hispan
New Member
Minden azzal kezdődött, hogy 3-an mentünk be abba az épületbe. Persze tudhattuk volna, hogy csapda de ilyen az élet. Ketten mentek fel, én pedig lent biztosítottam a terepet. Hirtelen minden ajtó bezárult, lépteket hallottunk, majd síri csend. A szél zörgette csak a tetőből kiálló fedőlemezeket. Halovány fény kezdett beszűrődni az ablakokon, a nap akkor ment le. Látszott, hogy száll a por. Halkan szóltam a társaimnak, hogy maradjanak fent. Ők vették és elindultak vissza felém. De már soha nem értek el. Az oldalsó létrákon emberek ereszkedtek le, lehettek vagy negyvenen és gondolkodás nélkül tüzet nyitottak ránk. Mindhármunkat azonnal lelőttek, esélyünk sem volt. Engem 3 golyó is ért és mikor a földre estem, szörnyű kínzó fájdalmat éreztem. Már nem láttam semmit csak azt, hogy a rácson, amit alulról néztem, a katonák (mert ők lőttek ránk, szovjet katonák voltak) odarohannak társaimhoz és a parancsnok mindkettejüket fejbe lövi. Nem hiszem, hogy lett volna már bennük akkor élet. Bennem viszont volt. Az utolsó, amire emlékszem, hogy hozzám is odajön (ezt már csak hallottam a lépteiből) de aztán rádión hívják és az embereivel távoznak. Mint később kiderült, óriási szerencsém volt. De ezen akkor már nem tudtam gondolkodni. Elájultam.
Fehérség támad előttem. El sem hiszem, talán a mennybe kerülök? Nem hittem volna, hogy tényleg létezik. De aztán jön a kijózanodás: egy patkány mászik rajtam. Kinyitom a szememet és lesöpröm magamról az állatot. Már nem érzek fájdalmat. Felülök, a fegyverem még megvan de ami azt illeti, teljesen tanácstalan vagyok, hogy mi is történhetett. Először is nincsenek sebhelyek a testemen, mint ha soha meg sem lőttek volna viszont ami ennél is furcsább, hogy akkora a vértócsa körülöttem, hogy ennyi vérveszteséggel már régen el kellett volna véreznem. A nagy vörös folton egy keskeny, halovány kék csík vezet át, valami folyadék az is. Oda vezet, ahol a fejem volt és ott megszakad. A nyakamhoz kapok és érzem, hogy ott folytatódik egészen a számig. Nem igazán értem, mi történhetett de hirtelen úgy érzem, mint ha nem az én testemben lennék. Előveszem késem és egy vágást ejtek az alkaromon. Most olyat látok, amit még azelőtt soha: nem vér folyik a sebből, hanem ez a fura folyadék. Eldobom a pengét és ijedten felugrok, nekihátrálok egy hagy hordónak, az feldől, én is elesek vele együtt. Ez olyasmi, amit nem nagyon lehet szavakkal leírni: az ember önmaga lelkileg de testileg már nem. Mint ha ki akarnék szabadulni a saját testemből.
Kellett pár perc, mire lenyugodtam. Elvégre élek és bármi is történt, ha ez az izé nem mászik belém, akkor már rég elvéreztem volna. És még egy érdekes dolog: az imént ejtett vágás már nem is látszik. Erős, csípő érzés közepette összeforr. Fájdalmas ugyanakkor egy magamfajta embernek nagyon hasznos is. Arra gondoltam, hogy honnan jöhetett ez az anyag. Elindultam és követtem a csíkot, ami a vérfolton át a számhoz vezetett. Sokáig a padlón folyt, majd mint ha nyomát vesztettem volna, eltűnt. A felső rácsról csepegett, arra pedig egy csomó csőről. Felmásztam az épület belső oldalán és a tetőre ugrottam. Ott egy csomó hordó volt és azok közül egy pár felborítva. Rengeteg vegyi anyag volt összefolyva és a tócsa közepén egy nagy fekete folt: villám csapott bele. Nem vagyok én egy nagy tudós ember meg nem is értek a tudományokhoz de mi van, ha ez a massza ettől az áramütéstől valahogyan életre kelt. Megint kétségek fognak el. Fura érzés, hogy van az emberben valami amit legszívesebben eltávolítana magából mégis az adja az életét. De meg kellett békélnem a helyzettel. Az az ötletem támadt, hogy megnézem, honnan hozták a hordókat. Bár elég rozsdásak voltak, el tudtam őket olvasni s jól látszódott rajtuk a „hármas körzet” jele. Itt a Zónában mindenki tudta, mi az a hármas körzet. A legszigorúbban őrzött katonai létesítmény. Aki megpróbált bejutni (kevesen voltak ilyen bátrak), azokról soha többet senki sem hallott semmit. Énbennem viszont egyre jobban körvonalazódott, hogy csak úgy tudhatom meg, hogy mi történt, hogy ha megkeresem ezeknek az anyagoknak a pontos forrását. Minden hordón a „hármas szint” jelzés is szerepelt. Ekkor még nem tudtam, hogy mi az a hármas szint.
A következő napokban vissza kellet jutnom a lerakatunkhoz. Egészen pontosan a fegyverlerakatunkhoz. Titkon abban reménykedtem, hogy talán még a két társam is él, talán bennük is megvan ez az anyag, mivel testüket nem találtam meg sem az épületben sem a környékén. Két és fél nappal később megérkeztem de a rejtekhelyen senki sem volt. Viszont az is látszott, hogy a legutóbbi itt jártunk óta még senki sem járt itt. Szokásunk volt ugyanis, hogy a zárra egy üvegpalackot tettünk belülről és az utolsó az ablakon mászott ki majd nekidöntött egy pár deszkát. Mikor hozzáértem a zárhoz, hallottam, az üveget leesni. A remény végleg meghalt bennem.
Maga a raktár egyébként egy hegyoldalban álló kis ház, ami az összedőlés határán volt már ezért soha senki sem járt arra és főleg nem vetemedett arra sem, hogy netán bemenjen a házba. Nem tudtam mást tenni, mint hogy magamhoz vettem a felszerelésemet és vittem egy olyan dolgot is, amiért nagyon sok információhoz lehet jutni a zónában: egy kevés galantint, ami mostanság nagyon jó valutának számít. És nekem sok infóra lett volna szükségem a hármas körzetről. És hova megy az ember, ha ilyen kell neki? Hát persze, hogy a dealerhez. Egy napi járóföldre volt innen, el is indultam.
Másnap reggel volt egy kis közjátékom pár vak kutyával, akik felkergettek egy fára de aztán onnan mindegyiket teljes lelki nyugalomban küldtem át egy jobb világra. Hat óra felé meg is érkeztem a dealerhez. Épp nem volt nála senki, így rögtön a tárgyra is tértem. Elmondtam, hogy mi történt de azt nem, hogy bennem van ez az agyag. Elég volt csak annyit tudnia, hogy a barátaimat keresem a 3-as körzetben. Mikor meghallotta a hármas körzet nevet, rögtön elvigyorodott. Nem azért, mert örült annak, hogy odamegyek, hanem azért, mert rögtön tudta, hogy mért is jöttem. Kérdésemre –amiben térképek után érdeklődtem- bíztató igen volt a válasz. Voltak műholdas felvételei de azt is hozzátette, hogy amit én keresek, az a föld alatt van és ezért ő semmit sem garantálhat. Megállapodtunk, még a múlt heti őrségváltás időpontjait is odaadta annak biztos tudatában, hogy azt azóta már egészen biztosan módosították. Nem voltam én rossz üzletember, hogy bagóért itt hagyjak ennyi galantint így kértem még tőle valamit. Isten tudja miért, de készséges volt. Mondtam neki, hogy kellene olyan fegyver, amivel van esélyem a bejutásra. Ekkor felállt és mondta, hogy kövessem. Bevitt egy hátsó szobába és bekötötte a szememet. Hallottam, hogy valamit eltol de elég sok rosszant bútor volt a szobában és nem tudom, mi lehetett az. Bíztam benne hiszen ha akart volna, már rég megölhetett volna. Elindultunk egy lépcsőn lefelé, ő a karomnál fogva vezetett. Aztán egy hangos fém reteszt húzott el és levette rólam a kendőt. A kis helyiségben, amit az ajtó rejtett, igazi fegyverkülönlegességek voltak. Ő pedig rögtön egy új, még ki sem bontott dobozhoz vezetett, amiből elővett egy számomra még ismeretlen fegyvert. P90-es, mondta és röviden jellemezte is. Mondta, hogy ezt még odaadja a galantinért és ad mellé lőszert is. Megállapodtunk, majd távoztam.
Az éjszakát egy odvas fa alatt töltöttem és az új fegyver tanulmányázására szántam jó pár órát. Igazán precíz darab volt, még sosem láttam ilyet: fekvő tár, teflonbevonatú golyók, hihetetlen pontosság és lőtáv, 900 golyó percenként és az egész olyan könnyű, hogy az ember el sem hinné.
Reggel mentem tovább. Elég sivár tájon haladtam, sehol egy fa csak kiégett fű és néhány domb. Pontosan ilyen helyen állt a hármas körzet is. Alig pár bokor, a nap égető melege és az éjszakák rettenetes hidege nagyon megviseli az embert, az állatot és a mutánsokat is. Nem is hinnénk, hogy a Zónában vagyunk. Egyetlen út vezetett a támaszponthoz, azt én jó messziről elkerültem. Mindössze egy katonai konvojt láttam elhaladni rajta állig felfegyverzett emberekkel tele.
Sötétedésre értem el az objektumot. Hatalmas hely volt, drótkerítések hármas sora fogta közre, több őrtorony, gépágyúk, középen egy hatalmas beton bunker, amiből úgy meredtek ki a puskacsövek, mint sünből a tüskék. Mindent alaposan szemügyre vettem és gyorsan rájöttem, hogy bár az őrségváltás időpontjait megváltozatták, a térképeknek vagy hasznát veszem majd. A keleti oldalra mentem és ott egy domb tetejéről kémleltem a dolgokat. Kifigyeltem mindent, amit csak lehet. Egész éjjel jegyzeteltem és hajnal hasadtára már nagyon álmos voltam. Magamra takartam egy álcázó hálót és egészen délig aludtam lejjebb ereszkedve a dombon. Fogalmuk sem volt róla, hogy itt vagyok. Aztán mikor felébredtem, folytattam a megfigyelés és megállapítottam, hogy van egy akna, ami levezet a földbe és viszonylag könnyen megközelíthető. Oda akartam bejutni.
Sötétedés után elindultam és sikeresen eljutottam a kerítés alá. Kilőttem az egyik toronyban álló embert, szerencsére nem esett ki mert annak nagy hangja lett volna. Két földön álló őrt is leszedtem és elkezdtem vágni a drótot. Az első két hálón sikerült is lyukat nyitni (a kerítések úgy egy méterre lehettek egymástól) és már éppen a harmadikon dolgoztam, amikor valami piros kis pont csillant meg a kezemen. Hirtelen felhangzottak a szirénák és ahogy a többi katona kirohant, észrevették a társaik halott testét. Én már akkor iszkoltam ki és bevetődtem korábbi megfigyelőhelyem fedezékébe. Sikertelen volt az akció és hátrébb kellet mennem mert kutyás őröket is bevetettek. Persze ők sem mertek az éjszak közepén messzire menni a reflektorok fényeitől.
Másnapra rá kellett jönnöm, hogy nem tudok bejutni a lézerek miatt. Eddig senki sem tudta, hogy ilyenekkel is fel van szerelve a bázis. Mivel volt időm elmélkedni a dolgokon, arra a következtetésre jutottam, hogy oda csak holtan tudok bejutni és erre csak nekem van esélyem az eddigi próbálkozók közül. Kérdés volt viszont, hogy a bennem lévő anyag akkor is segít-e majd, ha már tényleg halott vagyok. A legutóbbi esetnél ugyanis nem tudom, meghaltam-e igazából vagy még félholt volatm.De nem tehettem mást, le kellett lövetnem magam. Kivártam az estét és ugyan azon az útvonalon mentem, ahol korábban. Megint sikerült egy őrt kilőnöm a toronyból és akármennyire is hangoskodtam, most senki sem vett észre. Két kerítésen megint átjutottam és a harmadik előtt szándékosan beletettem a kezem a sugár útjába. Megint felhangzottak a szirénák én pedig legszívesebben rohantam volna. Nagyon féltem, még soha nem lövettem le magam. Hamar megláttak és golyók kezdtek felém záporozni. El is találtak hamar, szörnyen fájdalmas volt, összeestem és minden elsötétült. Arra gondoltam, hogy itt a vége.
Fehér fények, halovány körvonalak aztán megint sötét. Mintha ez már egyszer megtörtént volna. És valóban, megint élek és egy asztalon fekszem egy műtőszerűségben. Rögtön felpattanok és a fegyverem után kapok ami persze már nincs nálam. Elindulok az ajtó felé, óvatosan kinézek a folyosóra, teljesen üres. Feltűnően üres. A falakon a hármas szint jelzés látható, jó helyen járok. Bizonyos szempontból a tervem bevált mert bent vagyok de nagyon rossz az előérzetem. Ahogy sorra benézek a kórtermekbe és laborokba, egy lelket sem látok. Az egyik szobában egy asztalon orvosi felszerelés, óvatosan odalépek, mintha csak nézelődnék és egy szikét csúsztatok a ruhám ujjába. Teljesen olyan érzésem van, mint ha figyelnének. Tovább a folyosón és a végén egy terembe jutok, ami sötét és az egyik falának felső része üvegből van de azon túl is sötétet látni csak. Épp a közepén járhattam, amikor az ajtó hátulról rám vágódott és nem nyílt ki, akárhogy erőlködtem. Lassan világos lett és az üvegen túl egy csomó katonát lehetett látni, amint épp egy tábornokra figyelnek, aki magyaráz. Ő volt az a tábornok, aki megölette a társaimat és majdnem engem is. Mikor abbahagyta a magyarázást felém fordult és üdvözölt. Én erre nem tudtam mit mondani. Elmondta, hogy hol vagyok és hogy gratulál. Megkérdeztem, hogy mihez gratulál mire ő csak annyit felelt: Ahhoz, hogy élek. Aztán valami gáz szivárgott be és elájultam.
Lekötözve ébredtem egy műtőasztalon. Nem tudtam megmozdulni. Egy fehér köpenyes ember dolgozott mellettem, háttal nekem. Szerencsére a ruhámba rejtett szikét nem vették észre és pont elértem. Lassan és csendben elkezdtem elvágni a szíjat majd mikor az egyik kezemmel végeztem, a másikon is és a lábamon is megszabadultam a kötésektől. A hátába kerültem a doktornak és a nyakához szorítottam a pengét. Ő rögtön az életéért könyörgött. Megmondtam neki, hogy nem fogom megölni, ha beszél. Ő pedig készségesen válaszolt a kérdéseimre. Megtudtam, hogy az anyagot, ami bennem van, a hadsereg fejlesztette ki de nem kell aggódon, mert lassan elbomlik, ahogy a vér átveszi a helyét. Azt is elmondta, hogy a keringésemben már csak 40% az idegen test. Ennél fogva ha sérülést szenvednék akkor már nem vagy csak nagyon lassan gyógyulnék meg. Elmondta még azt is, hogy nem véletlenül vagyok itt, ez egy terv része. Engem csak azért hagytak életben hogy tesztelhessék az anyagot és minden előre meg volt írva. Tudták, hogy ide fogok jönni. A társaim pedig már minden bizonnyal nem élnek mert én vagyok az első, akibe sikeresen bejutott az anyag.
Kicsit erősebben szorítva a nyakát hamar elájult a doki én pedig felvettem köpenyét. Kisétáltam a teremből és pár szobán át feltűnés nélkül mehettem. Az egyik ajtó túloldalán aztán egy őr volt, aki felismert és kisebb dulakodás alakult ki, végül leütöttem. Elvettem fegyverét és most már futottam mert megnyomták a vészjelzőt. Arra gondoltam, a káosz most előnyömre válhat így egy tűzriasztó gombot is megnyomtam, ami persze nem működött, így még vagy 20 métert kellett rohannom a következőig. Vízpermet zúdult mindenhova és ahogy futottam előre szemben a tudósokkal, kutatókkal, akik épp menekültek, egyre kevesebb embert láttam. Rengeteg ajtót zárva találtam és azt kezdtem érezni, mint ha terelnének. Végre sikerült egy szinttel feljebb jutnom egy szellőzőaknában. Azonban ez a mínusz kettes emelet is ugyanolyan volt, amint a hármas. Itt már egyeltalán nem láttam embereket csak vörös fényeket és vizet mindenütt. Hirtelen elállt a csobogás és a szirénák is, csak a lámpák villogtak. Ahogy végig beláttam a folyosót, amin álltam, mögöttem és előttem is gépfegyveres emberek voltak. Meg sem moccantak az 5 centis vízben. Mögöttük állt az a tábornok is, akivel már találkoztam. Kiadta a célra tarts parancsot. Nem marad sok választásom, utolsó kétségbeesésemben eldobtam fegyveremet és a falon lévő nagyfeszültségű elektromos elosztóhoz ugrottam. Kitéptem 2 kábelt, amik engem rögtön megráztak és a többire már nem is emlékszem csak arra, hogy a vezetékekkel együtt a vízbe esek.
Egy mocskos tó partján ébredek. Nem is igazi tó ez csak egy szennyvíz-tavacska. Nagyon marja a lábam, ami a „vízben” van. Kivánszorgok teljesen a szárazra és látom, hogy a jobb lábamon sebek és fekélyek vannak. Igaza volt annak a dokinak. A szer ezt már nem gyógyítja meg,a sebeimből vér folyik. Arról fogalmam sincsen, hogy hogyan kerülhettem ki a bázisról. Nyilván mivel orvosi ruha volt rajtam, a többi hullával együtt kidobtak minket. Nem sokkal odébb fekszenek a katonák, akik fegyvert szegeztek rám. Illetve csak annyi maradt belőlük, ami a szárazon volt, a többit már elmarta a víz. Egész jó lett a kedvem, amikor a tábornok sapkáját is megláttam egy faágon fennakadva.
A lábamon életem végéig viselni fogom ennek a kalandnak a nyomait de én legalább élek. Én vagyok az egyetlen ember, aki valaha is kijutott a hármas körzetből.
Horváth Krisztián
Fehérség támad előttem. El sem hiszem, talán a mennybe kerülök? Nem hittem volna, hogy tényleg létezik. De aztán jön a kijózanodás: egy patkány mászik rajtam. Kinyitom a szememet és lesöpröm magamról az állatot. Már nem érzek fájdalmat. Felülök, a fegyverem még megvan de ami azt illeti, teljesen tanácstalan vagyok, hogy mi is történhetett. Először is nincsenek sebhelyek a testemen, mint ha soha meg sem lőttek volna viszont ami ennél is furcsább, hogy akkora a vértócsa körülöttem, hogy ennyi vérveszteséggel már régen el kellett volna véreznem. A nagy vörös folton egy keskeny, halovány kék csík vezet át, valami folyadék az is. Oda vezet, ahol a fejem volt és ott megszakad. A nyakamhoz kapok és érzem, hogy ott folytatódik egészen a számig. Nem igazán értem, mi történhetett de hirtelen úgy érzem, mint ha nem az én testemben lennék. Előveszem késem és egy vágást ejtek az alkaromon. Most olyat látok, amit még azelőtt soha: nem vér folyik a sebből, hanem ez a fura folyadék. Eldobom a pengét és ijedten felugrok, nekihátrálok egy hagy hordónak, az feldől, én is elesek vele együtt. Ez olyasmi, amit nem nagyon lehet szavakkal leírni: az ember önmaga lelkileg de testileg már nem. Mint ha ki akarnék szabadulni a saját testemből.
Kellett pár perc, mire lenyugodtam. Elvégre élek és bármi is történt, ha ez az izé nem mászik belém, akkor már rég elvéreztem volna. És még egy érdekes dolog: az imént ejtett vágás már nem is látszik. Erős, csípő érzés közepette összeforr. Fájdalmas ugyanakkor egy magamfajta embernek nagyon hasznos is. Arra gondoltam, hogy honnan jöhetett ez az anyag. Elindultam és követtem a csíkot, ami a vérfolton át a számhoz vezetett. Sokáig a padlón folyt, majd mint ha nyomát vesztettem volna, eltűnt. A felső rácsról csepegett, arra pedig egy csomó csőről. Felmásztam az épület belső oldalán és a tetőre ugrottam. Ott egy csomó hordó volt és azok közül egy pár felborítva. Rengeteg vegyi anyag volt összefolyva és a tócsa közepén egy nagy fekete folt: villám csapott bele. Nem vagyok én egy nagy tudós ember meg nem is értek a tudományokhoz de mi van, ha ez a massza ettől az áramütéstől valahogyan életre kelt. Megint kétségek fognak el. Fura érzés, hogy van az emberben valami amit legszívesebben eltávolítana magából mégis az adja az életét. De meg kellett békélnem a helyzettel. Az az ötletem támadt, hogy megnézem, honnan hozták a hordókat. Bár elég rozsdásak voltak, el tudtam őket olvasni s jól látszódott rajtuk a „hármas körzet” jele. Itt a Zónában mindenki tudta, mi az a hármas körzet. A legszigorúbban őrzött katonai létesítmény. Aki megpróbált bejutni (kevesen voltak ilyen bátrak), azokról soha többet senki sem hallott semmit. Énbennem viszont egyre jobban körvonalazódott, hogy csak úgy tudhatom meg, hogy mi történt, hogy ha megkeresem ezeknek az anyagoknak a pontos forrását. Minden hordón a „hármas szint” jelzés is szerepelt. Ekkor még nem tudtam, hogy mi az a hármas szint.
A következő napokban vissza kellet jutnom a lerakatunkhoz. Egészen pontosan a fegyverlerakatunkhoz. Titkon abban reménykedtem, hogy talán még a két társam is él, talán bennük is megvan ez az anyag, mivel testüket nem találtam meg sem az épületben sem a környékén. Két és fél nappal később megérkeztem de a rejtekhelyen senki sem volt. Viszont az is látszott, hogy a legutóbbi itt jártunk óta még senki sem járt itt. Szokásunk volt ugyanis, hogy a zárra egy üvegpalackot tettünk belülről és az utolsó az ablakon mászott ki majd nekidöntött egy pár deszkát. Mikor hozzáértem a zárhoz, hallottam, az üveget leesni. A remény végleg meghalt bennem.
Maga a raktár egyébként egy hegyoldalban álló kis ház, ami az összedőlés határán volt már ezért soha senki sem járt arra és főleg nem vetemedett arra sem, hogy netán bemenjen a házba. Nem tudtam mást tenni, mint hogy magamhoz vettem a felszerelésemet és vittem egy olyan dolgot is, amiért nagyon sok információhoz lehet jutni a zónában: egy kevés galantint, ami mostanság nagyon jó valutának számít. És nekem sok infóra lett volna szükségem a hármas körzetről. És hova megy az ember, ha ilyen kell neki? Hát persze, hogy a dealerhez. Egy napi járóföldre volt innen, el is indultam.
Másnap reggel volt egy kis közjátékom pár vak kutyával, akik felkergettek egy fára de aztán onnan mindegyiket teljes lelki nyugalomban küldtem át egy jobb világra. Hat óra felé meg is érkeztem a dealerhez. Épp nem volt nála senki, így rögtön a tárgyra is tértem. Elmondtam, hogy mi történt de azt nem, hogy bennem van ez az agyag. Elég volt csak annyit tudnia, hogy a barátaimat keresem a 3-as körzetben. Mikor meghallotta a hármas körzet nevet, rögtön elvigyorodott. Nem azért, mert örült annak, hogy odamegyek, hanem azért, mert rögtön tudta, hogy mért is jöttem. Kérdésemre –amiben térképek után érdeklődtem- bíztató igen volt a válasz. Voltak műholdas felvételei de azt is hozzátette, hogy amit én keresek, az a föld alatt van és ezért ő semmit sem garantálhat. Megállapodtunk, még a múlt heti őrségváltás időpontjait is odaadta annak biztos tudatában, hogy azt azóta már egészen biztosan módosították. Nem voltam én rossz üzletember, hogy bagóért itt hagyjak ennyi galantint így kértem még tőle valamit. Isten tudja miért, de készséges volt. Mondtam neki, hogy kellene olyan fegyver, amivel van esélyem a bejutásra. Ekkor felállt és mondta, hogy kövessem. Bevitt egy hátsó szobába és bekötötte a szememet. Hallottam, hogy valamit eltol de elég sok rosszant bútor volt a szobában és nem tudom, mi lehetett az. Bíztam benne hiszen ha akart volna, már rég megölhetett volna. Elindultunk egy lépcsőn lefelé, ő a karomnál fogva vezetett. Aztán egy hangos fém reteszt húzott el és levette rólam a kendőt. A kis helyiségben, amit az ajtó rejtett, igazi fegyverkülönlegességek voltak. Ő pedig rögtön egy új, még ki sem bontott dobozhoz vezetett, amiből elővett egy számomra még ismeretlen fegyvert. P90-es, mondta és röviden jellemezte is. Mondta, hogy ezt még odaadja a galantinért és ad mellé lőszert is. Megállapodtunk, majd távoztam.
Az éjszakát egy odvas fa alatt töltöttem és az új fegyver tanulmányázására szántam jó pár órát. Igazán precíz darab volt, még sosem láttam ilyet: fekvő tár, teflonbevonatú golyók, hihetetlen pontosság és lőtáv, 900 golyó percenként és az egész olyan könnyű, hogy az ember el sem hinné.
Reggel mentem tovább. Elég sivár tájon haladtam, sehol egy fa csak kiégett fű és néhány domb. Pontosan ilyen helyen állt a hármas körzet is. Alig pár bokor, a nap égető melege és az éjszakák rettenetes hidege nagyon megviseli az embert, az állatot és a mutánsokat is. Nem is hinnénk, hogy a Zónában vagyunk. Egyetlen út vezetett a támaszponthoz, azt én jó messziről elkerültem. Mindössze egy katonai konvojt láttam elhaladni rajta állig felfegyverzett emberekkel tele.
Sötétedésre értem el az objektumot. Hatalmas hely volt, drótkerítések hármas sora fogta közre, több őrtorony, gépágyúk, középen egy hatalmas beton bunker, amiből úgy meredtek ki a puskacsövek, mint sünből a tüskék. Mindent alaposan szemügyre vettem és gyorsan rájöttem, hogy bár az őrségváltás időpontjait megváltozatták, a térképeknek vagy hasznát veszem majd. A keleti oldalra mentem és ott egy domb tetejéről kémleltem a dolgokat. Kifigyeltem mindent, amit csak lehet. Egész éjjel jegyzeteltem és hajnal hasadtára már nagyon álmos voltam. Magamra takartam egy álcázó hálót és egészen délig aludtam lejjebb ereszkedve a dombon. Fogalmuk sem volt róla, hogy itt vagyok. Aztán mikor felébredtem, folytattam a megfigyelés és megállapítottam, hogy van egy akna, ami levezet a földbe és viszonylag könnyen megközelíthető. Oda akartam bejutni.
Sötétedés után elindultam és sikeresen eljutottam a kerítés alá. Kilőttem az egyik toronyban álló embert, szerencsére nem esett ki mert annak nagy hangja lett volna. Két földön álló őrt is leszedtem és elkezdtem vágni a drótot. Az első két hálón sikerült is lyukat nyitni (a kerítések úgy egy méterre lehettek egymástól) és már éppen a harmadikon dolgoztam, amikor valami piros kis pont csillant meg a kezemen. Hirtelen felhangzottak a szirénák és ahogy a többi katona kirohant, észrevették a társaik halott testét. Én már akkor iszkoltam ki és bevetődtem korábbi megfigyelőhelyem fedezékébe. Sikertelen volt az akció és hátrébb kellet mennem mert kutyás őröket is bevetettek. Persze ők sem mertek az éjszak közepén messzire menni a reflektorok fényeitől.
Másnapra rá kellett jönnöm, hogy nem tudok bejutni a lézerek miatt. Eddig senki sem tudta, hogy ilyenekkel is fel van szerelve a bázis. Mivel volt időm elmélkedni a dolgokon, arra a következtetésre jutottam, hogy oda csak holtan tudok bejutni és erre csak nekem van esélyem az eddigi próbálkozók közül. Kérdés volt viszont, hogy a bennem lévő anyag akkor is segít-e majd, ha már tényleg halott vagyok. A legutóbbi esetnél ugyanis nem tudom, meghaltam-e igazából vagy még félholt volatm.De nem tehettem mást, le kellett lövetnem magam. Kivártam az estét és ugyan azon az útvonalon mentem, ahol korábban. Megint sikerült egy őrt kilőnöm a toronyból és akármennyire is hangoskodtam, most senki sem vett észre. Két kerítésen megint átjutottam és a harmadik előtt szándékosan beletettem a kezem a sugár útjába. Megint felhangzottak a szirénák én pedig legszívesebben rohantam volna. Nagyon féltem, még soha nem lövettem le magam. Hamar megláttak és golyók kezdtek felém záporozni. El is találtak hamar, szörnyen fájdalmas volt, összeestem és minden elsötétült. Arra gondoltam, hogy itt a vége.
Fehér fények, halovány körvonalak aztán megint sötét. Mintha ez már egyszer megtörtént volna. És valóban, megint élek és egy asztalon fekszem egy műtőszerűségben. Rögtön felpattanok és a fegyverem után kapok ami persze már nincs nálam. Elindulok az ajtó felé, óvatosan kinézek a folyosóra, teljesen üres. Feltűnően üres. A falakon a hármas szint jelzés látható, jó helyen járok. Bizonyos szempontból a tervem bevált mert bent vagyok de nagyon rossz az előérzetem. Ahogy sorra benézek a kórtermekbe és laborokba, egy lelket sem látok. Az egyik szobában egy asztalon orvosi felszerelés, óvatosan odalépek, mintha csak nézelődnék és egy szikét csúsztatok a ruhám ujjába. Teljesen olyan érzésem van, mint ha figyelnének. Tovább a folyosón és a végén egy terembe jutok, ami sötét és az egyik falának felső része üvegből van de azon túl is sötétet látni csak. Épp a közepén járhattam, amikor az ajtó hátulról rám vágódott és nem nyílt ki, akárhogy erőlködtem. Lassan világos lett és az üvegen túl egy csomó katonát lehetett látni, amint épp egy tábornokra figyelnek, aki magyaráz. Ő volt az a tábornok, aki megölette a társaimat és majdnem engem is. Mikor abbahagyta a magyarázást felém fordult és üdvözölt. Én erre nem tudtam mit mondani. Elmondta, hogy hol vagyok és hogy gratulál. Megkérdeztem, hogy mihez gratulál mire ő csak annyit felelt: Ahhoz, hogy élek. Aztán valami gáz szivárgott be és elájultam.
Lekötözve ébredtem egy műtőasztalon. Nem tudtam megmozdulni. Egy fehér köpenyes ember dolgozott mellettem, háttal nekem. Szerencsére a ruhámba rejtett szikét nem vették észre és pont elértem. Lassan és csendben elkezdtem elvágni a szíjat majd mikor az egyik kezemmel végeztem, a másikon is és a lábamon is megszabadultam a kötésektől. A hátába kerültem a doktornak és a nyakához szorítottam a pengét. Ő rögtön az életéért könyörgött. Megmondtam neki, hogy nem fogom megölni, ha beszél. Ő pedig készségesen válaszolt a kérdéseimre. Megtudtam, hogy az anyagot, ami bennem van, a hadsereg fejlesztette ki de nem kell aggódon, mert lassan elbomlik, ahogy a vér átveszi a helyét. Azt is elmondta, hogy a keringésemben már csak 40% az idegen test. Ennél fogva ha sérülést szenvednék akkor már nem vagy csak nagyon lassan gyógyulnék meg. Elmondta még azt is, hogy nem véletlenül vagyok itt, ez egy terv része. Engem csak azért hagytak életben hogy tesztelhessék az anyagot és minden előre meg volt írva. Tudták, hogy ide fogok jönni. A társaim pedig már minden bizonnyal nem élnek mert én vagyok az első, akibe sikeresen bejutott az anyag.
Kicsit erősebben szorítva a nyakát hamar elájult a doki én pedig felvettem köpenyét. Kisétáltam a teremből és pár szobán át feltűnés nélkül mehettem. Az egyik ajtó túloldalán aztán egy őr volt, aki felismert és kisebb dulakodás alakult ki, végül leütöttem. Elvettem fegyverét és most már futottam mert megnyomták a vészjelzőt. Arra gondoltam, a káosz most előnyömre válhat így egy tűzriasztó gombot is megnyomtam, ami persze nem működött, így még vagy 20 métert kellett rohannom a következőig. Vízpermet zúdult mindenhova és ahogy futottam előre szemben a tudósokkal, kutatókkal, akik épp menekültek, egyre kevesebb embert láttam. Rengeteg ajtót zárva találtam és azt kezdtem érezni, mint ha terelnének. Végre sikerült egy szinttel feljebb jutnom egy szellőzőaknában. Azonban ez a mínusz kettes emelet is ugyanolyan volt, amint a hármas. Itt már egyeltalán nem láttam embereket csak vörös fényeket és vizet mindenütt. Hirtelen elállt a csobogás és a szirénák is, csak a lámpák villogtak. Ahogy végig beláttam a folyosót, amin álltam, mögöttem és előttem is gépfegyveres emberek voltak. Meg sem moccantak az 5 centis vízben. Mögöttük állt az a tábornok is, akivel már találkoztam. Kiadta a célra tarts parancsot. Nem marad sok választásom, utolsó kétségbeesésemben eldobtam fegyveremet és a falon lévő nagyfeszültségű elektromos elosztóhoz ugrottam. Kitéptem 2 kábelt, amik engem rögtön megráztak és a többire már nem is emlékszem csak arra, hogy a vezetékekkel együtt a vízbe esek.
Egy mocskos tó partján ébredek. Nem is igazi tó ez csak egy szennyvíz-tavacska. Nagyon marja a lábam, ami a „vízben” van. Kivánszorgok teljesen a szárazra és látom, hogy a jobb lábamon sebek és fekélyek vannak. Igaza volt annak a dokinak. A szer ezt már nem gyógyítja meg,a sebeimből vér folyik. Arról fogalmam sincsen, hogy hogyan kerülhettem ki a bázisról. Nyilván mivel orvosi ruha volt rajtam, a többi hullával együtt kidobtak minket. Nem sokkal odébb fekszenek a katonák, akik fegyvert szegeztek rám. Illetve csak annyi maradt belőlük, ami a szárazon volt, a többit már elmarta a víz. Egész jó lett a kedvem, amikor a tábornok sapkáját is megláttam egy faágon fennakadva.
A lábamon életem végéig viselni fogom ennek a kalandnak a nyomait de én legalább élek. Én vagyok az egyetlen ember, aki valaha is kijutott a hármas körzetből.
Horváth Krisztián