vosztrikov
New Member
Chico
Chico
Színes magyar film, 110 perc
Rendezte: Fekete Ibolya
Szereplők: Eduardo Rózsa Flores, Sergio Hernandez, Bodrogi Gyula, Ritchie Varga
A kilencvenes évek bizony zavaros időszak volt itt Európában. Sokan hitték azt, hogy a kommunizmus - ha nem is örökké - még jó sokáig fog tartani. Azt is sokan gondolták, hogy itt már nem lesz többé háború. Ám az Acélfüggöny leomlása és a jugoszláv háború mindenkit felrázott. Bár úgy tűnik, nem elég gyorsan és nem eléggé ébredtek fel az emberek. Azoknak, akik azt hitték, hogy tudják, miről mit kell gondolniuk és tudják, hogy hová tartoznak, teljesen újra kellett gondolniuk az életüket. Másoknak persze mindez csak a híradóban létezett.
Eduardo Rózsa Flores az előbbi csoporthoz tartozik. Részben vérmérséklete, nagyobb részben pedig családi háttere és személyes élettörténete révén. Eduardo édesanyja gazdag bolíviai családból származott, apja pedig zsidó származású emigráns magyar kommunista volt. Eduardo Latin-Amerikában töltötte gyerekkorát, pucssok és forradalmak egész sorát megélve. Számára Che Guevara volt az igazi hős és példakép, ám amikor családjával végül a hetvenes években Magyarországra költözött, megtapasztalhatta a létező kommunizmus igazi arcát, amelyet egyszerre talált hazugnak és unalmasnak. A katonai elhárításnál töltött rövid szolgálat után hősünk spanyol és olasz lapoknak kezdett tudósítani. Így érte meg Albániában a szovjet blokk összeomlását, majd Horvátországba ment dolgozni. Itt szembesült a háború igazi arcával, a jugoszláv propaganda és a Milosevics-kormány hazugságaival, valamint a szerb szabadcsapatok kegyetlenkedéseivel. Rövid gondolkodás után beállt az újonnan szerveződő horvát hadseregbe, hogy fegyverrel harcoljon egy olyan ügyért, amiben végre hinni tudott. Ma ez már történelem. Sőt, most már egy film is, mivel Fekete Ibolya (Bolse Vita) vászonra vitte ezt a valóban egyedülálló életutat.
A dologban az az érdekes, hogy - bár a Chico-ban keveredik a dokumentum a játékfilm elemeivel - Eduardo Rózsa Flores egyszerre játssza önmagát és mégis egy picit más karaktert. A bevezető képsorok után a rendező ugyanis néhány sorban figyelmeztet minket arra, hogy itt tulajdonképpen nem Flores életéről van szó, hanem valami másról, amit nem igazán lehet érteni. Bár a főhőst Ricardónak és nem Eduardónak hívják, aligha változtattak bármit is a történetén - mi ismerjük ezt a történetet, úgyhogy tudjuk. Felmerül a kérdés, hogy akkor minek ez az igen is meg nem is játék? Talán bizonyos jogi kérdések tették mindezt szükségessé, ki tudja? Nem ez a fontos, hanem az, hogy milyen a film. Az pedig olyan, mint Flores élete: másoknak eléggé zavaros, mégis egy erős belső logikát követ, de mindenképpen nagyon érdekes. Eleve nem árt számba venni, hogy mi is történt itt és a világban a közelmúltban, de ez csak az egyik kérdés, ami felmerül. Szembekerülünk egy rendkívül erőteljes egyéniséggel is, akinek két dologról szól az élete. Az egyik valamiféle, mindig átalakuló eszme megragadása és hovatartozásának eldöntése, a másik pedig valamiféle modern kalandorélet követése. Itt mindig történik valami: az erőszak nem egy kerülendő, végső eszköz, hanem maga az izgalom - persze ha meg is indokolható valamiféle eszmével. A film arról szól, hogy ki Eduardo Rózsa Flores, és arról, hogy mit is akar ő az élettől.
Chico
Színes magyar film, 110 perc
Rendezte: Fekete Ibolya
Szereplők: Eduardo Rózsa Flores, Sergio Hernandez, Bodrogi Gyula, Ritchie Varga
A kilencvenes évek bizony zavaros időszak volt itt Európában. Sokan hitték azt, hogy a kommunizmus - ha nem is örökké - még jó sokáig fog tartani. Azt is sokan gondolták, hogy itt már nem lesz többé háború. Ám az Acélfüggöny leomlása és a jugoszláv háború mindenkit felrázott. Bár úgy tűnik, nem elég gyorsan és nem eléggé ébredtek fel az emberek. Azoknak, akik azt hitték, hogy tudják, miről mit kell gondolniuk és tudják, hogy hová tartoznak, teljesen újra kellett gondolniuk az életüket. Másoknak persze mindez csak a híradóban létezett.
Eduardo Rózsa Flores az előbbi csoporthoz tartozik. Részben vérmérséklete, nagyobb részben pedig családi háttere és személyes élettörténete révén. Eduardo édesanyja gazdag bolíviai családból származott, apja pedig zsidó származású emigráns magyar kommunista volt. Eduardo Latin-Amerikában töltötte gyerekkorát, pucssok és forradalmak egész sorát megélve. Számára Che Guevara volt az igazi hős és példakép, ám amikor családjával végül a hetvenes években Magyarországra költözött, megtapasztalhatta a létező kommunizmus igazi arcát, amelyet egyszerre talált hazugnak és unalmasnak. A katonai elhárításnál töltött rövid szolgálat után hősünk spanyol és olasz lapoknak kezdett tudósítani. Így érte meg Albániában a szovjet blokk összeomlását, majd Horvátországba ment dolgozni. Itt szembesült a háború igazi arcával, a jugoszláv propaganda és a Milosevics-kormány hazugságaival, valamint a szerb szabadcsapatok kegyetlenkedéseivel. Rövid gondolkodás után beállt az újonnan szerveződő horvát hadseregbe, hogy fegyverrel harcoljon egy olyan ügyért, amiben végre hinni tudott. Ma ez már történelem. Sőt, most már egy film is, mivel Fekete Ibolya (Bolse Vita) vászonra vitte ezt a valóban egyedülálló életutat.
A dologban az az érdekes, hogy - bár a Chico-ban keveredik a dokumentum a játékfilm elemeivel - Eduardo Rózsa Flores egyszerre játssza önmagát és mégis egy picit más karaktert. A bevezető képsorok után a rendező ugyanis néhány sorban figyelmeztet minket arra, hogy itt tulajdonképpen nem Flores életéről van szó, hanem valami másról, amit nem igazán lehet érteni. Bár a főhőst Ricardónak és nem Eduardónak hívják, aligha változtattak bármit is a történetén - mi ismerjük ezt a történetet, úgyhogy tudjuk. Felmerül a kérdés, hogy akkor minek ez az igen is meg nem is játék? Talán bizonyos jogi kérdések tették mindezt szükségessé, ki tudja? Nem ez a fontos, hanem az, hogy milyen a film. Az pedig olyan, mint Flores élete: másoknak eléggé zavaros, mégis egy erős belső logikát követ, de mindenképpen nagyon érdekes. Eleve nem árt számba venni, hogy mi is történt itt és a világban a közelmúltban, de ez csak az egyik kérdés, ami felmerül. Szembekerülünk egy rendkívül erőteljes egyéniséggel is, akinek két dologról szól az élete. Az egyik valamiféle, mindig átalakuló eszme megragadása és hovatartozásának eldöntése, a másik pedig valamiféle modern kalandorélet követése. Itt mindig történik valami: az erőszak nem egy kerülendő, végső eszköz, hanem maga az izgalom - persze ha meg is indokolható valamiféle eszmével. A film arról szól, hogy ki Eduardo Rózsa Flores, és arról, hogy mit is akar ő az élettől.