wdcaviar
New Member
Tracker történetei
Első rész: a Zóna és én
1. fejezet
Nevem Tracker. Csak Tracker, vagy Nyomkereső, ha úgy teszik. A Zónába egy igen furcsa esemény során kerültem. 14 éves voltam, amikor két iskolai haverommal indultunk egy repülőútra, hogy hova, azt már nem tudom, mert az amnéziám még mindig nem jött rendbe teljesen. Lényeg
az, hogy a Zóna fölött is átrepültünk. Azt mondták biztonságos, de tévedtek. A repülőgép utazómagasságon haladt, (több, mint 12.500 méteren!) amikor belereült egy elekromos anomáliába, és lezuhant. Én voltam az egyetlen élő a roncsok közt, de a barátaim holttestét nem találtam, csak egy sérült ember nyomait, amelyek mélyek voltak, tehát valami nehezet cipelt. Úgy dontöttem, követem, de minden fegyverem az a Smith&Wesson katonai kés volt, amit még 12 évesen kaptam, és mindenhova elkísér. Étel gyanánt a „néhai” gépben talátam némi áramütés pirította kenyeret, valamint teát, amiért nem rajongok kifejezettebben, de a szomjhalánál biztos jobb. Mivel a gép részben kigyulladt a becsapódásnál, a legjobb védőlötözet egy mentőmellény volt. Találtam azonban egy kiváló elsősegélycsomagot. Majd mindezzel felvértezve elindultam a nyomok mentén.
2. fejezet
Már harmadik napja mentem a nyomok mentén, de semmit sem találtam. Ezen napon találkoztam egy jószívű Stalkerrel, aki adott egy H&K MPK típusú géppisztolyt, valamint 45db lőszert, meg 200Ru-t és és útba igazított, hogy merre menjek a legközelebbi biztonságos táborba. Szintén a vele való találkozáskor vettem észre, hogy perfektül beszélem az orosz nyelvet. Ez volt a Zóna első ajándéka. Lemondtam hát a nyomok követéséről, mert a Mennnyországba vezető útról is letértem volna itt egy biztonságos hely kedvéért. Órákon belül elértem a tábort. Egy kettétört hajó volt, rajta még látható volt a neve: Skadovsk. Bementem. Odabent a megerősített falak és a sok állig, vagy csak hasig, de felfegyverzett Stalker biztonságérzetet adott. Az egyik odahívott magához és megkérdezte mi történt velem, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. Elmeséltem neki, mire Ő:
-Na öcsém, ezen segíthetünk. Látod, van nekem ez a szép SEVA védőruhám.
-Ja. Nagyon szép -mondtam.
-Mielőtt ezt megszereztem én is olyan zöld ruhát hordtam, mint a legtöbben errefelé. Most a dobozomban pihen, de neked adhatom, mert a jelenlegi ruhád csak vízi mentésre, meg persze madárijesztésre jó. Van rajta minden, ami kell...-és elsorolta régi ruhájának tulajdonságait.
Mikor befejezte, felkiáltottam:
-Komoly? És mindez ajéndékba?!
-Hát nekem már nem kell.-mondta erre ő.
Másnap megkaptam a ruhát. Pont jó volt rám. Ez volt a Zóna második, a Stalkerrel közös ajándéka, amellyel már elég jó túlélsi eselyeim voltak.
3.fejezet
Amint megkaptam az új ruhámat megmozdult a föld és egy hatlmas villámcsapás hangjait lehetett hallani. Nagyon megijedtem, mert nem tudtam, mi ez, és hogy biztonságban vagyok-e a hajón, de a Stalker megnyugtatott, hogy ez egy kitörés, csak akkor veszélyes, ha az ember nincs fedezékben. Egy ablak nélküli szoba is megteszi, de a legbiztonságosabb valmi komoly, mint például a hajó, vagy egy földalatti búvóhely, például barlang, de azokat a mutánsok is előszeretettel használják fészeknek, tehát oda is csak akkor bújjak, ha nagyon muszáj.
Mondta azt is, hogy a fennmaradáshoz szükségem lesz másra is, például pénzre. Azt mondta, hogy szerinte tehetséges nyomkereső lennék, mert a géptől olyan messze tudtam követni a nyomokat, és hogy a vadászoknak bizonyára nagy hasznára lennék ha beállnék közéjük, ami nekem is sokat segítene az előrejutásban.
4. fejezet
Újdonsült barátom és mentorom aznap bemutatott egy Gonta nevű fickónak, akinek, mint kiderült a csapatából megölték a nyomkeresőt, tehát új emberre van szüksége. A „fővadász” reakciójából arra következtettem, hogy a Stalker tekintélyes ember errefelé, akinek a szavára sokat adnak. A vadászok beleegyeztek, hogy tesznek velem egy próbát. Másnap a másodrangú „vizsgabizottsági tag” elvezetett egy helyre, ahol egy vak kutya nyomai kezdődtek. Feladatom egyszerű volt: a nyomok alapján megtalálni és megölni a kutyát. A kutya egy karámban volt, de csak akkor mentem át a próbán, ha a jószágot a karámon belülről lyuggattam ki. A „fővadász” a karámnál várt, hogy közbelépjen ha a kutya bizonyul erősebbnek, a többiek (2 Stalker) pedig rejtőzködve követtek engem ugyanezzel a céllal, valamint, hogy kiszűrjék az esetleges csalásokat.
Amikor elértem a karámot eszembe jutott, mennyire nem hittek a vadászok abban, hogy tényleg elég jó vagyok ehhez a munkához, ezért elhatároztam, hogy megmutatom nekik; késsel ölöm meg a „néhai” labradort. Ügyesebbik, bal kezembe vettem a jó öreg S&W kést jobbomba pedig a biztonság kedvéért az MPK géppisztolyt, és bementem a karámba. Ahogy az állat körülbelül egy-másfél méterre volt tőlem, késemet magam előtt tartva szó szerint beledőltem a szem nélküli dögbe. A háta közepét találtam el. Nyüszítve a földre zuhant, én pedig azonnal a nyakcsigolyái közé szúrtam éles „acélbarátomat”. Erre Gonta odajött hozzám:
-Ember! Elképesztő vagy! Én ennyi tapasztalattal egy vak kutyát legfejjebb gránátvetővel mertem volna megtámadni!
Ekkor odaértek a többiek is.
-Mi történt? Sikerült a srácnak? Mondjad már!-kiáltoztak
-Csak nézétek meg a kutyát!-mondta a vezető boldogan
A másik két vadász nem hitt a szemének.
5.fejezet
Az ötödik napon, másnap indultunk első éles vadászatomra. Egy soha nem látott méretű, több, mint 250 példányt számláló husicsapatot kellett megsemmisíteni. A minket megbízó Stalker adott 20000Ru-t valamilyen komoly fegyverre, így Gonta aznap reggel egy PKM géppuspkával és legalább 300-400db lőszerrel jelent meg. Erdetileg azt tervezte, hogy a pénzből benzint vesz, amivel felgyújtjuk a husik legelőhelyét, (a husik ugyanis növényevők) de én lebeszéltem róla, mert a benzin tönkre tette volna a növényeket, így a husik egy Istennek se mentek volna oda legelni. A taktika egyszerű volt; egy háromágú részt választottunk ki. Az egyik ág a husik legelőhelye, ahonnan három ember, „Kecske”, „Rák”, meg én a kerszteződéshez hajtottuk őket. Itt két lehetőségük volt; ha jobbra mennek tovább hajtjuk őket, egyesen egy anomáliamezőbe. Ha balra mennek Gonta géppuskatűzzel fogadja őket, és, ha minden jól megy, szintén az anomáliamezőbe szorulnak vissza. A vadászat alapvetően jól ment, de elfogyott az összes 9mm-es Parabellumlőszerem, így az MPK géppisztoly szemétté alacsonyodott. Ezen kívül minden rendben ment. A Skadovskon a megbízó 50.000Ru-t adott ezért a feladatért, tehát nagyon gazdag Stalker lehetett. Aznap este kaptam a pénzből egy Sayga sörétespuskát, 120 sörétes lőszert, valamint egy AN-94 Abakan rohampuskát 250 lőszerrel, PSO távcsővel és gránátvetővel, meg 5db VOG-25 gránáttal. Kaptam továbbá egy jó távcsövet, egy „Visszhang” detektort, meg jó sok csavart. A kajával, a kézigránátokkal és az orvosi felszerelésekkel együtt ez egy kicsit nehéz volt, de megérte a súlyt. Oldalfegyver gyanánt tovább használtam az MPK-t, amihez kaptam 50db lőszert. Társaim adtak egy kis zsebpénzt is, 1500Ru-t. Gyakorlatilag az egész pénz rám ment el, mert a többi vadász nagyon bőkezű volt az „új fiúval”.
6.fejezet
A hetedik nap azzal ment el, hogy a PDA-mal ismerkedtem, valamint, hogy a Skadovsk környékét jártam új társaimmal. Ennek kapcsán került sor az első leletvadászatomra. Egy tűzanomáliákkal teli, egykori farmra mentünk. Nekem is volt detektorom, egy „Visszhang”, a leggyengébb széles körben elterjedt változat, de Gonta kölcsönadta a sajátját. Egy „Veles” nevű típust, ami, leszámítva a speciális, egyedileg, tudósok számára készített darabokat a legjobb volt a piacon. Elindultam hát a volt farmra. Buzgón hajigáltam a csavarokat, ahogy közeledtem a kijelzett lelet felé, ami, mint kiderült az egyik padlás maradványán volt. Felértem oda és felvettem a képződményt, és már indultam volna lefelé, amikor a szemben lévő ház tetején megláttam egy ládát. Gondoltam, megnézem. Átmentem hát a másik házba, és kinyitottam a dobozt. Nem akartam elhinni, hogy egy AWM mesterlövészpuska van benne, meg 50db .338-as Lapua kaliberű lőszer! Még gyorsan körbepásztáztam a detektorral, majd kijöttem az anomáliából. A szerzeményen a többiek is meg voltak lepődve.
Ezután továbbálltunk. Lefelé mentünk a dombról, a mögötte lévő tó felé, amikor Kecske hirtelen megállított bennünket.
-Monolithosok! A félszigeten! Gyorsan! A bokrok közé!
A bokrok közül távcsövemmel megnéztem a Monolithosokat, majd megkérdeztem Kecskét:
-Kik ezek a Monolithosok?
-Egyesek szerint fanatikusok, de egy legendás Stalker állította, hogy irányítják őket. Mindenesetre bármire lőnek, amit meglátnak.
-Nem egy kellemes társaság! A könnyűpáncélosaikat viszont jó lenne elkötni!-mondta erre Rák
-Kicsit sokan vannak, nem?-válaszoltam neki
-Ja! Szerintem vonuljunk vissza, mit gondoltok, srácok?-szólt a témához Kecske is
-Szerintem is! Menjünk!-zárta rövidre a diskurzust Gonta
Visszamentünk a Skadovskra és tájékoztattuk a „Szakáll” nevű kocsmárost a Monolithosok csapatáról a domb mögött.
7.fejezet
Szakáll azt mondta, intézkedik a Monolithosokkal kapcsolatban. A „rohamosztag”, amit egy Szpartakusz nevű fickő vezetett tudhatta a dolgát, mert nagyon gyorsan pucolta ki a félszigetet, anélkül, hogy akár egy embert is vesztett volna. Az egyik könnyűpáncélost a Stalkerek nekünk ajándékozták. Amint megkaptuk, első dolgunk volt minden oldalára festeni egy hatalmas „radioaktív ventilátort”, ahogy én hívtam a sugárveszély jelét. Pár nap múlva aztán Gonta szólt, hogy a rangidős vadász nekem szánta a megtiszteltetést, hogy én lehessek annak a csoportnak a nyomkeresője, akik a Vörös Erdőbe mennek levadászni pár komolyabb mutánst. Két nap múlva az elhagyatott katonai raktáraknál volt gyülekező.
Én minden fegyveremet magammal vittem sőt, még a Gontától kölcsönkapott PKM-et is, tehát a gránátvetős Abakannal, az AWM-mel, a Saygával és a fővadász géppuskájával felvértezve NAGYON nagy tűzerőt képviseltem. A raktárban egész más fogadott, mint amit vártam. A többiek éppen egy T-90-es tankba pakoltak olyan eszközöket, mint egy RPG-t, egy hatlövetű, félautomata gránátvetőt, lángszórót, PKM-eket. Megkéerdeztem a csapat vezetőjét, Szarvasmarhát, akit én első pillanattól kezdve Riskának hívtam:
-Minek ez a sok cucc? Ezzel az egész Kordonból kipucolhatnánk a katonákat!
-Ennek ellenére mi a Vörös Erdőbe megyünk mutánsokra vadászni! Kell a tűzerő, mert még egy kisóriást is láttak arrafelé.
-Oké, de ha van tankunk, akkor minek a sok kéziszerszám?
-Mert közel sem biztos, hogy a tankkal egészen be tudunk nyomulni a célunkig.
-Nem túl bíztató!
-Ez van!-vetett véget kérdéseimnek Riska
Elindultunk hát az erdőbe, ahova az út egy Szolgálatos bázison át vezetett. Itt élt továbbá egy öreg erdész, akit a Zóna engedett itt élni. Már mentünk egy ideje nyomon, amit a tank előtt haladva nekem kellett követni, miközben a többiek az acélszörnyön ülve fütyörésztek. Egyszer csak észrevettem valamit:
-Nézzétek, srácok! Egy őrtorony! Megnézzük mit őriztek belőle?
-Időnk van, meg én is kíváncsi vagyok rá, mert semmi olyanról nem tudok errefelé, ami valaha is őrzendő lett volna.-válaszolt Riska.
Bementünk hát a valaha őrzött területre, ahol azonnal kiderült, miért őrizték, a kapu felett ugyanis 20 centis betűkkel a következő felirat díszelgett: Experimental Laboratory No. 12. Mindez így, latin betűkkel, angolul, tehát ezt a labort nem az ukrán kormány, hanem inkább a NATO működtette. A felszíni épületekben nem találtunk semmit, csak nehány papírt, amik alátámasztották feltevésünket, miszerint a laborban a NATO emberei dolgoztak, és nemhogy az ukránok erre nem adtak nekik engedélyt, de még csak nem is tudtak a komplexumról. Volt egy út is a föld alá, tehát nem is volt kérdés, hogy meg kellett néznünk, mi volt a létesítmény földalatti részén.
..
8.fejezet
Az alagút lefelé nagyon keskeny volt, tehát csak viszonylag hosszú, tömött sorban tudtunk haladni, de egyszer csak egy meglehetősen nagy terembe értünk, ahol a fontosabb kísérleteket végezhették, úgy, mint boncolásokat, kémiai dolgokat, egyebeket. Itt volt pár „Szigorúan titkos” feliratú dokumentum, amiket természetesen elvittünk, meg egy félig felboncolt emberszerű mutáns, ami arra vallott, hogy nagyon sebtében mentek el. Továbbmentünk. A következő terem ajtaján ez állt: Combat support system developments, azaz „Harcrendszeri kisegítő fejlesztések”. Ennél már tudtuk, hogy ha itt is annyira mindent hátrahagytak, akkor járművet kell találnunk a zsákmány elszállításához. Volt odabenn minden, mi szem-szájnak ingere; speciális fegyerek, különleges ruhák, lőszerek, új gyógyszerek. Balra volt egy ajtó, mögötte a teherlejáró. Sikerült kinyitunk a kaput, majd szóltunk a tankban maradt társainknak, hogy jöjjenek le. A laboratórium más részein csak iratokat találtunk, tehát szerzeményeinket egy, a tankhoz csatlakoztatott utánfutóra pakoltuk, majd elhagytuk a létesítményt.
9.fejezet
Egyértelmű volt, hogy ennyi cuccal nem folytatjuk a vadászatot. Túl veszélyes lett volna. Azonnal az erdészhez mentünk, hogy megtudjuk, ő hallott-e már arról, amit lent találtunk. Út közben a zsákmányt vizsgálgattam, mivel már nem kellett a nyomokat követni. A fegyverekre csupán futó pillantásokat vetettem, mert a NATO fegyverek közül csak a H&K modellekben bízom, ezek közt meg nem volt olyan. Az egyik ruha dokumentációja azonban egész elképesztő adatokat közölt az egyébként szegényes kinézetű felszerelési tárgy golyók, karmolások, harapások, repeszek elleni védelméről, de a többiek nekem adták, ugyanis a leírást nem mutattam meg nekik, tehát a kinézet alapján ítéltek, az meg...
Ezután inkább a dokumentumok felé fordítottam a figyelmemet. Ezek is hihetetlen adatokat közöltek. Szóltak néhány emberkísérletről is, de ezeket úgy is a Yantari kutatóknak szántuk, tehát az utolsó csoport, a gyógyszerek tulajdonságait kezdtem vizsgálgatni. Olyan anyagok voltak, amikkel szerintem a halottat is fel lehet támasztani. Terveztem őket használni is, mivel ezeket én találtam, de semmiképpen meg nem ettem volna egy olyan kapszulát, mielőtt Yantarban ellenőiztetem a tudósokkal.
10. fejezet
Az erdész azt mondta, hogy nem hallott még a laborról, ismer viszont egy aknát, ami elhelyezkedéséből adódóan feltehetőleg szintén a komplexumba vezet, és hogy el is vezet minket oda, de csak egy kicsit később, mert pár nappal korábban volt egy vihar, amiben bőrig ázott, ezért akkor lázas volt. Amíg felgyógyul, elmegyünk Yantarba, gondoltuk. Ekkor jártam először Yantarban. Hallottam, hogy errefelé nagyon sok a zombi, mivel az Agyperzselő egy helyi gyárépület alagsorában található, tehát aki csak egy kicsit is túl messze merészkedik, ilyen... ilyen... lénnyé silányul. Ez meglátszott azon is, mennyire jól védett a tábor. Beértünk. Egy Stalker megállított bennünket. Olyan SEVA védőruhát viselt, mint mentorom a Skadovskon. Én ültem a tank elején, tehát tőlem kérdezte a fickó, hogy:
-Hát mi szél hozott ide olyanokat, akiknek még utánfutós tankjuk is van?
-Professzor... uhm... professzor... nem tudom, hogy hívják, de a bunkerben élő tudóshoz jöttünk- válaszoltam igen nehézkesen.
-Sakharovra gondolsz?- kérdezte segítőkészen Riska.
-Ez az! Igen, Sakharovhoz jöttünk.- fordultam újra a Stalkerhez- Köszi, Riska!
-Szívesen.
-És mit akartok Sakharovtól?- kérdezte a Stalker
-Egy elahagyott laborban találtunk pár dolgot, ami érdekelheti a profot.
-Oké, vigyétek be a cuccokat, majd a tankot parkoljátok le oda.-mutatott egy konténerszerű járműfedezékre.
Bevittük a zsákmányt Sakharovhoz, aki így szólt:
-Szóval ezeket találtátok abban a bizonyos NATO laborban... A dokumentumokat átnézni csak jövő hét péntekre (ez hétfőn történt) fogom tudni, így ha nem siettek sehova, a vendégeink vagytok, amíg nem leszek ezekkel kész.
-Köszönjük, nem sietünk sehova, ágyban pedig már második napja, hogy nem aludtunk, tehát mindenképpen elfogadjuk a meghívást.
-Remek!- mondta az öreg, miközben a rádiójáért nyúlt, majd ezt mondta:
-Grimov! Gyere a bunkerbe!
-Minek?- kérdezte egy unott hang
-Pár vendégünket kell a szállásukra kísérned! Siess!- válaszolt az öreg tudós.
Míg megjött Grimov, én kihasználtam az időt, hogy szóljak Sakharovnak;
-Prof, le tudná ellenőizni, hogy a gyógyszerek tényleg olyan hatást keltenek-e, mint ami a leírásukban szerepel?
-Persze, fiatalember. Használni akarja?
-Ha igazak a leírások, igen
Idő közben megjelent Grimov, majd a számunkra kijelölt menedékbe vitt minket. Az emeletes ágyakkal és angol WC-vel felszerelt fedezék kész luxushotelnek tűnt. Be is költözünk azonnal. Ekkor 17:00 körülre járt. Körülbelül tíz perc múlva visszajött Grimov és elégedetlen hangon ezt mondta:
-Az urak hét órától tudnak vacsorázni.-majd kiment.
Kis idő múltán megszólalt az egyik vadász, akit azt hiszem Bikaszemnek hívtak:
-Mekkora állat! Szerintem a rendes neve nem is Grimov, csak azért hívják így, mert állandóan grimaszokat vág!
-Lehet. Nyilván azért ilyen, mert már elege van abból, hogy ő Sakharov személyi csicskása.- nyugtázta Riska
-Minket aztán nehogy már zavarjon ez! Csak az a lényeg, hogy ne rontsa el a tartózkodásunkat!- kapcsolódtam be én is.
Miután ezt megtárgyaltuk, mindenki szétszéledt, hogy valamivel elüsse az időt vacsoráig. Én bementem a professzorhoz, mivel érdekelnek az állatok, gondoltam, hátha mutat valami érdekeset. Mutatott is. Megnézhettem egy felboncolt „ormányost”, mutálódott embert. Ők már kinyertek belőle mindent amit akartak, tehát az öreg adott egy szikét, csipeszt, meg egy csontfűrészt, amikkel szabadon garázdárkodhattam a lény maradványain. Leginkább a lábait próbáltam szétszedni, mert hallottam, hogy azokban különböző elasztikus szalagok vannak, amik segítségével hatalmasakat tudnak ugrani. Gondoltam, ha a tudósok még nem szedték ki őket, a ruhámba varrva még jó szolgálatot tehetnének nekem. Négy szalagot találtam lábanként. Ezeket elraktam, majd viszaadtam a professzornak az eszközeit. Aztán felmentem a bunker tetejére szétnézni egy kicsit. Kellemes este volt egy gyönyörű naplementével. Majdnem olyan szép volt mint az amerikai szappanoperákban... Elég gyorsan hét óra lett. Visszamentem a szállásunkra, mivel ott volt egy konyha szerű rész, gondoltam ott lesz vacsora. Jól gondoltam, ugyanis perceken belül megjelent Grimov egy nagy zsákkal, amiből Pick téliszalámit, paprikát, kenyeret és vizet pakolt elő;
-Fejenként egy levél szalámi és egy fél kenyér áll az urak rendelkezésére.- mondta, majd elviharzott
-Magyar gyártmány. Azt mondják, nagyon finom.-elmélkedett egy Ínyenc nevű vadász.
-Bizonyám! Grimov nyakát viszont kitöröm, ha még egyszer ilyen keveset hoz!- válaszoltam neki.
-Keveset? Ez neked kevés?-csodálkozott Riska.
-Az ám! Én ebből otthon ötödikben megettem ennyit!-méltatlankodtam tovább.
Szép teljesítmény, de mit értesz „otthon” alatt? Te nem ukrán vagy?-kérdezte Bikaszem.
-Távolról sem. Magyar vagyok, ezért tudtam mindig ennyi Pick szalámit enni.
Ezután tovább falatoztuk az a minimális adagot, amit Grimov hozott. Mikor befejeztük, mindenki letusolt, majd nyugovóra tértünk. Tizenegy óra felé egy helikopter hangjára lettem figyelmes. Még távolról hallatszott, de közeledett, ezért Grimovot felkeltettem édes álmából, amit megérdemelt a bunkósága miatt, és megkérdeztem, mi lehet ez.
-Nyilván a tudósok helikoptere. Hagyj aludni!
-Van nekik?
-Igen, van egy kis Aerospatiale gépük mintagyűjtésre. Jó éjt!-kiáltott és a fal felé fordult.
Én ebben nem voltam biztos, ezért az RPG-vel, valamint négy rakétával és az Abakanommal kiültem a szállásunk tetejére. Hamarosan már láttam a fényeket a pilótafülkében. Egyértelmű volt, hogy a kutatóhelinél nagyobb, valamint, hogy nem MI-24-es. Láthatóan nagyméretű, NATO gép volt. Ekkor leesett: ezt a felszerelések megsemmisítésére küldték. Ekkor már tisztán látszottak a körvonalai; egy Blackhawk volt, annak két gatling géppuskájával és azok döddenetes tűzerejével. Előkészítettem a rakétavetőt és vártam. Megérkezett és elkezdte keresni az utánfutót. A konténerben azonban nem láthatta, ezért az egész tábor lerombolása mellet döntött. Befordult, majd hamarosan felhangzott az a véfagyasztó berregés, amikor egy Minigun tüzet nyit. Olyan gyorsan lő, (akár 6000 lövés/perc) hogy csak berregés hallatszik belőle. Az első fedezék gyorsan romba dőlt. Ekkor kicsit közelebb jött. Itt volt az alakalom; becéloztam a farokrotort, majd lőttem. A helikopter pörögni kezdett, majd a földbe csapódott. Reméltem, hogy a Zónából emberölés nélkül ki tudok jutni, de ezt muszáj volt megtenni. Felkaptam a melletettem heverő rohamfegyvert és lerohantam. A roncstól körülbelül tíz méterre lehasaltam, és angolul bekiáltottam:
-Semmi esélyetek! Gyertek ki feltett kézzel, és békések maradunk!
-Ne lőjetek! Megadjuk magunkat!-ordított egy fájdalomtól eltorzított, de még mindig ismerős hang.
Ekkora már a tábor őrei is körbevették a volt helikoptert.
-Megnézem mi van odabenn. Ti fedezzetek!-mondtam a mögöttem lévő embereknek.
Odakúsztam a roncshoz és a bal oldali géppuskás ablakán benézem. A géppusások elég jó állapotban voltak, és feszólításra kijöttek a gépből. Egy másik ember is volt ott, feltehetőleg az, aki olyan fájdalmas hangon ordított. A pilóták vagy eszméletlenek, vagy halottak voltak, tehát elvittem a sérültet a roncsból. Páran megfogták és a gyengélkedőre szállították. Én szemügyre vettem a pilótákat, akiket közelebbről megnézve egyértelműen láttam, hogy mindkettejük halott. Aztán az orvosiba mentem megnézni az ötödik fickót. Éppen egy életmentő műtétet hajtottak rajta végre. Mikor vége lett, meg tudtam vizsgálni. Felisertem benne az egyik haveromat, akivel a repülőútra indulam.
-Adi!!!-kiáltottam meglepetésemben és örömömben.
-Iván!!! Te hogy kerülsz ide?-kiáltott ő is.
-Pont ahogy te. R-E-P-Ü-L-Ő-S-Z-E-R-E-N-C-S-É-T-L-E-N-S-É-G!
-Azt sejettem! Úgy értem: mit keresel a tudósok táborában és miért nyírtál majdnem ki?
-Hosszú történet. Vadásznak álltam, aztán a Vörös Erdőn és egy ottani érdekes felfedezésen keresztül ide kerültem. Egyébként meg nem rád lőttem, hanem a Blackhawkra!
-Jó, vicceltem. Most meg mi lenne, ha hagynál aludni?-zárta le a diskurzust Adi.
-Oké jó éjt!
-Jó éjt.
11.fejezet
Másnap, amint tudtam, (reggeli után közvetlenül) felkerestem a dokit, hogy megtudjam, mikor lesz Adi ismét „működőképes”.
-Járni még egy hétig csak mankóval tud, de egyébként már most „működőképes”, ahogy te mondtad.-válaszolta ő.
-Miért, mi történt a lábával?-kérdezősködtem tovább.
-Kapott bele egy pár repeszt. Eznen kívül semmi különös.-mondta az orvos.
Eközben felébredt Adi, és így szólt:
-Jó reggelt! Milyen kaja van reggelire?
-Jó reggelt! Nesze neked húskonzerv!-montam tréfásan és odadobtam az ágyára egy doboz kaját.
-Áááááááá!!! Te pszichopata állat! A térdem!-ordított.
-Az ugye nem a sérült lába volt?-kérdeztem a dokitól empatikusan.
-Erdedetileg nem, de lehet, hogy már az IS sérült.-mondta közömbösen.
Végül mégsem lett mindkét lába „out of order”. Riskával együtt viszont úgy döntöttünk, hogy „üdülésünket” kihasználjuk arra, hogy kitanítsuk Adit, mi fán terem a Zóna és, hogy hogyan legyen jó Stalker. Járni még ugye nem tudott, tehát elméletet, meg lövészetet tanítottunk neki. Az előbbi két okból is Riska feladata volt: 1. utálok elméletet tanítani másoknak, bármiről legyen is szó, 2. nekem is alig volt tapasztalatom. A lőgyakoratokat én irányítottam és annak ellenére, hogy Riska rohamfegyvert ajánlott, én egy ősrégi Moszin-Nagant M-1893-as puskát pasznál(tat)tam. Ez az egyik kedvenc fegyverem. Pontos, megbízható, erős. Adi gyorsan fejlődött és hamarosan lábra állt.
12. fejezet
Egy szép napon, amikor haverom már tudott járni, elindultam vele első útjára a Zónába. Velünk volt Gonta géppuskája is, hogy mindenre fel legyünk készülve. Én vittem a saját felszerelésemet, Adi pedig... szintén az enyémet, egyrészt azért, mert csak nekem volt, másrészt azért, mert az legalább nehéz volt. Egyszer csak egy teherkocsit hallottunk közeledni.
-Ez mi?- kérezte Adi.
-Teherkocsi. Lehet, hogy katonák. Bújjunk el!- vezényeltem.
-Mit fogunk velük csinálni?
-Attól függ. Ha nem ponyvás és nincsenek a platóján még többen, megpróbáljuk megszerezni. Ha ponyvás inkább nem kockáztatunk.
Megtöltöttem a géppuskát. Ekkor megláttuk az öreg, katonai ZIL-t. Nem volt ponyvás, platóján pedig nem ült senki, tehát megállítottuk. Először a „tanuló” állt ki az útra a rohampuskámmal, majd mikor már állt a teherkocsi, előjöttem én is „nyomatékosítandó” az üzenetet, amit Adi már tolmácsolt. A katonák feltett kézzel kiszálltak. A géppuskát átadtam barátomnak, majd megkötöztem a két „csuporfejűt”, ahogyan a Stalkerek őket hívni szokták. Később a két fickót egy-egy pisztollyal és egy iránytűvel leraktuk egy bázistól kb. 1.5km-re. Én vezettem, (ami annak ellenére nagyon jól ment, hogy „nem voltam rá képesítve”) Adi pedig a platón állt a géppuskát a rajta lévő villaállvánnyal a fülke tetejére támasztva. A teherkocsival egyébkény megütöttük a főnyereményt, ugyanis még egy PKM-et, négy SVD mesterlövészpuskát, 1200 7.62x54mm-es peremes lőszert, ami jó volt mindkét fegyverbe, (1050 tölténnyi heveder, 15 töltött tár a Dragunovba) 300 liter gázolajat, 50 liter tisztított vizet, 50 kenyeret, ugyanennyi pár kolbászt és mindenféle gyógyszert szállított. Volt rajta egy hozzá tartozó ponyva is, amit a plató fölé lehetett felhúzni. Eredeti feladata nyilván az volt, hogy a szállítmányt megvédje az időjárástól, de ennek köszönhetően lehetett a „raktérben” aludni is. Nyilván egy kisebb, 10-15 emberből álló ellenörzőpontot, vagy valami hasonlót kellett volna a járműnek ellátnia tartalékokkal. A tudósok táborába visszaérve beraktuk új, menőnek nem éppen mondható járgányunkat egy olyan konténerbe, mint amiben a tank pihent.
13.fejezet
Másnap először használtuk a teherkocsit ténylegesen. Adi meg én egy közeli anomáliában akartunk leleteket keresni. Sakharov különleges, még protopíus fázisban lévő detektorokat adott tesztelésre. Ezek már az anolmáliák helyét is kijelezték. A hely, ahova tartottunk, az agyat tönkretevő „pszi” erőtér, valamint a tűz-, gravitációs- és savanomáliák furcsa keveréke volt. Ennek túlélésére „öko”, azaz a tudósok által használt, speciális ruhákat és „PSI-6” típusnevű agyvédő sisakokat kaptunk. A terület elképesztően termékenynek bizonyult. 3-4 órát töltöttünk ott, ami alatt vagy 55-60kg (110-120db) leletet szedtünk össze, amik nagy része mindkettőnk számára tejesen ismeretlen volt. Talán lett volna több is, de a teherkocsira ennyi fért. Visszafelé jövet Adi egyszer csak kopogott a fülke tetején és mondta, hogy álljunk meg.
-Mi van?- kérdeztem tőle.
-Valamit láttam a bokorban. Szerintem banditák!-válaszolt.
-Te vagy a géppuskás. Ellenséget látsz, lelövöd!- mondtam és továbbmentünk.
Egyszer csak tűz alá vettek. Adi bekiáltott:
-Na látod!
-Kuss és daráld őket!
Ekkor a kocsi megremegett; a bal első kereket eltalálták.
-Meg kell állnunk! Add előre a másik géppuskát!- ordítottam Adinak.
-Tessék!- mondta és odaadta a fegyvert.
Eddig futotta. Nem tudtunk tovább menni.
-Semmi értelme ellenállni. Túl sokan vannak!- mondtam.
-Jól van! Adjuk meg magunkat!- helyeselt Adi.
Tehát megadtuk magunkat. A banditák, amint meglátták a zsákmányt elképesztő üdvrivalgásban törtek ki. Mintha egy farkasfalkát hónapokig éheztettek volna, aztán adtak volna nekik egy afrikai elefántbikát. Mi szinte nem is érdekeltük őket, amíg az egyik oda nem jött.
-Te, Szultán! Gyere már ide!- szólt a fickó.
-Mit akarsz, te szerencsétlen?- kérdezte gorombán Szultán, amint odaért.
-Ez az béna itt nem az a Trucker, vagy Tracker, vagy mi?- kérdezte a bandita rám mutatva.
-De! Atya Isten! Ezért a fickóért a Stalkerek még 500.000Ru-t is odadhatnak!- ujjongott Szultán.
-A kis barátnőjével mit csináljunk?- kérdezte a fickó, ezúttal Adira célozva.
-Az mindegy! Egyelőre ne nyírd ki! Hátha tud valmit!- mondta Szultán és elment.
-Hehe! Most aztán nagy bajban van a nagy Trucker!- röhögött tíz centire a fejemtől a bandita.
-Tracker! Most pedig azt ajánlom elhúz innen a nagy Oleg Büdösszáj, mielőtt széttépem a köteleket és kitöröm a nyakát!- ripakodtam rá megrecsegtetve kenderkötelet, amit ugyan nem tudtam volna eltépni, de az a szerencsétlen balfék elhitte, hogy mégis és inkább eloldalgott. Aznap semmit sem csináltak velünk, csak ittak és énekeltek mint akik megőrültek. Csak megmotoztak, de azt se rendesen, csak úgy, ahogy. A mi őrünk is berúgott. Ekkor kivettem a csizmámból azt az apró, egypengéjű bicskát, amit mindig benne tartottam. Elvágtam a köteleket és kibányásztam a ruhámba rejett hagtompítós pisztolyt. Egy H&K USP volt az elérhető leghatásosabb hangtompítóval. Csendben körbejártam a tábort. A banditák holt részegek voltak és mindent a teherkocsin hagytak, az utolsó leletig. (elrejtettünk a gépbe egy leltárt ilyen esetekre) Visszalopakodtam Adihoz és felkeltettem.
-Adi! Gyere, segíts kicserélni a teherkocsi kerekét!
-Oké megyek!- válaszolta.
A kerékcsere jól ment, és egy fél óra múlva már menetkészek voltunk. Elvettem az összes bandita PDA-ját, lemásoltam róluk az adatokat, majd egy kupacban otthagytam őket. A saját PDA-mba előrelátóan a megszokottnál többszörösen nagyobb adtattárolót építettem valami ilyesmi céllal. Hagytam a táborban egy levelet is, amin ez állt:
Tisztelt Rohadékok!
Barátommal elhagytuk az Önök táborát. A kiszolgálás gyatra volta miatt nem áll módunkban fizetni. Ingóságainkat természetesen magunkkal visszük. A viszont nem látásra!
Külön üzenet Büdösszájnak: a sértegetésért még számolunk!
Tracker és társa
Visszaérve a tudósok táborába én inkább lefeküdtem, de Adi még egy kicsit fenn maradt elmesélni a történteket.
14. fejezet
Egy hatalmas pofonra ébredtem.
-Éberdj már te szerencsétlen! Ébresztő!- ortított a fejem fölött torka szakadtából Adi.
-Mi van?- kérdeztem és még mindig csengett a fülem.
-Jönnek!- ordított tovább.
-Kik jö... Atya Isten!!!!- ocsúdtam fel amint egy Minigun berregése felhangzott.
-Valami NATO fickók!- erősítette meg feltevésemet Adi.
Kinéztem a romok közül, amik pár órája még igen biztonságosnak látszottak.
-Zöldsapkások!- állapítottam meg.
-Mik?
-Nem számít! Amerikai kommandósok!- válaszoltam.
-Ki kell innen jutnunk!- mondta Adi.
-Kösz a tippet! Hol a verdánk?- kérdeztem.
-Szerencsére tegnap egy kicsit berúgtam és önkénytelenül kint parkoltam le.
-Tizennégy vagy!- mondtam, azt tettetve, hogy nagyot csalódtam benne.
-Az erkölcstelenségeimet majd megbeszéljük, ha nem lesznek ellenséges elitalakulatok mindenfelé!- zárta le a diskurzust az én drága barátom.
Egy, a kerítésen tátongó jukon át kijutottunk, majd egy kis erdőrészen keresztül eljutottunk a teherkocsiig és beszálltunk. Kb. tizenöt perc után Adi kopogott a fülke tetején és megkérdezte, hova megyünk.
-El.- válaszoltam kurtán.
-De mégis! Hova?- kérdezősködött haverom tovább.
-A Vörös Erdőbe, ott meg majd meglátjuk.
Elérkeztünk az erdész házához és felmentünk hozzá.
-Tracker! Mi szél hozta?- köszöntött minket az öreg.
-Gyászos szél... A tudósokat a vadászokkal együtt lemészárolták. NATO kommandósok. Azért jöttek, hogy megsemmisítsék a talált felszerelést, de kicsit több mindent sikerül a földdel egyenlővé tenni.- mondtam lehorgasztott fejjel.
-Ez kár. Nagy kár... A másik jóképű fiatalember kicsoda?
-Ó, ő barátom, Adi. Nem beszél oroszul, de nagyon jó ember.- válaszoltam.
-Oké. Most az urak mit fognak csinálni?
-Azt hiszem visszamegyünk Zatonba. Ott a legbiztonságosabb.
-Okos döntés! Viszont mi lesz a laborral?
-Később még visszajövünk. Ne felejtse el a helyét!
-Rendben. Van még valami, amit meg akartak velem beszélni?
-Nincs. Ennyi volt, viszontlátásra!- köszöntem el.
-A viszontlátásra!
Csakhamar elértük a Skadovskot. Kicsit arréb leparkoltuk a járgányt és bementünk. Gonta észrevett minket és odajött.
-Tracker! A mi jó nyomkövetőnk hazatért! Isten hozott!- ujjongott.
-Szevasz, Gonta! Mi a helyzet?- köszöntöttem én is.
-Minden rendben. Gyere ülj le! Aztán pedig elmondhatod, mi történ az erdőben. Egyébként ki az új barátod?
-Ő Adi. Közel sem új barátom, negyedik óta ismerjük egymást. Nagyon rendes srác, de sajnos nem beszél oroszul.
-Én viszont beszélek angolul! Szevasz, örülök, hogy találkoztunk.- mondta immár Adinak, immár angolul.
Leültük én pedig elmeséltem, mit tapasztaltam az utam során.
-Kössz a történetet, Tracker, nagyon szórakozató volt!- szólt végül Gonta.
-Szívesen. Még egy dolog: Adit be tudnánk venni magunk közé? Már nagyjából tudja, amit tudnia kell, mert Riska meg én már valamelyest kitanítottuk.
-Jól van. Megnézzük, mit tud. Őt máshogy fogjuk tesztelni, mint téged, hiszen te nyomkereső vagy, ő pedig általános rendeltetésű vadász lesz, olyan, mint Kecske, Rák, vagy éppen én.
-Köszi, Gonta. Ez sokat segít.
-Majd meglátjuk! Most pedig feküdjünk le! (Ekkor körülbelül 20:00 volt)
-Jó! Szép álmokat!
Aki elolvassa, legyen szíves szavazni, hogy tudjam, hogy a későbbi részeket, amik úgyis lesznek, feltöltsem-e.
Első rész: a Zóna és én
1. fejezet
Nevem Tracker. Csak Tracker, vagy Nyomkereső, ha úgy teszik. A Zónába egy igen furcsa esemény során kerültem. 14 éves voltam, amikor két iskolai haverommal indultunk egy repülőútra, hogy hova, azt már nem tudom, mert az amnéziám még mindig nem jött rendbe teljesen. Lényeg
az, hogy a Zóna fölött is átrepültünk. Azt mondták biztonságos, de tévedtek. A repülőgép utazómagasságon haladt, (több, mint 12.500 méteren!) amikor belereült egy elekromos anomáliába, és lezuhant. Én voltam az egyetlen élő a roncsok közt, de a barátaim holttestét nem találtam, csak egy sérült ember nyomait, amelyek mélyek voltak, tehát valami nehezet cipelt. Úgy dontöttem, követem, de minden fegyverem az a Smith&Wesson katonai kés volt, amit még 12 évesen kaptam, és mindenhova elkísér. Étel gyanánt a „néhai” gépben talátam némi áramütés pirította kenyeret, valamint teát, amiért nem rajongok kifejezettebben, de a szomjhalánál biztos jobb. Mivel a gép részben kigyulladt a becsapódásnál, a legjobb védőlötözet egy mentőmellény volt. Találtam azonban egy kiváló elsősegélycsomagot. Majd mindezzel felvértezve elindultam a nyomok mentén.
2. fejezet
Már harmadik napja mentem a nyomok mentén, de semmit sem találtam. Ezen napon találkoztam egy jószívű Stalkerrel, aki adott egy H&K MPK típusú géppisztolyt, valamint 45db lőszert, meg 200Ru-t és és útba igazított, hogy merre menjek a legközelebbi biztonságos táborba. Szintén a vele való találkozáskor vettem észre, hogy perfektül beszélem az orosz nyelvet. Ez volt a Zóna első ajándéka. Lemondtam hát a nyomok követéséről, mert a Mennnyországba vezető útról is letértem volna itt egy biztonságos hely kedvéért. Órákon belül elértem a tábort. Egy kettétört hajó volt, rajta még látható volt a neve: Skadovsk. Bementem. Odabent a megerősített falak és a sok állig, vagy csak hasig, de felfegyverzett Stalker biztonságérzetet adott. Az egyik odahívott magához és megkérdezte mi történt velem, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. Elmeséltem neki, mire Ő:
-Na öcsém, ezen segíthetünk. Látod, van nekem ez a szép SEVA védőruhám.
-Ja. Nagyon szép -mondtam.
-Mielőtt ezt megszereztem én is olyan zöld ruhát hordtam, mint a legtöbben errefelé. Most a dobozomban pihen, de neked adhatom, mert a jelenlegi ruhád csak vízi mentésre, meg persze madárijesztésre jó. Van rajta minden, ami kell...-és elsorolta régi ruhájának tulajdonságait.
Mikor befejezte, felkiáltottam:
-Komoly? És mindez ajéndékba?!
-Hát nekem már nem kell.-mondta erre ő.
Másnap megkaptam a ruhát. Pont jó volt rám. Ez volt a Zóna második, a Stalkerrel közös ajándéka, amellyel már elég jó túlélsi eselyeim voltak.
3.fejezet
Amint megkaptam az új ruhámat megmozdult a föld és egy hatlmas villámcsapás hangjait lehetett hallani. Nagyon megijedtem, mert nem tudtam, mi ez, és hogy biztonságban vagyok-e a hajón, de a Stalker megnyugtatott, hogy ez egy kitörés, csak akkor veszélyes, ha az ember nincs fedezékben. Egy ablak nélküli szoba is megteszi, de a legbiztonságosabb valmi komoly, mint például a hajó, vagy egy földalatti búvóhely, például barlang, de azokat a mutánsok is előszeretettel használják fészeknek, tehát oda is csak akkor bújjak, ha nagyon muszáj.
Mondta azt is, hogy a fennmaradáshoz szükségem lesz másra is, például pénzre. Azt mondta, hogy szerinte tehetséges nyomkereső lennék, mert a géptől olyan messze tudtam követni a nyomokat, és hogy a vadászoknak bizonyára nagy hasznára lennék ha beállnék közéjük, ami nekem is sokat segítene az előrejutásban.
4. fejezet
Újdonsült barátom és mentorom aznap bemutatott egy Gonta nevű fickónak, akinek, mint kiderült a csapatából megölték a nyomkeresőt, tehát új emberre van szüksége. A „fővadász” reakciójából arra következtettem, hogy a Stalker tekintélyes ember errefelé, akinek a szavára sokat adnak. A vadászok beleegyeztek, hogy tesznek velem egy próbát. Másnap a másodrangú „vizsgabizottsági tag” elvezetett egy helyre, ahol egy vak kutya nyomai kezdődtek. Feladatom egyszerű volt: a nyomok alapján megtalálni és megölni a kutyát. A kutya egy karámban volt, de csak akkor mentem át a próbán, ha a jószágot a karámon belülről lyuggattam ki. A „fővadász” a karámnál várt, hogy közbelépjen ha a kutya bizonyul erősebbnek, a többiek (2 Stalker) pedig rejtőzködve követtek engem ugyanezzel a céllal, valamint, hogy kiszűrjék az esetleges csalásokat.
Amikor elértem a karámot eszembe jutott, mennyire nem hittek a vadászok abban, hogy tényleg elég jó vagyok ehhez a munkához, ezért elhatároztam, hogy megmutatom nekik; késsel ölöm meg a „néhai” labradort. Ügyesebbik, bal kezembe vettem a jó öreg S&W kést jobbomba pedig a biztonság kedvéért az MPK géppisztolyt, és bementem a karámba. Ahogy az állat körülbelül egy-másfél méterre volt tőlem, késemet magam előtt tartva szó szerint beledőltem a szem nélküli dögbe. A háta közepét találtam el. Nyüszítve a földre zuhant, én pedig azonnal a nyakcsigolyái közé szúrtam éles „acélbarátomat”. Erre Gonta odajött hozzám:
-Ember! Elképesztő vagy! Én ennyi tapasztalattal egy vak kutyát legfejjebb gránátvetővel mertem volna megtámadni!
Ekkor odaértek a többiek is.
-Mi történt? Sikerült a srácnak? Mondjad már!-kiáltoztak
-Csak nézétek meg a kutyát!-mondta a vezető boldogan
A másik két vadász nem hitt a szemének.
5.fejezet
Az ötödik napon, másnap indultunk első éles vadászatomra. Egy soha nem látott méretű, több, mint 250 példányt számláló husicsapatot kellett megsemmisíteni. A minket megbízó Stalker adott 20000Ru-t valamilyen komoly fegyverre, így Gonta aznap reggel egy PKM géppuspkával és legalább 300-400db lőszerrel jelent meg. Erdetileg azt tervezte, hogy a pénzből benzint vesz, amivel felgyújtjuk a husik legelőhelyét, (a husik ugyanis növényevők) de én lebeszéltem róla, mert a benzin tönkre tette volna a növényeket, így a husik egy Istennek se mentek volna oda legelni. A taktika egyszerű volt; egy háromágú részt választottunk ki. Az egyik ág a husik legelőhelye, ahonnan három ember, „Kecske”, „Rák”, meg én a kerszteződéshez hajtottuk őket. Itt két lehetőségük volt; ha jobbra mennek tovább hajtjuk őket, egyesen egy anomáliamezőbe. Ha balra mennek Gonta géppuskatűzzel fogadja őket, és, ha minden jól megy, szintén az anomáliamezőbe szorulnak vissza. A vadászat alapvetően jól ment, de elfogyott az összes 9mm-es Parabellumlőszerem, így az MPK géppisztoly szemétté alacsonyodott. Ezen kívül minden rendben ment. A Skadovskon a megbízó 50.000Ru-t adott ezért a feladatért, tehát nagyon gazdag Stalker lehetett. Aznap este kaptam a pénzből egy Sayga sörétespuskát, 120 sörétes lőszert, valamint egy AN-94 Abakan rohampuskát 250 lőszerrel, PSO távcsővel és gránátvetővel, meg 5db VOG-25 gránáttal. Kaptam továbbá egy jó távcsövet, egy „Visszhang” detektort, meg jó sok csavart. A kajával, a kézigránátokkal és az orvosi felszerelésekkel együtt ez egy kicsit nehéz volt, de megérte a súlyt. Oldalfegyver gyanánt tovább használtam az MPK-t, amihez kaptam 50db lőszert. Társaim adtak egy kis zsebpénzt is, 1500Ru-t. Gyakorlatilag az egész pénz rám ment el, mert a többi vadász nagyon bőkezű volt az „új fiúval”.
6.fejezet
A hetedik nap azzal ment el, hogy a PDA-mal ismerkedtem, valamint, hogy a Skadovsk környékét jártam új társaimmal. Ennek kapcsán került sor az első leletvadászatomra. Egy tűzanomáliákkal teli, egykori farmra mentünk. Nekem is volt detektorom, egy „Visszhang”, a leggyengébb széles körben elterjedt változat, de Gonta kölcsönadta a sajátját. Egy „Veles” nevű típust, ami, leszámítva a speciális, egyedileg, tudósok számára készített darabokat a legjobb volt a piacon. Elindultam hát a volt farmra. Buzgón hajigáltam a csavarokat, ahogy közeledtem a kijelzett lelet felé, ami, mint kiderült az egyik padlás maradványán volt. Felértem oda és felvettem a képződményt, és már indultam volna lefelé, amikor a szemben lévő ház tetején megláttam egy ládát. Gondoltam, megnézem. Átmentem hát a másik házba, és kinyitottam a dobozt. Nem akartam elhinni, hogy egy AWM mesterlövészpuska van benne, meg 50db .338-as Lapua kaliberű lőszer! Még gyorsan körbepásztáztam a detektorral, majd kijöttem az anomáliából. A szerzeményen a többiek is meg voltak lepődve.
Ezután továbbálltunk. Lefelé mentünk a dombról, a mögötte lévő tó felé, amikor Kecske hirtelen megállított bennünket.
-Monolithosok! A félszigeten! Gyorsan! A bokrok közé!
A bokrok közül távcsövemmel megnéztem a Monolithosokat, majd megkérdeztem Kecskét:
-Kik ezek a Monolithosok?
-Egyesek szerint fanatikusok, de egy legendás Stalker állította, hogy irányítják őket. Mindenesetre bármire lőnek, amit meglátnak.
-Nem egy kellemes társaság! A könnyűpáncélosaikat viszont jó lenne elkötni!-mondta erre Rák
-Kicsit sokan vannak, nem?-válaszoltam neki
-Ja! Szerintem vonuljunk vissza, mit gondoltok, srácok?-szólt a témához Kecske is
-Szerintem is! Menjünk!-zárta rövidre a diskurzust Gonta
Visszamentünk a Skadovskra és tájékoztattuk a „Szakáll” nevű kocsmárost a Monolithosok csapatáról a domb mögött.
7.fejezet
Szakáll azt mondta, intézkedik a Monolithosokkal kapcsolatban. A „rohamosztag”, amit egy Szpartakusz nevű fickő vezetett tudhatta a dolgát, mert nagyon gyorsan pucolta ki a félszigetet, anélkül, hogy akár egy embert is vesztett volna. Az egyik könnyűpáncélost a Stalkerek nekünk ajándékozták. Amint megkaptuk, első dolgunk volt minden oldalára festeni egy hatalmas „radioaktív ventilátort”, ahogy én hívtam a sugárveszély jelét. Pár nap múlva aztán Gonta szólt, hogy a rangidős vadász nekem szánta a megtiszteltetést, hogy én lehessek annak a csoportnak a nyomkeresője, akik a Vörös Erdőbe mennek levadászni pár komolyabb mutánst. Két nap múlva az elhagyatott katonai raktáraknál volt gyülekező.
Én minden fegyveremet magammal vittem sőt, még a Gontától kölcsönkapott PKM-et is, tehát a gránátvetős Abakannal, az AWM-mel, a Saygával és a fővadász géppuskájával felvértezve NAGYON nagy tűzerőt képviseltem. A raktárban egész más fogadott, mint amit vártam. A többiek éppen egy T-90-es tankba pakoltak olyan eszközöket, mint egy RPG-t, egy hatlövetű, félautomata gránátvetőt, lángszórót, PKM-eket. Megkéerdeztem a csapat vezetőjét, Szarvasmarhát, akit én első pillanattól kezdve Riskának hívtam:
-Minek ez a sok cucc? Ezzel az egész Kordonból kipucolhatnánk a katonákat!
-Ennek ellenére mi a Vörös Erdőbe megyünk mutánsokra vadászni! Kell a tűzerő, mert még egy kisóriást is láttak arrafelé.
-Oké, de ha van tankunk, akkor minek a sok kéziszerszám?
-Mert közel sem biztos, hogy a tankkal egészen be tudunk nyomulni a célunkig.
-Nem túl bíztató!
-Ez van!-vetett véget kérdéseimnek Riska
Elindultunk hát az erdőbe, ahova az út egy Szolgálatos bázison át vezetett. Itt élt továbbá egy öreg erdész, akit a Zóna engedett itt élni. Már mentünk egy ideje nyomon, amit a tank előtt haladva nekem kellett követni, miközben a többiek az acélszörnyön ülve fütyörésztek. Egyszer csak észrevettem valamit:
-Nézzétek, srácok! Egy őrtorony! Megnézzük mit őriztek belőle?
-Időnk van, meg én is kíváncsi vagyok rá, mert semmi olyanról nem tudok errefelé, ami valaha is őrzendő lett volna.-válaszolt Riska.
Bementünk hát a valaha őrzött területre, ahol azonnal kiderült, miért őrizték, a kapu felett ugyanis 20 centis betűkkel a következő felirat díszelgett: Experimental Laboratory No. 12. Mindez így, latin betűkkel, angolul, tehát ezt a labort nem az ukrán kormány, hanem inkább a NATO működtette. A felszíni épületekben nem találtunk semmit, csak nehány papírt, amik alátámasztották feltevésünket, miszerint a laborban a NATO emberei dolgoztak, és nemhogy az ukránok erre nem adtak nekik engedélyt, de még csak nem is tudtak a komplexumról. Volt egy út is a föld alá, tehát nem is volt kérdés, hogy meg kellett néznünk, mi volt a létesítmény földalatti részén.
..
8.fejezet
Az alagút lefelé nagyon keskeny volt, tehát csak viszonylag hosszú, tömött sorban tudtunk haladni, de egyszer csak egy meglehetősen nagy terembe értünk, ahol a fontosabb kísérleteket végezhették, úgy, mint boncolásokat, kémiai dolgokat, egyebeket. Itt volt pár „Szigorúan titkos” feliratú dokumentum, amiket természetesen elvittünk, meg egy félig felboncolt emberszerű mutáns, ami arra vallott, hogy nagyon sebtében mentek el. Továbbmentünk. A következő terem ajtaján ez állt: Combat support system developments, azaz „Harcrendszeri kisegítő fejlesztések”. Ennél már tudtuk, hogy ha itt is annyira mindent hátrahagytak, akkor járművet kell találnunk a zsákmány elszállításához. Volt odabenn minden, mi szem-szájnak ingere; speciális fegyerek, különleges ruhák, lőszerek, új gyógyszerek. Balra volt egy ajtó, mögötte a teherlejáró. Sikerült kinyitunk a kaput, majd szóltunk a tankban maradt társainknak, hogy jöjjenek le. A laboratórium más részein csak iratokat találtunk, tehát szerzeményeinket egy, a tankhoz csatlakoztatott utánfutóra pakoltuk, majd elhagytuk a létesítményt.
9.fejezet
Egyértelmű volt, hogy ennyi cuccal nem folytatjuk a vadászatot. Túl veszélyes lett volna. Azonnal az erdészhez mentünk, hogy megtudjuk, ő hallott-e már arról, amit lent találtunk. Út közben a zsákmányt vizsgálgattam, mivel már nem kellett a nyomokat követni. A fegyverekre csupán futó pillantásokat vetettem, mert a NATO fegyverek közül csak a H&K modellekben bízom, ezek közt meg nem volt olyan. Az egyik ruha dokumentációja azonban egész elképesztő adatokat közölt az egyébként szegényes kinézetű felszerelési tárgy golyók, karmolások, harapások, repeszek elleni védelméről, de a többiek nekem adták, ugyanis a leírást nem mutattam meg nekik, tehát a kinézet alapján ítéltek, az meg...
Ezután inkább a dokumentumok felé fordítottam a figyelmemet. Ezek is hihetetlen adatokat közöltek. Szóltak néhány emberkísérletről is, de ezeket úgy is a Yantari kutatóknak szántuk, tehát az utolsó csoport, a gyógyszerek tulajdonságait kezdtem vizsgálgatni. Olyan anyagok voltak, amikkel szerintem a halottat is fel lehet támasztani. Terveztem őket használni is, mivel ezeket én találtam, de semmiképpen meg nem ettem volna egy olyan kapszulát, mielőtt Yantarban ellenőiztetem a tudósokkal.
10. fejezet
Az erdész azt mondta, hogy nem hallott még a laborról, ismer viszont egy aknát, ami elhelyezkedéséből adódóan feltehetőleg szintén a komplexumba vezet, és hogy el is vezet minket oda, de csak egy kicsit később, mert pár nappal korábban volt egy vihar, amiben bőrig ázott, ezért akkor lázas volt. Amíg felgyógyul, elmegyünk Yantarba, gondoltuk. Ekkor jártam először Yantarban. Hallottam, hogy errefelé nagyon sok a zombi, mivel az Agyperzselő egy helyi gyárépület alagsorában található, tehát aki csak egy kicsit is túl messze merészkedik, ilyen... ilyen... lénnyé silányul. Ez meglátszott azon is, mennyire jól védett a tábor. Beértünk. Egy Stalker megállított bennünket. Olyan SEVA védőruhát viselt, mint mentorom a Skadovskon. Én ültem a tank elején, tehát tőlem kérdezte a fickó, hogy:
-Hát mi szél hozott ide olyanokat, akiknek még utánfutós tankjuk is van?
-Professzor... uhm... professzor... nem tudom, hogy hívják, de a bunkerben élő tudóshoz jöttünk- válaszoltam igen nehézkesen.
-Sakharovra gondolsz?- kérdezte segítőkészen Riska.
-Ez az! Igen, Sakharovhoz jöttünk.- fordultam újra a Stalkerhez- Köszi, Riska!
-Szívesen.
-És mit akartok Sakharovtól?- kérdezte a Stalker
-Egy elahagyott laborban találtunk pár dolgot, ami érdekelheti a profot.
-Oké, vigyétek be a cuccokat, majd a tankot parkoljátok le oda.-mutatott egy konténerszerű járműfedezékre.
Bevittük a zsákmányt Sakharovhoz, aki így szólt:
-Szóval ezeket találtátok abban a bizonyos NATO laborban... A dokumentumokat átnézni csak jövő hét péntekre (ez hétfőn történt) fogom tudni, így ha nem siettek sehova, a vendégeink vagytok, amíg nem leszek ezekkel kész.
-Köszönjük, nem sietünk sehova, ágyban pedig már második napja, hogy nem aludtunk, tehát mindenképpen elfogadjuk a meghívást.
-Remek!- mondta az öreg, miközben a rádiójáért nyúlt, majd ezt mondta:
-Grimov! Gyere a bunkerbe!
-Minek?- kérdezte egy unott hang
-Pár vendégünket kell a szállásukra kísérned! Siess!- válaszolt az öreg tudós.
Míg megjött Grimov, én kihasználtam az időt, hogy szóljak Sakharovnak;
-Prof, le tudná ellenőizni, hogy a gyógyszerek tényleg olyan hatást keltenek-e, mint ami a leírásukban szerepel?
-Persze, fiatalember. Használni akarja?
-Ha igazak a leírások, igen
Idő közben megjelent Grimov, majd a számunkra kijelölt menedékbe vitt minket. Az emeletes ágyakkal és angol WC-vel felszerelt fedezék kész luxushotelnek tűnt. Be is költözünk azonnal. Ekkor 17:00 körülre járt. Körülbelül tíz perc múlva visszajött Grimov és elégedetlen hangon ezt mondta:
-Az urak hét órától tudnak vacsorázni.-majd kiment.
Kis idő múltán megszólalt az egyik vadász, akit azt hiszem Bikaszemnek hívtak:
-Mekkora állat! Szerintem a rendes neve nem is Grimov, csak azért hívják így, mert állandóan grimaszokat vág!
-Lehet. Nyilván azért ilyen, mert már elege van abból, hogy ő Sakharov személyi csicskása.- nyugtázta Riska
-Minket aztán nehogy már zavarjon ez! Csak az a lényeg, hogy ne rontsa el a tartózkodásunkat!- kapcsolódtam be én is.
Miután ezt megtárgyaltuk, mindenki szétszéledt, hogy valamivel elüsse az időt vacsoráig. Én bementem a professzorhoz, mivel érdekelnek az állatok, gondoltam, hátha mutat valami érdekeset. Mutatott is. Megnézhettem egy felboncolt „ormányost”, mutálódott embert. Ők már kinyertek belőle mindent amit akartak, tehát az öreg adott egy szikét, csipeszt, meg egy csontfűrészt, amikkel szabadon garázdárkodhattam a lény maradványain. Leginkább a lábait próbáltam szétszedni, mert hallottam, hogy azokban különböző elasztikus szalagok vannak, amik segítségével hatalmasakat tudnak ugrani. Gondoltam, ha a tudósok még nem szedték ki őket, a ruhámba varrva még jó szolgálatot tehetnének nekem. Négy szalagot találtam lábanként. Ezeket elraktam, majd viszaadtam a professzornak az eszközeit. Aztán felmentem a bunker tetejére szétnézni egy kicsit. Kellemes este volt egy gyönyörű naplementével. Majdnem olyan szép volt mint az amerikai szappanoperákban... Elég gyorsan hét óra lett. Visszamentem a szállásunkra, mivel ott volt egy konyha szerű rész, gondoltam ott lesz vacsora. Jól gondoltam, ugyanis perceken belül megjelent Grimov egy nagy zsákkal, amiből Pick téliszalámit, paprikát, kenyeret és vizet pakolt elő;
-Fejenként egy levél szalámi és egy fél kenyér áll az urak rendelkezésére.- mondta, majd elviharzott
-Magyar gyártmány. Azt mondják, nagyon finom.-elmélkedett egy Ínyenc nevű vadász.
-Bizonyám! Grimov nyakát viszont kitöröm, ha még egyszer ilyen keveset hoz!- válaszoltam neki.
-Keveset? Ez neked kevés?-csodálkozott Riska.
-Az ám! Én ebből otthon ötödikben megettem ennyit!-méltatlankodtam tovább.
Szép teljesítmény, de mit értesz „otthon” alatt? Te nem ukrán vagy?-kérdezte Bikaszem.
-Távolról sem. Magyar vagyok, ezért tudtam mindig ennyi Pick szalámit enni.
Ezután tovább falatoztuk az a minimális adagot, amit Grimov hozott. Mikor befejeztük, mindenki letusolt, majd nyugovóra tértünk. Tizenegy óra felé egy helikopter hangjára lettem figyelmes. Még távolról hallatszott, de közeledett, ezért Grimovot felkeltettem édes álmából, amit megérdemelt a bunkósága miatt, és megkérdeztem, mi lehet ez.
-Nyilván a tudósok helikoptere. Hagyj aludni!
-Van nekik?
-Igen, van egy kis Aerospatiale gépük mintagyűjtésre. Jó éjt!-kiáltott és a fal felé fordult.
Én ebben nem voltam biztos, ezért az RPG-vel, valamint négy rakétával és az Abakanommal kiültem a szállásunk tetejére. Hamarosan már láttam a fényeket a pilótafülkében. Egyértelmű volt, hogy a kutatóhelinél nagyobb, valamint, hogy nem MI-24-es. Láthatóan nagyméretű, NATO gép volt. Ekkor leesett: ezt a felszerelések megsemmisítésére küldték. Ekkor már tisztán látszottak a körvonalai; egy Blackhawk volt, annak két gatling géppuskájával és azok döddenetes tűzerejével. Előkészítettem a rakétavetőt és vártam. Megérkezett és elkezdte keresni az utánfutót. A konténerben azonban nem láthatta, ezért az egész tábor lerombolása mellet döntött. Befordult, majd hamarosan felhangzott az a véfagyasztó berregés, amikor egy Minigun tüzet nyit. Olyan gyorsan lő, (akár 6000 lövés/perc) hogy csak berregés hallatszik belőle. Az első fedezék gyorsan romba dőlt. Ekkor kicsit közelebb jött. Itt volt az alakalom; becéloztam a farokrotort, majd lőttem. A helikopter pörögni kezdett, majd a földbe csapódott. Reméltem, hogy a Zónából emberölés nélkül ki tudok jutni, de ezt muszáj volt megtenni. Felkaptam a melletettem heverő rohamfegyvert és lerohantam. A roncstól körülbelül tíz méterre lehasaltam, és angolul bekiáltottam:
-Semmi esélyetek! Gyertek ki feltett kézzel, és békések maradunk!
-Ne lőjetek! Megadjuk magunkat!-ordított egy fájdalomtól eltorzított, de még mindig ismerős hang.
Ekkora már a tábor őrei is körbevették a volt helikoptert.
-Megnézem mi van odabenn. Ti fedezzetek!-mondtam a mögöttem lévő embereknek.
Odakúsztam a roncshoz és a bal oldali géppuskás ablakán benézem. A géppusások elég jó állapotban voltak, és feszólításra kijöttek a gépből. Egy másik ember is volt ott, feltehetőleg az, aki olyan fájdalmas hangon ordított. A pilóták vagy eszméletlenek, vagy halottak voltak, tehát elvittem a sérültet a roncsból. Páran megfogták és a gyengélkedőre szállították. Én szemügyre vettem a pilótákat, akiket közelebbről megnézve egyértelműen láttam, hogy mindkettejük halott. Aztán az orvosiba mentem megnézni az ötödik fickót. Éppen egy életmentő műtétet hajtottak rajta végre. Mikor vége lett, meg tudtam vizsgálni. Felisertem benne az egyik haveromat, akivel a repülőútra indulam.
-Adi!!!-kiáltottam meglepetésemben és örömömben.
-Iván!!! Te hogy kerülsz ide?-kiáltott ő is.
-Pont ahogy te. R-E-P-Ü-L-Ő-S-Z-E-R-E-N-C-S-É-T-L-E-N-S-É-G!
-Azt sejettem! Úgy értem: mit keresel a tudósok táborában és miért nyírtál majdnem ki?
-Hosszú történet. Vadásznak álltam, aztán a Vörös Erdőn és egy ottani érdekes felfedezésen keresztül ide kerültem. Egyébként meg nem rád lőttem, hanem a Blackhawkra!
-Jó, vicceltem. Most meg mi lenne, ha hagynál aludni?-zárta le a diskurzust Adi.
-Oké jó éjt!
-Jó éjt.
11.fejezet
Másnap, amint tudtam, (reggeli után közvetlenül) felkerestem a dokit, hogy megtudjam, mikor lesz Adi ismét „működőképes”.
-Járni még egy hétig csak mankóval tud, de egyébként már most „működőképes”, ahogy te mondtad.-válaszolta ő.
-Miért, mi történt a lábával?-kérdezősködtem tovább.
-Kapott bele egy pár repeszt. Eznen kívül semmi különös.-mondta az orvos.
Eközben felébredt Adi, és így szólt:
-Jó reggelt! Milyen kaja van reggelire?
-Jó reggelt! Nesze neked húskonzerv!-montam tréfásan és odadobtam az ágyára egy doboz kaját.
-Áááááááá!!! Te pszichopata állat! A térdem!-ordított.
-Az ugye nem a sérült lába volt?-kérdeztem a dokitól empatikusan.
-Erdedetileg nem, de lehet, hogy már az IS sérült.-mondta közömbösen.
Végül mégsem lett mindkét lába „out of order”. Riskával együtt viszont úgy döntöttünk, hogy „üdülésünket” kihasználjuk arra, hogy kitanítsuk Adit, mi fán terem a Zóna és, hogy hogyan legyen jó Stalker. Járni még ugye nem tudott, tehát elméletet, meg lövészetet tanítottunk neki. Az előbbi két okból is Riska feladata volt: 1. utálok elméletet tanítani másoknak, bármiről legyen is szó, 2. nekem is alig volt tapasztalatom. A lőgyakoratokat én irányítottam és annak ellenére, hogy Riska rohamfegyvert ajánlott, én egy ősrégi Moszin-Nagant M-1893-as puskát pasznál(tat)tam. Ez az egyik kedvenc fegyverem. Pontos, megbízható, erős. Adi gyorsan fejlődött és hamarosan lábra állt.
12. fejezet
Egy szép napon, amikor haverom már tudott járni, elindultam vele első útjára a Zónába. Velünk volt Gonta géppuskája is, hogy mindenre fel legyünk készülve. Én vittem a saját felszerelésemet, Adi pedig... szintén az enyémet, egyrészt azért, mert csak nekem volt, másrészt azért, mert az legalább nehéz volt. Egyszer csak egy teherkocsit hallottunk közeledni.
-Ez mi?- kérezte Adi.
-Teherkocsi. Lehet, hogy katonák. Bújjunk el!- vezényeltem.
-Mit fogunk velük csinálni?
-Attól függ. Ha nem ponyvás és nincsenek a platóján még többen, megpróbáljuk megszerezni. Ha ponyvás inkább nem kockáztatunk.
Megtöltöttem a géppuskát. Ekkor megláttuk az öreg, katonai ZIL-t. Nem volt ponyvás, platóján pedig nem ült senki, tehát megállítottuk. Először a „tanuló” állt ki az útra a rohampuskámmal, majd mikor már állt a teherkocsi, előjöttem én is „nyomatékosítandó” az üzenetet, amit Adi már tolmácsolt. A katonák feltett kézzel kiszálltak. A géppuskát átadtam barátomnak, majd megkötöztem a két „csuporfejűt”, ahogyan a Stalkerek őket hívni szokták. Később a két fickót egy-egy pisztollyal és egy iránytűvel leraktuk egy bázistól kb. 1.5km-re. Én vezettem, (ami annak ellenére nagyon jól ment, hogy „nem voltam rá képesítve”) Adi pedig a platón állt a géppuskát a rajta lévő villaállvánnyal a fülke tetejére támasztva. A teherkocsival egyébkény megütöttük a főnyereményt, ugyanis még egy PKM-et, négy SVD mesterlövészpuskát, 1200 7.62x54mm-es peremes lőszert, ami jó volt mindkét fegyverbe, (1050 tölténnyi heveder, 15 töltött tár a Dragunovba) 300 liter gázolajat, 50 liter tisztított vizet, 50 kenyeret, ugyanennyi pár kolbászt és mindenféle gyógyszert szállított. Volt rajta egy hozzá tartozó ponyva is, amit a plató fölé lehetett felhúzni. Eredeti feladata nyilván az volt, hogy a szállítmányt megvédje az időjárástól, de ennek köszönhetően lehetett a „raktérben” aludni is. Nyilván egy kisebb, 10-15 emberből álló ellenörzőpontot, vagy valami hasonlót kellett volna a járműnek ellátnia tartalékokkal. A tudósok táborába visszaérve beraktuk új, menőnek nem éppen mondható járgányunkat egy olyan konténerbe, mint amiben a tank pihent.
13.fejezet
Másnap először használtuk a teherkocsit ténylegesen. Adi meg én egy közeli anomáliában akartunk leleteket keresni. Sakharov különleges, még protopíus fázisban lévő detektorokat adott tesztelésre. Ezek már az anolmáliák helyét is kijelezték. A hely, ahova tartottunk, az agyat tönkretevő „pszi” erőtér, valamint a tűz-, gravitációs- és savanomáliák furcsa keveréke volt. Ennek túlélésére „öko”, azaz a tudósok által használt, speciális ruhákat és „PSI-6” típusnevű agyvédő sisakokat kaptunk. A terület elképesztően termékenynek bizonyult. 3-4 órát töltöttünk ott, ami alatt vagy 55-60kg (110-120db) leletet szedtünk össze, amik nagy része mindkettőnk számára tejesen ismeretlen volt. Talán lett volna több is, de a teherkocsira ennyi fért. Visszafelé jövet Adi egyszer csak kopogott a fülke tetején és mondta, hogy álljunk meg.
-Mi van?- kérdeztem tőle.
-Valamit láttam a bokorban. Szerintem banditák!-válaszolt.
-Te vagy a géppuskás. Ellenséget látsz, lelövöd!- mondtam és továbbmentünk.
Egyszer csak tűz alá vettek. Adi bekiáltott:
-Na látod!
-Kuss és daráld őket!
Ekkor a kocsi megremegett; a bal első kereket eltalálták.
-Meg kell állnunk! Add előre a másik géppuskát!- ordítottam Adinak.
-Tessék!- mondta és odaadta a fegyvert.
Eddig futotta. Nem tudtunk tovább menni.
-Semmi értelme ellenállni. Túl sokan vannak!- mondtam.
-Jól van! Adjuk meg magunkat!- helyeselt Adi.
Tehát megadtuk magunkat. A banditák, amint meglátták a zsákmányt elképesztő üdvrivalgásban törtek ki. Mintha egy farkasfalkát hónapokig éheztettek volna, aztán adtak volna nekik egy afrikai elefántbikát. Mi szinte nem is érdekeltük őket, amíg az egyik oda nem jött.
-Te, Szultán! Gyere már ide!- szólt a fickó.
-Mit akarsz, te szerencsétlen?- kérdezte gorombán Szultán, amint odaért.
-Ez az béna itt nem az a Trucker, vagy Tracker, vagy mi?- kérdezte a bandita rám mutatva.
-De! Atya Isten! Ezért a fickóért a Stalkerek még 500.000Ru-t is odadhatnak!- ujjongott Szultán.
-A kis barátnőjével mit csináljunk?- kérdezte a fickó, ezúttal Adira célozva.
-Az mindegy! Egyelőre ne nyírd ki! Hátha tud valmit!- mondta Szultán és elment.
-Hehe! Most aztán nagy bajban van a nagy Trucker!- röhögött tíz centire a fejemtől a bandita.
-Tracker! Most pedig azt ajánlom elhúz innen a nagy Oleg Büdösszáj, mielőtt széttépem a köteleket és kitöröm a nyakát!- ripakodtam rá megrecsegtetve kenderkötelet, amit ugyan nem tudtam volna eltépni, de az a szerencsétlen balfék elhitte, hogy mégis és inkább eloldalgott. Aznap semmit sem csináltak velünk, csak ittak és énekeltek mint akik megőrültek. Csak megmotoztak, de azt se rendesen, csak úgy, ahogy. A mi őrünk is berúgott. Ekkor kivettem a csizmámból azt az apró, egypengéjű bicskát, amit mindig benne tartottam. Elvágtam a köteleket és kibányásztam a ruhámba rejett hagtompítós pisztolyt. Egy H&K USP volt az elérhető leghatásosabb hangtompítóval. Csendben körbejártam a tábort. A banditák holt részegek voltak és mindent a teherkocsin hagytak, az utolsó leletig. (elrejtettünk a gépbe egy leltárt ilyen esetekre) Visszalopakodtam Adihoz és felkeltettem.
-Adi! Gyere, segíts kicserélni a teherkocsi kerekét!
-Oké megyek!- válaszolta.
A kerékcsere jól ment, és egy fél óra múlva már menetkészek voltunk. Elvettem az összes bandita PDA-ját, lemásoltam róluk az adatokat, majd egy kupacban otthagytam őket. A saját PDA-mba előrelátóan a megszokottnál többszörösen nagyobb adtattárolót építettem valami ilyesmi céllal. Hagytam a táborban egy levelet is, amin ez állt:
Tisztelt Rohadékok!
Barátommal elhagytuk az Önök táborát. A kiszolgálás gyatra volta miatt nem áll módunkban fizetni. Ingóságainkat természetesen magunkkal visszük. A viszont nem látásra!
Külön üzenet Büdösszájnak: a sértegetésért még számolunk!
Tracker és társa
Visszaérve a tudósok táborába én inkább lefeküdtem, de Adi még egy kicsit fenn maradt elmesélni a történteket.
14. fejezet
Egy hatalmas pofonra ébredtem.
-Éberdj már te szerencsétlen! Ébresztő!- ortított a fejem fölött torka szakadtából Adi.
-Mi van?- kérdeztem és még mindig csengett a fülem.
-Jönnek!- ordított tovább.
-Kik jö... Atya Isten!!!!- ocsúdtam fel amint egy Minigun berregése felhangzott.
-Valami NATO fickók!- erősítette meg feltevésemet Adi.
Kinéztem a romok közül, amik pár órája még igen biztonságosnak látszottak.
-Zöldsapkások!- állapítottam meg.
-Mik?
-Nem számít! Amerikai kommandósok!- válaszoltam.
-Ki kell innen jutnunk!- mondta Adi.
-Kösz a tippet! Hol a verdánk?- kérdeztem.
-Szerencsére tegnap egy kicsit berúgtam és önkénytelenül kint parkoltam le.
-Tizennégy vagy!- mondtam, azt tettetve, hogy nagyot csalódtam benne.
-Az erkölcstelenségeimet majd megbeszéljük, ha nem lesznek ellenséges elitalakulatok mindenfelé!- zárta le a diskurzust az én drága barátom.
Egy, a kerítésen tátongó jukon át kijutottunk, majd egy kis erdőrészen keresztül eljutottunk a teherkocsiig és beszálltunk. Kb. tizenöt perc után Adi kopogott a fülke tetején és megkérdezte, hova megyünk.
-El.- válaszoltam kurtán.
-De mégis! Hova?- kérdezősködött haverom tovább.
-A Vörös Erdőbe, ott meg majd meglátjuk.
Elérkeztünk az erdész házához és felmentünk hozzá.
-Tracker! Mi szél hozta?- köszöntött minket az öreg.
-Gyászos szél... A tudósokat a vadászokkal együtt lemészárolták. NATO kommandósok. Azért jöttek, hogy megsemmisítsék a talált felszerelést, de kicsit több mindent sikerül a földdel egyenlővé tenni.- mondtam lehorgasztott fejjel.
-Ez kár. Nagy kár... A másik jóképű fiatalember kicsoda?
-Ó, ő barátom, Adi. Nem beszél oroszul, de nagyon jó ember.- válaszoltam.
-Oké. Most az urak mit fognak csinálni?
-Azt hiszem visszamegyünk Zatonba. Ott a legbiztonságosabb.
-Okos döntés! Viszont mi lesz a laborral?
-Később még visszajövünk. Ne felejtse el a helyét!
-Rendben. Van még valami, amit meg akartak velem beszélni?
-Nincs. Ennyi volt, viszontlátásra!- köszöntem el.
-A viszontlátásra!
Csakhamar elértük a Skadovskot. Kicsit arréb leparkoltuk a járgányt és bementünk. Gonta észrevett minket és odajött.
-Tracker! A mi jó nyomkövetőnk hazatért! Isten hozott!- ujjongott.
-Szevasz, Gonta! Mi a helyzet?- köszöntöttem én is.
-Minden rendben. Gyere ülj le! Aztán pedig elmondhatod, mi történ az erdőben. Egyébként ki az új barátod?
-Ő Adi. Közel sem új barátom, negyedik óta ismerjük egymást. Nagyon rendes srác, de sajnos nem beszél oroszul.
-Én viszont beszélek angolul! Szevasz, örülök, hogy találkoztunk.- mondta immár Adinak, immár angolul.
Leültük én pedig elmeséltem, mit tapasztaltam az utam során.
-Kössz a történetet, Tracker, nagyon szórakozató volt!- szólt végül Gonta.
-Szívesen. Még egy dolog: Adit be tudnánk venni magunk közé? Már nagyjából tudja, amit tudnia kell, mert Riska meg én már valamelyest kitanítottuk.
-Jól van. Megnézzük, mit tud. Őt máshogy fogjuk tesztelni, mint téged, hiszen te nyomkereső vagy, ő pedig általános rendeltetésű vadász lesz, olyan, mint Kecske, Rák, vagy éppen én.
-Köszi, Gonta. Ez sokat segít.
-Majd meglátjuk! Most pedig feküdjünk le! (Ekkor körülbelül 20:00 volt)
-Jó! Szép álmokat!
Aki elolvassa, legyen szíves szavazni, hogy tudjam, hogy a későbbi részeket, amik úgyis lesznek, feltöltsem-e.