A nevem Petrov Fedorovics Alexander. 1981-ben születtem Kopacsiban. Szüleim még két éves koromban meghaltak, semmire sem emlékszem róluk.A nagyapám nevelt fel. Az atomerőmű katasztrófája után nagyapámmal Kijevbe költöztünk, ott jártam iskolába. Középiskolám befejezése után nagyapám –aki ekkor már 68 éves volt-, visszaköltözött Kopacsiba. Azóta semmit nem hallottam felőle. Egyetemre nem jártam, fölöslegesnek tartottam, egy kisboltban dolgoztam 18 éves koromtól. Nagyapám foglalkozása fegyvermérnök volt, meg is tanított jó pár dologra, aminek hasznát vehetem. Szabadidőmben mindig is szerettem barkácsolni, a komolyabb eszközöket, műszereket az atomerőmű környékéről szereztük be barátaimmal, néha otthagyott Mi-24-esekből, meg BMP-kből. Ezekből dozimétereket építettem, vagy szimplán eladtam őket jó pénzért a feketepiacon. Itt jó kapcsolatot építettem ki Pjotr-rel, aki az alvilág köreiben jól ismert feketekereskedő volt. Vittem neki helikopter alkatrészeket, ezekért jutányos árat fizetett.
2006-ban portyára indultunk a zónába, a géptemetőbe, a BMP-k mélyén még sok hasznos dolog rejtőzhetett. Három kedves barátom tartott velem, egyik Igor volt. Ő még velem járt általános iskolába, azóta jó barátok vagyunk. A szülei Nyizsnyij-Novgorodban élnek, a „Szokol” repülőgépgyárban dolgoznak. Igor érdekes jellem. Közel 180 centi magas, 80-90 kilós lehet. Elég sovány arca van, feje kopasz, ezért állandóan egy terepszínű baseballsapkát hord. Meglepően erős, általános iskolában tagja volt a „Kiskorú Díjbirkózók Kijevi Szövetségének”. Viszont lehetne több esze, kifejezetten agresszív típus. A másik barátom Szlávik, ő alacsonyabb, talán 170-175 centis, sovány testalkatú. Visszahúzódó, rettentően óvatos. Minden lépését százszor is megfontolja. Fizikailag nem egy Arnold Schwarzenegger, elég gyenge szegény. A harmadik társam Nádja volt, a barátnőm. Róla nem lehet sokat mesélni. Gyönyörű, okos, ááááá, tökéletes. Jól kifogtam őt, az tény. 160 centis, vékony derekú csaj, vállig érő barna hajjal. Ő kérte, hogy velünk jöhessen. Eddig nem engedtem meg neki, féltettem, de úgy gondoltam, nem eshet baja. De nem pofázok ennyit, inkább folytatom a történetet. Tehát beléptünk a zónába. Első utunk a géptemetőbe vezetett, utána gondoltuk, hogy még körülnézünk Pripyatban is.
Kiszálltunk Igor teherautójából, és nekiláttunk a munkának. Először egy Mi-8-ast néztünk át, kiszereltük a műszerfalát és az autó platójára hajítottuk. A motorja már rég el volt távolítva. A következő áldozatunk egy ócska BMP volt, de a munkát félbe kellett szakítani, mert eleredt az eső. Az autóhoz rohantunk, és felvettük az esőkabátjainkat, úgy folytattuk a guberálást. Felkapaszkodtam a BMP oldalán, felsegítettem Nádját, ő felült a toronyra, majd nézelődött. A géptemetőt nyugatról erdő vette körül. A fák szép lombosak voltak, az ember nem is gondolná hogy a zóna ilyen gyönyörű lehet. Én bemásztam a búvónyíláson, és kutakodtam. Találtam egy egészen ép szerszámosládát, azt kiadtam Nádjának, aki leadta a srácoknak. Ekkor elállt az eső, és egyik pillanatról a másikra kitisztult az ég. Ezt furcsállottuk egy cseppet, de most mit csináljunk vele? Folytassuk tovább. Már tíz perce voltam a járműben, mikor észrevettem, hogy kezd meleg lenni. Ez már elég különös volt, már miért lenne 30 fok novemberben?! Jól van, ő dolga, én mindenesetre dolgozok tovább. Pár perc múlva elviselhetetlen lett a hőség, az órámon a hőmérő 42 fokot mért… Na ez lehetetlen, biztos csak a tankban van ilyen hőség, levettem a pólóm és a derekamra kötöttem, nehogymár ki kelljen másznom, olyan jól elhelyezkedtem itt. Fél perc múlva Nádja szólt hozzám:
- Petrov, odalent is ilyen meleg van?
- Ja. Röhejes, nem?
- Én kezdek félni…
- Ugyanmár, mi félnivaló van egy kis hőségben? Inkább fogd ezt a gázálarcot és add le Igornak, majd kiszereli belőle a szűrőt.
Kimásztam a küzdőtérből a parancsnok ülésébe, és Nádjának nyújtottam a maszkot, mikor hirtelen megugrott a hőmérséklet vagy’ tíz fokkal, az ég vörösen izzani kezdett, a föld remegett, az ég dörgött, majd egy nagy robbanás hallatszott, és csend lett…. A bőröm égni kezdett, a hajam teljesen leperzselődött, majd hatalmas világosság vakította el szemeim. Mikor végre látni kezdtem, azt hittem, megőrülök: Nádja haja teljesen leégett, a szövet-esőkabátja kigyulladt, majd mintha a bőre is feloldódott volna, mindenhol párologni kezdett, sikított, de hiába: a szemüvege az arcába olvadt, és pár másodperc múlva egy bőr nélküli kopasz húscafat nézett velem farkasszemet. Nem tudtam szólni semmit sem, a Geiger-Müller kiakadt a zsebemben, ész nélkül kattogott, de nem mertem mozdulni sem. Pár másodperc múlva elállt a vihar, és kimásztam a nyíláson. A fák leégtek, a pár perce még zöldellő füvet sárgán lengette a szél, majd lenéztem: Nádja hullája azóta lehanyatlott a toronyról, a sárban feküdt. Igor sem járt jobban, hatalmas holtteste hason feküdt, futás közben érhette a halál. Ekkor velőtrázó sikolyt hallottam, a hang irányába néztem, majd Szlávikot láttam a haját tépni, emberi mivoltából teljesen kivetkőzve ordítozott, őrülten szaggatta le magáról az esőkabátot, majd rugdosni kezdte a néhai Igor teherautóját. Leugrottam a BMP-ről, és hozzá futottam.
- Szlávik, SZLÁVIK! NYUGODJ LE!
- TAKAR… Petrov, MEGHALTAK! MIND HALOTTAK!
- Igen Szlávik, halottak. De ezen nem változtat ha megőrülsz.
- Talán igazad van… De… - lihegett egy percig, majd folytatta -, ez mi a fészkes fene volt?!
- Nem tudom, Barátom. Valami rendellenes vihar lehetett… Te kint voltál, nem láttál valami gombafelhőt vagy ilyesmit?
- Nem kint voltam, a teherkocsi fülkéjében hallgattam a rádiót… amikor éreztem a meleget, bezártam az ajtót és bekapcsoltam a légkondit.
- Mekkora mázlid volt… És utána? Atomrobbanást, repülőgépet vagy valami rakétát nem láttál?
- Dehogyis, már ki dobna atombombát egy halott vidékre? Utána, amikor jött a nagy fény, bekucorodtam az ülés alá, befogtam a fülemet és ordítottam. Aztán erőt vettem magamon, kinéztem az ablakon, láttam amint Igor nézelődik, nem érti, mi van. Kicsit kinyitottam az ajtót, kiáltottam hogy szálljon be, Ő ideszaladt, már menet közben kigyulladt, égett rajta a bőr, majd bevágta az ajtót és megszólalt: Késő… Elkezdett szaladni az erdő felé, át a roncsok között, de orrabukott és többé nem kelt fel. Aztán hallottam sikítani Nádját, Istenem, miért történik ilyen?! Kigyulladt, láttam leégni a fejéről a haját, Úr Isten, ÚR ISTEN!
- Mondom, nyugodj le! Nyugodj le már végre! Jézusom, mit csinálsz?!
Szlávik arca teljesen megváltozott, az arcizmai csak úgy remegtek, a szemét idegesen kapkodta, majd megszólalt:
- Mi ez?! MI TÖRTÉNIK VELEM?! Nem.. érte...f… hájsííj.s…. ááá… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Nem csinálom… de ő a barátom… NEM! HAGYJ BÉKÉN! MENJ INNEN!
Kést rántott, majd felém rontott. Elkezdtem szaladni. Mi lehet ez? Semmit sem értettem. Szlávik jó futó volt, hamar utolért, és a földre tepert. Nyöszörgött, majd felemelte a kést és lesújtott, de én jobb kezemmel elkaptam az alkarját. Másik kezével ütötte a fejem, irtózatos erővel. Hárítottam egy ütését, majd fejem előrehajtottam, és az arca közepébe fejeltem. Ettől talán egy kicsit megszédült, kezével már nem szorította annyira a kést, amit én a bal kezemmel kicsavartam a markából és a halántékába állítottam. Ekkor kitisztult a látása majd megszólalt:
- Ez…. Petrov, bocsáss meg, én megbocsátok, erről nem mi tehetünk…. viszl…
Majd izmai elernyedtek. Egy párat még rándult. Kikecmeregtem barátom holtteste alól majd lehajtottam szemfedőit.
- Requisescat in Pace…
Körülnéztem, majd beültem a teherautóba. Az elmúlt negyed óra történéseivel volt tele minden gondolatom:
-Mi lehetett ez a vihar? Hogy lett mégis meleg? És Nádja… ÚR ISTEN, NÁDJA! - Ekkor tudatosult bennem hogy őt már sosem láthatom többé. Nincs. Meghalt. Vége. Ezt elképzelhetetlennek tartottam akkor, a gondolat teljesen lesokkolt. Addig nem foglalkoztam vele, talán az adrenalin miatt, vagy nem is tudom. Szinte kitéptem a kocsi ajtaját, úgy szaladtam kedvesem hullájához. Felemeltem élettelen testét majd magamhoz öleltem. Pár percig így voltam, aztán belenyugodtam abba, ami megtörtént. Búsan gyalogoltam az autóhoz, beültem, elfordítottam a kulcsot. A motor felbőgött, én pedig elindultam. Az első ismét eleredt, a teherautót szinte őrülten hajtottam. A sáros úton egész gyorsan száguldottam, amikor egy falka kutya keresztezte az utamat. Fékeztem, a kerekek csikordulva álltak meg. A kutyák furcsán viselkedtek, vonyítottak, az orrukat lehajtották és lábukkal illeték azt. Az egyik ránézett az autómra, majd vonyításban tört ki. A kutyák rám néztek, és szinte egyszerre ugrottak a kocsinak. Különösebben nem féltem, mégis mit kezdene egy csapat kóbor kutya egy teherautóval? Beletapostam a gázpedálba, a kutyák vonyítva repültek szanaszét. Talán ezek is úgy jártak mint Szlávik? De… miért nem haltak meg a viharban? Ezek a kérdések keringtek elmémben. Fél óra múlva a zónán kívül tudhattam magam. Két óra múlva Kijevben. Minek mondtam volna el a történteket bárkinek is? Senki sem hitte volna el. Azt viszont nem tudtam, hogyan magyarázzam el a történteket barátaim szüleinek… Levelet írtam Nyizsnyij-Novgorodba, Szlávik és Nádja szüleit viszont magam látogattam meg. A magyarázkodáshoz pont kapóra jött az előző esti híradó, amiben egy különleges viharról számoltak be Csernobil térségében. Így legalább hittek nekem. Szlávik szülei megbocsátottak, szerintük nem én tehettem erről, a fiuk tehetett a dologról. Azt viszont nem említettem nekik, hogy a fiukat én öltem meg. Erős lett volna. Szegény Szlávik… Barátnőm szülei nem voltak ilyen megértőek. Szerintük én rángattam el lányukat a zónába, és én is tehettem a viharról. Soha többé nem akartak látni, de megértettem őket. A következő pár év nyugalomban telt el. 2010-ben határoztam el, hogy változtatni fogok eddigi életemen. Sok magam féle fiatalhoz hasonlóan elhatároztam: a zónába indulok. Sztalker fogok lenni.
2006-ban portyára indultunk a zónába, a géptemetőbe, a BMP-k mélyén még sok hasznos dolog rejtőzhetett. Három kedves barátom tartott velem, egyik Igor volt. Ő még velem járt általános iskolába, azóta jó barátok vagyunk. A szülei Nyizsnyij-Novgorodban élnek, a „Szokol” repülőgépgyárban dolgoznak. Igor érdekes jellem. Közel 180 centi magas, 80-90 kilós lehet. Elég sovány arca van, feje kopasz, ezért állandóan egy terepszínű baseballsapkát hord. Meglepően erős, általános iskolában tagja volt a „Kiskorú Díjbirkózók Kijevi Szövetségének”. Viszont lehetne több esze, kifejezetten agresszív típus. A másik barátom Szlávik, ő alacsonyabb, talán 170-175 centis, sovány testalkatú. Visszahúzódó, rettentően óvatos. Minden lépését százszor is megfontolja. Fizikailag nem egy Arnold Schwarzenegger, elég gyenge szegény. A harmadik társam Nádja volt, a barátnőm. Róla nem lehet sokat mesélni. Gyönyörű, okos, ááááá, tökéletes. Jól kifogtam őt, az tény. 160 centis, vékony derekú csaj, vállig érő barna hajjal. Ő kérte, hogy velünk jöhessen. Eddig nem engedtem meg neki, féltettem, de úgy gondoltam, nem eshet baja. De nem pofázok ennyit, inkább folytatom a történetet. Tehát beléptünk a zónába. Első utunk a géptemetőbe vezetett, utána gondoltuk, hogy még körülnézünk Pripyatban is.
Kiszálltunk Igor teherautójából, és nekiláttunk a munkának. Először egy Mi-8-ast néztünk át, kiszereltük a műszerfalát és az autó platójára hajítottuk. A motorja már rég el volt távolítva. A következő áldozatunk egy ócska BMP volt, de a munkát félbe kellett szakítani, mert eleredt az eső. Az autóhoz rohantunk, és felvettük az esőkabátjainkat, úgy folytattuk a guberálást. Felkapaszkodtam a BMP oldalán, felsegítettem Nádját, ő felült a toronyra, majd nézelődött. A géptemetőt nyugatról erdő vette körül. A fák szép lombosak voltak, az ember nem is gondolná hogy a zóna ilyen gyönyörű lehet. Én bemásztam a búvónyíláson, és kutakodtam. Találtam egy egészen ép szerszámosládát, azt kiadtam Nádjának, aki leadta a srácoknak. Ekkor elállt az eső, és egyik pillanatról a másikra kitisztult az ég. Ezt furcsállottuk egy cseppet, de most mit csináljunk vele? Folytassuk tovább. Már tíz perce voltam a járműben, mikor észrevettem, hogy kezd meleg lenni. Ez már elég különös volt, már miért lenne 30 fok novemberben?! Jól van, ő dolga, én mindenesetre dolgozok tovább. Pár perc múlva elviselhetetlen lett a hőség, az órámon a hőmérő 42 fokot mért… Na ez lehetetlen, biztos csak a tankban van ilyen hőség, levettem a pólóm és a derekamra kötöttem, nehogymár ki kelljen másznom, olyan jól elhelyezkedtem itt. Fél perc múlva Nádja szólt hozzám:
- Petrov, odalent is ilyen meleg van?
- Ja. Röhejes, nem?
- Én kezdek félni…
- Ugyanmár, mi félnivaló van egy kis hőségben? Inkább fogd ezt a gázálarcot és add le Igornak, majd kiszereli belőle a szűrőt.
Kimásztam a küzdőtérből a parancsnok ülésébe, és Nádjának nyújtottam a maszkot, mikor hirtelen megugrott a hőmérséklet vagy’ tíz fokkal, az ég vörösen izzani kezdett, a föld remegett, az ég dörgött, majd egy nagy robbanás hallatszott, és csend lett…. A bőröm égni kezdett, a hajam teljesen leperzselődött, majd hatalmas világosság vakította el szemeim. Mikor végre látni kezdtem, azt hittem, megőrülök: Nádja haja teljesen leégett, a szövet-esőkabátja kigyulladt, majd mintha a bőre is feloldódott volna, mindenhol párologni kezdett, sikított, de hiába: a szemüvege az arcába olvadt, és pár másodperc múlva egy bőr nélküli kopasz húscafat nézett velem farkasszemet. Nem tudtam szólni semmit sem, a Geiger-Müller kiakadt a zsebemben, ész nélkül kattogott, de nem mertem mozdulni sem. Pár másodperc múlva elállt a vihar, és kimásztam a nyíláson. A fák leégtek, a pár perce még zöldellő füvet sárgán lengette a szél, majd lenéztem: Nádja hullája azóta lehanyatlott a toronyról, a sárban feküdt. Igor sem járt jobban, hatalmas holtteste hason feküdt, futás közben érhette a halál. Ekkor velőtrázó sikolyt hallottam, a hang irányába néztem, majd Szlávikot láttam a haját tépni, emberi mivoltából teljesen kivetkőzve ordítozott, őrülten szaggatta le magáról az esőkabátot, majd rugdosni kezdte a néhai Igor teherautóját. Leugrottam a BMP-ről, és hozzá futottam.
- Szlávik, SZLÁVIK! NYUGODJ LE!
- TAKAR… Petrov, MEGHALTAK! MIND HALOTTAK!
- Igen Szlávik, halottak. De ezen nem változtat ha megőrülsz.
- Talán igazad van… De… - lihegett egy percig, majd folytatta -, ez mi a fészkes fene volt?!
- Nem tudom, Barátom. Valami rendellenes vihar lehetett… Te kint voltál, nem láttál valami gombafelhőt vagy ilyesmit?
- Nem kint voltam, a teherkocsi fülkéjében hallgattam a rádiót… amikor éreztem a meleget, bezártam az ajtót és bekapcsoltam a légkondit.
- Mekkora mázlid volt… És utána? Atomrobbanást, repülőgépet vagy valami rakétát nem láttál?
- Dehogyis, már ki dobna atombombát egy halott vidékre? Utána, amikor jött a nagy fény, bekucorodtam az ülés alá, befogtam a fülemet és ordítottam. Aztán erőt vettem magamon, kinéztem az ablakon, láttam amint Igor nézelődik, nem érti, mi van. Kicsit kinyitottam az ajtót, kiáltottam hogy szálljon be, Ő ideszaladt, már menet közben kigyulladt, égett rajta a bőr, majd bevágta az ajtót és megszólalt: Késő… Elkezdett szaladni az erdő felé, át a roncsok között, de orrabukott és többé nem kelt fel. Aztán hallottam sikítani Nádját, Istenem, miért történik ilyen?! Kigyulladt, láttam leégni a fejéről a haját, Úr Isten, ÚR ISTEN!
- Mondom, nyugodj le! Nyugodj le már végre! Jézusom, mit csinálsz?!
Szlávik arca teljesen megváltozott, az arcizmai csak úgy remegtek, a szemét idegesen kapkodta, majd megszólalt:
- Mi ez?! MI TÖRTÉNIK VELEM?! Nem.. érte...f… hájsííj.s…. ááá… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Nem csinálom… de ő a barátom… NEM! HAGYJ BÉKÉN! MENJ INNEN!
Kést rántott, majd felém rontott. Elkezdtem szaladni. Mi lehet ez? Semmit sem értettem. Szlávik jó futó volt, hamar utolért, és a földre tepert. Nyöszörgött, majd felemelte a kést és lesújtott, de én jobb kezemmel elkaptam az alkarját. Másik kezével ütötte a fejem, irtózatos erővel. Hárítottam egy ütését, majd fejem előrehajtottam, és az arca közepébe fejeltem. Ettől talán egy kicsit megszédült, kezével már nem szorította annyira a kést, amit én a bal kezemmel kicsavartam a markából és a halántékába állítottam. Ekkor kitisztult a látása majd megszólalt:
- Ez…. Petrov, bocsáss meg, én megbocsátok, erről nem mi tehetünk…. viszl…
Majd izmai elernyedtek. Egy párat még rándult. Kikecmeregtem barátom holtteste alól majd lehajtottam szemfedőit.
- Requisescat in Pace…
Körülnéztem, majd beültem a teherautóba. Az elmúlt negyed óra történéseivel volt tele minden gondolatom:
-Mi lehetett ez a vihar? Hogy lett mégis meleg? És Nádja… ÚR ISTEN, NÁDJA! - Ekkor tudatosult bennem hogy őt már sosem láthatom többé. Nincs. Meghalt. Vége. Ezt elképzelhetetlennek tartottam akkor, a gondolat teljesen lesokkolt. Addig nem foglalkoztam vele, talán az adrenalin miatt, vagy nem is tudom. Szinte kitéptem a kocsi ajtaját, úgy szaladtam kedvesem hullájához. Felemeltem élettelen testét majd magamhoz öleltem. Pár percig így voltam, aztán belenyugodtam abba, ami megtörtént. Búsan gyalogoltam az autóhoz, beültem, elfordítottam a kulcsot. A motor felbőgött, én pedig elindultam. Az első ismét eleredt, a teherautót szinte őrülten hajtottam. A sáros úton egész gyorsan száguldottam, amikor egy falka kutya keresztezte az utamat. Fékeztem, a kerekek csikordulva álltak meg. A kutyák furcsán viselkedtek, vonyítottak, az orrukat lehajtották és lábukkal illeték azt. Az egyik ránézett az autómra, majd vonyításban tört ki. A kutyák rám néztek, és szinte egyszerre ugrottak a kocsinak. Különösebben nem féltem, mégis mit kezdene egy csapat kóbor kutya egy teherautóval? Beletapostam a gázpedálba, a kutyák vonyítva repültek szanaszét. Talán ezek is úgy jártak mint Szlávik? De… miért nem haltak meg a viharban? Ezek a kérdések keringtek elmémben. Fél óra múlva a zónán kívül tudhattam magam. Két óra múlva Kijevben. Minek mondtam volna el a történteket bárkinek is? Senki sem hitte volna el. Azt viszont nem tudtam, hogyan magyarázzam el a történteket barátaim szüleinek… Levelet írtam Nyizsnyij-Novgorodba, Szlávik és Nádja szüleit viszont magam látogattam meg. A magyarázkodáshoz pont kapóra jött az előző esti híradó, amiben egy különleges viharról számoltak be Csernobil térségében. Így legalább hittek nekem. Szlávik szülei megbocsátottak, szerintük nem én tehettem erről, a fiuk tehetett a dologról. Azt viszont nem említettem nekik, hogy a fiukat én öltem meg. Erős lett volna. Szegény Szlávik… Barátnőm szülei nem voltak ilyen megértőek. Szerintük én rángattam el lányukat a zónába, és én is tehettem a viharról. Soha többé nem akartak látni, de megértettem őket. A következő pár év nyugalomban telt el. 2010-ben határoztam el, hogy változtatni fogok eddigi életemen. Sok magam féle fiatalhoz hasonlóan elhatároztam: a zónába indulok. Sztalker fogok lenni.
