hispan
New Member
Az év 2034. Nem is olyan távoli. Többségünk talán még megéli ezt az évet. Ennek az évnek a furcsasága, hogy nagyban megváltoztak az idegenforgalmi viszonyok a világban. Épp egy brit tanácsadó cég felmérését olvasom a Kijev Times-ban. Ja persze, bemutatkozni elfelejtettem. A nevem Oleg csak így, Oleg. Itt élek ebben a gyönyörű városban. A 2012-es kormányválság és az azt követő háborús károk után szépen újjáépítették. Tartozom egy kis magyarázattal még mielőtt visszatérnék az említett felmérésre. Régebben én is stalker voltam. Ez a szó, stalker manapság misztikus hangzású. Ha az ember ilyet hall, akkor máris a nemrég óriási sikert aratott holywood-i filmre gondol, a Stalker visszatér-re. Igen, a tavalyi év sikere volt ez. Persze az ötlet most is innen Ukrajnából származott, de az amerikaiak csináltak belőle sikert. De hagyjuk. Lényeg, hogy nem csengett mindig ilyen hangzatosan a stalker szó. Régen, nagyon régen még azt jelentette, hogy őrült, agyalágyult, veszélyes és kiismerhetetlen. Azért kapta ezeket a negatív jelzőket, mert olyan embereket hívtak stalkereknek, akik bemertek menni a Zónába. A Zóna nem volt mindig olyan, mint manapság. Mindjárt elmondom, milyen most, de régen egész másképp festett. Veszélyes és halálos volt. De egyben értékes is. Értékes, mert aki bement és kijött, az gazdag volt. Így volt ez velem is. Akkor lehettem 40 és az életemmel semmit sem tudtam kezdeni. Egy ideig hivatásos katona voltam, de már akkor láttuk, hogy ennek az országnak ezzel a hozzáállással és vezetéssel vége és nem voltunk egyedül ezzel a seregben. Ilyen az élet, minket találtak meg és minket csaptak ki emiatt. Szomorú, hogy később igazunk lett. De visszatérve saját sorsom alakulásához, ezek után voltam hentes, vasutas, tanulni is akartam, de arról hamar lemondtam és végül a szerencsevadászok Mekkájában és legnagyobb temetőjében kötöttem ki. Fura így visszagondolni hogyan is tehettem meg, hogy bemerészkedtem a halálzónába. Mai szemmel és a megváltozott világ szűrőjén át azon kevesek, akik még élnek azokból az időkből – mint én is – valóságos hősök, de akkor mi voltunk a leglezüllöttebbek. A társadalom alja, aki csak azért marad meg, mint réteg, mert volt egy hely, egy fertő, ahol talán megkovácsolhatta a szerencséjét. Ez volt a Zóna és mindenki tudta ebben az országban, hogy emiatt folyik be a külföldi tőke. Akkoriban és még utána is sokan viccelődtek azzal, hogy a fél országot kihordták innen repülőn, vonatokon és teherautókon, amit viszont érte kaptak a vezetőink, mint kenőpénz, abból vehettek volna másik két államot is. De e helyett ők elherdálták. Szinte évenként váltották egymást az aktuális országok kutatócsoportjai. És mi mind nekik hordtuk a veszélyesebbnél veszélyesebb dolgokat. Akkor persze ez nem számított. Később viszont nagyon sokan haltak meg a sugárzás miatt.
Lényeg ami lényeg, hogy 2022-ig folytak a dolgok a maguk mély és piszkos medrében. Csakhogy az ország közben tönkrement. Hatalmas volt a korrupció, csak a Zóna tartotta életben az állítólagos demokráciát. A nép lassan de biztosan elszegényedett. Én akkor már két éve felhagytam a behatolással a Zónába. Elég pénzt szedtem össze ahhoz, hogy jól éljek belőle. Megéreztem amikor forró lett a talaj a lábam alatt és amit akkor a hadseregben páran megjósoltunk, nos az bekövetkezett. Az isteni népnek elege lett. Kitört a polgárháború. De ez csak a kezdet volt. Én pár hónappal az események előtt kimenekítettem mindent, amit lehetett és Magyarországra mentem. Akkor még nem tudtam, hogy négy évig itt is fogok maradni, átmenetinek tűnt a dolog. Azonban az elégedetlenség máshol is átcsapott a hatalom megbuktatásába – jogosan. Románia, majd a balkán is lángba borult és majd négy évig tartott, amire az amerikai és az orosz erők - karöltve a nemzetközi segítséggel - elcsitították az ellentéteket. Ez a kis menedék, Magyarország volt akkor a világ távcsöve. Ékként verődött a háborús területekbe és mégis: itt elég idő és akarat volt ahhoz, hogy a demokrácia megszilárduljon. És persze akkor épp szerencsés volt a politikai felállás is: sokan hangoztatták ugyanis, hogy itt az idő: Erdély és az elvett terültek most visszavehetők. De szerencsére ez a hely a béke szigete maradt és virágzott a pusztulás mezején. Már-már azon gondolkodtam, hogy itt is kéne maradnom, de 2026-ban ott, ahol az egész elkezdődött, Kijevben kihirdették a békét és az újkori demokráciát. Volt persze ármány e mögött: sokak szerint a nagyhatalmak csak azért hagyták négy évig húzódni a válságot, hogy a régi politikai vezetés mindenhol teljesen eltűnjön. Most mindenesetre úgy tűnik, bejött nekik. Talán itt is megmarad már a demokrácia és szabadság.
2026-ban tehát visszaköltöztem Kijevbe és boltot nyitottam: építőanyagot árultam. Akkor ez nagyon jövedelmező volt az újjáépítések miatt. Négy éve, 2023-ban azonban vissza kellett vonulnom betegségem miatt. Bennem is megjelentek a rendellenességek. Nem rák, valami más, amit azon keveseknél, akik még élnek azokból az időkből, zóna-betegségként azonosítottak. Az ember elkezd gyengülni, öregedni, holott semmi baja. Nemrég azon vettem észre magam, hogy már csak bottal tudok járni. Most ezzel fizetünk azért, mert akkor szerencsések voltunk.
És hogy mi volt a Zónával a háború alatt? Semmi. Nemzetközi zár alá helyezték és senki sem léphetett be. Orosz erők vigyázták a négy év alatt. És ezalatt eltűnt. Szó szerint eltűnt. Nem marad belőle semmi. Hogy mért? Mert talán békén hagyták. Mikor a háború utáni első felderítők visszatértek, semmi rendelleneset nem találtak. Megszűntek az anomáliák, a fura állatfajok kihaltak, nem volt túlzottan magas a sugárzás sem. Értékes tárgyakat sem lehetett már fellelni. Tudta ezt az új kormány is, de igyekeztek titokban tartani a külföldi pénz beáramlása miatt. Persze hamar kiderült az igazság. Ha ma akarnám valakinek elmesélni, mi volt ott akkor, nem hinne nekem, azt mondaná, hogy ez ellenkezik a józan ésszel. De tudják mi számomra a legszomorúbb: a hangulat is meghalt. Itt állok most az atomerőmű mellett és nem érzem már azt, amit régen. Csak emlékek jönnek vissza. Mint amikor a háborús veterán visszamegy a harc színhelyére, ahol most egy játszótér áll és gyerekek vígan szaladgálnak. Ő hónapokkal, évekkel ezelőtt annak a bokornak a tövében várta fegyverével a támadási parancsot, ahol most bújócskázik a következő nemzedék. Én pontosan ezt éreztem. Azért valami talán mégis maradt: amikor legutoljára ilyen közel voltam a reaktorhoz, az 1-es létra alá letettem egy töltényt a 9mm-esemből. Gondoltam, majd visszajövök érte. Hát most itt vagyok, igaz a golyót már kiette a rozsda, így amikor fejjel lefelé fordítom, az a lőporral együtt kiesik, de a hüvely, az mintha még a kezem melegét őrizné. És már szólít is a csoportvezető, hogy menni kell a következő helyszínre. Ő nem tudja, ki vagyok.
Hogy milyen csoport? Hát persze, már megint elkalandoztam. Azzal kezdtem, hogy olvastam egy felmérést az idegenforgalmi célpontokról és el sem akartam hinni, hogy a Zóna manapság a harmadik legkedveltebb turistacélpont a világon. Mindössze két év alatt, tudatosan építve a hírnevet, felépítettek egy turistaparadicsomot, hotelekkel a terület szélén, szafarival és mindennel, ami csak kell. Ironikus egy kicsit. Ezért jöttem csak el, hogy én is láthassam még egyszer utoljára. De nem azt tapasztaltam amit vártam vagy amit magam mögött hagytam. Eltűnt a Zónával a múlt és az én múltam egy darabja is. Amilyen rejtélyesen és hirtelen keletkezett, olyan hamar és váratlanul tűnt el és csak az átformált, kiszínezett történetek maradtak az egészből. Mindenre gondoltam, de erre nem. Erre szerintem senki sem gondolt. Fura sors, egy fura hely.
Hogy dühös vagyok-e? Kedvem lenne-e mindenkit elzavarni innét? Elsőre talán igen, de ezzel nem hoznék vissza semmit. A végső tanulság számomra az, hogy a Zóna nem létezhet emberek nélkül és mihelyt magára hagyták, itt hagyott bennünket ő maga is. Sokan mondták régen, hogy a Zóna nem más, mint a halottak szelleme. Ez persze legalább akkora mese volt, mint a 8 szemű 12 méteres húsevőkről szóló történeket, amik akkor kaptak szárnyra, ha valaki nem tért vissza. És hogy mi ebből a végső tanulság? Ahogy minden élő elmúlik egyszer, úgy a Zóna is meghalt. Meghalt, tehát egyszer, régen, nagyon régen élt.
Horváth Krisztián
Lényeg ami lényeg, hogy 2022-ig folytak a dolgok a maguk mély és piszkos medrében. Csakhogy az ország közben tönkrement. Hatalmas volt a korrupció, csak a Zóna tartotta életben az állítólagos demokráciát. A nép lassan de biztosan elszegényedett. Én akkor már két éve felhagytam a behatolással a Zónába. Elég pénzt szedtem össze ahhoz, hogy jól éljek belőle. Megéreztem amikor forró lett a talaj a lábam alatt és amit akkor a hadseregben páran megjósoltunk, nos az bekövetkezett. Az isteni népnek elege lett. Kitört a polgárháború. De ez csak a kezdet volt. Én pár hónappal az események előtt kimenekítettem mindent, amit lehetett és Magyarországra mentem. Akkor még nem tudtam, hogy négy évig itt is fogok maradni, átmenetinek tűnt a dolog. Azonban az elégedetlenség máshol is átcsapott a hatalom megbuktatásába – jogosan. Románia, majd a balkán is lángba borult és majd négy évig tartott, amire az amerikai és az orosz erők - karöltve a nemzetközi segítséggel - elcsitították az ellentéteket. Ez a kis menedék, Magyarország volt akkor a világ távcsöve. Ékként verődött a háborús területekbe és mégis: itt elég idő és akarat volt ahhoz, hogy a demokrácia megszilárduljon. És persze akkor épp szerencsés volt a politikai felállás is: sokan hangoztatták ugyanis, hogy itt az idő: Erdély és az elvett terültek most visszavehetők. De szerencsére ez a hely a béke szigete maradt és virágzott a pusztulás mezején. Már-már azon gondolkodtam, hogy itt is kéne maradnom, de 2026-ban ott, ahol az egész elkezdődött, Kijevben kihirdették a békét és az újkori demokráciát. Volt persze ármány e mögött: sokak szerint a nagyhatalmak csak azért hagyták négy évig húzódni a válságot, hogy a régi politikai vezetés mindenhol teljesen eltűnjön. Most mindenesetre úgy tűnik, bejött nekik. Talán itt is megmarad már a demokrácia és szabadság.
2026-ban tehát visszaköltöztem Kijevbe és boltot nyitottam: építőanyagot árultam. Akkor ez nagyon jövedelmező volt az újjáépítések miatt. Négy éve, 2023-ban azonban vissza kellett vonulnom betegségem miatt. Bennem is megjelentek a rendellenességek. Nem rák, valami más, amit azon keveseknél, akik még élnek azokból az időkből, zóna-betegségként azonosítottak. Az ember elkezd gyengülni, öregedni, holott semmi baja. Nemrég azon vettem észre magam, hogy már csak bottal tudok járni. Most ezzel fizetünk azért, mert akkor szerencsések voltunk.
És hogy mi volt a Zónával a háború alatt? Semmi. Nemzetközi zár alá helyezték és senki sem léphetett be. Orosz erők vigyázták a négy év alatt. És ezalatt eltűnt. Szó szerint eltűnt. Nem marad belőle semmi. Hogy mért? Mert talán békén hagyták. Mikor a háború utáni első felderítők visszatértek, semmi rendelleneset nem találtak. Megszűntek az anomáliák, a fura állatfajok kihaltak, nem volt túlzottan magas a sugárzás sem. Értékes tárgyakat sem lehetett már fellelni. Tudta ezt az új kormány is, de igyekeztek titokban tartani a külföldi pénz beáramlása miatt. Persze hamar kiderült az igazság. Ha ma akarnám valakinek elmesélni, mi volt ott akkor, nem hinne nekem, azt mondaná, hogy ez ellenkezik a józan ésszel. De tudják mi számomra a legszomorúbb: a hangulat is meghalt. Itt állok most az atomerőmű mellett és nem érzem már azt, amit régen. Csak emlékek jönnek vissza. Mint amikor a háborús veterán visszamegy a harc színhelyére, ahol most egy játszótér áll és gyerekek vígan szaladgálnak. Ő hónapokkal, évekkel ezelőtt annak a bokornak a tövében várta fegyverével a támadási parancsot, ahol most bújócskázik a következő nemzedék. Én pontosan ezt éreztem. Azért valami talán mégis maradt: amikor legutoljára ilyen közel voltam a reaktorhoz, az 1-es létra alá letettem egy töltényt a 9mm-esemből. Gondoltam, majd visszajövök érte. Hát most itt vagyok, igaz a golyót már kiette a rozsda, így amikor fejjel lefelé fordítom, az a lőporral együtt kiesik, de a hüvely, az mintha még a kezem melegét őrizné. És már szólít is a csoportvezető, hogy menni kell a következő helyszínre. Ő nem tudja, ki vagyok.
Hogy milyen csoport? Hát persze, már megint elkalandoztam. Azzal kezdtem, hogy olvastam egy felmérést az idegenforgalmi célpontokról és el sem akartam hinni, hogy a Zóna manapság a harmadik legkedveltebb turistacélpont a világon. Mindössze két év alatt, tudatosan építve a hírnevet, felépítettek egy turistaparadicsomot, hotelekkel a terület szélén, szafarival és mindennel, ami csak kell. Ironikus egy kicsit. Ezért jöttem csak el, hogy én is láthassam még egyszer utoljára. De nem azt tapasztaltam amit vártam vagy amit magam mögött hagytam. Eltűnt a Zónával a múlt és az én múltam egy darabja is. Amilyen rejtélyesen és hirtelen keletkezett, olyan hamar és váratlanul tűnt el és csak az átformált, kiszínezett történetek maradtak az egészből. Mindenre gondoltam, de erre nem. Erre szerintem senki sem gondolt. Fura sors, egy fura hely.
Hogy dühös vagyok-e? Kedvem lenne-e mindenkit elzavarni innét? Elsőre talán igen, de ezzel nem hoznék vissza semmit. A végső tanulság számomra az, hogy a Zóna nem létezhet emberek nélkül és mihelyt magára hagyták, itt hagyott bennünket ő maga is. Sokan mondták régen, hogy a Zóna nem más, mint a halottak szelleme. Ez persze legalább akkora mese volt, mint a 8 szemű 12 méteres húsevőkről szóló történeket, amik akkor kaptak szárnyra, ha valaki nem tért vissza. És hogy mi ebből a végső tanulság? Ahogy minden élő elmúlik egyszer, úgy a Zóna is meghalt. Meghalt, tehát egyszer, régen, nagyon régen élt.
Horváth Krisztián