet! Ha nem teszik amit mondok, hamarosan mind meghalunk! - Mondtam kétségbe esve de közben a 3 őr már beért az ajtón és már vetették is rám magukat, hogy kiráncigáljanak a vezérlőből.
- Eresszenek el! Hát még mindig nem értik?! - Kérdeztem tőlük.
- Állj! - Szólt az egyik kezelő az őröknek.
- Mit nem értünk? - Kérdezte tőlem.
- A baleset!... Ha nem állítjuk meg fel fog robbanni! - Mondtam.
- Mármint a reaktor? - Kérdezett vissza a kezelő.
- Igen!
- Az kizárt! A kísérlet többször át lett nézve és így kizárt annak az esélye, hogy bármi baleset történhessen! - Mondta magabiztosan a kezelő.
- De nem érti?! Én tudom, hogy mi fog történni! Ha tovább folytatják ezt, akkor egy pár pillanat múlva mind meghalunk!
A kezelő csak komoran nézett rám, majd össze húzta a szemöldökét és azt mondta:
- Vigyék ki innen!
És az őrök már rángattak is kifelé a vezérlőből.
- Hát még mindig nem értik?! Meg fogunk mind halni! Eresszenek el! Még nem késő! - Ordítottam ahogy csak tudtam.
Hirtelen egy hatalmas robbanást lehetett hallani. Mindannyian megálltunk és néztünk körbe körbe.
Aztán a műszerek vészjóslóan kezdtek el vijjogni. Az összes kezelő fejvesztve kapkodott a műszerek után, közben folyamatosan a kijelzőket nézték, amik eszméletlen magas értéket mutattak.
Aztán hirtelen az összes műszer lekapcsolt. Egy egyre jobban erősödő morajlást lehetett hallani.
- Elkezdődött! - Mondtam.
Ekkor a morajlás már egyre erősebb lett, végül egy nagy robbanás után jött egy erős, vakító fehér fény.
Már csak arra emlékszek hogy a szemem elé emeltem a kezeim, végül jött a sötétség.
Na változtattam rajta ezt azt.
Vörös erdei katonai stalker bázis
8. Felderítő katonai stalker alakulat
Danyila Agonyok hadnagy
6:23
Ma ismét csodás napra ébredtem. Az idő szép, mutáns sehol, és az anomáliák is kevesek. Bár igaz nemrég volt egy hatalmas kitörés, mégis olyan, mintha a kitörés magával vitte volna az összes anomáliát a francba. Úgy néz ki ma szerencsés napom lesz. Fürgén fel is keltem, majd felvettem a ruhámat és a fegyveremet.
Kicsit elkéstem, mert az alakulón már ott volt mindenki és készültek a mai szolgálat kiosztására.
Futok egyenesen kifelé ahol már olvassák a névsort és a feladatokat és már állnék is be a sorba,
amikor a kapitány hirtelen az én nevemet kiáltja:
- Agonyok Hadnagy! Agonyok Hadnagy!....Hol a fenében van?!....Senki nem tudja?!
A név kimondása és a hangsúly alapján hallottam hogy a kapitánynak koránt sincs olyan jó napja mint nekem. De ez érthető akkor ha távol vagy a családodtól és már évek óta egy sugárzástól, mutánsoktól és mindenféle söpredéktől hemzsegő pöcegödörben rohadsz.
Szóval ettől a hangsúlytól egészen megijedtem és már az járt a fejemben hogy inkább megfordulok és majd később előjövök amikor a kapitány már megenyhült.
De utána úgy gondoltam, hogy egy ilyen jó napot már más úgyse tud elrontani, tehát jobb ezen most túlesni és nem később.
Ezért kihúztam magam és határozott léptekkel odaléptem a kapitány elé, majd vigyázzba vágtam magam és jelentettem:
- Agonyok hadnagy kérésre megjelent és elnézést kér a késésért. Uram!
Hirtelen néma csend következett. Csak a hátam mögött lévő csapatok sutyorgását lehetett hallani
amint egymásnak suttogják, hogy most nem lennének a helyemben.
Először rájuk meresztem a szemem, majd egy kis ideig a kapitányra néztem, akinek a dühtől már
szinte rák vörös a képe.
Teljesen ledermedtem a látványtól, majd kihúztam magam és kínomban nyeltem egyet.
Ekkor megszólalt egész nyugodt hangsúllyal, mégis még mindig vörös fejjel a kapitány:
- Agonyok! Maga szerint hánykor kell felkelni és jelentkezni a felettesnél?!
Majd én is megszólaltam remegő hangon:
- Uram! Jelentem minden itt állomásozó katonának pontban reggel 4:00-kor kell felkelnie és jelentkeznie kell azonnal a felettesnél a kijelölt alakuló téren.
Majd ismét szól a kapitány:
- Helyes! És most mennyi az idő?
Jelentem - Az órámra nézek, majd ismét a kapitányra. - Jelentem 6:32!
- Ismét eltalálta hadnagy! Gratulálok!
- Uram! - Húztam ki magam újra.
Majd a kapitány ismét felhúzta a szemöldökét és felemelt hangon kezdett üvölteni:
- Úgy látom maga nem teljesen értette meg a rendet hadnagy! Vagy azért mert teljesen hülye és nem érti meg vagy csak azért mert maga egyszerűen szarik rá! Nyissa ki jól a fülét hadnagy! - És teljes torkaszakadtából üvölteni kezdett.
- Legközelebb vagy időben felkel és lesz szíves jelentkezni mint többiek, vagy úgy megszívatom, hogy utána már csak a seggén keresztül jut levegőhöz! Érthető voltam hadnagy?!
- Igenis uram! - Vágtam rá.
- Nem hallom!
- IGENIS URAM! - Mondtam én is már üvöltve.
- LELÉPNI! - Ordított rám, majd vissza álltam a többiek közé.
- Jól van! Megvolt a mai jelentés és a kiadós fejmosás, most jöjjön a mai napi program! - Mondta immár nyugodtabban.
- Kozlov! Maga és a csapata a mai napon a 12-es szektor közelében fog járőrözni!
- Igen uram! - Jött rá a válasz.
- Storajev! Magáé most a bázis főkapuja!
- Értettem!
- És Agonyok!
- Uram!
- Nos...A parancsnok szeretné, ha a csapatok közül valakit kiküldenék az erdő mélyebb területei felé, a 64-es szektorhoz. És én úgy gondolom, hogy magánál és az embereinél nincs is jobb ember erre a feladatra! Szóval maguké ez a megtisztelő feladat! De aztán vigyázzanak! Nehogy megkóstolja magukat valami! He He He!
Mondta, közben gúnyosan vigyorgott. Ismét hallani lehetett a többi katona suttogását. Valószínűleg ők is tudják, hogy nem mindennapi hely a 64-es szektor.
- Igenis uram! - Jött az egyértelmű válasz ismét.
- Na jól van nyavalyások! Oszlás! De rohadt gyorsan!
És azzal elindultunk mind a dolgunkra.
Mi egyenesen a fegyverraktárba indultunk hogy felszerelkezzünk a "Nagy" küldetésünkre.
- Öregem! Nem hiszem el hogy minket küldenek el a belső területekre! A frász kerülget attól a helytől. - Mondta Ruszlan.
- Ja! De ez nem lett volna ha nem késel el Danyila! - Szólt egy másik társam.
- Állítsd le magad Fedotenko! Danyila nem tehet róla hogy elkésett. Tegnap együtt voltunk az esti műszakban. Csoda hogy én is felbírtam kelni. - Mondta Grisa.
- Jó, jó De akkor is! Most mi nekünk kell felderíteni azt a rohadt erdőt!
- És mi van? Talán félsz? - Kérdezte Gustlik.
- Ja! Az már nálam alap dolog hogy félek! Nem hallottátok a sztorit a 35-ösökről? Mind egy szálig eltűntek az erdő mélyén és többet nem is lehetett hallani róluk. Tuti hogy ott pusztultak mind!
- Ugyan már! Azok csak szóbeszédek! Fogadok hogy egyszerűen csak bénák voltak és megtámadta őket valami. Emlékszel! Már akkor is jobbak voltunk náluk. Ne félj! Oda megyünk, búra durrantunk és vissza jövünk. Ennyi! - Mondtam magabiztosan.
- Ja! És mi lesz ha mi is csak úgy nyomtalanul eltűnünk?! - Aggodalmaskodott tovább Fedotenko.
- Akkor már nem lesz miért aggódnod! - Gúnyolódott Gustlik, majd mind felröhögtünk.
Közben elértünk a fegyverraktárhoz. Beléptünk az ajtón, ahol a beszerző tiszt ahogy meglátott már
készítette is ki a nekünk címezett felszereléseket.
- Üdv srácok! Mindent előkészítettem a nagy útra. Itt van ebben a ládában. Tessék! - Majd felemelt egy nagy fémládát.
- Kösz! - Mondtam, majd épp fogtam a ládát és mentem volna ki, amikor a tiszt még elkapta a vállam és mondta:
- Hé! Hallottam hogy hová mentek. Sok szerencsét!
- Oké! Kösz! - Tettem hozzá meglepet arckifejezéssel, majd megfordultam és kimentem a többiekhez.
Odakint a többiek már rég felszerelt maszkkal álltak és vártak rám. Odamentem hozzájuk és ledobtam a ládát egy fémdobozra.
- Na mit kaptunk? - Kérdezte Gustlik.
Én kinyitottam a ládát aztán mind belenéztünk.
- Tyűű! - Mondtam.
A láda tele volt rengeteg 9X39-essel, volt benne még páncéltörő is és mellette még volt öt vadonat
új Groza is.
- Ejha! Most az egyszer nem spórolták ki a spéci cuccokat a csomagból! - Mondta Ruszlan.
- Bizony! Ezek aztán a spéci fegyók. - Mondtam.
- Na akkor mire várunk még? Cuccoljunk fel!
Azzal felvettük az öt Grozát és hozzá rengeteg sima és páncéltörő lőszert.
- Nos uraim....Itt az ideje hogy induljunk. - Jelentettem ki, majd útnak indultunk.
Úgy három órányi fárasztó gyaloglás után elértünk az erdő széléhez.
Mindenhol csak vörös lombozatú fák és bokrok voltak, de még így is gyönyörűen sütött keresztül
rajtuk a nap. Csak az erdő belseje felé kezdett sötétebb lenni.
Ott már kezdett olyan érzése lenni az embernek, mintha egy horror filmbe csöppent volna. A fák annyira sűrűn nőtték be a helyet, hogy szinte teljesen eltakarják az eget, így alig jut le ide egy kevés napfény is.
A mutánsok is inkább az ilyen helyeket kedvelik mint búvóhelyet. Ez még több figyelmet igényel, ha
nem akarjuk hogy bármi meglepjen minket.
Hirtelen iszonyatos üvöltést hallunk. Olyan volt mintha valamelyik szörny jelzett volna a többieknek, hogy "friss hús!"
Lassan, óvatosan, fegyvereket célra tartva, egymás hátát fedezve megyünk a hátborzongató
sötétségben. De akárhogy is várunk a támadókra, nem jön semmi.
- Látod! Nincs itt semmi! Félnek tőlünk. Csak megpróbálnak elijeszteni. - Mondtam büszkén.
Majd tovább indultunk beljebb az erdőbe.
Két órányi séta után, már jócskán bent jártunk a sűrűjében. De már lassan eltűnt mindannyiunk arcáról a félelem. Sőt! Egyre magabiztosabban, egyre vidámabban mentünk befelé.
Én csak a tájat bámultam, ami még mindig elég félelmetes és sötét volt, de már szinte meg se
rémisztett.
Fedotenko percenként jó nagyot húzott a kulacsából, mint aki túl sokat futott és kifáradt, de szerintem még mindig félt.
Ruszlan folyamatosan csak az új fegyverrel játszott. Állandóan kivette a tárat, felhúzta és üresen
elsütötte. Mint egy gyerek karácsonykor, amikor kibontja az ajándékokat.
Grisa viszont nem törődött semmivel. Csak folyamatosan bámult maga elé, rugdosta az elé kerülő köveket és ábrándozott.
Gustlik viszont már jóval többet figyelt. Mintha arra várna, hogy valamilyen mutáns kényszeresen
ránk támadjon. Lehet, hogy ő inkább harcolni szeretne.
Ahogy nézem, mindegyikünk teljesen más személyiség. Van aki agresszívebb, van aki békésebb, de egy mindannyiunkban közös.
Csakis a nagyobb gazdagság reményében jöttünk a zónába. Ettől inkább lennénk csak sima magánzók mint katonák. De mind egyet értünk abban, hogy jó pénzt csakis törvényesen lehet szerezni. Bár ennek az ellentettje inkább igaz.
A magánzók általában jóval gazdagabbak, mint mi. Persze a sok lelet eladásából jó hogy sok pénz
származik. De mi épp ezért vagyunk itt.
Meg kell akadályoznunk az illegális kereskedelmi tevékenységeket. Bár azt nem értem, hogy a vörös erdőnek mi köze van a mi feladatunkhoz? Erre még a madár se jár. Rajtunk és néhány mutánson kívül.
De térjünk vissza a feladatunkhoz.....Már órák óta járjuk a sötét sűrűséget, de eddig még semmi nem állt az utunkba. Leszámítva egy pár gyáva patkányt.
A szokásos tempóval, lassan haladunk előre amikor a csendet Fedotenko töri meg.
- Fúú! Fiúk! Álljunk meg egy időre! Sürgősen brunyálnom kell!
- Ajh! Kellett neked meginni azt a sok vizet! Most percenként megállunk miattad?! Mondtam.
- Ne nyivákolj már! Csak most először kell megállnunk! - Mentegetőzött.
- Ja! Aztán majd megint, és megint. Na mindegy siess!
És bezörgetett a sűrű bokrok közé.
Már egy ideje állunk itt. Fedotenko már jó ideje bent van a susnyásban. Unalmunkban mindenki mást csinál. Például én most is írom a naplót a PDA-ba.
Grisa, viszont sajátos unalom űzés képpen apró kövekkel bombázza a bokrokat, ahova Fedotenko bement.
Aztán megunja, eldobja az összes követ, majd bekiabál a bokrok közé:
- Na! Mennyit kell még várnunk? - De nem érkezik válasz.
Aztán megfordul és csodálkozó arckifejezéssel rám néz.
- Menj nézd meg, hogy él-e még! - Szóltam neki szélesen mosolyogva.
Ő bement és épp szólt volna neki hogy jöjjön már, de hirtelen elakadt a szava és felkiált:
- Srácok! Gyertek gyorsan!
A szóra azonnal felpattantunk és berohantunk utána. Odabent megtaláltuk Grisát, aki csak
folyamatosan a fák tetejét kémlelte, majd a földre nézett.
Mi szintén a földre néztünk, ahol csak Fedotenko fegyvere hevert. Majd megkérdeztük:
- Mi a fene történt? Hol van Fedotenko?
- Épp ez az amit nem tudok! - Szólt Grisa. - Csak jöttem be azon az ösvényen, amit Fedotenko taposott és mikor a végére értem, csak ezt találtam.
- De akkor ő hova tűnt? - Kérdeztem újra, majd azt mondtam:
- Na jó! Keressük meg! Külön válunk és mindenki körbe néz ezen a területen! Ha bármi el is kapta, csak nem lehet olyan gyors hogy elhurcolja innen. Na rajta mozgás!
- Megvagy őrülve?! Ha az a valami csak így elbánt vele, akkor szerinted mi egyesével lebírjuk
győzni! - Mondta kétségbe esetten Ruszlan.
- Igen, miért ne bírnánk?! Elvégre Fedotenko nem volt felkészülve. De mi most készek vagyunk!
Elkezdtünk Fedotenko után kutatni, egy jó nagy területen. Ez eltartott egy ideig.
Már kezdett esteledni, de még mindig nincs semmi. Ekkora már kétségbe voltunk esve, ezért hívtuk a bázist:
- Vörös erdő! Itt a 64-es szektor! Komoly gond van! - De a rádió csak sistergett.
- Vörös erdő! Vörös erdő jelentkezz! Itt a 64-es szektor!
Ekkor már vissza értek a többiek is és mondták hogy semmi nyoma Fedotenkonak.
Mikor meghallották hogy a rádióból csak a sistergés jön, akkor megszólalt Ruszlan:
- Mind itt döglünk meg!
- Ne légy pesszimista Ruszlan! Nem fogunk megdögleni!
- Akkor most mi legyen? - Kérdezte Gustlik.
- Na jó! Esteledik. Ilyenkor veszélyes itt lenni. Jobb ha vissza indulunk a bázisra!
Aztán elindultunk. Mind a négyen feszült figyelemmel néztünk az erdőbe. Közben folyamatosan
indultunk vissza a bázis területére.
De egyenlőre semmi. Aztán már kezdtük azt hinni, hogy kiértünk az erdőből de tévedtünk. A fény amit az erdőben láttunk, nem a holdfény volt. Csak egy átkozott anomália egy kiégett tank tetején, ami az este közeledtével egyre világosabban kezdett ragyogni.
- Ilyet még sose láttam. - Mondtam.
- Szerintem csináljunk róla egy képet és küldjük el a bázisnak. Majd ők kielemzik.
- Jó ötlet! Máris elküldöm a....Hoppá! - Mondtam.
- Mi az? - Kérdezték a többiek.
- Nem tudom elküldeni a képet. Ami azt illeti még a PDA se akar normálisan működni.
A PDA folyamatosan interferáló képet adott.
- Akkor most mi van?
- Szerintem ez az izé zavarja a berendezéseket.
- Az baj!
Aztán elővettem az iránytűt.
- AJAJJ! - Kiáltottam fel.
- Csak nem?! - Kérdezte Ruszlan.
- De! Az iránytű is teljesen megkergült!
- Hát marha jó! Akkor hogy jutunk vissza?!
- Nyugalom! Az irány nyugat! És szerintem nyugat arra van. - Mutattam az erdő egy része felé.
- Ezt most csak úgy mondod! - Akadékoskodott Ruszlan.
- Hé! Fiúk! Álljatok le! Hisz tudjuk mit kell csinálnunk! Csak induljunk el egy felé! Utána csak kijutunk ebből az erdőből! Nem lehet ez olyan nagy! - Mondta Grisa.
Mi egyszerre ránéztünk, egy ideig gondolkoztunk, utána mégis csak egyet értettünk vele.
- Rendben! Akkor menjünk arra! - Mondtam, majd elindultunk.
Órák óta sétálunk, de semmi. Még mindig nem látni az erdő szélét. Mintha egy véget nem érő, mindig ismétlődő rengetegben gyalogolnánk.
Amikor már fáradunk, megálltunk pihenni.
- Oh! Bazz! Kezd fájni a lábam! Mióta is ügetünk ebben a rohadt dzsumbujban? - Kérdezte Grisa.
- Passz. Az órám teljesen megkergült. De szerintem olyan 6 órát gyalogoltunk egyhuzamban.
- Gyönyörű! Ez már soha nem ér véget!
Ruszlan most nem szólt semmit. Csak a nyakában lévő keresztet dörzsölgette.
Grisa odaszólt neki:
- Hé! HÉ! Mi az? Megérezted a gonoszt? - Tréfálkozott vele.
Erre ő csak csendben válaszolt:
- Nem tudom! Olyan furcsa érzésem van. Mintha valami követne!
A gondolattól én is elborzadtam. Ha Fedotenko eltűnt, akkor lehet hogy most tényleg mi következünk. Egyre jobban elkezdtem félni.
Aztán még pihentünk pár percet és tovább indultunk. Menet közben folyamatosan feszült figyelemmel kísértük az erdő változásait.
Aztán hirtelen fényt láttunk a fák között a messzeségben, előttünk.
Mind fellélegeztünk és a fény felé indultunk, gondolván hogy végre kijutottunk. Aztán hirtelen egy
vérfagyasztó üvöltést hallottunk, amire azonnal felkaptuk a fejünket és védekező pozíciót vettünk
fel. Egy darabig csendben vártunk az erdőt kémlelve.
Majd csak azt veszem észre, hogy valami az arcom előtt a földre hullik. Lassan még mindig az erdőt figyelve, lehajolok a földre hullt tárgyért majd megvizsgálom.
A látványtól elborzadtam. Fedotenkonak a ruhájáról letépett jelzés volt. Az egész csupa vér volt.
Aztán ismét felhangzott az üvöltés, majd egy árny jelent meg a fejünk fölött ami akkorát ugrott,
hogy mind elestünk. Azonnal kiadtam a parancsot:
- TŰZ! - És elkezdtünk az árny irányába lőni, de annak szinte meg se kottyant. Mintha nem e világi lenne.
Kezdtünk egy kicsit szétszóródni és védekező pozíciót vettünk fel, amikor az árnylény újra támadásba lendült és elragadta Gustlikot.
- Futás! A fény felé! Gyerünk! - Ordítottam rá a két másik társamra. Erre mind nekiiramodtunk.
Hirtelen futás közben Ruszlant elkapja a lény. Erőlködik hogy megkapaszkodjon valamiben de nem sikerül és a lény berántja a sötétségbe.
Már csak Grisa és én maradtunk. Kétségbeesve futunk a megváltást jelentő fény felé. De mire odaértem már csak egyedül maradtam.
Útközben Grisát is elkapta a lény. Ráadásul a fény amiben annyira reménykedtem, valójában kiderült hogy az a furcsa anomália amit nemrég vizsgálgattunk.
Elvesztem. Pánik ült ki az arcomra és folyamatosan hadonászok a fegyverrel az erdő minden irányában.
Mögöttem a világító anomália csakhogy valami fény is legyen már. Remélem ez a fény elriasztja a lényt, így egyenlőre biztonságban vagyok.
Hirtelen ismét felhangzik a morgás és a távolban a felém gyalogoló lény sziluettje látszódik.
Habozás nélkül lőni kezdem az árnyat.
Erre az folyamatosan fáról fára ugrálva gyorsan közelít felém, majd ugrik egy hatalmasat.
Nekem meg pont most fogyott ki a lőszer a tárból. Kapkodva próbálom belenyomni a fegyverbe az új tárat, de már túl késő.
A lény egyenesen felém ugrott. Éreztem ahogy a hirtelen nyomás kiszorítja a tüdőmből a levegőt. Úgy gondoltam itt a vég. De akkor minden kivilágosodott és ragyogni kezdett. Mintha megállt volna az idő mert tisztán láttam a nekem rontó lény pofáját és az erdőt is jobban be lehetett látni.
De minden csak egy helyben állt. Még én magam is. Viszont még nézelődni azt tudtam.
Aztán egy köd szerű fényes örvény kezdett körülöttem körözni, majd minden teljesen elsötétült.
Később magamhoz tértem, de még mindig sötét volt. Mozogni is tudtam, de félelmemben egy mozdulatot se tettem. Csak forogtam körbe körbe és nézelődtem hogy merre lehet egyáltalán látni valamit is. Tisztán halottam a szívdobogásomat és azt ahogy zihálva kapkodom a levegőt.
Aztán lassan kezd minden kivilágosodni. Egy városban voltam ahol még mindig sötét volt.
Égtek az utca lámpák, egy két épületben is világítottak a ház ablakokban lévő lámpák.
Elbambulva állok az utcán és bámulok a városra. Két civil is elhalad mellettem, mondhatni elég retrós ruhában és értetlenkedve bámulnak rám a páncélzatom miatt.
Aztán ahogy állok az utca szélén, hirtelen egy billenő platós teherautó robog el mellettem ijesztő
tempóban és még az út szélén lévő pocsolyát is felcsapta rám.
Látván az életet a környéken azt gondoltam:
- Ez Kijev lenne?
És ahogy gyalogoltam tovább, az egyik toronyház tetején felvillan egy kivilágított szovjet címer.
Elég gyanakodva bámulom a címert, közben tűnődöm hogy most hol is lehetek.
Hirtelen egy hang szólal meg mögöttem:
- Hé! Elvtárs! Mit álldogál itt ilyen korán a város ezen részén? Ráadásul ilyen furcsa ruhában? Talán farsangra készül?
Lassan megfordulok és egy rendőrt látok, még abban a régebbi szovjet korszakbeli egyenruhában.
Ő meg szintén engem bámul A ruházatom miatt és amikor megpillantja a vállamon az ukrán hadsereg címerét akkor azonnal egyenesbe vágja magát és azt mondja:
- Elnézést elvtárs! Nem tudtam hogy a hadseregtől van itt!
- Pihenj!...ööö...tizedes! Én csak erre járőröztem ellenőrzés céljából. - Mondtam.
- Ellenőrzés? Talán az erőmű miatt jött az elvtárs?
- Erőmű?
- Igen! Hát a Csernobili erőmű. Csak amiatt jöhetett, hogyha gázmaszk van magán! Talán valami baj történt? Riadóztassam a közegeket?
Gondolkodtam egy ideig, majd azt mondtam:
- Nem! Nem kell! Semmi baj! Csupán ellenőrzök egy két dolgot és megyek is.
- És itt mit kellene ellenőriznie? Ez a város kellős közepe. A reaktor még vagy 3 km-re van innen
északra.
- Elnézést, de milyen város is ez?
- Mi van? Talán beverte a fejét elvtárs? - Poénkodott a rendőr. - Ez Pripyat! Ha a város határán járt
már akkor a táblát nem téveszthette el!
Dermedten hallgattam a rendőr szavait. Ez lenne Pripyat? Én sokkal üresebbnek és halottabbnak
képzeltem.
Aztán azt mondtam:
- Hát... A helyzet az hogy amikor ide felé jöttem akkor elég sötét volt még és nem igazán láttam a
táblát. De megtudná mondani nekem hogy hanyadika van ma?
- Nos... Április. Azt hiszem 26-odika. Miért?
- 1986. Április 26-odika? - Kérdeztem vissza meglepődve.
- Igen! De miért ennyire meglepő ez? Ezt mindenki tudja.
Teljesen ledöbbentem. Egy anomália hatására vissza kerültem a múltba. Ráadásul a legrosszabb időpontban. De ha ez a múlt akkor még a híres erőműnek még állnia kell.
És hogyha minden igaz, akkor már tudom is mit kell tennem. Ismét megkérdeztem a rendőrt:
- Mondja mennyi az idő?
- Halálpontosan 0:55.
- Te jó ég! - Futott végig a gondolat az agyamon. Ha ez az a kritikus időpont, akkor két lehetőségem
volt. Vagy eltűnni a városból minél előbb és akkor még van esélyem túl élni, vagy a reaktorhoz
sietni és megpróbálni megakadályozni azt a bizonyos katasztrófát.
És akkor talán elkerülhető lenne az, ami egykor kis híján tönkre tette az országunkat.
Az utóbbi mellett döntöttem.
A rendőr már vissza ült a kocsijába, amikor utána szóltam:
- Hé! Elvtárs! Van egy kevés ideje?
Az nyugodtan vissza szólt:
- Persze! Most úgy sincs különösebb tenni valóm.
- Remek! Elvinne a reaktorhoz?
- Hogy hogy? Nem kocsival jött?
- De!...De az én kocsim most van szerelőnél, mert a város határában lerobbant. Szóval úgy gondoltam gyalog is ráérek, de ha már itt van.
- Áh! Értem. Szálljon be!
Gyorsan beugrottam a kocsiba és elindultunk az erőmű felé.
Út közben elég ideges voltam és egyre gyorsabban kezdett verni is a szívem, hogy egy ilyen
hülyeségre rávettem magam. Nem vagyok én egy szuperhős, hogy egymagam megmentsem az egész várost és a reaktort. De legalább valami olyat teszek, ami talán számít. És lehet hogy sikerül is.
- Kérem elvtárs! Nem siethetnénk egy kicsit gyorsabban? - Kérdeztem oda a rendőrhöz türelmetlenül.
- Ejha! Nagyon fontos dolga lehet az elvtársnak ha ennyire siet. De még mindig nem értem. Talán
vészhelyzet van?
- Nos...Vehetjük annak is. Ha nem érek oda időben akkor a feletteseim megnyúznak. - Feleltem
nyugodtabban.
- Rendben, akkor nem árt sietni. - Mondta majd a gázpedálra lépett.
- Most már biztosan odaérünk. Ha igyekszek, akkor van még 20 percem hogy odaérjek időben. - Gondoltam magamban.
Hamarosan meg is érkeztünk az erőműhöz. A bejáratnál egy őrbódé volt és egy biztonsági őr állt
előtte. Az amint megpillantotta a közeledő járművet azonnal leintette.
- Hova hova Koljan? Tudod hogy ez már szigorúan őrzött terület. Ha csak úgy átengednélek az elvtársak bizony keményen megmogyoróznának.
- Nem én akarok bemenni. Hanem ő. Az elvtárs ellenőrzés céljából jött ide. Azt hiszem a fentiektől
jött.
- Ellenőrzés? Ma nincs kiírva ellenőrzés. Ki az az elvtárs?
- Az úr itt mellettem. - Szólt a rendőr, majd rám mutatott.
- A fickó egy ideig bámult rám, aztán megkérdezte:
- ööö...Neve és rangja uram?
Nem tudtam mit mondani, ezért mondtam amit tudtam.
- Danyila Agonyok hadnagy. A szovjet-ukrán fegyveres erők, műszaki osztagának a vezetője. Az
elvtársak a létesítmény konstrukciós ellenőrzésének a céljából küldtek ide. Na meg hogy ellenőrizzem a teljesítményt a kísérlet végre hajtását követően. - Szerencsére az első baleset okát én is kívülről fújtam.
Az őr megint gondolkodóba esett, majd ismét kérdezett:
- És tudhatnám, hogy miért ez a hirtelen ellenőrzés? Talán valami gond van a létesítménnyel?
Alig fejezte be máris rávágtam a választ:
- Igen! Úgy hisszük nagy gond van. Na beenged?
Az őr csak bámult rám, majd közölte azt a hírt amit nagyon nem akartam hallani.
- Sajnálom uram, de hivatalos engedély nélkül nem tehetek semmit.
Erre az órámra pillantottam és kikelve magamból ráförmedtem az őrre:
- Nézze! Lehet hogy épp most van készülőben egy nukleáris katasztrófa! Engem azért küldtek ide, hogy pont az ilyen esetek előfordulását akadályozzam meg. Ítélet napig is vitatkozhatunk, de ha nem enged be, akkor lehet hogy már most mind megfogunk halni! És ha netalántán ön túl élne egy ilyen balesetet, akkor a szovjet népköztársaság önt fogja okolni az eset bekövetkezése miatt. Szóval ne hátráltasson! Főleg ilyen kritikus időszakban, amikor egy jelentős kísérlet küszöbén vagyunk!
A fickó csak bambán bámult majd felemelte a sorompót.
- ööö...Nos...Fáradjanak be!
Én csak helyeslően bólintottam neki.
Amikor beértünk a személyzeti bejáróhoz, akkor leparkoltuk a kocsit a személyzeti parkolóba. Mind a ketten elindultunk a főbejárat felé.
Amikor az ajtóhoz értünk a rendőr azt mondta:
- ööö...Valójában ez nekem már a hatás körömön kívül van. Azt hiszem én itt maradok és megvárom magát.
Én csak bólintottam, majd beléptem az ajtón.
Hamarosan egy nagy előcsarnokban voltam, ami két folyosóban végződött. Az egyik az irodákhoz és a létesítmény vezetőhöz vezetett, a másik magához a reaktorhoz.
Ránéztem az órámra és mivel kifutóban voltam az időből, ezért nem haboztam rögtön a reaktor kezelők felé indultam. De egy újabb őr állított meg.
- Elnézést! De oda nem mehet be! Oda csakis a reaktor kezelő személyzete léphet be!
Én ránéztem az őrre majd ismét megpróbáltam kimagyarázni a helyzetet.
- Erre nekem nincs időm! Engem a fegyveres erőktől küldtek. A műszakiaktól jöttem. Le kell
ellenőriznem a létesítmény biztonsági felkészültségét és az állapotát, nehogy előfordulhasson egy
nukleáris baleset. Főleg ne a kísérlet ideje alatt.
Aztán indultam volna tovább amikor az őr elkapta a karomat és azt mondta:
- Én elhiszem uram, de nem mehet be csak így! Először jelentenie kell a létesítmény vezetőjének az ellenőrzést! Nálunk komoly rend van és nem boríthatjuk csak így fel.
Ismét felmordultam:
- Mondom, hogy erre nincs időm! Nekem most azonnal neki kell látnom a munkámnak, vagy később az egész felső vezetés az én és a maga nyakában fog lógni! És azt maga se akarhatja. Na eresszen!
Azzal kitéptem a kezem az őr kezéből és tovább indultam.
Erre az őr elkapta a vállam, majd ismét megállítva rám szólt:
- Álljon meg! Engedély nélkül nem engedhetem be! Ez a parancs! Ismétlem! Ha tevékenységet
kezdeményezne a létesítmény területén, akkor azt először az igazgatónak kell bejelentenie! Ezt tegye meg most, vagy további erőszak esetén távozásra kell kényszerítenem!
Mondta, azzal vissza terelt a reaktorhoz vezető bejárattól.
- Rendben! Legyen! akkor vezessen kérem az igazgatóhoz! - Mondtam az őrnek.
- Erre tessék Kérem! - Mondta az őr, majd elindult az irodai ajtók felé.
Elkezdtem az őr után menni, de amint az hátat fordított nekem én jó erősen tarkón vágtam, amitől
azonnal össze esett. Most egy jó időre ki lesz ütve.
Aztán rohanva indultam a reaktor felé.
A folyosón végig haladva a rengeteg ajtó közül a reaktor vezérlő termet kerestem. De mivel túl
hangosan közlekedtem, egy őr észre vett és utánam kezdett loholni.
- ÁLLJ! - Ordított rám.
De meg se álltam csak rohantam előre, míg a folyosó végén meg nem találtam a vezérlő ajtaját.
Ekkor már 3 őr is a nyomomban volt.
Berontottam az ajtón, ahol már a kezelők javában megkezdték a kísérletet.
Zihálva, lélekszakadva szólok nekik:
- Álljanak le! Ne folytassák a kísérletet! Túl veszélyes!
A reaktor kezelői azonnal felém pillantottak, majd az egyikük megkérdezte:
- Ki maga? És mit keres itt?
- Az nem számít hogy ki vagyok! Csak az számít, hogy le állítsák a kísérletet! Ha nem teszik amit mondok, hamarosan mind meghalunk! - Mondtam kétségbe esve de közben a 3 őr már beért az ajtón és már vetették is rám magukat, hogy kiráncigáljanak a vezérlőből.
- Eresszenek el! Hát még mindig nem értik?! - Kérdeztem tőlük.
- Állj! - Szólt az egyik kezelő az őröknek.
- Mit nem értünk? - Kérdezte tőlem.
- A baleset!... Ha nem állítjuk meg fel fog robbanni! - Mondtam.
- Mármint a reaktor? - Kérdezett vissza a kezelő.
- Igen!
- Az kizárt! A kísérlet többször át lett nézve és így kizárt annak az esélye, hogy bármi baleset történhessen! - Mondta magabiztosan a kezelő.
- De nem érti?! Én tudom, hogy mi fog történni! Ha tovább folytatják ezt, akkor egy pár pillanat múlva mind meghalunk!
A kezelő csak komoran nézett rám, majd össze húzta a szemöldökét és azt mondta:
- Vigyék ki innen!
És az őrök már rángattak is kifelé a vezérlőből.
- Hát még mindig nem értik?! Meg fogunk mind halni! Eresszenek el! Még nem késő! - Ordítottam ahogy csak tudtam.
Hirtelen egy hatalmas robbanást lehetett hallani. Mindannyian megálltunk és néztünk körbe körbe.
Aztán a műszerek vészjóslóan kezdtek el vijjogni. Az összes kezelő fejvesztve kapkodott a műszerek után, közben folyamatosan a kijelzőket nézték, amik eszméletlen magas értéket mutattak.
Aztán hirtelen az összes műszer lekapcsolt. Egy egyre jobban erősödő morajlást lehetett hallani.
- Elkezdődött! - Mondtam.
Ekkor a morajlás már egyre erősebb lett, végül egy nagy robbanás után jött egy erős, vakító fehér fény.
Már csak arra emlékszek hogy a szemem elé emeltem a kezeim, végül jött a sötétség.
Na változtattam rajta ezt azt.
