RUSSIANBOY
New Member
86.04.26 avagy Csernobil:Túléltem
A nevem Vaszilij Doprava.
Ez az én történetem.
1986 április 26án felrobbant Ukrajnában Kievtől durván 100km-re, a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű Csernobil városkához közel.Onnantól egy csapásra megváltozott az életem.Hogy miért?Mert átéltem.
Szüleim sajnos korán meghaltak autóbalesetben így a Pripyat várostól kb 10 percre lakó nagyapám lett a hivatalos gyámom és ő fogadott be.Morcos tekintetű, 60év körüli férfi volt.Sose volt gyereke és nem is akart így gondoltam, hogy nagyon örül hogy most hirtelen akaratán kívül úgymond lett neki egy.Általában bordó felsőben, kopottas hosszú nadrágban és az almacsutkás sapkájában volt.Nem volt alkoholista, de sokszor érződött rajta a pálinka, vagy a vodka édeskés illata.Szüleim halálát nem volt könnyű megemésztenem és elfogadnom de nem tehettem mást.Bele kellett törődnöm.Sokszor elmentünk vadászni a Vörös Erdőbe.Örültem is neki, mivel addigse a szörnyű valóságra gondoltam, hogy ők már nincsenek többé.Eleinte nem nagyon tudtam fegyvert fogni állatokra, hogy tudatosan oltsak ki egy életet és nem a túlélés reményében, hanem hobbivadászatból, a vad elejtésének öröméért.Nagyapámmal egyik nap kinéztünk a Vörös Erdőbe.Nyulat akartunk lőni, hogy abból egy jó kis nyúlpörköltet készítsen egyik este.Csendben, halkan haladtunk előre és közben nagyapám puskával a kezében a föld felé irányítva csövét, megállított és éppen mutatta a nyomokat amiket a nyúl hagyott.
- Látod fiam?Itt van egy letört ág, itt pedig a nyúl egyik lábnyoma.
Csak figyeltem nagyapámat amint a téma szakértőjeként éppen okít engem
- Gyere Vaszilij.Csak szépen, csendben.Figyelj hogy hova lépsz, mert hogyha egy ágra lépsz és elreccsen, fújhatjuk a vacsorát.
Én magam csendben egy szó nélkül követtem.
Még úgy pár métert tettünk meg és ekkor egyik kezével gyengéden megállított.
- Nézd Vaszilij - súgta a fülembe halkan.
- Ott a nyúl.Látod?
- Hol? - kérdeztem.
- Ott - közben lassan egy kis domb felé mutatott.
A nyúl valóban ott volt.Éppen falatozott valamit.Nagyapa lassan felemelte puskáját, ellenőrizte a töltényeket, majd lassan visszakattintotta a csövet.A fejéhez emelte és becélozta a kisállatot.
Puff.....
Lelőtte a kiszemelt vacsorának valót.
Eleinte sajnálatot és szánalmat éreztem, hogy megöltük Isten egy teremtményét, de az igazat megvallva, majdnem mindennap a zsíros kenyeret már nagyon untam és húst különben is kell időnként enni.Furcsa is volt mert húst eddig is ettünk időnként de sose láttam ugymond a "forrást" amit éppen üldözünk és próbáljuk elejteni.
Miután lelőtte a nyulat, fogtuk magunkat és odamentünk a frissen elejtett állathoz.
Egy kis vér volt a talajon, valamint az állat teteme amelyik elsőre nekem kissé durva volt.
Belegondoltam hogy ez az állat az előbb, még pár perce élt.
Most pedig halott.
Nehéz volt félretenni a jó és rossz gondolatokat mivel sajnáltam azt a kis szerencsétlent, de ugyanakkor vágytam a húsára.
Esteledett.
Fogtuk az elejtett zsákmányt és visszaindultunk az erdőtől mindössze 10 percre található kis kunyhóhoz ahol nagyapa lakott.
Egy kis szimpla viskó volt két szobával.Az egyik a nappali volt, a másik a hálószoba.
Mikor nagyapához kerültem a nappaliból alakította ki számomra a szobámat.
Nem volt sok mindenem.Mindössze egy régi fénykép volt szüleimről, így legalább volt amiről emlékezzek rájuk.Mármint kézzel fogható.Mivel még kicsi voltam nem sok emlékem volt róluk, de az a kép számomra nagyon sokat jelentett.
Egy halvány kis emlékem is van.Emlékszem hogy dédimamáéknál apum ölében ültem a kék 1200es Lada autónkban és fogtam a nagy kerek kormányt.Csodálkoztam is, hogy édesapám hogy tudja ezt a nagy kerek micsodát könnyedén tekerni.Beindította az autó motorját, majd egyesbe rakta a sebességváltót és lassan mozgásba lendült a nagy autó.
Apum ölében ülve lazán egy kis intést tettem dédimamáék felé, mint valami abszolút profi autóvezető.
Mindössze ennyi emlékem van róluk.Egy kép is készült az eseményről.
Nagyapám elkészítette az isteni nyúlpörköltet jól megpaprikázva.Miután megettük a finom vacsorát, még aznap este megkérdezte hogy hajnalban van-e kedvem kimenni vele horgászni a Pripyat folyóhoz, az atomerőműtől pár száz méterre egy pár halat fogni.
- Persze - feleltem felüdülten és izgatottan.
Régóta vágytam már rá hogy horgászhassak és most ez az álmom valóra vált.
Miután elfogyasztottuk az istenien elkészített nyúlpörköltet, lefeküdtünk aludni kicsit.
Nagyjából éjfél körül felkelt nagyapám, majd felébresztett engem is.Felöltöztünk és elindultunk a Pripyat folyó partjához, amelyről a csernobili atomerőmű dolgozóinak épitett városka kapta a nevét.
Nagyapának volt ott egy fehér kopottas öreg csónakja.
Ideadta a horgászbotot, a csalit, meg a horgászhálót, hogy fogjam meg amíg beszáll a csónakba.Első lábát betette, majd a másikat is, mire a csónak egy kicsit megbillent és kis hullámokat gerjesztett a folyó vizének felületén.
- Az Istenit - hangzott el a káromkodás szájából.
- Majdnem vízbe estem.Még csak az kellett volna hogy megfázzak, vagy öreg létemre egy jó kis tüdőgyulladást kapjak.
A holdfény csodálatos fénnyel világította meg a folyó vízének felületét, félig felhőben takarva.Majd pedig tekintetem a kissé fentebb lévő atomerőműre szegződött.
Aztán tekintetemet a víztükörben lévő képről a valódi látványra szegeztem és csak ámultam ezt a csodálatosan impozáns nagy modern épületet.
- Nagyapa - szólítottam meg.
- Itt tulajdonképpen mit csinálnak? - kérdeztem.
- Én se nagyon tudom kisöreg.Energiát termelnek ennyit tudok.De hogy hogyan azt már nem tudom.Túl bonyolultak ezek a dolgok már egy hozzám hasonló vén öregnek - felelte.
Feltűzte a csalit a horogra majd bedobta a vízbe.
A horog ahogy becsobbant, a vízben újabb kis hullámfodrokat keltett a felületen.
Csak vártunk és vártunk.A tücsköket halkan lehetett hallani a folyó partjáról, ahogy jól megszokott muzsikájukat húzzák és békák is karattyoltak.
A távolban az erőműre pillantva, éppen láttam amint a sorompóhoz érkezik egy Kamaz billencs teherautó.A halványan égő hátsó lámpák erősebben villantak fel mivel a sofőr fékezett, majd pedig kissé csikorgó hanggal a teherautó megállt.Az őr odament a vezetőhöz, kezét a fejéhez emelte tiszteletét jelezve, majd elkérte a papírokat.Hallani nem hallottuk hogy miről beszélgetnek.
A teherautó erősen izzó féklámpái újra halványan világítottak ahogy a sofőr levedte lábát a pedálról, majd egyesbe rakta a járművet és az jókora füstöt kiengedve magából, elindult.Közben az őr felnyitotta kézzel a sorompót és homlokához emelve kezét, a mutató, és középső ujjával összezárva, intett a sofőrnek hogy minden jót.Nagyjából egy órát voltunk a folyón de nem volt kapás.Épp terveztük hogy összepakolunk és indulunk haza, amikor is valami dübörgő hangot hallottunk.A morajló hang egyre erősebbé vált és pár másodpercre rá hatalmas robbanás történt.Az atomerőmű teteje felemelkedett az égbe, majd visszazuhant.Utána lassan a fekete égboltot rajta a sok szépen ragyogó csillaggal, valamilyen furcsa, halvány színű füst színezte el.Nem olyan volt mint mikor avart, vagy papírt, netalán gumit égetnek.Valami furcsa nem mindennapi dolog volt benne.
A kapunál lévő őr rögtön a fejéhez kapott amint meglátta az erőművet és füle még mindig csengett a robbanástól.
Még bámulta pár másodpercig, aztán az agyához kapott és rohant vissza a bódéjába.Rögtön tárcsázott valamilyen számot és jelentette a balesetet.Most kivételesen hallottuk mit mondott.Szinte üvöltött a kagylóba.Egyrészt azért mert még mindig csengett a füle, másrészt pedig az izgatottság, a félelem, rettegés miatt, ugyanis az adrenalin szintje jelentősen megemelkedett.
- Halló.
- Központ azonnal kapcsolja a tűzoltóállomást!Az atomerőműben tűz van.Nem kisasszony nem vicc komolyan beszélek, kérem azonnal kapcsolja a tűzoltókat.
Én és nagyapa szinte megdermedtünk a pár perce történt eseményektől, mivel mindenki elpusztíthatatlannak tartotta ezt az impozáns, nagy, modern épületkomplexumot és most mégis megtörtént a katasztrófa.
Miután az őr értesítette a tűzoltókat, ismét telefonált és ezúttal már nyugodtabb hangon a fejeseket értesítette.
Pár percre rá megérkeztek a tűzoltók.Két Ural és egy Kraz tűzoltókocsival vonultak ki, valamint a tűzoltóparancsnok egy 1200es Ladával.Mindenki kiszállt a járművekből.A tűzoltók éppen előkészítették a tömlőket és az oltáshoz szükséges dolgokat, míg a parancsnok a bódéhoz rohant és kérdőre vonta az őrt hogy mi is történt.
- Nemtudom parancsnok elvtárs.Nagy morajló hang volt.Aztán látom amint füst gomolyog az erőmű fölött.
A parancsnok kezébe vette az irányítást.A fiúkat minden lehetséges tömlővel az erőműhöz irányította.
Igen ám csak hogy a tűzoltóknak nem mondta senki hogy a reaktor maga robbant fel, ők csupán annyit tudtak hogy tűz van az atomerőműben.De ez az eljárás hogy kis tűz esetén is ki kell szálljanak teljes felszereltségben 2-3 kocsival, még ha az erőmű dolgozói már meg is fékezték a tüzet.Megkezdték az oltást.Nagyapával mi szinte végig csendben, megfagyva a rémülettől, - aminek részesei voltunk - csak néztük a dolgokat kb 45 percen keresztül egyetlen szó nélkül.
Nemsokára a tűzoltók kezdtek rosszul lenni.Többen is fejfájásra és hányingerre panaszkodtak.A sugárzás volt az.
A sugárzás ami színtelen, szagtalan, de ugyanakkor nagyon halálos.
Az erőmű egyik bejáratánál kicsapódott a dupla ajtó és egy égő ember rohant ki.Egy fehér ruhás, fehér sapkás ember volt valószínüleg az egyik mérnök.
A tűzoltók még ígyis félig fejfájással és hányingerrel küzdve, maradék erejüket összeszedve, páran odarohantak az égő emberhez - aki időközben kezeit az arca előtt tartva próbálta menteni arcát a lángoktól - a földre esett és gyorsan eloltották.
A tűzoltóparancsnokot se kímélte a hányinger és a fejfájás, de megkérdezte mi történt.
- Hé hall engem?Hall engem?Figyeljen!Mi történt és hányan vannak még odabent? - kérdezte a parancsnok.
- Segítsen! - kérlelte az összeégett mérnök.
- Mi történt?Meg tudja mondani? - kérdezte a parancsnok.
- Miért fáj mindenkinek a feje és van hányingere?
- Felrobbant a reaktor - jött a válasz a mérnöktől.
- Egy tudományos kisérletet akartunk elvégezni, hogy egy esetleges áramszünet esetén a várost és az erőművet megfelelő mennyiségű energiával el tudnánk-e látni.Sokan meghaltak.Én körülbelül 10 percig bolyongtam ide-oda a lángokkal ölelt folyosókon.A füsttől nem láttam semmit így a földre négykézláb ereszkedve próbáltam haladni amennyire tudok.Volt hogy az egyik halott kollegámba botlottam.Nem tehettem semmit.Tudtam hogy sürgősen ki kell jutnom, mert vagy élve elégek, vagy megfulladok a füsttől.Megtaláltam a kijáratot, de akkor volt a szomszéd teremben egy robbanás ami elkapott.Attól kaptam lángra.Mentsék a menthetőt.
Ez volt az utolsó szó ami elhagyta a mérnök megégett ajkait.
Nyilván Ő a még élő városban lakó emberekre és a tűzoltók családtagjaira gondolt, de a srácok további túlélőket kerestek és minden erejüket összeszedve, tovább oltották a tüzet.Persze nem tudták hogy vizet locsolnak az égő grafitra, amivel csak rontanak a helyzeten.Nemsokára megérkeztek a mentők is és a rendőrség is.Pont időben.A tűzoltók közül többen is összeestek a sugárzás első látható jeleit hordozva arcukon.
Nagyapával mi is felocsódtunk és gyorsan elhagytuk a folyót.Ahogy csak tudott evezett a part irányába.Gyorsan kiszálltunk a csónakból és hátrahagyva a pecabotokat, hálót, csalikat és azt a kevés halat ami fogtunk, siettünk vissza a kunyhóhoz.
- Gyorsan kisöreg - szólalt meg ahogy beléptünk a kunyhóba.
- Gyorsan össze kell pakolnunk a legszükségesebb dolgokat és el kell mennünk innen.Nagyon nagy baj van.
Én szinte azt se tudtam mi pakoljak és mibe.Egy régi kis bőröndöm volt.Beleraktam a plüssmacimat amelynek az egyik szeme hiányzott, valamint ruháimat.Már majdnem kiléptünk a kunyhóból, amikor visszamentem az ottmaradt fényképért amelyik nagyon sokat jelentett számomra.Rápillantottam, majd elraktam a belső zsebembe.
Nagyapával sietve besétáltunk Pripyat városba.Az utca nyugodt volt.Éppen egy sötétkék Moszkvics haladt el a főúton laza tempóban.Bal hátsó lámpája kiégve.Beérvén Pripyatba minden nyugodt volt.Az emberek nem tudták mi történt.A házak többségében sötét volt, de volt egy két lakás ahol égtek a lámpák.Egy másik házban a televízió fényei villogtak.
Ott volt még a buszpályaudvar is.Az Ikarus rövid és csuklós buszok is aludták álmukat, amelyek napközben az embereket szállították a munkába és a közeli településekre.Nagyapának volt egy ismerőse Pripyat városban pontosabban egy hölgy, akinek az utóbbi időben csapta a szelet.
A hölgyet Irina-nak hívták és az egyik többemeletes társasházban lakott.
Beléptünk a társasházba, majd fellifteztünk a hatodik emeletre.
Odaérve az ajtó elé megálltunk és nagyapa verni kezdte az ajtót.
- Irina engedj be nagyon fontos.Én vagyok az Iván.
Irina néni egy szintén 50-es, 60-as éveiben járó idős hölgyike volt.Ahogy kinyitotta az ajtót, szemein látszott hogy szép álmából vertük fel.Haján háló szerű hajfogó volt.
- Mi történt? - kérdezte kis vékony elcsukló hangján.
- Nagyon nagy baj van Irina - felelte Iván.
- Mégis mi? - kérdezte Irina.
- Felrobbant a reaktor - felelte nagyapa.
- Az lehetetlen.Hallottuk volna.A televízió is bemondta volna.Iván már megint ittál? - kérdezte Irina néni.
- Nem.Most komolyan beszélek.
- Figyelj itt hagynám nálad a srácot egy ideig ha nem gond.Nekem is össze kell szednem a cuccokat, meg pár dolgot el kell intézzek és majd érte jövök - felelte.
Azzal adott egy puszit Irina néninek majd elment.Kettesben maradtam az idős hölggyel, aki még szinte fel sem fogta hogy mi történt és hogy mit akarunk mi itt nála ketten ilyenkor.Meghuzigattam ruháját, hogy jelezzem álmos vagyok hadd feküdjek le.
Irina néni nem gondolta hogy nagyapa komolyan beszélt.
Gondosan megágyazott nekem, betakart és mintha saját gyermeke lennék egy puszit adott majd jóéjszakát kívánt.Miután kilépett a vendégszobából ahol épp készültem elaludni, becsukta az ajtót.
Eltelt kb 1 óra.Nem tudtam elaludni csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra.Próbáltam háton és hason is elaludni a párnát is felráztam de sehogy se jött össze.Ráadásul még kísértett az összeégett mérnök arca is, ígyhát felkeltem az ágyból és néztem a várost amely az éjszakában pompás neonfényeivel kápráztatta el az éjszakai élet rajongóit.
Az ember azt gondolta volna, hogy miután lemegy a nap és hazaérnek az emberek megáll az élet.De nem.Ugyanúgy folytatódott minden, csak kevesebben voltak az utcán.Míg mások a másnapra való munka miatt pihentek otthon, akár alvással akár televíziózással, vagy más egyéb dologgal elfoglalva magukat, addig egyesek lementek a közeli moziba filmet nézni, vagy éppen az egyik játékterembe mentek be ahol - mára már - réginek számító flipper és egyéb kis játékgépek voltak.
El is gondolkoztam hogy milyen jó hely ez.Kicsit messze a központtól Kiev-től, de ugyanakkor mégse olyan messze.Egy város ahol sok ember él és mégis olyan mint egy falu, ahol mindenki kedves egymással és mindenki ismeri a másikat.
Nagynehezen eltudtam aludni de csak pár órára.
Úgy hajnali 5 körül még felkeltem és kimentem a konyhába inni, majd visszamentem a szobába ahonnan rá lehetett látni a távolban lévő erőműre és láttam kék fényeket villogni az erőműhöz vezető úton.
Utána egész nap aludtam szinte.Irina néni fel se keltett mert látta hogy nagyon fáradt vagyok.
Bár mint megtudtam délután - mivel addig aludtam - próbált de olyan mélyen aludtam hogy nem keltem fel amikor próbált ébreszteni.
Végülis délutánig aludtam amiért nem rajongtam.A nap már lemenőben volt és pont egy olyan időszak volt, amikor az ember nem tudta hogy most kel fel a nap vagy most megy le.
(Biztos veletek is volt már ilyen mikor egyik nap sokáig aludtatok és nem elvesztettétek az időérzéketeket.)
Irina néni csinált nekem vacsorát majd miután azt jóízűen beburkoltam elmentem fürdeni.Miközben a kádban pancsoltam, egy kis gumikacsával játszottam és közben teljesen el is felejtettem a dolgokat amiket láttunk és amik történtek.
Miután végeztem az esti fürdéssel, megtörülköztem és leültem a tv elé megnézni az esti mesét.
Mikor a mese véget ért, bementem a szobába és Irina néni is jött velem.Betakart és adott egy jóéjt puszit.
Újra kinéztem az ablakon.Látszódott az erőmű és fölötte a felfelé gomolygó füst.A füst, ami elsőre olyan volt mint bármelyik tűzesetnél, de ez mégis más volt mivel radioaktív elemeket tartalmazott.
Én akkor még gyerekfejjel szinte fel se fogtam a történések súlyosságát, ígyhát nyugovóra tértem.
Reggel aztán helikopterek zajára ébredtem.
Gyorsan az ablakhoz rohantam és láttam amint MI-24es helikopterek az erőmű fölött szórnak valamit.
Irina néni még aludt, mivel a szemein kis takarópárna, fülében pedig füldugók voltak, ugyanis alvás-zavarral küzdött.Csak így tudott elaludni ha teljes sötétség van és csend.De ha elaludt akkor aztán mint a bunda.
Lenézvén az ablakból az utcára, éppen befutott egy Ikarus busz a megállóba.Fékezett, majd kinyílottak csuklós csikorgó ajtajai és felvette a megállóban álló, munkába igyekvő embereket.
Minden olyan volt mint egy teljesen átlagos napon.Mindössze a helikopterek ide-oda röpködése volt az ami jelezte, hogy valami történt, de a lakosságot nem tájékoztatták semmiről.
Miután a busz becsukta ajtajait és az emberek felszálltak, a szemben lévő alacsonyabb kis 4 emeletes panelháznál az egyik lakásban, éppen egy fiatal 30as éveiben járó anyuka lépett ki az erkélyre és teregette ki az ágyneműket szellőzni.
Bentebb mögötte a nyitott erkélyajtón benézve, lehetett látni amint kis csecsemője még nyugodt álmát alussza a kis gyermekágyában.Bár már kezdett éledezni a pici.
Lassan Irina néni is felkelt.Felöltözött majd megkérdezte van-e kedvem lemenni vele a közértbe vásárolni.
- Igen - feleltem.
Fogtuk magunkat és szépen lelifteztünk a hatodik emeletről.
Kiléptünk a főutcára amire Irina néni házából rá lehetett látni.Nem volt nagy forgalom.
Abban az időben nem sok embernek volt autója a legtöbben a közeli helyi járatokkal közlekedtek.
Megfogtam Irina néni kezét és elindultunk a bolt felé.
A bolt körülbelül ugy 300 méterre lehetett a lakásától.
Ahogy haladtunk, balra tekintettem ahol egy kis óvoda volt.
Előtte kis játszótér kialakítva a gyerekek számára.
Egy nagy kerek forgós mászóka valamint egy zsiráf kinézetű csúszda.
Két kisfiú éppen rugdosott egy labdát, az egyik padon pedig az egyik óvónő ült és figyelte a csemetéket ahogy egymásnak passzolgatják a labdát.
Kicsit odébb pár kislány volt akik a népszerű "Bújj, bújj zöldág"-ot játszották az egyik bokornál.
Jobbra néztem és ott volt egy műszaki cikkeket áruló bolt.
Az üzletből éppen egy fiatal férfi lépett ki szürkés barnás finoman vasalt öltönyben és szürke nadrágban.Egy Junos televíziót cipelt amit éppen akkor vásárolt.Nagyon örült neki.Bizonyára régóta spórolt rá hogy megvehesse.
Miközben néztem az illetőt a frissen vásárolt új televíziójával a kezében, egy Ikarus busz haladt el kettőnk között ami egy pillanatra megszakította ezt a megfigyelést.
Fejem gyorsan a busz után kaptam.Feketés füstöt hagyott maga után, valamint a farrésze is elég kormos volt ( tekintve hogy ott a motorja - a szerk).Fékezett, hogy éppen megálljon a megállónál le- illetve felszedni utasokat.Egyik féklámpája ki volt égve és az irányjelzője is szaporán villogott.Nyilván ki volt égve az egyik azon az oldalon, vagy zárlatos volt.
Lassan elérkeztünk a bolthoz.
Megláttam egy aprópénzzel működő kis lovacskás játékot és kértem Irina nénit had maradjak kint és lovacskázzak egyet, amíg ő vásárol.
- Na jó legyen - felelte.
Örömömben és izgatottságomban felpattantam a kis lovacskára és Irina néni ekkor elővett egy apró pénzérmét és bedobta.
A hidraulikus masina elkezdett előre és hullámosan mozogni, én pedig élveztem hogy egy király kis cowboy vagyok aki nem fél senkitől és semmitől.
Durván egy 5 perc után abbamaradt a mozgás mivel ennyi volt az időlimite a szórakozásnak.Leszálltam a paciról és a bolt előtt lévő oszlophoz kikötött kiskutyához sétáltam.Lassú mozdulatokkal közeledtem feléje, mivel nem tudtam barátságos-e.Egy aranyos kis tacsi volt.Várta a gazdáját.Mikor felém nézett és meglátta hogy közeledek feléje elkezdte csóválni a farkát.
Akkor ezekszerint barátságos.Ez a gondolat futott át az agyamon.Már éppen megsimogattam volna amikor is egy tollas kalapot viselő idős hölgy lépett ki a közértből és rögtön rám förmedt.
- Pimasz kölyök!Nem mész innen az én kis drágámtól?
- Csókolom - köszöntem illedelmesen.Én csak meg szeretném simogatni.
- Takarodj innen - vágott közbe újra a morcos, számomra nagyon ellenséges asszony.
Azzal fogta a kutyának a pórázát kikötözte és akkorát rántott a pórázon hogy azt hittem szegény ebnek a nyaka törik.
Irina néni is kilépett a közértből.
- Tessék kisfiam ez a tied - felelte.
Ekkor egy nagy kakas formájú nyalókát adott át nekem, ami akkor igencsak népszerű cikk volt a gyerekek körében.
Nagyon boldog voltam.
Miután kibontottam a nyalókát és elkezdtem ízlelőbimbóimmal érzékelni oly finom ízét, Irina néni megfogta a kezemet és indultunk vissza.
Közben egy két katonai csapatszállítót láttam az utakon lassan haladni hangosbemondóval a tetején, míg a szembejövő oldalon egy Zil teherautó locsolta az utat.Kékes színe eléggé megfakult már a nap sugaraitól és az idő múlása is látszódott rajta itt-ott rozsdafoltok formájában.
Miközben sétáltunk tovább vissza a lakás felé, Irina néni egy kedves szomszédjába akadt akivel elkezdtek "eszmecserét" folytatni.Elbeszélgettek erről-arról.Nekik is feltűntek a szokatlan katonai járművek és helikopterek de mindenki csak találgatott.
Én miközben fogtam Irina néni kezét, láttam amint rozsdás-barnás színű ruhába bújt, tányérsapkás "elvtársak" jönnek felénk és az embereknek jódtablettákat osztogatnak.Végig kémleltem őket ahogy közelednek.Mikor odaértek, egyiktől se lehetett hallani egy szót se.Bár az egyikük nagyon szúrósan nézett, legalábbis úgy tűnt mivel a szájukat és az orrukat maszk takarta.
Ekkor már az emberek kezdtek sejteni valamit.Még mindig elhessegették fejükből a gondolatot, hogy azzal a tökéletes impozáns nagy atomerőművel amely oly modern és biztonságos bármi is történt volna.
De tévedtek.
Nem is tudták hogy amíg ők élik a mindennapjaikat, közben az a bizonyos nap már más lett mint a többi, mivel történelmi jelentőségű katasztrófa történt és ők ott vannak közvetlenül az esemény középpontjában.Csak nem tudnak róla.
Egy járókelő megelégelte a katonaság jelenlétét és a másik oldalon szintén rozsdás-barnás tányérsapkás elvtársak felé közeledett, hogy végre választ kapjon arra a kérdésére ami mindenkit a leginkább foglalkoztatott.
- Mi történt elvtársak? - tette fel a kérdést a feléje közeledő pár méterre lévő elvtársakhoz.
De azok csak jöttek és jöttek.
Nem kapott választ.
Ekkor újra kicsit emeltebb hangnemben feltette újra a kérdést.
- Mi történt elvtársak?Mondják meg!
Ekkor az egyik tányérsapkás megszakítva egyenes útját, kissé balra fordult egyenesen a kérdezősködő civil felé.
- Nézze.Nem adhatok tájékoztatást, nincs rá felhatalmazásom.Csupán elővigyázatosság.Gyakorlat.
A civil lakos nem hitte el amit mondtak neki az elvtársak.
A két tányérsapkás letudván a dolgot továbbment.
- Ezt senki nem venné be hogy "csak" gyakorlat.Ennyire hülyének azért ne nézzék az itt lakókat - kiáltott utánuk a civil.
A kérdezősködő civil továbbment ám a következő utca sarkán egy fekete Volga gépjármű állt meg hirtelen mellette, kiszállt belőle két elegáns szürke öltönyben lévő ember és betessékelte az autóba.Később nagyobb fejjel rájöttem hogy a KGB volt az amely nem tűrte a kérdezősködést vagy másként gondolkodást.
Irina néni közben befejezte az eszmecserét a szomszédjával és indultunk tovább hazafelé.
A másik kezében a kis kosara volt és benne a finom dolgok amiket a közértben vett.Friss zsemle, májkrém, egy kis füstölt lazac, valamint egy-két zöldborsó konzerv.
Megérkeztünk a lakáshoz.Beléptünk az előcsarnokba.
Irina néni elővette a lakáskulcsát, majd ellenőrizte a kis fém kopottas postaládát nincs-e valami levél.
A postaláda üres volt.
Visszacsukta majd odasétáltunk a lifthez.Én közben félig már kivégeztem a kakas nyalókát amit a bolt előtt kaptam.
Irina néni megnyomta a lift hívó gombját.Ekkor kigyulladt a zöld kis nyilacska, amely lefelé mutatott.Érkezett a lift.
Kinyitotta a nyikorgó liftajtót majd beszálltunk.Megnyomta a hatodik emelet gombját és elindultunk felfelé.Megérkeztünk a hatodik emeletre.Irina néni kinyitotta a lift ajtaját, majd én is kiszálltam.
Odaért a lakás ajtajához és elővette ismét a lakáskulcsát.
Berakta a zárba, majd elfordította és kissé nehézkes mozdulattal - mivel szorult az ajtaja - belépett a lakásba.
- Kisfiam menjél mossál kezet, mindjárt készítek egy kis harapnivalót - szólalt meg Irina néni.
Kis kosárkáját lerakta a konyhaasztalra, majd pedig szépen elkezdte kipakolgatni a benne lévő dolgokat.
Én időközben bementem a fürdőszobába kezet mosni.
Mikor végeztem kiléptem lekapcsoltam a villanyt - amit éppenhogycsak elértem - és elindultam a konyha felé.
- Ülj le mindjárt kész van - felelte Irina néni.
Elővette a friss zsemléket, valamint egy éles kést.
Előkerült a finom májkrémkonzerv is.
Kezébe vett egy konzervnyitót és elkezdte kinyitni.
Mikor kinyitotta megcsapta az orromat a finom májkrém illata.
Elővett egy kést és kettészelte a friss zsemlét.
Belemártotta a májkrémkonzervbe majd megkente a zsemle mindkét oldalát.
- Tessék kincsem - felelte miközben odatolta elém a megkent zsemlét.
Valami azt súgta hogy ez a kedves idős hölgy olyan jószívű velem, hogyhogy nincs gyermeke.
De elhessegettem a gondolatot elvégre is nem tartozik rám.
Jóízűen haraptam bele a finom májkrémes zsemlébe.
- Hmm ez nagyon finom - szóltam közbe miközben az első falattal küzdöttem.
- Örülök hogy ízlik - felelte Irina néni.
Irina néni felbontotta a két zöldborsókonzervet is és nekilátott elkésziteni az ebédet ami borsóleves volt.
Eltelt kb egy húsz perc mire a két megkent májkrémes zsemlével végeztem Irina néni pedig már főzte a levest.
Ekkor megszólalt a telefon.
Irina néni megtörölve kezét egy konyharuhában berohant gyorsan a szobába és felvette a kagylót.
- Igen tessék - felelte.
- Iván?Te vagy az? - hallottam.
- Micsoda?Ez biztos?Mégis hova?Neem ezt nem hiszem el.Komolyan beszélsz?Jó igyekszünk ahogy csak tudunk.
Irina néni letette a telefonkagylót majd sietve visszajött a konyhába.Arcán látszódótt a rémület mire kérdőre vontam.
- Irina néni.Valami baj van?
- Nincs semmi baj kincsem - felelte.
Próbált előttem nyugodtnak és higgadtnak maradni de a szeme mindent elárult.
- Fejezd be csak nyugodtan a reggelidet - mondta.
Miután betoltam kis pocakomba a finom reggelit, Irina néni bement a szobába és elkezdett pakolni.
Elővette a szekrény alatt lévő régi bőröndjét és rakott bele ruhákat, fényképeket, amik fontosak voltak.Némi élelmet is csomagolt a ruhák és képek mellé.
Most így visszagondolván erre az egészre szegény még akkor nem is tudta, hogy soha nem térhet majd vissza az otthonába a lakásába.
Miután becsomagolt a következőt mondta:
- Már szinte egy teljes napja együtt vagyunk, mégse tudom a neved.
- Vaszilij - feleltem.
- Szóval Vaszilij.Nézd Vaszilij egy pár napra el kell utazzunk egy ismerősömhöz.Iván nagyapád is ott lesz.Gyere mennünk kell.
Éreztem hogy nem az igazat mondja, de nem akart megijeszteni a valósággal.
Gyorsan felvettem a kis cipőmet és indultunk.
Irina néni gyorsan becsukta a bejárati ajtót majd lent és fent is bezárta azt.
Megint a lifthez közeledtünk.
Megnyomta a lift hívó gombját, mire az a fölöttünk lévő emeletről jött éppen le.
Megérkezett a lift és beszálltunk.
Megnyomta a földszint gombját és elindultunk lefelé.
Mikor a földszintre értünk, kiszálltunk a liftből és elhaladtunk a pár perce megnézett postaládák előtt.Ahogy kiléptünk az utcára az egyik távolabbi háznál egy MI 24es helikoptert láttam éppen lassan előre és magasságát csökkentve eltűnni a ház mögött és közben a hangosbemondón az alábbi szöveget mondták be:
Figyelem, figyelem!
Kedves Elvtársak!A népi küldöttek városi tanácsa közli, hogy a csernobili atomerőműben történt baleset miatt Pripyat városában kedvezőtlen sugárzási viszonyok jöttek létre.A párt- és tanácsi szervekkel, valamint a katonai egységekkel megkezdtük a szükséges intézkedések foganatosítását.Azonban a lakosság, elsősorban a gyermekek biztonsága érdekében felmerült a város lakóinak a kijevi körzet egyes pontjaira történő időleges kitelepítésének szükségessége.Ezért minden lakóházhoz ma, április huszonhetedikén, 14 óra 00 perctől kezdődően autóbuszok állnak ki rendőri közegek, illetve a (városi tanács) végrehajtó bizottság(a) képviselőinek kíséretével.Javasoljuk (személyi) irataik és feltétlen szükséges holmijaik magukkal vitelét, valamint hogy gondoskodjanak megfelelő táplálékról.A vállalatok és intézmények vezetői, valamint a munkások meghatározott csoportja a városban maradnak a város normális működésének fenntartására.A kiürítés idejére minden lakóház rendőri őrizet alá kerül.Elvtársak, lakásaik átmeneti elhagyása idejére, kérjük, ne felejtsék el bezárni az ablakokat, kikapcsolni a villamos- és gázkészülékeket, elzárni a vízcsapokat.Kérjük őrizzék meg nyugalmukat, a szervezettséget és a rendet az átmeneti kitelepítés végrehajtása során.
Irina néni ekkor döbbent rá hogy nagyapának igaza volt.
Már láttuk is amint érkeznek a sárga Ikarus buszok és fordulnak meg a főutca végén.
Még mindig úgy zajlott minden mintha csak egy átlagos hétköznap lett volna, egyedül mi voltunk a ház előtt bőrönddel a kézben mert minket nagyapa értesített telefonon.Miután elhangzott a felhívás mindenki igyekezett haza.Nem volt pánik de az embereken látszott az aggodalom és a levegőben érezhető volt a feszültség.A feszültség.Az az érzés amitől mindenki tartott mióta csak itt élt.A sugárzás.Hogy egyszer megtörténik.Most valóság lett és bekövetkezett.
Ekkor még senki se tudta hogy soha nem térhetnek vissza és a vezetés azzal hitegetett mindenkit, hogy csupán ideiglenes időre kell elhagyniuk az embereknek a lakásukat, amelyben az egész életük munkája benne van.
Az utca végén ott álltak a fordulóban a sárga rövid és csuklós Ikarus buszok.
A sofőrökön még mindig a megszokott kék ing és barna nadrág munkásruha feszült.Hónaljuknál szép nagy izzadtság paca látszott.Belegondoltam hogy mi lesz ezekkel az emberekkel akik minket visznek el?Az ő családjuk is itt lakik Pripyatban?Őket ki viszi el?Elhagyják-e egyáltalán az otthonukat?
Ezek a kérdések merültek fel akkor a fejemben.
A busz begördült Irina néni társasháza elé.
Csikorogva kinyílottak az ajtók, mire pár "elvtárs" szállt le róla.Némelyiken egyenruha volt és tányérsapka, az arcán pedig maszk. Míg egy másik - valószínüleg az katona volt - gázmaszkot hordott és tessékeltek fel minket a buszra.
Miután felszálltunk az elvtársak is felszálltak, majd pedig a busz becsukta az ajtajait és szépen a következő házhoz gurult.Mindegyik háznál 2-3 katona volt fegyveresen, éles tölténnyel, kibiztosítva.
Gondoltam csak nem lőnek a lakások tulajaira és csak félemlités gyanánt van hogy rábirják az embereket, hogy hagyják el otthonaikat.Szinte minden család így volt vele csak mindenkinél máshogy mutatkozott ez a jelenség meg.
Volt aki úgy jött ki a lépcsőházból mintha csak a boltba vagy a vidéki telekre indulna fontos dolgaival a táskában, míg másokat úgy kellett a buszra fellökdösni-taszigálni hogy hagyják el otthonaikat amiben élték az életüket.
Szörnyű volt.
Én igazából nem éreztem semmit, mert mióta szüleim meghaltak, sose találtam a helyem nem éreztem egyik helyet se otthonomnak.
Én akkor elvesztem.
A busz megint becsukta ajtajait és gurult a következő házhoz ahol újabb családokat, édesapákat, édesanyákat és gyermekeiket tessékelték fel a buszra, szóval vagy erőszakkal.
Mikor a busz megtelt a sofőr jelezte az egyik úton álló tisztnek aki mondott neki valamit hogy hova vigyen minket, majd utunkra engedett.
A busz kiért a városból és elhagyta a Pripyat lakott terület táblát.
Elhaladtunk nagyapa kunyhojánál is mivel a főútrol be lehetett látni és éppen dózerolták le az épületet.
Szemeimbe kis könny szökött mivel akkor valahogy megéreztem hogy nagyapával többé nem találkozom és az újabb otthonom - melyet nem éreztem annak - de mégis egy ideig az volt, most elbontják.
Útközben az erőműtől nem messze haladtunk el.Láttuk amint emberek vannak a tetőn és lapátolnak, valamint a helikopterek is ott köröztek az erőmű fölött és szórták a bórt.
Közben az utasok arcán rémület látszott, amint a fák mögül előjött a felrobbant reaktor látványa.Nem akartak hinni a szemüknek, hogy ilyesmi megtörténhetett.
Az erőmű tetején a munkások próbálták csökkenteni a veszélyt, hogyha már megelőzni nem tudták.
Miközben néztem az embereket a tetőn akik lapátolták vissza a felrobbant reaktorba a darabokat, észrevettem egy újabb helikoptert amelyik éppen az erőmű fölött volt.
Szépen lassan közeledett föléje, amikor is fémes hang ütötte meg a fülemet.
A helikopter rotorlapátja hozzáért a daruhoz és a helikopter irányíthatatlanná vált és fejjel lefelé zuhanva megsemmisült.
Gondoltam hogy mindenki meghalt aki a fedélzeten volt.
A buszvezető is hallotta a hangot és a hang irányába tekintett mire kis híján az árokban kötöttünk ki mivel lepadkáztunk, de visszavette tekintetét gyorsan az útra és mentünk tovább.
Homlokán és arcán szépen csillogott az izzadtság.Ő is ideges volt mint mindenki más.De ő már tudta hogy mi történt.Igaz addigra már a többi ember is látta a felrobbant reaktort és sejtették hogy nem csak ideiglenes kitelepítésről van szó mivel kb 400 000 évre van szükség hogy minden sugárzás megszűnjön ott.
A sofőr nem tudta hogy a családja biztonságban van-e, hogy a lakásuk és az értékek megvannak-e még és már nem másokat gazdagítanak, valamint hogy most Ő felel a buszon utazó kitelepített családokért.
Csak mentünk és mentünk de ki tudja hova.
Miközben néztem az első ajtonál lévő dupla ülésből az úton lévő szaggatott vonalakat - ahova mindig is szerettem ülni mert akkor én is buszsofőrnek éreztem magam a korlátot fogva - úgy éreztem hogy a semmibe megyünk.Sose ér véget az út.
Útközben még láttam egy barna kis pöttyös őzet.Még elég fiatal volt.Kicsit odébb pedig egy varacskos disznó volt két kölykével éppen valamilyen bogyót ettek.Emlékszem az őzre ugyanis mikor megláttam, ő is meglátta a buszt amin utaztam és ahogy a tekintetünk találkozott szinte mind a ketten ugyanarra gondoltunk.
Ez itt az otthonunk volt és soha nem térhetünk vissza.
Bár őt és a többi állatot valószinüleg kilövik majd.
A busz Kievbe letett minket és mindenki mást is.Irina néni és én leszálltunk és bár akkor még úgy tudtuk hogy csak ideiglenesen kellett elhagynunk a lakást, tudat alatt valahol a szívünk mélyén és a látott felrobbant reaktor alapján tudtuk, hogy nem voltak velünk őszinték és valószinüleg soha nem térhetünk vissza arra a helyre ami az "otthon" szó értelmét jelentette.
Nagyapáról utána nem hallottunk semmit és nem tudjuk mi lett vele.
Felkészültünk hát az új életre egy új helyen, ami tudtuk hogy nem lesz könnyű viszont muszáj.
Az eset után úgy hallottam hogy voltak olyanok akik inkább öngyilkosok lettek, mivel nem tudták elviselni hogy az egész életük a rokonok, a barátok, a munkahely, a lakás odalett egy baleset miatt és nem tudták feldolgozni a történteket.
Mai napig is éljük az életünk és lakunk ahol vagyunk de a szívünk mindig visszahúz arra a helyre ahova manapság és még egy jó ideig - nem nagyon vagy a mi életciklusunkban talán soha - nem mehetünk vissza.
Pripyatba.
VÉGE
Megjegyzés:Nemtudom a jövőben majd még irok e ilyen Csernobilos-Stalkeres történeteket mivel ugy érzem már kifogytam szinte minden szemszögből megpróbáltam bemutatni a dolgokat.Ugyhogy majd meglátjuk.Egyenlőre ugy érzem ez a HATODIK mű az utolso.....egyenlőre...
A nevem Vaszilij Doprava.
Ez az én történetem.
1986 április 26án felrobbant Ukrajnában Kievtől durván 100km-re, a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű Csernobil városkához közel.Onnantól egy csapásra megváltozott az életem.Hogy miért?Mert átéltem.
Szüleim sajnos korán meghaltak autóbalesetben így a Pripyat várostól kb 10 percre lakó nagyapám lett a hivatalos gyámom és ő fogadott be.Morcos tekintetű, 60év körüli férfi volt.Sose volt gyereke és nem is akart így gondoltam, hogy nagyon örül hogy most hirtelen akaratán kívül úgymond lett neki egy.Általában bordó felsőben, kopottas hosszú nadrágban és az almacsutkás sapkájában volt.Nem volt alkoholista, de sokszor érződött rajta a pálinka, vagy a vodka édeskés illata.Szüleim halálát nem volt könnyű megemésztenem és elfogadnom de nem tehettem mást.Bele kellett törődnöm.Sokszor elmentünk vadászni a Vörös Erdőbe.Örültem is neki, mivel addigse a szörnyű valóságra gondoltam, hogy ők már nincsenek többé.Eleinte nem nagyon tudtam fegyvert fogni állatokra, hogy tudatosan oltsak ki egy életet és nem a túlélés reményében, hanem hobbivadászatból, a vad elejtésének öröméért.Nagyapámmal egyik nap kinéztünk a Vörös Erdőbe.Nyulat akartunk lőni, hogy abból egy jó kis nyúlpörköltet készítsen egyik este.Csendben, halkan haladtunk előre és közben nagyapám puskával a kezében a föld felé irányítva csövét, megállított és éppen mutatta a nyomokat amiket a nyúl hagyott.
- Látod fiam?Itt van egy letört ág, itt pedig a nyúl egyik lábnyoma.
Csak figyeltem nagyapámat amint a téma szakértőjeként éppen okít engem
- Gyere Vaszilij.Csak szépen, csendben.Figyelj hogy hova lépsz, mert hogyha egy ágra lépsz és elreccsen, fújhatjuk a vacsorát.
Én magam csendben egy szó nélkül követtem.
Még úgy pár métert tettünk meg és ekkor egyik kezével gyengéden megállított.
- Nézd Vaszilij - súgta a fülembe halkan.
- Ott a nyúl.Látod?
- Hol? - kérdeztem.
- Ott - közben lassan egy kis domb felé mutatott.
A nyúl valóban ott volt.Éppen falatozott valamit.Nagyapa lassan felemelte puskáját, ellenőrizte a töltényeket, majd lassan visszakattintotta a csövet.A fejéhez emelte és becélozta a kisállatot.
Puff.....
Lelőtte a kiszemelt vacsorának valót.
Eleinte sajnálatot és szánalmat éreztem, hogy megöltük Isten egy teremtményét, de az igazat megvallva, majdnem mindennap a zsíros kenyeret már nagyon untam és húst különben is kell időnként enni.Furcsa is volt mert húst eddig is ettünk időnként de sose láttam ugymond a "forrást" amit éppen üldözünk és próbáljuk elejteni.
Miután lelőtte a nyulat, fogtuk magunkat és odamentünk a frissen elejtett állathoz.
Egy kis vér volt a talajon, valamint az állat teteme amelyik elsőre nekem kissé durva volt.
Belegondoltam hogy ez az állat az előbb, még pár perce élt.
Most pedig halott.
Nehéz volt félretenni a jó és rossz gondolatokat mivel sajnáltam azt a kis szerencsétlent, de ugyanakkor vágytam a húsára.
Esteledett.
Fogtuk az elejtett zsákmányt és visszaindultunk az erdőtől mindössze 10 percre található kis kunyhóhoz ahol nagyapa lakott.
Egy kis szimpla viskó volt két szobával.Az egyik a nappali volt, a másik a hálószoba.
Mikor nagyapához kerültem a nappaliból alakította ki számomra a szobámat.
Nem volt sok mindenem.Mindössze egy régi fénykép volt szüleimről, így legalább volt amiről emlékezzek rájuk.Mármint kézzel fogható.Mivel még kicsi voltam nem sok emlékem volt róluk, de az a kép számomra nagyon sokat jelentett.
Egy halvány kis emlékem is van.Emlékszem hogy dédimamáéknál apum ölében ültem a kék 1200es Lada autónkban és fogtam a nagy kerek kormányt.Csodálkoztam is, hogy édesapám hogy tudja ezt a nagy kerek micsodát könnyedén tekerni.Beindította az autó motorját, majd egyesbe rakta a sebességváltót és lassan mozgásba lendült a nagy autó.
Apum ölében ülve lazán egy kis intést tettem dédimamáék felé, mint valami abszolút profi autóvezető.
Mindössze ennyi emlékem van róluk.Egy kép is készült az eseményről.
Nagyapám elkészítette az isteni nyúlpörköltet jól megpaprikázva.Miután megettük a finom vacsorát, még aznap este megkérdezte hogy hajnalban van-e kedvem kimenni vele horgászni a Pripyat folyóhoz, az atomerőműtől pár száz méterre egy pár halat fogni.
- Persze - feleltem felüdülten és izgatottan.
Régóta vágytam már rá hogy horgászhassak és most ez az álmom valóra vált.
Miután elfogyasztottuk az istenien elkészített nyúlpörköltet, lefeküdtünk aludni kicsit.
Nagyjából éjfél körül felkelt nagyapám, majd felébresztett engem is.Felöltöztünk és elindultunk a Pripyat folyó partjához, amelyről a csernobili atomerőmű dolgozóinak épitett városka kapta a nevét.
Nagyapának volt ott egy fehér kopottas öreg csónakja.
Ideadta a horgászbotot, a csalit, meg a horgászhálót, hogy fogjam meg amíg beszáll a csónakba.Első lábát betette, majd a másikat is, mire a csónak egy kicsit megbillent és kis hullámokat gerjesztett a folyó vizének felületén.
- Az Istenit - hangzott el a káromkodás szájából.
- Majdnem vízbe estem.Még csak az kellett volna hogy megfázzak, vagy öreg létemre egy jó kis tüdőgyulladást kapjak.
A holdfény csodálatos fénnyel világította meg a folyó vízének felületét, félig felhőben takarva.Majd pedig tekintetem a kissé fentebb lévő atomerőműre szegződött.
Aztán tekintetemet a víztükörben lévő képről a valódi látványra szegeztem és csak ámultam ezt a csodálatosan impozáns nagy modern épületet.
- Nagyapa - szólítottam meg.
- Itt tulajdonképpen mit csinálnak? - kérdeztem.
- Én se nagyon tudom kisöreg.Energiát termelnek ennyit tudok.De hogy hogyan azt már nem tudom.Túl bonyolultak ezek a dolgok már egy hozzám hasonló vén öregnek - felelte.
Feltűzte a csalit a horogra majd bedobta a vízbe.
A horog ahogy becsobbant, a vízben újabb kis hullámfodrokat keltett a felületen.
Csak vártunk és vártunk.A tücsköket halkan lehetett hallani a folyó partjáról, ahogy jól megszokott muzsikájukat húzzák és békák is karattyoltak.
A távolban az erőműre pillantva, éppen láttam amint a sorompóhoz érkezik egy Kamaz billencs teherautó.A halványan égő hátsó lámpák erősebben villantak fel mivel a sofőr fékezett, majd pedig kissé csikorgó hanggal a teherautó megállt.Az őr odament a vezetőhöz, kezét a fejéhez emelte tiszteletét jelezve, majd elkérte a papírokat.Hallani nem hallottuk hogy miről beszélgetnek.
A teherautó erősen izzó féklámpái újra halványan világítottak ahogy a sofőr levedte lábát a pedálról, majd egyesbe rakta a járművet és az jókora füstöt kiengedve magából, elindult.Közben az őr felnyitotta kézzel a sorompót és homlokához emelve kezét, a mutató, és középső ujjával összezárva, intett a sofőrnek hogy minden jót.Nagyjából egy órát voltunk a folyón de nem volt kapás.Épp terveztük hogy összepakolunk és indulunk haza, amikor is valami dübörgő hangot hallottunk.A morajló hang egyre erősebbé vált és pár másodpercre rá hatalmas robbanás történt.Az atomerőmű teteje felemelkedett az égbe, majd visszazuhant.Utána lassan a fekete égboltot rajta a sok szépen ragyogó csillaggal, valamilyen furcsa, halvány színű füst színezte el.Nem olyan volt mint mikor avart, vagy papírt, netalán gumit égetnek.Valami furcsa nem mindennapi dolog volt benne.
A kapunál lévő őr rögtön a fejéhez kapott amint meglátta az erőművet és füle még mindig csengett a robbanástól.
Még bámulta pár másodpercig, aztán az agyához kapott és rohant vissza a bódéjába.Rögtön tárcsázott valamilyen számot és jelentette a balesetet.Most kivételesen hallottuk mit mondott.Szinte üvöltött a kagylóba.Egyrészt azért mert még mindig csengett a füle, másrészt pedig az izgatottság, a félelem, rettegés miatt, ugyanis az adrenalin szintje jelentősen megemelkedett.
- Halló.
- Központ azonnal kapcsolja a tűzoltóállomást!Az atomerőműben tűz van.Nem kisasszony nem vicc komolyan beszélek, kérem azonnal kapcsolja a tűzoltókat.
Én és nagyapa szinte megdermedtünk a pár perce történt eseményektől, mivel mindenki elpusztíthatatlannak tartotta ezt az impozáns, nagy, modern épületkomplexumot és most mégis megtörtént a katasztrófa.
Miután az őr értesítette a tűzoltókat, ismét telefonált és ezúttal már nyugodtabb hangon a fejeseket értesítette.
Pár percre rá megérkeztek a tűzoltók.Két Ural és egy Kraz tűzoltókocsival vonultak ki, valamint a tűzoltóparancsnok egy 1200es Ladával.Mindenki kiszállt a járművekből.A tűzoltók éppen előkészítették a tömlőket és az oltáshoz szükséges dolgokat, míg a parancsnok a bódéhoz rohant és kérdőre vonta az őrt hogy mi is történt.
- Nemtudom parancsnok elvtárs.Nagy morajló hang volt.Aztán látom amint füst gomolyog az erőmű fölött.
A parancsnok kezébe vette az irányítást.A fiúkat minden lehetséges tömlővel az erőműhöz irányította.
Igen ám csak hogy a tűzoltóknak nem mondta senki hogy a reaktor maga robbant fel, ők csupán annyit tudtak hogy tűz van az atomerőműben.De ez az eljárás hogy kis tűz esetén is ki kell szálljanak teljes felszereltségben 2-3 kocsival, még ha az erőmű dolgozói már meg is fékezték a tüzet.Megkezdték az oltást.Nagyapával mi szinte végig csendben, megfagyva a rémülettől, - aminek részesei voltunk - csak néztük a dolgokat kb 45 percen keresztül egyetlen szó nélkül.
Nemsokára a tűzoltók kezdtek rosszul lenni.Többen is fejfájásra és hányingerre panaszkodtak.A sugárzás volt az.
A sugárzás ami színtelen, szagtalan, de ugyanakkor nagyon halálos.
Az erőmű egyik bejáratánál kicsapódott a dupla ajtó és egy égő ember rohant ki.Egy fehér ruhás, fehér sapkás ember volt valószínüleg az egyik mérnök.
A tűzoltók még ígyis félig fejfájással és hányingerrel küzdve, maradék erejüket összeszedve, páran odarohantak az égő emberhez - aki időközben kezeit az arca előtt tartva próbálta menteni arcát a lángoktól - a földre esett és gyorsan eloltották.
A tűzoltóparancsnokot se kímélte a hányinger és a fejfájás, de megkérdezte mi történt.
- Hé hall engem?Hall engem?Figyeljen!Mi történt és hányan vannak még odabent? - kérdezte a parancsnok.
- Segítsen! - kérlelte az összeégett mérnök.
- Mi történt?Meg tudja mondani? - kérdezte a parancsnok.
- Miért fáj mindenkinek a feje és van hányingere?
- Felrobbant a reaktor - jött a válasz a mérnöktől.
- Egy tudományos kisérletet akartunk elvégezni, hogy egy esetleges áramszünet esetén a várost és az erőművet megfelelő mennyiségű energiával el tudnánk-e látni.Sokan meghaltak.Én körülbelül 10 percig bolyongtam ide-oda a lángokkal ölelt folyosókon.A füsttől nem láttam semmit így a földre négykézláb ereszkedve próbáltam haladni amennyire tudok.Volt hogy az egyik halott kollegámba botlottam.Nem tehettem semmit.Tudtam hogy sürgősen ki kell jutnom, mert vagy élve elégek, vagy megfulladok a füsttől.Megtaláltam a kijáratot, de akkor volt a szomszéd teremben egy robbanás ami elkapott.Attól kaptam lángra.Mentsék a menthetőt.
Ez volt az utolsó szó ami elhagyta a mérnök megégett ajkait.
Nyilván Ő a még élő városban lakó emberekre és a tűzoltók családtagjaira gondolt, de a srácok további túlélőket kerestek és minden erejüket összeszedve, tovább oltották a tüzet.Persze nem tudták hogy vizet locsolnak az égő grafitra, amivel csak rontanak a helyzeten.Nemsokára megérkeztek a mentők is és a rendőrség is.Pont időben.A tűzoltók közül többen is összeestek a sugárzás első látható jeleit hordozva arcukon.
Nagyapával mi is felocsódtunk és gyorsan elhagytuk a folyót.Ahogy csak tudott evezett a part irányába.Gyorsan kiszálltunk a csónakból és hátrahagyva a pecabotokat, hálót, csalikat és azt a kevés halat ami fogtunk, siettünk vissza a kunyhóhoz.
- Gyorsan kisöreg - szólalt meg ahogy beléptünk a kunyhóba.
- Gyorsan össze kell pakolnunk a legszükségesebb dolgokat és el kell mennünk innen.Nagyon nagy baj van.
Én szinte azt se tudtam mi pakoljak és mibe.Egy régi kis bőröndöm volt.Beleraktam a plüssmacimat amelynek az egyik szeme hiányzott, valamint ruháimat.Már majdnem kiléptünk a kunyhóból, amikor visszamentem az ottmaradt fényképért amelyik nagyon sokat jelentett számomra.Rápillantottam, majd elraktam a belső zsebembe.
Nagyapával sietve besétáltunk Pripyat városba.Az utca nyugodt volt.Éppen egy sötétkék Moszkvics haladt el a főúton laza tempóban.Bal hátsó lámpája kiégve.Beérvén Pripyatba minden nyugodt volt.Az emberek nem tudták mi történt.A házak többségében sötét volt, de volt egy két lakás ahol égtek a lámpák.Egy másik házban a televízió fényei villogtak.
Ott volt még a buszpályaudvar is.Az Ikarus rövid és csuklós buszok is aludták álmukat, amelyek napközben az embereket szállították a munkába és a közeli településekre.Nagyapának volt egy ismerőse Pripyat városban pontosabban egy hölgy, akinek az utóbbi időben csapta a szelet.
A hölgyet Irina-nak hívták és az egyik többemeletes társasházban lakott.
Beléptünk a társasházba, majd fellifteztünk a hatodik emeletre.
Odaérve az ajtó elé megálltunk és nagyapa verni kezdte az ajtót.
- Irina engedj be nagyon fontos.Én vagyok az Iván.
Irina néni egy szintén 50-es, 60-as éveiben járó idős hölgyike volt.Ahogy kinyitotta az ajtót, szemein látszott hogy szép álmából vertük fel.Haján háló szerű hajfogó volt.
- Mi történt? - kérdezte kis vékony elcsukló hangján.
- Nagyon nagy baj van Irina - felelte Iván.
- Mégis mi? - kérdezte Irina.
- Felrobbant a reaktor - felelte nagyapa.
- Az lehetetlen.Hallottuk volna.A televízió is bemondta volna.Iván már megint ittál? - kérdezte Irina néni.
- Nem.Most komolyan beszélek.
- Figyelj itt hagynám nálad a srácot egy ideig ha nem gond.Nekem is össze kell szednem a cuccokat, meg pár dolgot el kell intézzek és majd érte jövök - felelte.
Azzal adott egy puszit Irina néninek majd elment.Kettesben maradtam az idős hölggyel, aki még szinte fel sem fogta hogy mi történt és hogy mit akarunk mi itt nála ketten ilyenkor.Meghuzigattam ruháját, hogy jelezzem álmos vagyok hadd feküdjek le.
Irina néni nem gondolta hogy nagyapa komolyan beszélt.
Gondosan megágyazott nekem, betakart és mintha saját gyermeke lennék egy puszit adott majd jóéjszakát kívánt.Miután kilépett a vendégszobából ahol épp készültem elaludni, becsukta az ajtót.
Eltelt kb 1 óra.Nem tudtam elaludni csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra.Próbáltam háton és hason is elaludni a párnát is felráztam de sehogy se jött össze.Ráadásul még kísértett az összeégett mérnök arca is, ígyhát felkeltem az ágyból és néztem a várost amely az éjszakában pompás neonfényeivel kápráztatta el az éjszakai élet rajongóit.
Az ember azt gondolta volna, hogy miután lemegy a nap és hazaérnek az emberek megáll az élet.De nem.Ugyanúgy folytatódott minden, csak kevesebben voltak az utcán.Míg mások a másnapra való munka miatt pihentek otthon, akár alvással akár televíziózással, vagy más egyéb dologgal elfoglalva magukat, addig egyesek lementek a közeli moziba filmet nézni, vagy éppen az egyik játékterembe mentek be ahol - mára már - réginek számító flipper és egyéb kis játékgépek voltak.
El is gondolkoztam hogy milyen jó hely ez.Kicsit messze a központtól Kiev-től, de ugyanakkor mégse olyan messze.Egy város ahol sok ember él és mégis olyan mint egy falu, ahol mindenki kedves egymással és mindenki ismeri a másikat.
Nagynehezen eltudtam aludni de csak pár órára.
Úgy hajnali 5 körül még felkeltem és kimentem a konyhába inni, majd visszamentem a szobába ahonnan rá lehetett látni a távolban lévő erőműre és láttam kék fényeket villogni az erőműhöz vezető úton.
Utána egész nap aludtam szinte.Irina néni fel se keltett mert látta hogy nagyon fáradt vagyok.
Bár mint megtudtam délután - mivel addig aludtam - próbált de olyan mélyen aludtam hogy nem keltem fel amikor próbált ébreszteni.
Végülis délutánig aludtam amiért nem rajongtam.A nap már lemenőben volt és pont egy olyan időszak volt, amikor az ember nem tudta hogy most kel fel a nap vagy most megy le.
(Biztos veletek is volt már ilyen mikor egyik nap sokáig aludtatok és nem elvesztettétek az időérzéketeket.)
Irina néni csinált nekem vacsorát majd miután azt jóízűen beburkoltam elmentem fürdeni.Miközben a kádban pancsoltam, egy kis gumikacsával játszottam és közben teljesen el is felejtettem a dolgokat amiket láttunk és amik történtek.
Miután végeztem az esti fürdéssel, megtörülköztem és leültem a tv elé megnézni az esti mesét.
Mikor a mese véget ért, bementem a szobába és Irina néni is jött velem.Betakart és adott egy jóéjt puszit.
Újra kinéztem az ablakon.Látszódott az erőmű és fölötte a felfelé gomolygó füst.A füst, ami elsőre olyan volt mint bármelyik tűzesetnél, de ez mégis más volt mivel radioaktív elemeket tartalmazott.
Én akkor még gyerekfejjel szinte fel se fogtam a történések súlyosságát, ígyhát nyugovóra tértem.
Reggel aztán helikopterek zajára ébredtem.
Gyorsan az ablakhoz rohantam és láttam amint MI-24es helikopterek az erőmű fölött szórnak valamit.
Irina néni még aludt, mivel a szemein kis takarópárna, fülében pedig füldugók voltak, ugyanis alvás-zavarral küzdött.Csak így tudott elaludni ha teljes sötétség van és csend.De ha elaludt akkor aztán mint a bunda.
Lenézvén az ablakból az utcára, éppen befutott egy Ikarus busz a megállóba.Fékezett, majd kinyílottak csuklós csikorgó ajtajai és felvette a megállóban álló, munkába igyekvő embereket.
Minden olyan volt mint egy teljesen átlagos napon.Mindössze a helikopterek ide-oda röpködése volt az ami jelezte, hogy valami történt, de a lakosságot nem tájékoztatták semmiről.
Miután a busz becsukta ajtajait és az emberek felszálltak, a szemben lévő alacsonyabb kis 4 emeletes panelháznál az egyik lakásban, éppen egy fiatal 30as éveiben járó anyuka lépett ki az erkélyre és teregette ki az ágyneműket szellőzni.
Bentebb mögötte a nyitott erkélyajtón benézve, lehetett látni amint kis csecsemője még nyugodt álmát alussza a kis gyermekágyában.Bár már kezdett éledezni a pici.
Lassan Irina néni is felkelt.Felöltözött majd megkérdezte van-e kedvem lemenni vele a közértbe vásárolni.
- Igen - feleltem.
Fogtuk magunkat és szépen lelifteztünk a hatodik emeletről.
Kiléptünk a főutcára amire Irina néni házából rá lehetett látni.Nem volt nagy forgalom.
Abban az időben nem sok embernek volt autója a legtöbben a közeli helyi járatokkal közlekedtek.
Megfogtam Irina néni kezét és elindultunk a bolt felé.
A bolt körülbelül ugy 300 méterre lehetett a lakásától.
Ahogy haladtunk, balra tekintettem ahol egy kis óvoda volt.
Előtte kis játszótér kialakítva a gyerekek számára.
Egy nagy kerek forgós mászóka valamint egy zsiráf kinézetű csúszda.
Két kisfiú éppen rugdosott egy labdát, az egyik padon pedig az egyik óvónő ült és figyelte a csemetéket ahogy egymásnak passzolgatják a labdát.
Kicsit odébb pár kislány volt akik a népszerű "Bújj, bújj zöldág"-ot játszották az egyik bokornál.
Jobbra néztem és ott volt egy műszaki cikkeket áruló bolt.
Az üzletből éppen egy fiatal férfi lépett ki szürkés barnás finoman vasalt öltönyben és szürke nadrágban.Egy Junos televíziót cipelt amit éppen akkor vásárolt.Nagyon örült neki.Bizonyára régóta spórolt rá hogy megvehesse.
Miközben néztem az illetőt a frissen vásárolt új televíziójával a kezében, egy Ikarus busz haladt el kettőnk között ami egy pillanatra megszakította ezt a megfigyelést.
Fejem gyorsan a busz után kaptam.Feketés füstöt hagyott maga után, valamint a farrésze is elég kormos volt ( tekintve hogy ott a motorja - a szerk).Fékezett, hogy éppen megálljon a megállónál le- illetve felszedni utasokat.Egyik féklámpája ki volt égve és az irányjelzője is szaporán villogott.Nyilván ki volt égve az egyik azon az oldalon, vagy zárlatos volt.
Lassan elérkeztünk a bolthoz.
Megláttam egy aprópénzzel működő kis lovacskás játékot és kértem Irina nénit had maradjak kint és lovacskázzak egyet, amíg ő vásárol.
- Na jó legyen - felelte.
Örömömben és izgatottságomban felpattantam a kis lovacskára és Irina néni ekkor elővett egy apró pénzérmét és bedobta.
A hidraulikus masina elkezdett előre és hullámosan mozogni, én pedig élveztem hogy egy király kis cowboy vagyok aki nem fél senkitől és semmitől.
Durván egy 5 perc után abbamaradt a mozgás mivel ennyi volt az időlimite a szórakozásnak.Leszálltam a paciról és a bolt előtt lévő oszlophoz kikötött kiskutyához sétáltam.Lassú mozdulatokkal közeledtem feléje, mivel nem tudtam barátságos-e.Egy aranyos kis tacsi volt.Várta a gazdáját.Mikor felém nézett és meglátta hogy közeledek feléje elkezdte csóválni a farkát.
Akkor ezekszerint barátságos.Ez a gondolat futott át az agyamon.Már éppen megsimogattam volna amikor is egy tollas kalapot viselő idős hölgy lépett ki a közértből és rögtön rám förmedt.
- Pimasz kölyök!Nem mész innen az én kis drágámtól?
- Csókolom - köszöntem illedelmesen.Én csak meg szeretném simogatni.
- Takarodj innen - vágott közbe újra a morcos, számomra nagyon ellenséges asszony.
Azzal fogta a kutyának a pórázát kikötözte és akkorát rántott a pórázon hogy azt hittem szegény ebnek a nyaka törik.
Irina néni is kilépett a közértből.
- Tessék kisfiam ez a tied - felelte.
Ekkor egy nagy kakas formájú nyalókát adott át nekem, ami akkor igencsak népszerű cikk volt a gyerekek körében.
Nagyon boldog voltam.
Miután kibontottam a nyalókát és elkezdtem ízlelőbimbóimmal érzékelni oly finom ízét, Irina néni megfogta a kezemet és indultunk vissza.
Közben egy két katonai csapatszállítót láttam az utakon lassan haladni hangosbemondóval a tetején, míg a szembejövő oldalon egy Zil teherautó locsolta az utat.Kékes színe eléggé megfakult már a nap sugaraitól és az idő múlása is látszódott rajta itt-ott rozsdafoltok formájában.
Miközben sétáltunk tovább vissza a lakás felé, Irina néni egy kedves szomszédjába akadt akivel elkezdtek "eszmecserét" folytatni.Elbeszélgettek erről-arról.Nekik is feltűntek a szokatlan katonai járművek és helikopterek de mindenki csak találgatott.
Én miközben fogtam Irina néni kezét, láttam amint rozsdás-barnás színű ruhába bújt, tányérsapkás "elvtársak" jönnek felénk és az embereknek jódtablettákat osztogatnak.Végig kémleltem őket ahogy közelednek.Mikor odaértek, egyiktől se lehetett hallani egy szót se.Bár az egyikük nagyon szúrósan nézett, legalábbis úgy tűnt mivel a szájukat és az orrukat maszk takarta.
Ekkor már az emberek kezdtek sejteni valamit.Még mindig elhessegették fejükből a gondolatot, hogy azzal a tökéletes impozáns nagy atomerőművel amely oly modern és biztonságos bármi is történt volna.
De tévedtek.
Nem is tudták hogy amíg ők élik a mindennapjaikat, közben az a bizonyos nap már más lett mint a többi, mivel történelmi jelentőségű katasztrófa történt és ők ott vannak közvetlenül az esemény középpontjában.Csak nem tudnak róla.
Egy járókelő megelégelte a katonaság jelenlétét és a másik oldalon szintén rozsdás-barnás tányérsapkás elvtársak felé közeledett, hogy végre választ kapjon arra a kérdésére ami mindenkit a leginkább foglalkoztatott.
- Mi történt elvtársak? - tette fel a kérdést a feléje közeledő pár méterre lévő elvtársakhoz.
De azok csak jöttek és jöttek.
Nem kapott választ.
Ekkor újra kicsit emeltebb hangnemben feltette újra a kérdést.
- Mi történt elvtársak?Mondják meg!
Ekkor az egyik tányérsapkás megszakítva egyenes útját, kissé balra fordult egyenesen a kérdezősködő civil felé.
- Nézze.Nem adhatok tájékoztatást, nincs rá felhatalmazásom.Csupán elővigyázatosság.Gyakorlat.
A civil lakos nem hitte el amit mondtak neki az elvtársak.
A két tányérsapkás letudván a dolgot továbbment.
- Ezt senki nem venné be hogy "csak" gyakorlat.Ennyire hülyének azért ne nézzék az itt lakókat - kiáltott utánuk a civil.
A kérdezősködő civil továbbment ám a következő utca sarkán egy fekete Volga gépjármű állt meg hirtelen mellette, kiszállt belőle két elegáns szürke öltönyben lévő ember és betessékelte az autóba.Később nagyobb fejjel rájöttem hogy a KGB volt az amely nem tűrte a kérdezősködést vagy másként gondolkodást.
Irina néni közben befejezte az eszmecserét a szomszédjával és indultunk tovább hazafelé.
A másik kezében a kis kosara volt és benne a finom dolgok amiket a közértben vett.Friss zsemle, májkrém, egy kis füstölt lazac, valamint egy-két zöldborsó konzerv.
Megérkeztünk a lakáshoz.Beléptünk az előcsarnokba.
Irina néni elővette a lakáskulcsát, majd ellenőrizte a kis fém kopottas postaládát nincs-e valami levél.
A postaláda üres volt.
Visszacsukta majd odasétáltunk a lifthez.Én közben félig már kivégeztem a kakas nyalókát amit a bolt előtt kaptam.
Irina néni megnyomta a lift hívó gombját.Ekkor kigyulladt a zöld kis nyilacska, amely lefelé mutatott.Érkezett a lift.
Kinyitotta a nyikorgó liftajtót majd beszálltunk.Megnyomta a hatodik emelet gombját és elindultunk felfelé.Megérkeztünk a hatodik emeletre.Irina néni kinyitotta a lift ajtaját, majd én is kiszálltam.
Odaért a lakás ajtajához és elővette ismét a lakáskulcsát.
Berakta a zárba, majd elfordította és kissé nehézkes mozdulattal - mivel szorult az ajtaja - belépett a lakásba.
- Kisfiam menjél mossál kezet, mindjárt készítek egy kis harapnivalót - szólalt meg Irina néni.
Kis kosárkáját lerakta a konyhaasztalra, majd pedig szépen elkezdte kipakolgatni a benne lévő dolgokat.
Én időközben bementem a fürdőszobába kezet mosni.
Mikor végeztem kiléptem lekapcsoltam a villanyt - amit éppenhogycsak elértem - és elindultam a konyha felé.
- Ülj le mindjárt kész van - felelte Irina néni.
Elővette a friss zsemléket, valamint egy éles kést.
Előkerült a finom májkrémkonzerv is.
Kezébe vett egy konzervnyitót és elkezdte kinyitni.
Mikor kinyitotta megcsapta az orromat a finom májkrém illata.
Elővett egy kést és kettészelte a friss zsemlét.
Belemártotta a májkrémkonzervbe majd megkente a zsemle mindkét oldalát.
- Tessék kincsem - felelte miközben odatolta elém a megkent zsemlét.
Valami azt súgta hogy ez a kedves idős hölgy olyan jószívű velem, hogyhogy nincs gyermeke.
De elhessegettem a gondolatot elvégre is nem tartozik rám.
Jóízűen haraptam bele a finom májkrémes zsemlébe.
- Hmm ez nagyon finom - szóltam közbe miközben az első falattal küzdöttem.
- Örülök hogy ízlik - felelte Irina néni.
Irina néni felbontotta a két zöldborsókonzervet is és nekilátott elkésziteni az ebédet ami borsóleves volt.
Eltelt kb egy húsz perc mire a két megkent májkrémes zsemlével végeztem Irina néni pedig már főzte a levest.
Ekkor megszólalt a telefon.
Irina néni megtörölve kezét egy konyharuhában berohant gyorsan a szobába és felvette a kagylót.
- Igen tessék - felelte.
- Iván?Te vagy az? - hallottam.
- Micsoda?Ez biztos?Mégis hova?Neem ezt nem hiszem el.Komolyan beszélsz?Jó igyekszünk ahogy csak tudunk.
Irina néni letette a telefonkagylót majd sietve visszajött a konyhába.Arcán látszódótt a rémület mire kérdőre vontam.
- Irina néni.Valami baj van?
- Nincs semmi baj kincsem - felelte.
Próbált előttem nyugodtnak és higgadtnak maradni de a szeme mindent elárult.
- Fejezd be csak nyugodtan a reggelidet - mondta.
Miután betoltam kis pocakomba a finom reggelit, Irina néni bement a szobába és elkezdett pakolni.
Elővette a szekrény alatt lévő régi bőröndjét és rakott bele ruhákat, fényképeket, amik fontosak voltak.Némi élelmet is csomagolt a ruhák és képek mellé.
Most így visszagondolván erre az egészre szegény még akkor nem is tudta, hogy soha nem térhet majd vissza az otthonába a lakásába.
Miután becsomagolt a következőt mondta:
- Már szinte egy teljes napja együtt vagyunk, mégse tudom a neved.
- Vaszilij - feleltem.
- Szóval Vaszilij.Nézd Vaszilij egy pár napra el kell utazzunk egy ismerősömhöz.Iván nagyapád is ott lesz.Gyere mennünk kell.
Éreztem hogy nem az igazat mondja, de nem akart megijeszteni a valósággal.
Gyorsan felvettem a kis cipőmet és indultunk.
Irina néni gyorsan becsukta a bejárati ajtót majd lent és fent is bezárta azt.
Megint a lifthez közeledtünk.
Megnyomta a lift hívó gombját, mire az a fölöttünk lévő emeletről jött éppen le.
Megérkezett a lift és beszálltunk.
Megnyomta a földszint gombját és elindultunk lefelé.
Mikor a földszintre értünk, kiszálltunk a liftből és elhaladtunk a pár perce megnézett postaládák előtt.Ahogy kiléptünk az utcára az egyik távolabbi háznál egy MI 24es helikoptert láttam éppen lassan előre és magasságát csökkentve eltűnni a ház mögött és közben a hangosbemondón az alábbi szöveget mondták be:
Figyelem, figyelem!
Kedves Elvtársak!A népi küldöttek városi tanácsa közli, hogy a csernobili atomerőműben történt baleset miatt Pripyat városában kedvezőtlen sugárzási viszonyok jöttek létre.A párt- és tanácsi szervekkel, valamint a katonai egységekkel megkezdtük a szükséges intézkedések foganatosítását.Azonban a lakosság, elsősorban a gyermekek biztonsága érdekében felmerült a város lakóinak a kijevi körzet egyes pontjaira történő időleges kitelepítésének szükségessége.Ezért minden lakóházhoz ma, április huszonhetedikén, 14 óra 00 perctől kezdődően autóbuszok állnak ki rendőri közegek, illetve a (városi tanács) végrehajtó bizottság(a) képviselőinek kíséretével.Javasoljuk (személyi) irataik és feltétlen szükséges holmijaik magukkal vitelét, valamint hogy gondoskodjanak megfelelő táplálékról.A vállalatok és intézmények vezetői, valamint a munkások meghatározott csoportja a városban maradnak a város normális működésének fenntartására.A kiürítés idejére minden lakóház rendőri őrizet alá kerül.Elvtársak, lakásaik átmeneti elhagyása idejére, kérjük, ne felejtsék el bezárni az ablakokat, kikapcsolni a villamos- és gázkészülékeket, elzárni a vízcsapokat.Kérjük őrizzék meg nyugalmukat, a szervezettséget és a rendet az átmeneti kitelepítés végrehajtása során.
Irina néni ekkor döbbent rá hogy nagyapának igaza volt.
Már láttuk is amint érkeznek a sárga Ikarus buszok és fordulnak meg a főutca végén.
Még mindig úgy zajlott minden mintha csak egy átlagos hétköznap lett volna, egyedül mi voltunk a ház előtt bőrönddel a kézben mert minket nagyapa értesített telefonon.Miután elhangzott a felhívás mindenki igyekezett haza.Nem volt pánik de az embereken látszott az aggodalom és a levegőben érezhető volt a feszültség.A feszültség.Az az érzés amitől mindenki tartott mióta csak itt élt.A sugárzás.Hogy egyszer megtörténik.Most valóság lett és bekövetkezett.
Ekkor még senki se tudta hogy soha nem térhetnek vissza és a vezetés azzal hitegetett mindenkit, hogy csupán ideiglenes időre kell elhagyniuk az embereknek a lakásukat, amelyben az egész életük munkája benne van.
Az utca végén ott álltak a fordulóban a sárga rövid és csuklós Ikarus buszok.
A sofőrökön még mindig a megszokott kék ing és barna nadrág munkásruha feszült.Hónaljuknál szép nagy izzadtság paca látszott.Belegondoltam hogy mi lesz ezekkel az emberekkel akik minket visznek el?Az ő családjuk is itt lakik Pripyatban?Őket ki viszi el?Elhagyják-e egyáltalán az otthonukat?
Ezek a kérdések merültek fel akkor a fejemben.
A busz begördült Irina néni társasháza elé.
Csikorogva kinyílottak az ajtók, mire pár "elvtárs" szállt le róla.Némelyiken egyenruha volt és tányérsapka, az arcán pedig maszk. Míg egy másik - valószínüleg az katona volt - gázmaszkot hordott és tessékeltek fel minket a buszra.
Miután felszálltunk az elvtársak is felszálltak, majd pedig a busz becsukta az ajtajait és szépen a következő házhoz gurult.Mindegyik háznál 2-3 katona volt fegyveresen, éles tölténnyel, kibiztosítva.
Gondoltam csak nem lőnek a lakások tulajaira és csak félemlités gyanánt van hogy rábirják az embereket, hogy hagyják el otthonaikat.Szinte minden család így volt vele csak mindenkinél máshogy mutatkozott ez a jelenség meg.
Volt aki úgy jött ki a lépcsőházból mintha csak a boltba vagy a vidéki telekre indulna fontos dolgaival a táskában, míg másokat úgy kellett a buszra fellökdösni-taszigálni hogy hagyják el otthonaikat amiben élték az életüket.
Szörnyű volt.
Én igazából nem éreztem semmit, mert mióta szüleim meghaltak, sose találtam a helyem nem éreztem egyik helyet se otthonomnak.
Én akkor elvesztem.
A busz megint becsukta ajtajait és gurult a következő házhoz ahol újabb családokat, édesapákat, édesanyákat és gyermekeiket tessékelték fel a buszra, szóval vagy erőszakkal.
Mikor a busz megtelt a sofőr jelezte az egyik úton álló tisztnek aki mondott neki valamit hogy hova vigyen minket, majd utunkra engedett.
A busz kiért a városból és elhagyta a Pripyat lakott terület táblát.
Elhaladtunk nagyapa kunyhojánál is mivel a főútrol be lehetett látni és éppen dózerolták le az épületet.
Szemeimbe kis könny szökött mivel akkor valahogy megéreztem hogy nagyapával többé nem találkozom és az újabb otthonom - melyet nem éreztem annak - de mégis egy ideig az volt, most elbontják.
Útközben az erőműtől nem messze haladtunk el.Láttuk amint emberek vannak a tetőn és lapátolnak, valamint a helikopterek is ott köröztek az erőmű fölött és szórták a bórt.
Közben az utasok arcán rémület látszott, amint a fák mögül előjött a felrobbant reaktor látványa.Nem akartak hinni a szemüknek, hogy ilyesmi megtörténhetett.
Az erőmű tetején a munkások próbálták csökkenteni a veszélyt, hogyha már megelőzni nem tudták.
Miközben néztem az embereket a tetőn akik lapátolták vissza a felrobbant reaktorba a darabokat, észrevettem egy újabb helikoptert amelyik éppen az erőmű fölött volt.
Szépen lassan közeledett föléje, amikor is fémes hang ütötte meg a fülemet.
A helikopter rotorlapátja hozzáért a daruhoz és a helikopter irányíthatatlanná vált és fejjel lefelé zuhanva megsemmisült.
Gondoltam hogy mindenki meghalt aki a fedélzeten volt.
A buszvezető is hallotta a hangot és a hang irányába tekintett mire kis híján az árokban kötöttünk ki mivel lepadkáztunk, de visszavette tekintetét gyorsan az útra és mentünk tovább.
Homlokán és arcán szépen csillogott az izzadtság.Ő is ideges volt mint mindenki más.De ő már tudta hogy mi történt.Igaz addigra már a többi ember is látta a felrobbant reaktort és sejtették hogy nem csak ideiglenes kitelepítésről van szó mivel kb 400 000 évre van szükség hogy minden sugárzás megszűnjön ott.
A sofőr nem tudta hogy a családja biztonságban van-e, hogy a lakásuk és az értékek megvannak-e még és már nem másokat gazdagítanak, valamint hogy most Ő felel a buszon utazó kitelepített családokért.
Csak mentünk és mentünk de ki tudja hova.
Miközben néztem az első ajtonál lévő dupla ülésből az úton lévő szaggatott vonalakat - ahova mindig is szerettem ülni mert akkor én is buszsofőrnek éreztem magam a korlátot fogva - úgy éreztem hogy a semmibe megyünk.Sose ér véget az út.
Útközben még láttam egy barna kis pöttyös őzet.Még elég fiatal volt.Kicsit odébb pedig egy varacskos disznó volt két kölykével éppen valamilyen bogyót ettek.Emlékszem az őzre ugyanis mikor megláttam, ő is meglátta a buszt amin utaztam és ahogy a tekintetünk találkozott szinte mind a ketten ugyanarra gondoltunk.
Ez itt az otthonunk volt és soha nem térhetünk vissza.
Bár őt és a többi állatot valószinüleg kilövik majd.
A busz Kievbe letett minket és mindenki mást is.Irina néni és én leszálltunk és bár akkor még úgy tudtuk hogy csak ideiglenesen kellett elhagynunk a lakást, tudat alatt valahol a szívünk mélyén és a látott felrobbant reaktor alapján tudtuk, hogy nem voltak velünk őszinték és valószinüleg soha nem térhetünk vissza arra a helyre ami az "otthon" szó értelmét jelentette.
Nagyapáról utána nem hallottunk semmit és nem tudjuk mi lett vele.
Felkészültünk hát az új életre egy új helyen, ami tudtuk hogy nem lesz könnyű viszont muszáj.
Az eset után úgy hallottam hogy voltak olyanok akik inkább öngyilkosok lettek, mivel nem tudták elviselni hogy az egész életük a rokonok, a barátok, a munkahely, a lakás odalett egy baleset miatt és nem tudták feldolgozni a történteket.
Mai napig is éljük az életünk és lakunk ahol vagyunk de a szívünk mindig visszahúz arra a helyre ahova manapság és még egy jó ideig - nem nagyon vagy a mi életciklusunkban talán soha - nem mehetünk vissza.
Pripyatba.
VÉGE
Megjegyzés:Nemtudom a jövőben majd még irok e ilyen Csernobilos-Stalkeres történeteket mivel ugy érzem már kifogytam szinte minden szemszögből megpróbáltam bemutatni a dolgokat.Ugyhogy majd meglátjuk.Egyenlőre ugy érzem ez a HATODIK mű az utolso.....egyenlőre...