hispan
New Member
Nevem Szergej Alexandr Petrovics. Egy Csernobiltól pár km-re fekvő kis faluban születtem 1989-ben. Az első robbanás után 1986-ban az egész családot kitelepítette a hatóság, de mivel szegények voltunk vissza kellett költöznünk (mint annyi más embernek is sajnos). Én már nem lettem beteg, de egyik testvérem meghalt rákban 90-ben.Sok gyerek járt így főleg azok akik 86-87 környékén születtek.A környéken nagyon rosszak voltak a lehetőségek,állami támogatásból éltünk, meg abból amit apáék megtermeltek. Valószínű, hogy a föld még mindig sugárfertőzött volt, mert később anya is rákos lett. Szomorú gyerekkorom volt. Tudtam, hogy csak a tanulás lehet kiút ebből a pokolból, így jól tanultam az iskolában. Érdekelt a fizika, a kémia és a biológia is. Suli után mindig a kutatóintézet környékén csavarogtam. Láttam, hogy erősen őrzik a katonák.-Biztos valamilyen kísérleteket folytatnak-gondoltam. Sokszor ijesztő állathangokat hallottunk, ilyenkor még a vér is megfagyott az ereimben. 2006 márciusáig nem történt semmi különösebb az életemben. Ekkor viszont ösztöndíjat kaptam a középiskolámban. Kimehettem Amerikába tanulni fél évre egy családhoz. Először nem akartam elfogadni, mert anya ekkor volt az utolsó stádiumban. Ő beszélt rá. Halálos ágyán azt mondta, ragadjam meg életem nagy lehetőségét, talán ez az egyetlen. Kiutaztam Los Angelesbe. Lehet, hogy ennek köszönhetem az életemet. Április 12-én hatalmas robbanás következett be az erőmű még üzemelő 3-as blokkjában. A pusztítás mértéke a hírek szerint óriási volt. A hatóságok kimenekítettek pár száz embert, de a családom nem volt köztük. Az amerikai család segített, felhívták a konzulátust. Azt mondták, hogy nincs több túlélő. Később azt hallottuk, hogy a robbanás 30 km2-es körzetét bekerítették, és katonák őrzik. A területet elnevezték Zónának. Úgy hírlik furcsa dolgok történnek ott. Mutáns állatokat látnak. Kutyákat, akiknek nincs szemük, és mégis olyan mintha látnának. Szörnyű anomáliák okoznak halált és fertőzéseket. A civileknek és újságíróknak megtiltották a bemenetet.
A történtek után szörnyen elkeseredtem. Tudtam, hogy ezúttal mindenkit elvesztettem. De azt is elhatároztam, hogy visszatérek és kiderítem, hogy mi okozta a katasztrófát. Megtalálom a válaszokat a kérdéseimre. Az amerikai család örökbe fogadott, nagyon rendesek voltak velem. Fiukként neveltek. Miután befejeztem a középiskolát, jelentkeztem a Hadi Tengerészetnél katonának. Őstehetségnek tartottak mivel rendkívül intelligens, gyors és erős voltam, a kiképzés viszontagságait is jól viseltem. Később, mivel a fegyverhasználatban is én voltam az első, azt mondták, hogy lehetek Seals. Itt már nagyon kemény kiképzést kaptunk, mindenre megtanítottak minket. Felkészítettek a hadviselés legapróbb részleteire is. Így 2013-ra egy tökéletesen képzett kommandós voltam.
Ekkor beszámoltam amerikai nevelőszüleimnek a szándékomról, hogy elmegyek a Zónába. Nagyon elkeseredtek, de mivel látták, hogy nem lehet lebeszélni, azt mondták, hogy támogatnak mindenben. A seregtől és tőlük összejött vagy 100000 dollár. Úgy gondoltam kezdésnek ennyi elég. Visszautaztam Ukrajnába és egy a Zóna közelében lévő kisvárosban vettem egy panellakást. Elkezdtem információt gyűjteni. Azt mondták, hogy már vannak emberek, akik titkon behatolnak a zónába, relikviák után kutatnak, hogy aztán jó pénzért eladják azokat. Stalkereknek hívják őket. Egyik este a kocsmában összeismerkedtem egy stalkerrel. Vlad volt a neve. Elszánt és erős embernek látszott. Megegyeztünk, hogy ő bejuttat a Zónába némi pénz ellenében. Mondta, hogy ismer egy tagot, aki felszereléssel és fegyverekkel kereskedik. Másnap meglátogattuk. A várostól pár kilométerre egy tanyán volt a lerakata. Ahogy beléptünk a házba köszönt, kinyitott egy rejtett ajtót a padlón és mondta, hogy ez vezet a raktárba. Előre ment, mi meg követtük. Ahogy leértem teljesen elámultam. A pince tele volt fegyverekkel és mindenféle felszereléssel. Vettem terepruhát, távcsövet, hálózsákot, saválló öltözéket még gázmaszkot is. Volt nála egy kevlar mellény is, azt is megvettem. A felszerelés után következtek a fegyverek. Vettem egy katonai kést, meg 6 kézigránátot. Aztán kiválasztottam egy Browning HP pisztolyt 10 tár tölténnyel. Választottam még egy vadonatúj SVU-t szintén 10 tár lőszerrel. Vettem hozzá hangtompítót meg infratávcsövet. A pali mondta, hogy vegyek még víztisztítótablettát,sugárzásmérőt meg térképeket is. Gondoltam nem árt a térkép se, azóta nagyon megváltozhatott a terület. Aztán kiválasztottam egy megfelelő hátizsákot. A tag rendes volt adott ajándékba egy elsősegélycsomagot, otthagytam nála úgy 8000 dollárt, gondolom megérte neki. Másnap elmentem egy vegyesboltba és vettem tartós élelmiszert meg palackozott vizet. Utolsó estémet a zónán kívül egy utcalány karjaiban töltöttem. Másnap a találkozóhelyen nem csak Vladot találtam, hanem ott volt még két férfi. Mindkettő fel volt szerelkezve. Az egyikük úgy 20 éves lehetett. Magas, szikár srác élénk szemekkel. Egy Ak74-t tartott a kezében. A másik férfi úgy 35 éves lehetett. Úgy 190 centi magas volt rendkívül erős testalkattal. Az arcán egy csúnya vágás éktelenkedett. LR-300-asa volt. Félrehívtam Vladot, hogy másokról nem volt szó. Azt válaszolta, hogy ez van, ezt kell szeretni. Elmondta, hogy a srácot Jurijnak, a nagydarab férfit pedig Grizzlynek hívják. Beültünk egy öreg Lada Nivába. Egy régi elhagyott bányához tartottunk, mivel az egyik járat átvisz a katonai kordon alatt. Egy óra alatt megérkeztünk. A kocsit elrejtettük, majd lementünk a mélybe. Szerencsére sikeresen átjutottunk. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk tovább, és az első éjszakát együtt töltjük. Este nyolcig gyalogoltunk. Nem találkoztunk semmi különös dologgal az út során, minden nyugodt és csendes volt. Este őrséget állítottunk. Én voltam az első. Éjfélkor felkeltettem Grizzlyt, aztán lefeküdtem aludni. Úgy 2 körül megérzésem támadt, felkeltem. Grizzly sehol sem volt. Gyorsan elővettem a távcsövemet. Úgy egy kilométernyire a síkság felől fegyvereseket láttam közeledni, az erdő felől meg hangokat hallottam. Azonnal felköltöttem a társaimat. Tudtuk, hogy így beszorítva nem kerülhetjük el a harcot. Gyorsan fedezéket kerestünk. Először csak én tüzeltem, mivel csak nekem volt infratávcsövem. Leszedtem a leghátsó katonát. Ezt észre sem vették a hangtompító miatt. Lelőttem a másodikat is, ezt már észrevették, így fedezékről fedezékre kezdtek haladni. Hamar közelkerültek hozzánk. Most láttuk csak milyen sokan vannak. Ritkítottuk őket, ahogy tudtuk. Már vagy 15-el végeztünk, amikor újabb katonák érkeztek a harmadik irányból is. Őket Grizzly vezette. Vlad mondta, hogy minden az ő hibája, fussunk majd ő feltarja őket. -Rendben-válaszoltam. - Csak aztán próbálj meg utánunk jönni. - Mindketten tudtuk, hogy úgyse tud majd. Elkezdtünk rohanni Jurijjal nyugat felé. Pár lépés után éreztem, hogy mellen talál valami. Szerencsére a mellény megfogta a golyót. A felkaromat sajnos meghorzsolta egy másik. Vlad eközben egyedül harcolt. Kezdték sarokba szorítani. Ekkor felugrott és elkezdett futni a katonák felé. Közben sorozta őket. Csak úgy szaggatta az Ak-ja a mellkasokat. Persze közben őt is eltalálták, az Ak is kifogyott. Már alig élt, mindene tiszta vér volt. Átszakadt a golyóálló mellénye, már vagy három lyuk tátongott a mellén. Ekkor előkapta a pisztolyát, egy Magnumot. A legközelebbi katonát arcon lőtte. A fejéből alig maradt valami. Az egyik katona aztán hátulról egy sorozatot eresztett a combjaiba. A lövések lendülete a levegőbe lökte. Zuhanás közben még három golyót eresztett egy katona mellébe. Miután elesett szitává lőtték. Úgy halt meg, mint egy hős.
Közben mi Jurijjal futottunk. Az volt a szerencsénk, hogy menekülés közben beszakadt alattunk a talaj. Egy régi pincébe kerültünk. A katonák itt a sötétben nem vettek minket észre, pedig hallottuk, hogy a közelben kutatnak utánunk. Bekötöztem a felkaromat. Szegyény Jurijnak átlőtték a balalkarját. Bekötöttem azt is, meg adtam neki egy fájdalomcsillapitót. Reggelig ott maradtunk. Persze az egész éjszakát ébren kibiztosított fegyverekkel töltöttük, de semmi sem történt. Reggel új nap, új szenvedés köszöntött ránk, de legalább életben voltunk.
Óvatosan kimásztunk és körülnéztünk. Szerencsére a katonák már elmentek. Ettünk egy kis konzervet, majd tovább folytattuk utunkat a Zóna belsejébe. Egy mezőn haladtunk éppen. Amikor nagy porfelhőre lettünk figyelmesek a hátunk mögött. Előkaptam a távcsövet és megnézte mi az. Egy kb. 20 fős kutyafalka loholt a nyomunkban. Elkezdtünk tüzelni rájuk. Csak úgy bukfenceztek a levegőben a lövések erejétől. Amikor leszedtünk vagy tizet megfordultak és elkezdtek menekülni. Nem pazaroltunk rájuk több golyót, így is kifogyóban voltunk. Délután 4 óra körül találkoztunk egy stalkerrel. Majdnem lelőttük egymást. A Zóna felörli az ember idegeit. Szerencsére aztán mind hárman leeresztettük fegyvereinket. Jurijt ki kellett juttatni a sebe miatt. A stalker azt mondta, hogy tud segíteni. Pár kilométerre vannak a társai, velük majd kiviszi Jurijt. Hamar odaértünk. 4 férfi volt ott egy rozzant fakunyhóban. A Zónához képest még barátságosak is voltak velünk a két idegen szerencsevadásszal. Vettem tőlük lőszert az SVU-ba. Reggelig együtt maradtunk, beszélgettünk. Amikor elmeséltük, hogy jártunk a vezetőjük, Hans, azt mondta, hogy ismeri Grizzlyt. A katonaságnak dolgozik, jó pénzért csapdába csalja a Stalkereket. Szerinte nagyon nagy szerencsénk volt, hogy mi ketten életben maradtunk. Reggel elindultak, hogy kivigyék Jurijt. (Persze ezért a srácnak kint sok pénzt kellesz fizetnie.) Én pedig szülőfalum felé vettem az irányt. A térkép szerint 10 kilométerre lehetett. Hát végre hazatértem, az egész falu romomban állt, kísértetiesen süvített a házak között a szél. Nagyon elszomorodtam. Bár tudtam, hogy ez fog itt várni, de látni mégis fájó volt. Közben eleredt a savas eső. A savállóruhám megvédett, de azért bementem egy házba. Az egyik szekrényben találtam egy régi duplacsövű vadászpuskát meg 10 lőszert hozzá. Lassan elállt az eső. Elhatároztam, hogy megkeresem a házunkat. Ugyanolyan romos állapotban volt, mint a többi épület. Leültem az egykori szobámba a leszakadt ágyra, és sírni kezdtem. 7 éve a katasztófa óta most sírtam először. Megsirattam a családomat, az ismerősöket, az egész életemet. Már pár órája így ültem ott, amikor fura hangokat hallottam a hátsó kertből. Fogtam a fegyveremet és kimentem szétnézni. Egy olyan lénnyel kerültem szembe, ami valaha ember volt, egy zombival. A legfurcsább az volt az egészben, hogy ismerősnek tűnt az arca eltorzultsága ellenére is. Nem volt időm sokat gondolkodni, mert a hozzám vágott egy ládát. A mellére céloztam a sörétessel. Mindkét csövet kilőttem. Hátraesett és hörögni kezdett. Haldoklott, tiszta lyuk volt a felsőteste. Közelebb mentem és ekkor megláttam a nyakában egy különleges kagyló amulettet. A nagybátyám talált egy gyönyörű, amikor fiatalkorában a Fekete-tengernél nyaralt, amulettet készített belőle és, azóta mindig viselte. A zombi Boris bácsi volt. Felzokogtam, és a nevét kiáltoztam. Ő feleszmélt a nevére és a hangomra. Egy kis időre kitisztult a tudata. Közelebb mentem, és kérdeztem, hogy mi történt. Azt válaszolta, hogy neki már nincs ideje meg ereje elmondani. Meg kell keresnem az Irányítót, aki a kutatóközpontban dolgozott a katasztrófa előtt, ő mindent tud. De vigyázzak vele, mert átveszi az irányítást az agyam felett, de ha azt találja a gondolataimban, hogy segíteni akarok talán nem öl meg.
Borisz bácsi utolsó kivánsága az volt, hogy ne hagyjam szenvedni. Elővettem a pisztolyamat. Kértem Istent, hogy bocsásson meg, aztán a fejéhez tartottam a fegyvert és meghúztam a ravaszt. Most már végleg halott volt. Eltemettem, és köveket hordtam a sírjára, hogy a kutyák ne tudják kikaparni. Az éjszakát a házban töltöttem, próbáltam felidézni a régi emlékeket. Másnap elindultam végzetem, a kutatóközpont felé. Már messziről a távcsővel láttam, hogy a hely tele van zombikkal. Elszántam magam, engem senki sem állíthat meg. Megtalálom a válaszokat, ha belehalok is. Folyt. Köv.
Csorba János
A történtek után szörnyen elkeseredtem. Tudtam, hogy ezúttal mindenkit elvesztettem. De azt is elhatároztam, hogy visszatérek és kiderítem, hogy mi okozta a katasztrófát. Megtalálom a válaszokat a kérdéseimre. Az amerikai család örökbe fogadott, nagyon rendesek voltak velem. Fiukként neveltek. Miután befejeztem a középiskolát, jelentkeztem a Hadi Tengerészetnél katonának. Őstehetségnek tartottak mivel rendkívül intelligens, gyors és erős voltam, a kiképzés viszontagságait is jól viseltem. Később, mivel a fegyverhasználatban is én voltam az első, azt mondták, hogy lehetek Seals. Itt már nagyon kemény kiképzést kaptunk, mindenre megtanítottak minket. Felkészítettek a hadviselés legapróbb részleteire is. Így 2013-ra egy tökéletesen képzett kommandós voltam.
Ekkor beszámoltam amerikai nevelőszüleimnek a szándékomról, hogy elmegyek a Zónába. Nagyon elkeseredtek, de mivel látták, hogy nem lehet lebeszélni, azt mondták, hogy támogatnak mindenben. A seregtől és tőlük összejött vagy 100000 dollár. Úgy gondoltam kezdésnek ennyi elég. Visszautaztam Ukrajnába és egy a Zóna közelében lévő kisvárosban vettem egy panellakást. Elkezdtem információt gyűjteni. Azt mondták, hogy már vannak emberek, akik titkon behatolnak a zónába, relikviák után kutatnak, hogy aztán jó pénzért eladják azokat. Stalkereknek hívják őket. Egyik este a kocsmában összeismerkedtem egy stalkerrel. Vlad volt a neve. Elszánt és erős embernek látszott. Megegyeztünk, hogy ő bejuttat a Zónába némi pénz ellenében. Mondta, hogy ismer egy tagot, aki felszereléssel és fegyverekkel kereskedik. Másnap meglátogattuk. A várostól pár kilométerre egy tanyán volt a lerakata. Ahogy beléptünk a házba köszönt, kinyitott egy rejtett ajtót a padlón és mondta, hogy ez vezet a raktárba. Előre ment, mi meg követtük. Ahogy leértem teljesen elámultam. A pince tele volt fegyverekkel és mindenféle felszereléssel. Vettem terepruhát, távcsövet, hálózsákot, saválló öltözéket még gázmaszkot is. Volt nála egy kevlar mellény is, azt is megvettem. A felszerelés után következtek a fegyverek. Vettem egy katonai kést, meg 6 kézigránátot. Aztán kiválasztottam egy Browning HP pisztolyt 10 tár tölténnyel. Választottam még egy vadonatúj SVU-t szintén 10 tár lőszerrel. Vettem hozzá hangtompítót meg infratávcsövet. A pali mondta, hogy vegyek még víztisztítótablettát,sugárzásmérőt meg térképeket is. Gondoltam nem árt a térkép se, azóta nagyon megváltozhatott a terület. Aztán kiválasztottam egy megfelelő hátizsákot. A tag rendes volt adott ajándékba egy elsősegélycsomagot, otthagytam nála úgy 8000 dollárt, gondolom megérte neki. Másnap elmentem egy vegyesboltba és vettem tartós élelmiszert meg palackozott vizet. Utolsó estémet a zónán kívül egy utcalány karjaiban töltöttem. Másnap a találkozóhelyen nem csak Vladot találtam, hanem ott volt még két férfi. Mindkettő fel volt szerelkezve. Az egyikük úgy 20 éves lehetett. Magas, szikár srác élénk szemekkel. Egy Ak74-t tartott a kezében. A másik férfi úgy 35 éves lehetett. Úgy 190 centi magas volt rendkívül erős testalkattal. Az arcán egy csúnya vágás éktelenkedett. LR-300-asa volt. Félrehívtam Vladot, hogy másokról nem volt szó. Azt válaszolta, hogy ez van, ezt kell szeretni. Elmondta, hogy a srácot Jurijnak, a nagydarab férfit pedig Grizzlynek hívják. Beültünk egy öreg Lada Nivába. Egy régi elhagyott bányához tartottunk, mivel az egyik járat átvisz a katonai kordon alatt. Egy óra alatt megérkeztünk. A kocsit elrejtettük, majd lementünk a mélybe. Szerencsére sikeresen átjutottunk. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk tovább, és az első éjszakát együtt töltjük. Este nyolcig gyalogoltunk. Nem találkoztunk semmi különös dologgal az út során, minden nyugodt és csendes volt. Este őrséget állítottunk. Én voltam az első. Éjfélkor felkeltettem Grizzlyt, aztán lefeküdtem aludni. Úgy 2 körül megérzésem támadt, felkeltem. Grizzly sehol sem volt. Gyorsan elővettem a távcsövemet. Úgy egy kilométernyire a síkság felől fegyvereseket láttam közeledni, az erdő felől meg hangokat hallottam. Azonnal felköltöttem a társaimat. Tudtuk, hogy így beszorítva nem kerülhetjük el a harcot. Gyorsan fedezéket kerestünk. Először csak én tüzeltem, mivel csak nekem volt infratávcsövem. Leszedtem a leghátsó katonát. Ezt észre sem vették a hangtompító miatt. Lelőttem a másodikat is, ezt már észrevették, így fedezékről fedezékre kezdtek haladni. Hamar közelkerültek hozzánk. Most láttuk csak milyen sokan vannak. Ritkítottuk őket, ahogy tudtuk. Már vagy 15-el végeztünk, amikor újabb katonák érkeztek a harmadik irányból is. Őket Grizzly vezette. Vlad mondta, hogy minden az ő hibája, fussunk majd ő feltarja őket. -Rendben-válaszoltam. - Csak aztán próbálj meg utánunk jönni. - Mindketten tudtuk, hogy úgyse tud majd. Elkezdtünk rohanni Jurijjal nyugat felé. Pár lépés után éreztem, hogy mellen talál valami. Szerencsére a mellény megfogta a golyót. A felkaromat sajnos meghorzsolta egy másik. Vlad eközben egyedül harcolt. Kezdték sarokba szorítani. Ekkor felugrott és elkezdett futni a katonák felé. Közben sorozta őket. Csak úgy szaggatta az Ak-ja a mellkasokat. Persze közben őt is eltalálták, az Ak is kifogyott. Már alig élt, mindene tiszta vér volt. Átszakadt a golyóálló mellénye, már vagy három lyuk tátongott a mellén. Ekkor előkapta a pisztolyát, egy Magnumot. A legközelebbi katonát arcon lőtte. A fejéből alig maradt valami. Az egyik katona aztán hátulról egy sorozatot eresztett a combjaiba. A lövések lendülete a levegőbe lökte. Zuhanás közben még három golyót eresztett egy katona mellébe. Miután elesett szitává lőtték. Úgy halt meg, mint egy hős.
Közben mi Jurijjal futottunk. Az volt a szerencsénk, hogy menekülés közben beszakadt alattunk a talaj. Egy régi pincébe kerültünk. A katonák itt a sötétben nem vettek minket észre, pedig hallottuk, hogy a közelben kutatnak utánunk. Bekötöztem a felkaromat. Szegyény Jurijnak átlőtték a balalkarját. Bekötöttem azt is, meg adtam neki egy fájdalomcsillapitót. Reggelig ott maradtunk. Persze az egész éjszakát ébren kibiztosított fegyverekkel töltöttük, de semmi sem történt. Reggel új nap, új szenvedés köszöntött ránk, de legalább életben voltunk.
Óvatosan kimásztunk és körülnéztünk. Szerencsére a katonák már elmentek. Ettünk egy kis konzervet, majd tovább folytattuk utunkat a Zóna belsejébe. Egy mezőn haladtunk éppen. Amikor nagy porfelhőre lettünk figyelmesek a hátunk mögött. Előkaptam a távcsövet és megnézte mi az. Egy kb. 20 fős kutyafalka loholt a nyomunkban. Elkezdtünk tüzelni rájuk. Csak úgy bukfenceztek a levegőben a lövések erejétől. Amikor leszedtünk vagy tizet megfordultak és elkezdtek menekülni. Nem pazaroltunk rájuk több golyót, így is kifogyóban voltunk. Délután 4 óra körül találkoztunk egy stalkerrel. Majdnem lelőttük egymást. A Zóna felörli az ember idegeit. Szerencsére aztán mind hárman leeresztettük fegyvereinket. Jurijt ki kellett juttatni a sebe miatt. A stalker azt mondta, hogy tud segíteni. Pár kilométerre vannak a társai, velük majd kiviszi Jurijt. Hamar odaértünk. 4 férfi volt ott egy rozzant fakunyhóban. A Zónához képest még barátságosak is voltak velünk a két idegen szerencsevadásszal. Vettem tőlük lőszert az SVU-ba. Reggelig együtt maradtunk, beszélgettünk. Amikor elmeséltük, hogy jártunk a vezetőjük, Hans, azt mondta, hogy ismeri Grizzlyt. A katonaságnak dolgozik, jó pénzért csapdába csalja a Stalkereket. Szerinte nagyon nagy szerencsénk volt, hogy mi ketten életben maradtunk. Reggel elindultak, hogy kivigyék Jurijt. (Persze ezért a srácnak kint sok pénzt kellesz fizetnie.) Én pedig szülőfalum felé vettem az irányt. A térkép szerint 10 kilométerre lehetett. Hát végre hazatértem, az egész falu romomban állt, kísértetiesen süvített a házak között a szél. Nagyon elszomorodtam. Bár tudtam, hogy ez fog itt várni, de látni mégis fájó volt. Közben eleredt a savas eső. A savállóruhám megvédett, de azért bementem egy házba. Az egyik szekrényben találtam egy régi duplacsövű vadászpuskát meg 10 lőszert hozzá. Lassan elállt az eső. Elhatároztam, hogy megkeresem a házunkat. Ugyanolyan romos állapotban volt, mint a többi épület. Leültem az egykori szobámba a leszakadt ágyra, és sírni kezdtem. 7 éve a katasztófa óta most sírtam először. Megsirattam a családomat, az ismerősöket, az egész életemet. Már pár órája így ültem ott, amikor fura hangokat hallottam a hátsó kertből. Fogtam a fegyveremet és kimentem szétnézni. Egy olyan lénnyel kerültem szembe, ami valaha ember volt, egy zombival. A legfurcsább az volt az egészben, hogy ismerősnek tűnt az arca eltorzultsága ellenére is. Nem volt időm sokat gondolkodni, mert a hozzám vágott egy ládát. A mellére céloztam a sörétessel. Mindkét csövet kilőttem. Hátraesett és hörögni kezdett. Haldoklott, tiszta lyuk volt a felsőteste. Közelebb mentem és ekkor megláttam a nyakában egy különleges kagyló amulettet. A nagybátyám talált egy gyönyörű, amikor fiatalkorában a Fekete-tengernél nyaralt, amulettet készített belőle és, azóta mindig viselte. A zombi Boris bácsi volt. Felzokogtam, és a nevét kiáltoztam. Ő feleszmélt a nevére és a hangomra. Egy kis időre kitisztult a tudata. Közelebb mentem, és kérdeztem, hogy mi történt. Azt válaszolta, hogy neki már nincs ideje meg ereje elmondani. Meg kell keresnem az Irányítót, aki a kutatóközpontban dolgozott a katasztrófa előtt, ő mindent tud. De vigyázzak vele, mert átveszi az irányítást az agyam felett, de ha azt találja a gondolataimban, hogy segíteni akarok talán nem öl meg.
Borisz bácsi utolsó kivánsága az volt, hogy ne hagyjam szenvedni. Elővettem a pisztolyamat. Kértem Istent, hogy bocsásson meg, aztán a fejéhez tartottam a fegyvert és meghúztam a ravaszt. Most már végleg halott volt. Eltemettem, és köveket hordtam a sírjára, hogy a kutyák ne tudják kikaparni. Az éjszakát a házban töltöttem, próbáltam felidézni a régi emlékeket. Másnap elindultam végzetem, a kutatóközpont felé. Már messziről a távcsővel láttam, hogy a hely tele van zombikkal. Elszántam magam, engem senki sem állíthat meg. Megtalálom a válaszokat, ha belehalok is. Folyt. Köv.
Csorba János