hispan
New Member
Egy újonc beszámolója.
Feledhetetlen napjaimat töltöttem a Zónában, ott, ahol még a madár sem jár, ott, ahol sem isten, sem tudomány nem ismeri a rejtélyek nyitját. A feledhetetlent persze nem mindig pozitív értelemben kell venni. A nevemet nem árulhatom el, mert még az ukrán hadseregben szolgálok, legyen most csak Oleg. Szóval a ti Oleg barátotok a csernobili incidens után létrejött fertőben töltött egy pár évet, mint ide vezényelt sorkatona és bizony elhihetitek, láttam cifra dolgokat. Mások, a stalkerek csak Zónaként emlegetik ezt e helyet. Na de milyen zóna? Halálzóna! Nekem elhihetitek.
Idekerülésünk első napjaiban nem engedtek ki minket a támaszpontról mondván, hogy alkalmazkodnunk, ha úgy tetszik, akklimatizálódnunk kell. Nem értettük, mire véljük a dolgot. Nem mentünk mi magas hegyre, csupán szerencsétlen újoncok voltunk, akiket a 12-es katonai körzetbe, a Zónába vezényeltek. Már akkor is itt volt a legmagasabb a halálozási arány, mindez nem volt túl bíztató. Az első hetekben elméleti dolgokat magyaráztak, kisem léphettünk a laktanyából. Olyanokat mondtak, hogy nem mindig kell hinnünk a szemünknek, meg hogy ha gyorsan felejtünk, az a hadseregnek, meg nekünk is jobb lesz. El nem tudtam képzelni, hogy mi az, amit az ország szívében lévő területen láthatok és el kell felejtenem. Aztán ahogy telt az idő, olyanokra is kiképeztek bennünket, minthogy egyedül soha sem mászkálhatunk fel és alá a területen és hogy nem ajánlatos 4 főnél kisebb osztagokban járőrözni. Kiemelten fontosnak tartották, hogy a fegyverünk mindig a kezünk ügyében legyen. És tényleg, mindenki a bázison, még az épületekben is úgy közlekedett, hogy bármikor a keze ügyében legyen valamilyen lőfegyver. Én meg végig arra gondoltam, hogy ennél biztonságosabb helyen már nem is lehetnék.
Nyomasztottak viszont dolgok. Olyan dolgok, amikre nem kaptam választ. Például esténként gyakran lehetett heves fegyverropogást hallani a falak felől, mint ha támadnának minket. De ugyan, ki az, aki itt támadna egy katonai objektumot? Ráadásul majdnem minden este? A társaim azzal nyugtattak, hogy biztos csak lőgyakorlat van.
Mikor és hol vált nyilvánvalóvá, hogy mi folyik itt? Még csak ki sem kellet mozdulnom innét ahhoz, hogy találkozzak az első megmagyarázhatatlan dologgal. Átlagos szerda este volt. A fegyverek zaja a szokásosnál korábban kezdődött és hevesebb is volt. Nagyon fura volt az is, mikor azt kiabálták, hogy átjutottak. Kik jutottak át és hol? A támaszpontot védő fal majd három méter magas és vagy egy méter vastag. Azon még egy tank sem mehet át! De nem is harcoló alakulatokról volt szó, legalábbis nem szokásos katonákról. Lényeg, hogy miután a kiabálás elkezdődött, az őrmesterünk végigjött a folyosón és minden szobában azonnali hatállyal elkobzott minden fegyverhez való tárat. Ez kisebb pánikot okozott. Nem volt mivel lőni, ha megtámadnak minket. Ráadásképpen még az áramot is lekapcsolták, azt ordítozták, hogy a saját érdekünkben. A mellettem fekvő újoncot alig ismertem, frissen érkezett és iszonyatosan meg volt ijedve. Mit ne mondjak, én is. Főleg miután a sötétben megláttam, hogy a kezében megcsillan a fegyvere, amit a párna alól húzott elő. Erre azonban már nem volt időm figyelni, mert sorra minden szobában csend lett. Már csak a mienkben volt halk susogás, amikor valami fényes, emberszerű dolog átlibegett a csukott ajtón. Leírhatatlan, mint valami szellem. Mindenki a falhoz húzódott vagy az ágyára feküdt és csak hallgatott. Áttetsző volt és nem a földön járt. A mellettem levő ember a fegyverét rászegezte majd remegő kézzel lőni kezdett, hármat. Majd az árny erre eltűnt. Pár pillanat csend és újra van világítás, valaki fut a folyosón és berúgja az ajtót. Az őrmester az és hangosan a következő kérdést üvölti: „Ki lőtt?”. A fegyveres fickó büszkén feláll és jelenti remegő hangon, hogy többször is eltalálta és elüldözte. Az őrmester kérdi, merre lőtt, mire az újonc a sarok felé mutat, amit most a kitárt ajtó takar. Az őrmester visszacsukja az ajtót, mögötte a falnak támaszkodva három lyukkal a fején az egyik barátom. Érthetetlen. Minden golyó átment azon a valamin és egy embert talált el, egy kiváló katonát. Az újoncot azonnal kivezettetik és az udvarról csak egy lövés hallatszik, majd az, ahogy valaki a földre rogy.
Az ősmester pár perccel később komor képpel érkezett vissza a szobába majd a következőket mondta: „A társuk elment a barátja után bocsánatot kérni és nem jön vissza többet.” Bármennyire is komikusnak hangzott ez a mondat, senki sem mosolyodott el, mindenki tudta, mit is jelent ez. Aztán még azt is hozzátette, hogy pontosan ezért nem szabad az ilyen helyzetekben fegyvert használni.
Azóta sem jöttem rá, hogy mi lehetett az a valami, ami csak úgy belebegett, majd feltűnés nélkül távozott is és mindkét irányban egy roppant falon keresztül tette ezt. Megtanult viszont pár fontos dolgot mindenki: tényleg nem szabad hinni a szemünknek és a társainkra vagyunk utalva ezen a helyen: ha ők hibáznak, mi is meghalhatunk. A reggeli eligazításon, mely korán reggel ködben és hidegben volt megtartva az udvaron, szóval csak annyit mondtak az esetről, hogy légköri jelenség volt vagy az elektromos hálózat hibája. És mindezt az a 200 ember, akiknek a szobájában járt az a valami, köteles volt elhinni.
Hivatalos megfogalmazások szerint egyébként a Zóna tele van még ma is olyan megmagyarázhatatlan esetekkel, amelyek felügyelését az ukrán hadsereg erre kijelölt egységei látják el, a közvélemény teljes kizárásával. De vannak emberek, akiknek ennyi nem elég és hallottak az itt található állítólagos mesés kincsekről. Ők a stalkerek. Őket ismertem meg itttartózkodásom alatt a legjobban. Miután ugyanis véget ért a nyolc hetes „alkalmazkodási fázis”, az egyik „Idegen behatolókat felderítő és megsemmisítő egységbe” kerültem. Ezeket hívták csak stalker vadászoknak a rutinosabbak és azzal viccelődtek, hogy mi legalább emberekkel harcolhatunk, nem úgy, mint mások.
Az első ilyen akció során felderítettünk egy behatolót, aki sérülten egy gyárépületbe menekült. Az objektumot körülvettük majd behatoltunk. Én találtam rá a már sérülten a földön fekvő ellenségre, aki csak annyit mondott nekem: „Nem is tudod, mit teszel.” Mire én azt feleltem, hogy teljesítem a parancsot: megsemmisítem az ellenfelet. Ő annyit mondott: „Az ellenség itt nem én vagyok.” Ekkor lépett az őrmester a hátam mögé és nyomatékosította, hogy nem elegyedünk szóba senkivel a Zónában. Ezt követően lelőtte a sérült férfit. Én még felvetettem, hogy bevihettük volna fogolyként, de erre azzal a kifogással jött, hogy először is nem tartozik nekem magyarázattal, másodszor pedig ez az ember sugárfertőzött volt és veszélyes lett volna a bázisra vinni. Én tudomásul vettem az elhangzottakat.
Már vagy egy fél éve szolgálhattam ott, mikor láthattam az első anomáliát is. Előtte nem hittem el, amiket a harckocsizók meséltek nekem, például hogy egy több-tíz tonnás APC-BTR 70-es harckocsit valami is 30 méter magasba repíthet, aztán csak úgy a földhöz vághat. Pedig van ilyen erő. A hivatalos verzió heves tornádójelenséget említ, de akik ott voltak, azok szélcsendről beszéltek.
Az első, amit magam is megtapasztaltam, egy úgymond gravitációs anomália volt. Szokásos reggeli futásunkon a századot leterelték megszokott útvonaláról. Én később kis protekcióval bejutottam a lezárt területre, amin a védőfal is keresztül haladt. Nem hittem a szememnek: egy majdnem 3 méter mély árok húzódott keresztül a területen, keresztezve a falat is és azt ott megsüllyesztve majd a falon túl is folytatódott, amíg csak a szem ellát. Hihetetlen, mert biztos nem kézzel vagy géppel ásták ki: fű volt benne ugyanis, mint ha a fű alól szedték volna ki a földet mérnöki pontossággal. Vagy mintha valami óriás kerék benyomta volna a talajt. Nagyon bizarr volt.
De nem a fenti volt a legbizarrabb anomália, amivel találkoztam. Egyszer egy nagyobb csapat stalker ellen mentünk ki páncélozott harckocsival. Amíg zötykölődtünk a sötét járműben, látomásom volt vagy valami hasonló. Láttam, hogy egy kétemeletes elhagyott házba megyek be társaimmal és aztán az egész felrobban. De mindezt olyan valóságosnak éreztem, hogy nagyon megrémültem. Mikor vége lett, mindenki felnézett és azt kérdezgették, hogy te is láttad-e? Aztán végül csend lett, megérkeztünk. Nyolcan üldöztük a stalkereket fél napon át mire egy kisebb völgyhöz értünk. Már kezdett lemenni a nap és csak kisebb fényeket láttunk. Ahogy a tűzpárbaj közepette egyre lejjebb szorítottuk őket, körvonalazódott a ház, amit láttunk. Mindenki felismerte. A stelkerek érthetetlen módon pár percig tartották a házat majd visszavonultak, pedig az épület kiváló fedezék lett volna. Így mi a ház egyik oldalán attól 100 méterre, a stalkerek pedig szintén 100 méterre a túloldalon. A parancsnok parancsot adott a ház megközelítésére és kijelölt három embert, hogy menjenek be. Ők ezt nem voltak hajlandóak teljesíteni. Ekkor még három embert – köztük engem is – felszólított, hogy hatoljunk be és derítsük fel a terepet. Mi is vonakodtunk. A parancsnok elkezdett ordítozni, hogy ez parancsmegtagadás és hogy hadbíróság elé kerülhetünk emiatt, de ekkor az egész épület a levegőbe repült. Csapda volt. És mi ezt előre láttuk, pedig ez lehetetlen. Az akciót egyébként sikeresen teljesítettük, mert a robbanást a saját oldalunkra állítottuk. Úgy tettük ezt, hogy a stalkerek azt hitték, mi mind meghaltunk és közelebb jöttek a romokhoz. Mi pedig biztos fedezékből a félhomályban megleptük őket. A Zóna most a mi oldalunkon volt.
A legveszélyesebb feladatomat akkor kaptam, mikor be kellett épülnöm az egyik stalker klánba. Hivatalosan halott lettem (az egyik akció során kellett eltűnnöm és a megadott helyre mennem, míg a társaimnak azt mondták, hogy meghaltam). Ezt követően megkaptam egy stalker öltözetét és fegyvereit, majd egy koordinátát, ahová el kell jutnom és az ott időről időre találkozó stalkerklánba beépülnöm. Sikeresen találkoztam is a célszemélyekkel, akik először meg akartak ölni, de végül is megbíztak bennem. Velem együtt hat fő lett a létszám. Teljesítenem kellett egy úgymond próbafeladatot is: el kellett ejtenem egy vak kutyát. Ez nem bizonyult túl egyszerűnek, mert azok mindig falkában közlekednek de a jól bevált hálós csapda segített. Ekkor egyébként már majdnem két hete éltem a Zónában magamra utalva. Külön felhívták a figyelmemet arra a feletteseim az akció előtt, hogy ha átállnék a stalkerek közé, akkor azért azonnali halálbüntetés jár, illetve azt is fontosnak tartották kiemelni, hogy ha a hadsereg támad ránk (akik persze nincsenek beavatva), akkor igyekezzek megadni magam. Na ez ám a totális ellentmondás! A katonáknak meg épp azt tanítják, hogy nem ejtünk foglyokat még akkor sem, ha azok megadják magukat.
Lényeg, hogy teljes jogú tagja lettem az egyik stalkercsapatnak. Bármennyire is megkedveltem őket, soha nem éreztem őket társaimnak. A végső parancsom az információszerzés és legutolsóként a csapat likvidálása volt. Három hétig éltem velük és rengeteget megtudtam róluk, a módszereikről és a praktikáikról. Aztán a hatodik héten egy kihagyhatatlan lehetőség kínálkozott: behatoltunk az erőműbe. Fantasztikus élmény volt, annak ellenére, hogy ez az egyik legtiltottabb része a Zónának. A reaktorcsarnokba is leereszkedtünk köteleken a boltozatról. Én mentem utoljára le. A kötelemet egy betontömbhöz erősítettem, amit egy vasdarab tartott és a vasdarabhoz is kötöttem egy kötelet. Mindkettőt leengedtem. A stalkerek már a kis galantinos edényeiket mártogatták ebbe a drága anyagba, amikor a sugárzás rohamosan emelkedni kezdett. Én megkapaszkodtam a kötelembe és a vasdarabhoz erősített huzalt megrántottam. A betontömb ettől elkezdett legurulni és leesett a külső falon. A hatalmas súly gyorsan felhúzott. Mikor már fenn voltam, akkor értették meg a többiek, hogy én nem tartozom közéjük, áruló vagyok. A sugárzás lassan már kritikus volt. Elvágtam fentről a többiek kötelét, ekkorra már a földön feküdtek. Én gyorsan kereket oldottam. A visszajutás a bázisra sem volt egyszerű. A parancs szerint teljesen meztelenre kellett vetkőznöm és egy nagy vörös zászlót kellett lengetnem fényes nappal, nehogy lelőjenek. Végül beengedtek, de két hétig karanténban kellett lennem.
Hogy van-e lelkiismeret furdalásom a történtek miatt? Nincs. Parancsot teljesítettem és sikerrel jártam.
Lehetett azért a Zónában szép dolgokat is látni. Például kölyökkutyákat. Lemészároltunk egy utunkba került vakkutya-falkát, akik őrülten védtek egy farakást az út szélén. Mikor benéztünk a fahasábok alá, pár hetes kutyusokat láttunk. Rajtuk még nem is volt feltűnő, hogy mutánsok, mert a szemük egyébként is csukva volt. Át kellett adnunk őket egy orosz kutatócsoportnak.
Voltak errefelé gyönyörű naplementék is. Például érdekes volt, mikor a reaktor felett ellátva nézte az ember a naplementét, akkor egy keskeny zöldes sáv is kibontakozott a vörös felhők között. Gyönyörű látvány volt.
Fura, de mint ha a vízi növényeknek nem ártott volna a sugárzás, hanem segítette őket. Amikor kisebb tavak vagy patakok mellett vitt az utunk, olyan gazdag és színpompás vegetáció tárult a szemünk elé, amit ritkán lát az ember. A nád és a sás olykor kétszer olyan magasra is megnő, mint egyébként.
A leghihetetlenebb látvány egyszer egy nyárfaerdő volt. A közeli dombról néztük, amint egyik felén még minden fa szépen az ég felé mutat, a másik oldalán pedig már mind a földön fekszik, a kettő közt pedig átmenet. Egy gravitációs anomális okozta, mint ha csak egy vihar vonult volna végig egy búzatáblán.
Tartottunk hajtóvadászatokat is. Rájöttünk, hogy ha egy területen kevesebb lesz a mutáns vadállat, akkor ott a veszélyes értelmes mutánsok száma is nagyban csökken. Ezt a tudást is a stalkerektől szereztük.
Az egyik ilyen „népi mulatság” vezetője én voltam. Egy év után és jó pár veszélyes küldetés teljesítését követően már megbíztak bennem ennyire. Az embereket is én válogathattam össze, több, mint negyvenet. Kaptunk két páncélozott harckocsit és hat Niva terepjárót.
A terepjárókat az egyik tisztás végében rejtettük el, a harckocsikat meg a szakadékon átvezető egyik betonhíd mellé. Lényeg, hogy az állatokat minél keskenyebb helyre tereljük. Hat ember az egyik őrtoronyba, a maradék húsz pedig a híd végébe.
Az akciót 6-kor kezdtük, pontban sötétedés előtt. Csendes volt a környék. Jelt adtam a Niváknak, ők elindultak és majd hat kilométeren keresztül hajtották az állatokat a híd felé. Több, mint nyolcvan vadat számoltam. Mikor elég közel értek, a harckocsik tüzet nyitottak. Hogy mégis muszáj legyen az állatoknak a hídra menni, a Ladákban ülő katonák is tűzparancsot kaptak. Az állatok elkezdtek végigfutni a hídon, aminek végéből kellő távolságból a többi emberem is lőni kezdett. A megvadult jószágok felborítottak egy terepjáród, de végül mindegyikkel végeztünk és egy emberemnek sem esett baja. Az akció után előléptettek
Még fél évet szolgáltam a Zónában aztán áthelyeztek, de ennek a fél évnek is voltak fura történései. De ezek már egy másik történetbe kívánkoznak.
Horváth Krisztián
Feledhetetlen napjaimat töltöttem a Zónában, ott, ahol még a madár sem jár, ott, ahol sem isten, sem tudomány nem ismeri a rejtélyek nyitját. A feledhetetlent persze nem mindig pozitív értelemben kell venni. A nevemet nem árulhatom el, mert még az ukrán hadseregben szolgálok, legyen most csak Oleg. Szóval a ti Oleg barátotok a csernobili incidens után létrejött fertőben töltött egy pár évet, mint ide vezényelt sorkatona és bizony elhihetitek, láttam cifra dolgokat. Mások, a stalkerek csak Zónaként emlegetik ezt e helyet. Na de milyen zóna? Halálzóna! Nekem elhihetitek.
Idekerülésünk első napjaiban nem engedtek ki minket a támaszpontról mondván, hogy alkalmazkodnunk, ha úgy tetszik, akklimatizálódnunk kell. Nem értettük, mire véljük a dolgot. Nem mentünk mi magas hegyre, csupán szerencsétlen újoncok voltunk, akiket a 12-es katonai körzetbe, a Zónába vezényeltek. Már akkor is itt volt a legmagasabb a halálozási arány, mindez nem volt túl bíztató. Az első hetekben elméleti dolgokat magyaráztak, kisem léphettünk a laktanyából. Olyanokat mondtak, hogy nem mindig kell hinnünk a szemünknek, meg hogy ha gyorsan felejtünk, az a hadseregnek, meg nekünk is jobb lesz. El nem tudtam képzelni, hogy mi az, amit az ország szívében lévő területen láthatok és el kell felejtenem. Aztán ahogy telt az idő, olyanokra is kiképeztek bennünket, minthogy egyedül soha sem mászkálhatunk fel és alá a területen és hogy nem ajánlatos 4 főnél kisebb osztagokban járőrözni. Kiemelten fontosnak tartották, hogy a fegyverünk mindig a kezünk ügyében legyen. És tényleg, mindenki a bázison, még az épületekben is úgy közlekedett, hogy bármikor a keze ügyében legyen valamilyen lőfegyver. Én meg végig arra gondoltam, hogy ennél biztonságosabb helyen már nem is lehetnék.
Nyomasztottak viszont dolgok. Olyan dolgok, amikre nem kaptam választ. Például esténként gyakran lehetett heves fegyverropogást hallani a falak felől, mint ha támadnának minket. De ugyan, ki az, aki itt támadna egy katonai objektumot? Ráadásul majdnem minden este? A társaim azzal nyugtattak, hogy biztos csak lőgyakorlat van.
Mikor és hol vált nyilvánvalóvá, hogy mi folyik itt? Még csak ki sem kellet mozdulnom innét ahhoz, hogy találkozzak az első megmagyarázhatatlan dologgal. Átlagos szerda este volt. A fegyverek zaja a szokásosnál korábban kezdődött és hevesebb is volt. Nagyon fura volt az is, mikor azt kiabálták, hogy átjutottak. Kik jutottak át és hol? A támaszpontot védő fal majd három méter magas és vagy egy méter vastag. Azon még egy tank sem mehet át! De nem is harcoló alakulatokról volt szó, legalábbis nem szokásos katonákról. Lényeg, hogy miután a kiabálás elkezdődött, az őrmesterünk végigjött a folyosón és minden szobában azonnali hatállyal elkobzott minden fegyverhez való tárat. Ez kisebb pánikot okozott. Nem volt mivel lőni, ha megtámadnak minket. Ráadásképpen még az áramot is lekapcsolták, azt ordítozták, hogy a saját érdekünkben. A mellettem fekvő újoncot alig ismertem, frissen érkezett és iszonyatosan meg volt ijedve. Mit ne mondjak, én is. Főleg miután a sötétben megláttam, hogy a kezében megcsillan a fegyvere, amit a párna alól húzott elő. Erre azonban már nem volt időm figyelni, mert sorra minden szobában csend lett. Már csak a mienkben volt halk susogás, amikor valami fényes, emberszerű dolog átlibegett a csukott ajtón. Leírhatatlan, mint valami szellem. Mindenki a falhoz húzódott vagy az ágyára feküdt és csak hallgatott. Áttetsző volt és nem a földön járt. A mellettem levő ember a fegyverét rászegezte majd remegő kézzel lőni kezdett, hármat. Majd az árny erre eltűnt. Pár pillanat csend és újra van világítás, valaki fut a folyosón és berúgja az ajtót. Az őrmester az és hangosan a következő kérdést üvölti: „Ki lőtt?”. A fegyveres fickó büszkén feláll és jelenti remegő hangon, hogy többször is eltalálta és elüldözte. Az őrmester kérdi, merre lőtt, mire az újonc a sarok felé mutat, amit most a kitárt ajtó takar. Az őrmester visszacsukja az ajtót, mögötte a falnak támaszkodva három lyukkal a fején az egyik barátom. Érthetetlen. Minden golyó átment azon a valamin és egy embert talált el, egy kiváló katonát. Az újoncot azonnal kivezettetik és az udvarról csak egy lövés hallatszik, majd az, ahogy valaki a földre rogy.
Az ősmester pár perccel később komor képpel érkezett vissza a szobába majd a következőket mondta: „A társuk elment a barátja után bocsánatot kérni és nem jön vissza többet.” Bármennyire is komikusnak hangzott ez a mondat, senki sem mosolyodott el, mindenki tudta, mit is jelent ez. Aztán még azt is hozzátette, hogy pontosan ezért nem szabad az ilyen helyzetekben fegyvert használni.
Azóta sem jöttem rá, hogy mi lehetett az a valami, ami csak úgy belebegett, majd feltűnés nélkül távozott is és mindkét irányban egy roppant falon keresztül tette ezt. Megtanult viszont pár fontos dolgot mindenki: tényleg nem szabad hinni a szemünknek és a társainkra vagyunk utalva ezen a helyen: ha ők hibáznak, mi is meghalhatunk. A reggeli eligazításon, mely korán reggel ködben és hidegben volt megtartva az udvaron, szóval csak annyit mondtak az esetről, hogy légköri jelenség volt vagy az elektromos hálózat hibája. És mindezt az a 200 ember, akiknek a szobájában járt az a valami, köteles volt elhinni.
Hivatalos megfogalmazások szerint egyébként a Zóna tele van még ma is olyan megmagyarázhatatlan esetekkel, amelyek felügyelését az ukrán hadsereg erre kijelölt egységei látják el, a közvélemény teljes kizárásával. De vannak emberek, akiknek ennyi nem elég és hallottak az itt található állítólagos mesés kincsekről. Ők a stalkerek. Őket ismertem meg itttartózkodásom alatt a legjobban. Miután ugyanis véget ért a nyolc hetes „alkalmazkodási fázis”, az egyik „Idegen behatolókat felderítő és megsemmisítő egységbe” kerültem. Ezeket hívták csak stalker vadászoknak a rutinosabbak és azzal viccelődtek, hogy mi legalább emberekkel harcolhatunk, nem úgy, mint mások.
Az első ilyen akció során felderítettünk egy behatolót, aki sérülten egy gyárépületbe menekült. Az objektumot körülvettük majd behatoltunk. Én találtam rá a már sérülten a földön fekvő ellenségre, aki csak annyit mondott nekem: „Nem is tudod, mit teszel.” Mire én azt feleltem, hogy teljesítem a parancsot: megsemmisítem az ellenfelet. Ő annyit mondott: „Az ellenség itt nem én vagyok.” Ekkor lépett az őrmester a hátam mögé és nyomatékosította, hogy nem elegyedünk szóba senkivel a Zónában. Ezt követően lelőtte a sérült férfit. Én még felvetettem, hogy bevihettük volna fogolyként, de erre azzal a kifogással jött, hogy először is nem tartozik nekem magyarázattal, másodszor pedig ez az ember sugárfertőzött volt és veszélyes lett volna a bázisra vinni. Én tudomásul vettem az elhangzottakat.
Már vagy egy fél éve szolgálhattam ott, mikor láthattam az első anomáliát is. Előtte nem hittem el, amiket a harckocsizók meséltek nekem, például hogy egy több-tíz tonnás APC-BTR 70-es harckocsit valami is 30 méter magasba repíthet, aztán csak úgy a földhöz vághat. Pedig van ilyen erő. A hivatalos verzió heves tornádójelenséget említ, de akik ott voltak, azok szélcsendről beszéltek.
Az első, amit magam is megtapasztaltam, egy úgymond gravitációs anomália volt. Szokásos reggeli futásunkon a századot leterelték megszokott útvonaláról. Én később kis protekcióval bejutottam a lezárt területre, amin a védőfal is keresztül haladt. Nem hittem a szememnek: egy majdnem 3 méter mély árok húzódott keresztül a területen, keresztezve a falat is és azt ott megsüllyesztve majd a falon túl is folytatódott, amíg csak a szem ellát. Hihetetlen, mert biztos nem kézzel vagy géppel ásták ki: fű volt benne ugyanis, mint ha a fű alól szedték volna ki a földet mérnöki pontossággal. Vagy mintha valami óriás kerék benyomta volna a talajt. Nagyon bizarr volt.
De nem a fenti volt a legbizarrabb anomália, amivel találkoztam. Egyszer egy nagyobb csapat stalker ellen mentünk ki páncélozott harckocsival. Amíg zötykölődtünk a sötét járműben, látomásom volt vagy valami hasonló. Láttam, hogy egy kétemeletes elhagyott házba megyek be társaimmal és aztán az egész felrobban. De mindezt olyan valóságosnak éreztem, hogy nagyon megrémültem. Mikor vége lett, mindenki felnézett és azt kérdezgették, hogy te is láttad-e? Aztán végül csend lett, megérkeztünk. Nyolcan üldöztük a stalkereket fél napon át mire egy kisebb völgyhöz értünk. Már kezdett lemenni a nap és csak kisebb fényeket láttunk. Ahogy a tűzpárbaj közepette egyre lejjebb szorítottuk őket, körvonalazódott a ház, amit láttunk. Mindenki felismerte. A stelkerek érthetetlen módon pár percig tartották a házat majd visszavonultak, pedig az épület kiváló fedezék lett volna. Így mi a ház egyik oldalán attól 100 méterre, a stalkerek pedig szintén 100 méterre a túloldalon. A parancsnok parancsot adott a ház megközelítésére és kijelölt három embert, hogy menjenek be. Ők ezt nem voltak hajlandóak teljesíteni. Ekkor még három embert – köztük engem is – felszólított, hogy hatoljunk be és derítsük fel a terepet. Mi is vonakodtunk. A parancsnok elkezdett ordítozni, hogy ez parancsmegtagadás és hogy hadbíróság elé kerülhetünk emiatt, de ekkor az egész épület a levegőbe repült. Csapda volt. És mi ezt előre láttuk, pedig ez lehetetlen. Az akciót egyébként sikeresen teljesítettük, mert a robbanást a saját oldalunkra állítottuk. Úgy tettük ezt, hogy a stalkerek azt hitték, mi mind meghaltunk és közelebb jöttek a romokhoz. Mi pedig biztos fedezékből a félhomályban megleptük őket. A Zóna most a mi oldalunkon volt.
A legveszélyesebb feladatomat akkor kaptam, mikor be kellett épülnöm az egyik stalker klánba. Hivatalosan halott lettem (az egyik akció során kellett eltűnnöm és a megadott helyre mennem, míg a társaimnak azt mondták, hogy meghaltam). Ezt követően megkaptam egy stalker öltözetét és fegyvereit, majd egy koordinátát, ahová el kell jutnom és az ott időről időre találkozó stalkerklánba beépülnöm. Sikeresen találkoztam is a célszemélyekkel, akik először meg akartak ölni, de végül is megbíztak bennem. Velem együtt hat fő lett a létszám. Teljesítenem kellett egy úgymond próbafeladatot is: el kellett ejtenem egy vak kutyát. Ez nem bizonyult túl egyszerűnek, mert azok mindig falkában közlekednek de a jól bevált hálós csapda segített. Ekkor egyébként már majdnem két hete éltem a Zónában magamra utalva. Külön felhívták a figyelmemet arra a feletteseim az akció előtt, hogy ha átállnék a stalkerek közé, akkor azért azonnali halálbüntetés jár, illetve azt is fontosnak tartották kiemelni, hogy ha a hadsereg támad ránk (akik persze nincsenek beavatva), akkor igyekezzek megadni magam. Na ez ám a totális ellentmondás! A katonáknak meg épp azt tanítják, hogy nem ejtünk foglyokat még akkor sem, ha azok megadják magukat.
Lényeg, hogy teljes jogú tagja lettem az egyik stalkercsapatnak. Bármennyire is megkedveltem őket, soha nem éreztem őket társaimnak. A végső parancsom az információszerzés és legutolsóként a csapat likvidálása volt. Három hétig éltem velük és rengeteget megtudtam róluk, a módszereikről és a praktikáikról. Aztán a hatodik héten egy kihagyhatatlan lehetőség kínálkozott: behatoltunk az erőműbe. Fantasztikus élmény volt, annak ellenére, hogy ez az egyik legtiltottabb része a Zónának. A reaktorcsarnokba is leereszkedtünk köteleken a boltozatról. Én mentem utoljára le. A kötelemet egy betontömbhöz erősítettem, amit egy vasdarab tartott és a vasdarabhoz is kötöttem egy kötelet. Mindkettőt leengedtem. A stalkerek már a kis galantinos edényeiket mártogatták ebbe a drága anyagba, amikor a sugárzás rohamosan emelkedni kezdett. Én megkapaszkodtam a kötelembe és a vasdarabhoz erősített huzalt megrántottam. A betontömb ettől elkezdett legurulni és leesett a külső falon. A hatalmas súly gyorsan felhúzott. Mikor már fenn voltam, akkor értették meg a többiek, hogy én nem tartozom közéjük, áruló vagyok. A sugárzás lassan már kritikus volt. Elvágtam fentről a többiek kötelét, ekkorra már a földön feküdtek. Én gyorsan kereket oldottam. A visszajutás a bázisra sem volt egyszerű. A parancs szerint teljesen meztelenre kellett vetkőznöm és egy nagy vörös zászlót kellett lengetnem fényes nappal, nehogy lelőjenek. Végül beengedtek, de két hétig karanténban kellett lennem.
Hogy van-e lelkiismeret furdalásom a történtek miatt? Nincs. Parancsot teljesítettem és sikerrel jártam.
Lehetett azért a Zónában szép dolgokat is látni. Például kölyökkutyákat. Lemészároltunk egy utunkba került vakkutya-falkát, akik őrülten védtek egy farakást az út szélén. Mikor benéztünk a fahasábok alá, pár hetes kutyusokat láttunk. Rajtuk még nem is volt feltűnő, hogy mutánsok, mert a szemük egyébként is csukva volt. Át kellett adnunk őket egy orosz kutatócsoportnak.
Voltak errefelé gyönyörű naplementék is. Például érdekes volt, mikor a reaktor felett ellátva nézte az ember a naplementét, akkor egy keskeny zöldes sáv is kibontakozott a vörös felhők között. Gyönyörű látvány volt.
Fura, de mint ha a vízi növényeknek nem ártott volna a sugárzás, hanem segítette őket. Amikor kisebb tavak vagy patakok mellett vitt az utunk, olyan gazdag és színpompás vegetáció tárult a szemünk elé, amit ritkán lát az ember. A nád és a sás olykor kétszer olyan magasra is megnő, mint egyébként.
A leghihetetlenebb látvány egyszer egy nyárfaerdő volt. A közeli dombról néztük, amint egyik felén még minden fa szépen az ég felé mutat, a másik oldalán pedig már mind a földön fekszik, a kettő közt pedig átmenet. Egy gravitációs anomális okozta, mint ha csak egy vihar vonult volna végig egy búzatáblán.
Tartottunk hajtóvadászatokat is. Rájöttünk, hogy ha egy területen kevesebb lesz a mutáns vadállat, akkor ott a veszélyes értelmes mutánsok száma is nagyban csökken. Ezt a tudást is a stalkerektől szereztük.
Az egyik ilyen „népi mulatság” vezetője én voltam. Egy év után és jó pár veszélyes küldetés teljesítését követően már megbíztak bennem ennyire. Az embereket is én válogathattam össze, több, mint negyvenet. Kaptunk két páncélozott harckocsit és hat Niva terepjárót.
A terepjárókat az egyik tisztás végében rejtettük el, a harckocsikat meg a szakadékon átvezető egyik betonhíd mellé. Lényeg, hogy az állatokat minél keskenyebb helyre tereljük. Hat ember az egyik őrtoronyba, a maradék húsz pedig a híd végébe.
Az akciót 6-kor kezdtük, pontban sötétedés előtt. Csendes volt a környék. Jelt adtam a Niváknak, ők elindultak és majd hat kilométeren keresztül hajtották az állatokat a híd felé. Több, mint nyolcvan vadat számoltam. Mikor elég közel értek, a harckocsik tüzet nyitottak. Hogy mégis muszáj legyen az állatoknak a hídra menni, a Ladákban ülő katonák is tűzparancsot kaptak. Az állatok elkezdtek végigfutni a hídon, aminek végéből kellő távolságból a többi emberem is lőni kezdett. A megvadult jószágok felborítottak egy terepjáród, de végül mindegyikkel végeztünk és egy emberemnek sem esett baja. Az akció után előléptettek
Még fél évet szolgáltam a Zónában aztán áthelyeztek, de ennek a fél évnek is voltak fura történései. De ezek már egy másik történetbe kívánkoznak.
Horváth Krisztián