hispan
New Member
Ez az írás egy 1988-ban megesett esetet dolgoz fel, mely a csernobili „halálzónában” történt egy MI-24-es vadászhelikopterrel és balesetének egyetlen túlélőjével. Azt, hogy ez valaha is megtörtént, a helyi illetékesek, és a szovjet kormány kategorikusan tagadja.
1988 november 2. 17:30
Még a levegőben. Ez a későbbiekben majd változni, fog, azért említeném meg. Sokásos ellenőrző repülésén a szovjet légierő MI-24-es két Izotov TV3-117-es gázturbinával felszerelt 11200 kilogramm súlyú vadászhelikoptere. Az események kiválóan alakulnak, az idő szép tiszta és a bent ülő két pilóta, Kutuzov ezredes és Vladimir százados, a légierő két kiválósága semmit sem éreznek a maró novemberi hidegből. Épp a Nagy-szakadék felett repülnek el, mikor a gép jobb oldali segédszárnya alatt egy ütést éreznek, majd pár másodperccel később még egyet. Kitérő manővert kezd meg Kutuzov, aki jól tudja, lőnek rájuk alulról. Két perccel később, mikor már biztonságban érzik a gépet, hirtelen az olajnyomás csökkeni kezd. A gép szárnyát nyilván átütötte az egyik lövedék. De ez csak az egyik hajtóművet érinti, így azt 30 százalékos teljesítményre állítják. Visszafordulnak a bázisra. A helyzet ekkor még nem kritikus. Ismét néhány perc elteltével a másodpilóta felfigyel egy később végzetesnek bizonyuló tényre is: a rakétatároló hüvelyeket biztosító szegecs (ezen hüvelyek opcionálisan csatlakoztatható hasznos tehernek minősülnek) azt jelzi, hogy ki van oldva a teher. Ez azt jelentené, hogy megkezdték a kényszerleszálláskor szükséges előkészületeket többek között a bombateher leoldását. Elkezdenek lefuttatni egy biztonsági programot, hogy megtudják, mi a helyzet. A baj ekkor történik. A rakétatartó hüvelyek egyszerre berobbannak és a bennük lévő 12 rakéta közül kettő kivételével az összes felrobban. Szinte megsemmisül a gép jobb oldalának segédszárny körüli része. A két gépet elhagyó rakéta közül az egyik a földbe csapódik, ekkor a MI-24-es már irányíthatatlan és tehetetlenül kezd forogni és süllyedni a levegőben. A második rakéta azonban egy félkört leírva a pilóta felé száguld és becsapódik. Nincs robbanás. Viszont a pilótát az üvegen átszáguldó majd fél méter hosszú lövedék rögtön megöli. A robbanás hiányának oka: kilövéskor nem lett élesítve. A gép egyre nagyobb körpályán mozog, a rotor még forog, de végül nagy erővel a földbe csapódik és darabokra törik. Pár perccel később a segédpilóta, Vladimir százados előmászik a roncsok közül és láthatóan nem tud felállni. Az egyik törmelékdarab mellé fekszik.
A robbanás oka: Az első és második lövedék érintette és megrongálta a rakétadobozt tartó szegecseket így azok bár tartották terhüket, hibás jeleket küldtek vissza. A második lövedék az egyik rakéta burkolatát is megsértette, csoda, hogy nem robbant fel rögtön. Azonban amikor az ellenőrzőprogram próbaimpulzusokat küldött a tartószegecsekbe, akkor azok zárlatosságuk révén szikrákat produkálva meggyújtották a sérült rakéta robbanóanyagát. Ez volt a közvetlen oka a robbanást kiváltó reakciónak, mely aztán a többi rakétára is átterjedt és elindította a végzetes eseménysort.
1988 november 2. 17:41
Alig tizenegy perc alatt a csendes repülésből halálos zuhanás lett. Ráadásul az egyetlen túlélő egy teljesen ellenséges környezetben találta magát. Menekülésére egyetlen esély a mentőakció. Tudnunk kell, amit a százados ekkor még nem sejtett: egy olyan zónarészben landolt, ahol gyakoriak a kiolvadások és anomáliák és a hadsereg elkerüli. De mivel frissen került az osztaghoz, egyetlen különleges utasítása a zónával kapcsolatban az volt hogy soha semmilyen körülmények között nem szabad leszállni vagy hosszabb ideig egy helyen maradni. Most úgy látszik, mind a kettőt meg kellett szegnie. Ugyanis nem tudta elhagyni a helyszínt. Egyik lába két helyen is el volt törve.
Leleményességét bizonyítja, hogy viszonylag hamar sikerült sínbe tennie a számára óriási fájdalmakat okozó végtagját. Tudta, hogy a füstölő gép fáklyaként jelez annak is, aki rálőtt és annak is, aki egyébként megpillantja. Sokat hallott ugyanis a stalkerekről, de nem tudta, hogy nem ők a legrosszabbak.
1988 november 2. 18:00
Vladimir lábra áll és a néhol még égő roncsok között elkezd keresni használható dolgok után. Fegyverében 9 golyó és ahhoz még 2 teli tár, az összesen 27 lövedék. Szerencséjére megtalálta a túlélő-rádiót is, amelyet különösen az ilyen helyzetekre fejlesztettek ki. Sikerült is bekapcsolnia. Hívta a biztonsági frekvencián a központot, egy hang felelt kis idő elteltével.
- Halló itt a N-72-es katonai légirányítási torony.
- Itt a 17-2-es MI-24-es vadászhelikopter másodpilótája, Vladimir százados, biztonsági kód 16644278. Vészhelyzet állt elő, ismétlem vészhelyzet állt elő. Lezuhantunk.
- Adja meg az utolsó ismert koordinátájukat.
- 55,4-355,6 17:30.
- Csak ön élte túl a balesete?
- Igen, a pilóta, Kutuzov ezredes a balesetben meghalt.
- Repülésképtelen az eszköz?
- Igen, hát persze, hogy az. Akkor nem szólnék be. – lett egy kicsit idegesebb a százados. Érthető is, mert azt hitte, csak az idejét húzzák, pedig tudta, mi ilyenkor az eljárás. Épp csak arról feledkezett meg, hogy ez most a zóna. De erre később majd rá fog jönni.
- Értettem, kiküldünk egy felderítő osztagot.
- És az mennyi idő?
- Maximum 3 óra és ott vannak. Addig kérem tartson ki. És még valami, ha megtalálná a repülő feketedobozát, nyissa fel és semmisítse meg a benne található információkat.
- Erre mért van szükség? – kérdezte meglepetten a százados.
- Felsőbb utasítás. Nem adhatom ki a parancs pontos okát, teljesítse!
- Értette, várom a felderítőket.
1988 november 2. 18:33
Megtalálta a fekte dobozt majd a parancsnak megfelelően meg is semmisítette a százados a tartalmát. Aztán arra is rájött, mért volt erre szükség: ha netán nem találnák meg, akkor ne maradjon semmilyen információ a balesetről. Kicsit később, mikor visszaült a roncsokból tákolt kunyhószerűsége alá, hangokat hallott a közeli fák közül. A hangok egyre közelebb „jöttek”. De nem lehetett látni semmit a félhomályban. Egyszerre csak a magas fű szétnyílt, de mint ha semmi sem lett volna ott továbbra sem. Aztán ez a „semmi” hallhatóan közeledett a századoshoz, aki halkan elővette fegyverét és kibiztosította. A tüzelőhöz összeszedett néhány kisebb ágat odahajította a hangok irányában található kiégett földre. Ekkor az a valami megállt, majd újra jönni kezdett, de most már látni és hallani lehetett lépteit, ugyanis recsegtek a gallyakon. Vladimir lőtt és egyszerre mintha a levegő kezdett volna vérezni. Még egyszer meghúzta a ravaszt rémületében. Akkor egy lény körvonalai kezdtek kirajzolódni és miközben összeesett, már teljesen látható volt.
Elég undorító volt főleg annak, aki még nem látott ilyet soha. Csápok lógtak ki a szájából és bár felépítése emberszerű volt, elsőre egyeltalán nem ez jutott az eszébe a századosnak.
1988 november 2. 19:40
Teljesen besötétedett. Egy halovány kis tűz pislákolt csak. Azért nem akart a százados nagyobbat rakni, mert az könnyen megpillanthatták volna. Lába egyre jobban fájt, már fel sem tudott állni. Rádión ismét segítséget kért:
- Központ! Itt a 17-2-es.
- Igen 17-2-es, hallom.
- Mikorra várhatom a felderítést?
- Hamarosan. Mg pár óra és megérkeznek. A sötétben lassabban haladnak, mint gondolták.
- Értem. Beszélhetnék a mentést vezető osztag parancsnokával? Össze tudna vele kapcsolni?
- Ez sajnos lehetetlen.
- Akkor a mentés irányítójának rangját és nevét közölje.
- Ezt sem tehetem.
- Akkor mit tehet?
- Azt javaslom, várja az osztagot, hamarosan odaérnek.
- Vettem, vége.
És ismét a várakozás. Nagyon ijesztő volt ilyenkor ott lenni. Még egy olyan harcedzett férfi is, mint Vladimir, félt. Félt attól, amit nem lát és félt attól a pillanattól is, amikor meglátja majd a következő rá támadó lényt. Nagyon lidérces volt az egész. Ráadásul kezdett nagyon hideg lenni. Közelebb húzódott a tűzhöz, de nem akart a kunyhója takarásából előjönni. Megitta utolsó korty vizét is. Kezdett biztos lenni benne: ha nem jönnek érte hamarosan, nem bírja ki reggelig. És ereje is fogytán volt már: nem tudott elindulni. Igaz tudta azt is, hogy ha rögtön a baleset után vág neki, akkor sem jár sikerrel. Közben kinn síri csend. Csak a közeli fák lombjai, amiket ugyan nem látott, de tudta, hogy ott vannak: remegtek néha jelt adva arról, hogy nem állt meg még az idő. Próbálta keresni a holdat, de nem láthatta, mert a délutáni szép tiszta idő mostanra felhősre fordult.
1988 november 2. 20:34
Egyszerre csak, mikor már az álom környékezte meg a szenvedő Vladimirt, a távolban vörösödni látta az ég alját. De mint ha csak képzelte volna: a fájdalomtól már nem volt teljesen magánál. El is fújta az erősödő szép a vörös felhőt. Nem sokkal később még kettőt is látott és igyekezett magába lelket verni, hogy felfoghassa, mi is zajlik körülötte. Lövéseket és emberi ordításokat hallott. Egyre erősebben hallotta ezeket. Ismét elővette fegyverét. Ágakat dobott a pislákoló tűzre, hogy fényt csináljon és belássa legalább a roncsokat.
Kutyák jelentek meg, mikor már szinte háborúba illő mennyiségű puskadördülés és üvöltés érkezett felé. Az állatoknak azonban nem volt szemük és mint ha menekültek volna valami elől. Amint megpillantották az esetlen férfit, felé kezdtek rohanni. Ő lőtt és le is kapott párat. Ismét jöttek, mint ha meghallották volna a hangzavarban a lövéseket. Azokat is igyekezett lelőni, bár egyre nehezebben tartotta pisztolyát. A második tár végéhez ért, berakta a harmadikat és kis menedéke védelméből megint ismét lőni kezdett. Pár golyó süvített el felette és az egykor oly fenségesen szálló gépmadár oldalsó borítását, mely most az átmeneti szállás tetejét alkotta, lekapta a többi elemről. Amint felnézett a százados, látta szállni a felhőket a fellőtt jelzőrakéták vörös fényétől.
Egy ember tűnt elő a bozótosból, lőtt valamire, amit nem is látott és végig azt kiabálta a többieknek, akiknek csak ténykedését lehetett hallani tüzelés formájában: „Szélre, ki a szélekre!”. Hirtelen kezdett kirajzolódni a kép: ez talán egy hajtóvadászt. És kivételesen a hajtókat is körbezárták és most ők is menekülnek. A rádió után kapott Vladimir és hívta a központot:
- Központ, központ!
- Igen itt a központ.
- Lőnek rám! Hol a mentőosztag?
- Kik lőnek magára?
- Nem tudom de ez most nem is izgat annyira. Hol a mentőosztag?
- Hamarosan odaérnek, legyen türelemmel!
- Központ! Központ!
Újabb üzenetet nem kapott. Rájött, hogy senkit sem küldtek érte. A neki háttal álló meghallotta a beszélgetést és megfordult. Célzott és lőtt volna a századosra, de ő szerencsére gyorsabb volt. Az idegen holtan rogyott össze. Szinte csoda, hogy a félholt katona eltalálta támadóját. Egy golyó maradt a tárban, és a hangok kezdtek fogyni: mint ha már nem sokan lennének. Egy kutya került elő és szemben állt vele. Vladimir úgy érezte, itt a vég. 1 golyó és 1 ellenség. Célzott és lőtt is volna, de feje tetejére cseppent valami. Először nem tudta, mi lehet, felkapta fejét és nem az eget és a felhőket látta, hanem egy vicsorgó kutyát. Fegyvere csövét álla alá szorította és meghúzta a ravaszt. A golyó nem csak őt ölte meg, a felette álló kutya fejét is keresztülvitte.
Vladimir eldőlt és elsötétült minden…
2005. 02. 04.
Horváth Krisztián – hispan1
1988 november 2. 17:30
Még a levegőben. Ez a későbbiekben majd változni, fog, azért említeném meg. Sokásos ellenőrző repülésén a szovjet légierő MI-24-es két Izotov TV3-117-es gázturbinával felszerelt 11200 kilogramm súlyú vadászhelikoptere. Az események kiválóan alakulnak, az idő szép tiszta és a bent ülő két pilóta, Kutuzov ezredes és Vladimir százados, a légierő két kiválósága semmit sem éreznek a maró novemberi hidegből. Épp a Nagy-szakadék felett repülnek el, mikor a gép jobb oldali segédszárnya alatt egy ütést éreznek, majd pár másodperccel később még egyet. Kitérő manővert kezd meg Kutuzov, aki jól tudja, lőnek rájuk alulról. Két perccel később, mikor már biztonságban érzik a gépet, hirtelen az olajnyomás csökkeni kezd. A gép szárnyát nyilván átütötte az egyik lövedék. De ez csak az egyik hajtóművet érinti, így azt 30 százalékos teljesítményre állítják. Visszafordulnak a bázisra. A helyzet ekkor még nem kritikus. Ismét néhány perc elteltével a másodpilóta felfigyel egy később végzetesnek bizonyuló tényre is: a rakétatároló hüvelyeket biztosító szegecs (ezen hüvelyek opcionálisan csatlakoztatható hasznos tehernek minősülnek) azt jelzi, hogy ki van oldva a teher. Ez azt jelentené, hogy megkezdték a kényszerleszálláskor szükséges előkészületeket többek között a bombateher leoldását. Elkezdenek lefuttatni egy biztonsági programot, hogy megtudják, mi a helyzet. A baj ekkor történik. A rakétatartó hüvelyek egyszerre berobbannak és a bennük lévő 12 rakéta közül kettő kivételével az összes felrobban. Szinte megsemmisül a gép jobb oldalának segédszárny körüli része. A két gépet elhagyó rakéta közül az egyik a földbe csapódik, ekkor a MI-24-es már irányíthatatlan és tehetetlenül kezd forogni és süllyedni a levegőben. A második rakéta azonban egy félkört leírva a pilóta felé száguld és becsapódik. Nincs robbanás. Viszont a pilótát az üvegen átszáguldó majd fél méter hosszú lövedék rögtön megöli. A robbanás hiányának oka: kilövéskor nem lett élesítve. A gép egyre nagyobb körpályán mozog, a rotor még forog, de végül nagy erővel a földbe csapódik és darabokra törik. Pár perccel később a segédpilóta, Vladimir százados előmászik a roncsok közül és láthatóan nem tud felállni. Az egyik törmelékdarab mellé fekszik.
A robbanás oka: Az első és második lövedék érintette és megrongálta a rakétadobozt tartó szegecseket így azok bár tartották terhüket, hibás jeleket küldtek vissza. A második lövedék az egyik rakéta burkolatát is megsértette, csoda, hogy nem robbant fel rögtön. Azonban amikor az ellenőrzőprogram próbaimpulzusokat küldött a tartószegecsekbe, akkor azok zárlatosságuk révén szikrákat produkálva meggyújtották a sérült rakéta robbanóanyagát. Ez volt a közvetlen oka a robbanást kiváltó reakciónak, mely aztán a többi rakétára is átterjedt és elindította a végzetes eseménysort.
1988 november 2. 17:41
Alig tizenegy perc alatt a csendes repülésből halálos zuhanás lett. Ráadásul az egyetlen túlélő egy teljesen ellenséges környezetben találta magát. Menekülésére egyetlen esély a mentőakció. Tudnunk kell, amit a százados ekkor még nem sejtett: egy olyan zónarészben landolt, ahol gyakoriak a kiolvadások és anomáliák és a hadsereg elkerüli. De mivel frissen került az osztaghoz, egyetlen különleges utasítása a zónával kapcsolatban az volt hogy soha semmilyen körülmények között nem szabad leszállni vagy hosszabb ideig egy helyen maradni. Most úgy látszik, mind a kettőt meg kellett szegnie. Ugyanis nem tudta elhagyni a helyszínt. Egyik lába két helyen is el volt törve.
Leleményességét bizonyítja, hogy viszonylag hamar sikerült sínbe tennie a számára óriási fájdalmakat okozó végtagját. Tudta, hogy a füstölő gép fáklyaként jelez annak is, aki rálőtt és annak is, aki egyébként megpillantja. Sokat hallott ugyanis a stalkerekről, de nem tudta, hogy nem ők a legrosszabbak.
1988 november 2. 18:00
Vladimir lábra áll és a néhol még égő roncsok között elkezd keresni használható dolgok után. Fegyverében 9 golyó és ahhoz még 2 teli tár, az összesen 27 lövedék. Szerencséjére megtalálta a túlélő-rádiót is, amelyet különösen az ilyen helyzetekre fejlesztettek ki. Sikerült is bekapcsolnia. Hívta a biztonsági frekvencián a központot, egy hang felelt kis idő elteltével.
- Halló itt a N-72-es katonai légirányítási torony.
- Itt a 17-2-es MI-24-es vadászhelikopter másodpilótája, Vladimir százados, biztonsági kód 16644278. Vészhelyzet állt elő, ismétlem vészhelyzet állt elő. Lezuhantunk.
- Adja meg az utolsó ismert koordinátájukat.
- 55,4-355,6 17:30.
- Csak ön élte túl a balesete?
- Igen, a pilóta, Kutuzov ezredes a balesetben meghalt.
- Repülésképtelen az eszköz?
- Igen, hát persze, hogy az. Akkor nem szólnék be. – lett egy kicsit idegesebb a százados. Érthető is, mert azt hitte, csak az idejét húzzák, pedig tudta, mi ilyenkor az eljárás. Épp csak arról feledkezett meg, hogy ez most a zóna. De erre később majd rá fog jönni.
- Értettem, kiküldünk egy felderítő osztagot.
- És az mennyi idő?
- Maximum 3 óra és ott vannak. Addig kérem tartson ki. És még valami, ha megtalálná a repülő feketedobozát, nyissa fel és semmisítse meg a benne található információkat.
- Erre mért van szükség? – kérdezte meglepetten a százados.
- Felsőbb utasítás. Nem adhatom ki a parancs pontos okát, teljesítse!
- Értette, várom a felderítőket.
1988 november 2. 18:33
Megtalálta a fekte dobozt majd a parancsnak megfelelően meg is semmisítette a százados a tartalmát. Aztán arra is rájött, mért volt erre szükség: ha netán nem találnák meg, akkor ne maradjon semmilyen információ a balesetről. Kicsit később, mikor visszaült a roncsokból tákolt kunyhószerűsége alá, hangokat hallott a közeli fák közül. A hangok egyre közelebb „jöttek”. De nem lehetett látni semmit a félhomályban. Egyszerre csak a magas fű szétnyílt, de mint ha semmi sem lett volna ott továbbra sem. Aztán ez a „semmi” hallhatóan közeledett a századoshoz, aki halkan elővette fegyverét és kibiztosította. A tüzelőhöz összeszedett néhány kisebb ágat odahajította a hangok irányában található kiégett földre. Ekkor az a valami megállt, majd újra jönni kezdett, de most már látni és hallani lehetett lépteit, ugyanis recsegtek a gallyakon. Vladimir lőtt és egyszerre mintha a levegő kezdett volna vérezni. Még egyszer meghúzta a ravaszt rémületében. Akkor egy lény körvonalai kezdtek kirajzolódni és miközben összeesett, már teljesen látható volt.
Elég undorító volt főleg annak, aki még nem látott ilyet soha. Csápok lógtak ki a szájából és bár felépítése emberszerű volt, elsőre egyeltalán nem ez jutott az eszébe a századosnak.
1988 november 2. 19:40
Teljesen besötétedett. Egy halovány kis tűz pislákolt csak. Azért nem akart a százados nagyobbat rakni, mert az könnyen megpillanthatták volna. Lába egyre jobban fájt, már fel sem tudott állni. Rádión ismét segítséget kért:
- Központ! Itt a 17-2-es.
- Igen 17-2-es, hallom.
- Mikorra várhatom a felderítést?
- Hamarosan. Mg pár óra és megérkeznek. A sötétben lassabban haladnak, mint gondolták.
- Értem. Beszélhetnék a mentést vezető osztag parancsnokával? Össze tudna vele kapcsolni?
- Ez sajnos lehetetlen.
- Akkor a mentés irányítójának rangját és nevét közölje.
- Ezt sem tehetem.
- Akkor mit tehet?
- Azt javaslom, várja az osztagot, hamarosan odaérnek.
- Vettem, vége.
És ismét a várakozás. Nagyon ijesztő volt ilyenkor ott lenni. Még egy olyan harcedzett férfi is, mint Vladimir, félt. Félt attól, amit nem lát és félt attól a pillanattól is, amikor meglátja majd a következő rá támadó lényt. Nagyon lidérces volt az egész. Ráadásul kezdett nagyon hideg lenni. Közelebb húzódott a tűzhöz, de nem akart a kunyhója takarásából előjönni. Megitta utolsó korty vizét is. Kezdett biztos lenni benne: ha nem jönnek érte hamarosan, nem bírja ki reggelig. És ereje is fogytán volt már: nem tudott elindulni. Igaz tudta azt is, hogy ha rögtön a baleset után vág neki, akkor sem jár sikerrel. Közben kinn síri csend. Csak a közeli fák lombjai, amiket ugyan nem látott, de tudta, hogy ott vannak: remegtek néha jelt adva arról, hogy nem állt meg még az idő. Próbálta keresni a holdat, de nem láthatta, mert a délutáni szép tiszta idő mostanra felhősre fordult.
1988 november 2. 20:34
Egyszerre csak, mikor már az álom környékezte meg a szenvedő Vladimirt, a távolban vörösödni látta az ég alját. De mint ha csak képzelte volna: a fájdalomtól már nem volt teljesen magánál. El is fújta az erősödő szép a vörös felhőt. Nem sokkal később még kettőt is látott és igyekezett magába lelket verni, hogy felfoghassa, mi is zajlik körülötte. Lövéseket és emberi ordításokat hallott. Egyre erősebben hallotta ezeket. Ismét elővette fegyverét. Ágakat dobott a pislákoló tűzre, hogy fényt csináljon és belássa legalább a roncsokat.
Kutyák jelentek meg, mikor már szinte háborúba illő mennyiségű puskadördülés és üvöltés érkezett felé. Az állatoknak azonban nem volt szemük és mint ha menekültek volna valami elől. Amint megpillantották az esetlen férfit, felé kezdtek rohanni. Ő lőtt és le is kapott párat. Ismét jöttek, mint ha meghallották volna a hangzavarban a lövéseket. Azokat is igyekezett lelőni, bár egyre nehezebben tartotta pisztolyát. A második tár végéhez ért, berakta a harmadikat és kis menedéke védelméből megint ismét lőni kezdett. Pár golyó süvített el felette és az egykor oly fenségesen szálló gépmadár oldalsó borítását, mely most az átmeneti szállás tetejét alkotta, lekapta a többi elemről. Amint felnézett a százados, látta szállni a felhőket a fellőtt jelzőrakéták vörös fényétől.
Egy ember tűnt elő a bozótosból, lőtt valamire, amit nem is látott és végig azt kiabálta a többieknek, akiknek csak ténykedését lehetett hallani tüzelés formájában: „Szélre, ki a szélekre!”. Hirtelen kezdett kirajzolódni a kép: ez talán egy hajtóvadászt. És kivételesen a hajtókat is körbezárták és most ők is menekülnek. A rádió után kapott Vladimir és hívta a központot:
- Központ, központ!
- Igen itt a központ.
- Lőnek rám! Hol a mentőosztag?
- Kik lőnek magára?
- Nem tudom de ez most nem is izgat annyira. Hol a mentőosztag?
- Hamarosan odaérnek, legyen türelemmel!
- Központ! Központ!
Újabb üzenetet nem kapott. Rájött, hogy senkit sem küldtek érte. A neki háttal álló meghallotta a beszélgetést és megfordult. Célzott és lőtt volna a századosra, de ő szerencsére gyorsabb volt. Az idegen holtan rogyott össze. Szinte csoda, hogy a félholt katona eltalálta támadóját. Egy golyó maradt a tárban, és a hangok kezdtek fogyni: mint ha már nem sokan lennének. Egy kutya került elő és szemben állt vele. Vladimir úgy érezte, itt a vég. 1 golyó és 1 ellenség. Célzott és lőtt is volna, de feje tetejére cseppent valami. Először nem tudta, mi lehet, felkapta fejét és nem az eget és a felhőket látta, hanem egy vicsorgó kutyát. Fegyvere csövét álla alá szorította és meghúzta a ravaszt. A golyó nem csak őt ölte meg, a felette álló kutya fejét is keresztülvitte.
Vladimir eldőlt és elsötétült minden…
2005. 02. 04.
Horváth Krisztián – hispan1