hispan
New Member
Október 19, kedd 07:12
Párás hajnal a zónán kívül, egész este esett. Ez az eső még a műanyagot is szétmarja. A gyárépület remeg, a szél pedig szakadatlan rázza a falakat. Mindenhol tócsák, néha egy-egy lövés hangja. De alapjában véve csend van. Hirtelen remegés támad, majd zúgás: a mozdony az. A szokásos. De ez most egy jel is.
- Ébredjen!
- Mi?
- Gyerünk talpra! Indulás!
- Jól van, megyek már….
- Most! Ha ma nem, két hét múlva és az magának sokba fog kerülni.
- Értettem.
- Persze a pénz szavából mindenki ért. Mindent elrakott?
- Igen.
- A szerződést megértette, elfogadta?
- Igen, persze.
És hogy mi volt a szerződésben? Az, hogy ha Oleg professzort eltalálják, megsebesül vagy magatehetetlenné válik, akkor a stalker nem köteles őt kimenteni. Szép kis kilátások, de hát ez van, ha az ember a zónába készül. Oleg egyébként láthatóan ideges volt. Eme szógátoló erő feloldása érdekében stalkerünk szóváltásba szeretett volna keveredni a professzorral, de ez nehezebb, mint gondolnánk.
- Mért megy a zónába professzor?
- Mert dolgom van. – jött a csendes válasz.
- Értem, nekem is dolgom van ott. Elmondja, mi a magáé?
- Az az én dolgom.
- Hát ha nem, nem. Értek én a szóból. Csak múltkor is volt egy utasom, aki mint később kiderült, csak azért szeretett volna a zónába menni, hogy szörnyvadászt játsszon. A nem éppen kevés felszerelését helikopterrel már korábban bejuttatta, tudta, hogy azt velem nem hozhatja be. Egyik este aztán eltűnt és másnap egy jó nagy réten találtam meg, pár zombi lakmározott belőle. Kitépték a tüdejét meg a veséjét és épp a gerincoszlopot csócsálták, amikor….
- Befejezné? Ez engem nem érdekel, csak vigyen be. –és láthatóan ideges volt Oleg.
- Jól van, jól van, nem is szólok semmit. Viszont akkor szedje a lábát gyorsabban.
Kisvártatva el is érkeztek a hírhedt bejutási pontra. Időközben lehagyták a mozdonyt, ami még előbb magához vett egy kis üzemanyagot. Egy bokor mögé hasaltak és várták a szerelvény megérkezését. Az nemsokára megérkezett, elég nagy zajt csapva maga körül, ugyanis ezen a szakaszon már nem sok talpfa ért össze a sínnel, és amikor ráment a vonat, azok hangosan csapódtak az acélnak.
- Látja azt a csövet? Oda futunk, világos?
- Látom, persze. És utána?
- Utána kövessen!
- Rendben.
- 3, 2, 1… Futás!
Gyors léptekkel szaladtak a régi szennyvízkivezetőhöz. A ködben nem nagyon lehetett látni a közeli őrtornyot, így abban reménykedtek, hogy onnan sem veszik majd őket észre. Amikor a csőhöz értek, abban drótok voltak kifeszítve. Ezekkel akarták megakadályozni, hogy ott be lehessen jutni. A drótok riasztókhoz voltak kötve.
- De hiszen ez szirénázni fog, ha nekimegyünk, nem?
- Csak kövessen professzor, ne féljen! Még pár másodperc.
Kicsit később, amikor a vonat a kapuhoz ért és legnagyobb volt a zaj, átvágták magukat a drótokon és a cső túloldalához értek. Valóban megszólalt a riasztó, de mégsem jött senki.
- Miért nem keresnek minket?
- Mert azt hiszik, a vonat miatt van.
- Aha! Nem is rossz. És akkor mire várunk most?
- Látja azt a kerítést? Odáig kell még eljutnunk.
- Akkor menjünk.
- Még nem! Arra lusták csak, hogy lemásszanak a toronyból, de arra nem, hogy körbenézzenek. Várjon pár percet és majd akkor.
Kis idő elteltével átfutottak a rácsig és vágtak rajta egy kisebb rést. Azon bebújtak. Majd még néhány száz méter a biztonságos fákig.
- Bent vagyunk professzor!
- Hála istennek.
A mai délelőttöt már itt töltötték az utazók, fel kellet készülni az útra. Közben stalkerünknek feltűnt Oleg zárkózottsága és egyre növekvő idegessége.
12:11
A madarak vígan csiripelnek (itt még legalábbis), a szellő már elfújta a ködöt. Az ég derűs, a viharfelhők kezdenek eloszlani. A levelek halkan susognak, még talán egy mókust is megpillanthatunk a fán. Ezekből mind látszik, közel vagyunk még a kerítéshez. De aki sokszor jár ki és be az tudja, kijutni legalább annyira veszélyes, mint bejönni. Hőseink azonban most befelé mennek, olyan mélyre, amennyire csak lehet. Egész az erőműig
- Figyeljen, fegyvert nem adok magának, mert abból csak baj lenne. Arra jöjjön és csak azokba a nyomokba lépjen, ahol én megyek és amiket én hagyok. Ha nem ezt teszi, könnyen az életével fizethet. Még pár dolog: soha nem az egyenes út a legrövidebb és néha a legegyszerűbbnek tűnő dolgok rejtik a legnagyobb veszélyeket.
- Rendben, követem magát.
- Annyira viszem csak közel a reaktorhoz, amennyire biztonságos. Semmit sem garantálhatok! Lehet, hogy majd csak egy pillantást vethet rá vagy még annyit sem. –és mikor kimondta a stalker a reaktor szót, fura borzongás járta át a testét.
- Megértettem, mehetünk.
Elindultak egy kis csapást követve. Ahogy mentek, egyre nagyobb lett a csend. Talán 3 kilométert tehettek meg, amikor egy öreg fémlemezekből összetákolt hídhoz értek. A túloldalán egy bódé. A bódéban voltak, ami már messziről látszott, ugyanis aki bement, elkövette azt a hibát, hogy a hátizsákját kint tette le. A stalker hirtelen mellbe vágta Oleget és maga is a földre feküdt. Egy ideig szemlélte az eseményeket, de nem hallott zajt. Elővette a kalasnyikovot majd betöltötte a gránátvetőt és lőtt. A tákolmány fém oldalai a szélrózsa minden irányába, szerteszét repkedtek, nagy volt a zaj.
- Maradjon itt és csak akkor jöjjön, ha szólok. Ja és ne rohangáljon a hídon, mert leesik.
A stalker átment és közben fegyverét végig a kunyhó maradványaira irányította. Mikor odaért, nem talált mást, mint egy elszenesedett, megégett holttestet. Egy stalker lehetett, minden bizonnyal aludt.
- Most már jöhet!
Eltelt egy kis idő, mire áttért a professzor.
- Nem szép látvány.
- Nem bizony.
Álltak még pár percig csendesen a hulla felett, majd folytatták az utat. Egyre magasabb volt a fű, lassan már sás volt inkább. Néha egy-egy hosszabb tócsával is találkoztak. Ez már a mocsár, semmi kétség. A stalker pontosan tudta, itt nem lehet éjszakázni. Aki megpróbálta, azt örökre elnyelte a mocsár. Amikor már térdig a sáros vízben gázoltak, 4 óra felé lehetett.
- Még 2 óra és kint vagyunk belőle.
- Nekem nem sürgős. - mondta most ráérősen a professzor, aki mintha megnyugodott volna attól, hogy most már a kerítésen belül van.
- Nekem viszont igen. Ne akarja, hogy elmeséljem, mik történnek itt?
- Nem is akarom tudni. De azért azt meg kell jegyeznem, hogy eddig semmi furcsát nem tapasztaltam. Úgy értem nem láttam mutánsokat, meg semmi ilyesmit. Persze józan tudós eszemmel gondolkodva tudom, hogy itt kell lenniük, de mégsem látom őket.
- Mert még eléggé kint vagyunk. Majd ha beljebb érünk, akkor. Tudja egy dolog nem változik csak idebenn.
- És mi az?
- Hát hogy mindenhol vannak mutánsok. Anomáliák jönnek, mennek, viharok tombolnak és száll a nukleáris por, de ez állandó.
- De az anomáliák a többiekre is hatással vannak, nem?
- Sajnos mostanában már nem. Láttam olyan irányítót, aki átsétált egy erősen fertőzött területen és semmi baja sem lett.
- Ki az az irányító?
- Nem ki, sokkal inkább mi. Egy olyan lény, aki a többi szörnyszülöttet képes ellennünk fordítani. Sokkal veszélyesebb, mit itt bárki. Viszont sokat is ér. Aki megszerzi egynek a fejét, az itt gazdag ember.
- Ki venne meg egy fejet?
- Hát a magafajták. A kutatók, aki itt dolgoznak. Állítólag bámulatos agyat rejt az a fej. De én nem kockáztatok. Haltak már meg elegen miattuk.
- Félre ne értsen, nem áll szándékomban találkozni eggyel sem.
- Akkor jó, ebben legalább egyet értünk. És nem mondja el, hogy mért is jött ide?
- Nem, ezt hagyjuk. – és ismét ideges lett a professzor. Látta ezt a stalker is, így hagyta a témát. Elvégre neki csak az a fontos, hogy kifizessék.
- Értem.
Végül aztán csak kiértek a mocsárból. Találkoztak közben egy katonai őrjárattal, de szerencséjükre nem vették őket észre. Kijutva a szárazra, egy sziklafal alatt vetek tábort. Ez csendes hely volt, néhány száz méterre a víztől. Egyik oldalt egy nagy kopár, szinte függőleges gránittömb, vele szemben pedig egy kiégett helikopter roncsai. Kiváló fedezék baj esetére.
- Itt töltjük az éjszakát, reggel hatkor indulunk. Sehová ne kószáljon el.
- Nem állt szándékomban.
A stalker aztán egy érdekes dolgot csinált, még mielőtt nyugovóra tért volna. Egy ék alakú kőre egy kiskanalat helyezett pont úgy, hogy az egyensúlyban legyen és alá tette a pisztolyát. Hogy mért volt ez jó? Nos azért, mert ha egy gravitációs anomális közeledik, akkor a sziklán egyensúlyozó kanál esik le először és megüti a fegyvert. Ilyenkor rögtön menni kell. És hogy merre? Hát leginkább arra, amerre az ösztönök hajtják az embert. Azt soha nem lehet tudni, honnan jön az anomália. Miután mindezt Oleg is megtudta, végleg csend lett.
Október 20, szerda 06:15
Összepakolták a felszerelést és korán elindultak. Olegnek volt egy nagyobb és egy kisebb hátizsákja is. A stalker azt mondta neki, hogy jobban járna, ha a kisebbet itt hagyná, mert az csak felesleges teher. De valamiért ahhoz mégis nagyon ragaszkodott az utazó. A stalkert egyre jobban kezdte érdekelni, hogy kiféle-miféle alak ez az ember, és hogy miért is jött valójában. De csak nem sikerült neki kiszednie belőle. 10 óra felé aztán zajt hallottak egy bozótos mögül. Egy fegyver csöve meredt ki. A professzor nagyon megijedt és szinte kővé dermedt. A stalker kettőt füttyentett, mire a cső visszahúzódott és egy alak bukkan elő, egy másik vezető. A két stalker rögtön megismerte egymást, régi jó barátok voltak.
- Azt tudod ugye, hogy ha nem te lettél volna, akkor már nem élnél. – mondta Szergej, a frissen felbukkant ismerős.
- Tudom, tudom.
- Bocsánat, hogy én is bekapcsolódom a beszélgetésbe, - lett egy kicsit izgatott Oleg – de nem kéne nekünk haladni.
- Várjon csak, majd arra is sort kerítünk.
A két cimbora odébb sétáltak egy kicsit, majd halkan kezdtek valamiről tárgyalni, amire a professzor igencsak kíváncsi lett volna, de nem hallhatott semmit.
- Itt van egy.
- Egy micsoda?
- Egy irányító.
- És ugye nem akarod elkapni?
- Dehogynem. – vágta rá Szergej.
- Nem fog sikerülni.
- Hát egyedül nem is.
- Azt akarod, hogy én segítsek?
- Igen.
- De nem lehet, most ezt a félnótást kell elvinnem a reaktorhoz. – és kissé megvetően néztek Olegre.
- Na látod ez éppen annyira veszélyes, mint az irányító.
- Hát azért nem egészen.
- Figyelj nem kéne mást tenned, csak leraknod ezeket, amerre mész. – és egy pár fura villogó kis gránát méretű tárgyat mutatott Szergej - Gondolom most megkerülitek a régi telepet félkör ívben. Nem?
- De igen, arra a legbiztonságosabb.
- Akkor jó. Ezeket csak el kell szórnod néhányszáz méterenként.
- És mit tudnak ezek?
- Jeleket adnak ki, megzavarva az irányítót és így pontosan felém terelik majd.
- Azt akarod, hogy hajtsam ezekkel feléd azt a fenevadat és legyek a gyilkosod?
- Jaj hagyd már ezeket a szavakat… Te is tudod, hogy most elkapom.
- Hát rendben, mennyit kéne vinnem?
- 38-at. Mielőtt eldobod, csavard le a tetejüket.
- Hol találtad ezeket?
- Nem találtam, vettem. Méghozzá nagyon is drágán.
- Persze, mit is adnak manapság olcsón.
- Akkor vállalod?
- Hát legyen. De megyek, mert ez a mitugrász elkezd még reklamálni.
- Rendben és hálás köszönet! Ha sikerül, akkor kapsz 5 százalékot.
- Ilyet ne ígérj, mert úgysem tartod be.
- Mért, úgy ismersz te engem?
- Na erre inkább nem is válaszolok.
És útjaik kettéváltak. A stalker úgy tett, ahogy barátja kérte, a professzornak meg azt mondta, hogy az elszórt kütyük meteorológiai mérőeszközök.
15:16-kor épp egy tisztáson mentek át, amikor a professzor olyan hirtelen eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. A stalker körülnézett, de nem látott semmit. Tett pár lépést hátra, majd nem érzett talajt a lába alatt és zuhanni kezdett. Nem eshetett sokat és szerencséjére a profon landolt. Miután felálltak, megállapították, hogy innen nemigen másznak ki. Viszont jó hír, hogy a stalker gyorsan rájött, hol is vannak.
- Ez a B-7-es földalatti támaszpont.
- Vagy csak volt.
- Igen, ez így valóban helyesebb.
- Tudja, merre mehetünk ki?
És a kérdés nagyon helyén való volt. Ugyanis négy méter mélyen lehettek, ami pont arra volt jó, felmászni nem tudtak. Sötét volt és nyirkos a levegő. Amennyit látni lehetett a falakból, az sem volt nagyon bíztató. Néhány kósza inda lógott még be a lyukon, de azok nem tarthatják meg őket. Volt pár fém polc is. Ezeket megpróbálták egymásra tornyozni és úgy tűnt, a dolog valóban beválhat, de ahogy mászni kezdtek rajta, a fém rudak eltörtek alattunk.
- Mondtam, hogy kevesebbet egyen. – próbált vicces lenni a stalker.
- Az életünk a tét, maga meg ezzel szórakozik? – jött az ideges válasz.
- Igen. De ne aggódjon, voltam már nehezebb helyzetben is.
- Akkor jó. De nézze csak, ott egy rozsdás ajtó.
- Igen, erre a részre most akartam kitérni.
Az ajtót egy vastag fém zár csukta, ami olyan rozsdás volt, hogy meg sem tudták mozdítani. Az idők során szinte összemaródott a keretével. Pár lövés kellet csak, hogy mégis megadja magát. Bekapcsolták a lámpákat és elindultak.
- Keressen feliratokat a falon.
- Miféle feliratokat?
- Hát mondjuk olyasmit, hogy kijárat vagy hasonló.
- 3D12 nem jó?
- De, várjon csak. – és a stalker egy térképet kotort elő a hátizsákjából, majd vadul keresni kezdett rajta.
- Megvan?
- Meg. A következőnél jobbra és száz méter.
Le is fordultak a sötét folyosón jobbra, majd felborított székek és asztalok között mentek végig. Néhol még víz is állt a megsüllyedt köveken és mindenhol a falakról csöpögő cseppeket lehetett hallani.
- Megvolt a száz méter. – jegyezte meg akadékoskodó hangon a professzor.
- Igen, itt is vagyunk.
- De hát itt csak egy fal van.
- Igen, ide jöttünk.
- Ide? De hát itt nem jutunk ki.
- Dehogynem! Álljon hátrébb.
- Várjon, hallotta ezt?
- Mit?
De ekkor már késő volt. Egy kutyaszerű teremtmény vágtatott a két ember felé és a stalkerre ugrott. A professzor meg sem tudott mozdulni a félelemtől. Mikor azonban már látta, hogy a vezetője vesztésre áll, fogta a zseblámpát, ami lehetett vagy másfél kiló és lecsapta vele a kutyát, ami talán egy pillanatra meg is torpant és otthagyta a földön fekvő embert, de miután sötét lett, mert a lámpa elaludt az ütéstől, a támadónak ugrott neki. Vicsorgás és emberi erőlködés hallatszott, majd egy lövés. Kis csend, majd hirtelen egy hang: Na akkor ezzel is megvolnánk. Majd világosság támadt, ismét megszállta a lámpát a fényadás képessége és magabiztosan kereste a folyosón a halálra rémült professzort, akit kis idő után meg is talált.
- Mehetünk?
- Igen. De még mindig nem tudom, hogy hogyan?
Ekkor a stalker odaállt a keresett fal mellé és egy határozott mozdulattal berúgta azt. Nem történt semmi. A második rúgásra azonban repedés támadt, majd még néhány rúgás és végül egy elég nagy lyuk keletkezett. Azon fény áradt be, bizalomgerjesztő, tiszta napfény. Kimásztak. Friss levegőt szívtak magukba, már tele voltak azzal a dohos valamivel, amit bent lélegezhettek.
- Ma már nem megyünk tovább, itt letáborozunk.
- Nem kéne elzárni a járatot? – kérdezte aggódva a professzor.
- De. Igaza van.
A stalker elővett egy gránátot, távolabb álltak egy kicsit és bedobta a lyukba. Az kisvártatva be is omlott a robbanástól.
- Az isten tudja, mivel kísérleteztek ott benn.
- Annyira azért nem nagy ez a létesítmény.
- Dehogynem! Csak nem látta még az alsóbb szinteket.
- Mért, sok van belőlük?
- Nyolc. A legfelsőn, ahol jártunk, csak egy úgymond bemutató részleg. A lényeg lejjebb van. De oda csak keveseknek sikerült lemenni és még kevesebben jutottak ki.
- De gondolom maguk stalkerek kedvelik az ilyen helyeket, nem?
- Végső sorban igen, mert mi mások félelmeiből és gyávaságából élünk. A kutatók létrehozták ezt a komplexumot, aztán a robbanás után itt is hagyták az egészet. Mostanában viszont visszaküldenek egyet, egyet.
- És mit hoznak fel pontosan?
- Általában ampullákat. Minden jól megy, amíg egy-egy össze nem törik. Akinek nem sikerül, az nem is nagyon jön fel. – és egy sóhajtással zárta a beszélgetést a stalker.
Közben tüzet rakott és elkezdte melegíteni a cseppet sem bizalomgerjesztő zacskós élelmiszereket, amik az egyetlen használható és nem fertőző élelemforrások itt a zónában. Mikor végeztek, két tablettát vett elő és egyet a professzornak adott. Először nem tudta mire jó, de aztán vezetője elmondta neki, hogy ezek anti-sugárzás tabletták. Igazából nem gyógyítanak, csak tünetmentessé tesznek.
Az este nyugodtan telt, senki sem járt feléjük. Eltekintve egy pár patkánytól, nem zavarta őket semmi.
Október 21, csütörtök 06:24
Szép napfényes reggelre virradt a zóna. Enyhe szellő simogatta a füvet, ami lágyan ringatózott. Bárányfelhők úsztak az égen, messze el lehetett látni a tiszta levegőben. Látni lehetett az erdőt is, ahová utazóink tartottak. Magas fenyők és fák szegélyezték. Olyan sötét volt a törzsek között, hogy az ember, ha bement oda, azt hihette, éjszaka van. Ezért hívták sötét-erdőnek. A rádiók itt nem működtek, az iránytűk is megbolondultak és megtréfálták az arra tévedőket a csalfa „szellemek” is, miután körbe-körbe vezették a tapasztalatlan látogatót. Persze egy stalker mindig tudja, merre kell menni. Ezzel nyugtatta a professzort is a stalker, majd magabiztosan vágott neki a rengetegnek. A parancsa egyszerűen hangzott: mindig kövesse a hátizsákot a szemével, mert ha csak egy pillanatra is elveszti szem elől az utat ismerőt, akkor onnan többé ki nem keveredik. Ezt észben is tartotta a doki, aki minden mozzanatára figyelt annak a nagy kövér, minden jóval és hasznossal megpakolt nehéz hátizsáknak. Ahogy egyre beljebb mentek, furcsa volt, hogy egyetlen zónalakóval sem találkoznak. Pedig a stalker direkt olyan lövedékkel töltötte meg a kalasát, ami még a fákat is átüti, ha kell. Két dolog miatt nincsenek egy területen állatok, okította utasát az utazó: vagy már ette itt és akkor egy darabig nem térnek vissza vagy most fognak megérkezni és akkor igencsak kínos helyzetben lesznek. Egy tisztásra érve pár lakmározó zombit pillantottak meg, akiket nem volt nehéz megölni, mert épp az evéssel voltak elfoglalva. Miután megtisztították a terepet, a fűben egyre közelebb érve egy testet pillantottak meg. A stalker rögtön a legrosszabbra gondolt: mi van, ha ez Szergej teste. Először ezt nem lehetett megállapítani, mert a felszerelés szét volt hordva, feje nem volt az áldozatnak vagy csak részben és a mellkasát is szinte teljesen felnyitották. Sajnos azonban a nyakában ott lógott egy töltény: egy összetéveszthetetlen CCCP véséssel gazdagított ezüst lövedék. Ez mindet kizáróan igazolta a sajnálatos tényt: Szergej az. Nem sikerült neki. Később a körülmények is kirajzolódtak. Széles körben töltényhüvelyek, minden oldalról támadhatták. Egy ideig tarthatta őket, mert a mezőn szétszórva vannak zombi és kutyatetemek, de aztán valami túl közel került hozzá. És valaki messziről figyelhette az eseményeket. De ekkor már mindketten tudták, hogy ki.
Nehéz szívvel kezdett egy gödör ásásába a stalker, szó nélkül dolgozott. Egy ideig nem értette, hogy ezt mért csinálja, de aztán rájött: sírgödröt ás elhunyt barátjának. A professzor is ásni kezdett, ketten hamar meglettek. Belefektették a testet, befedték és két fadarabból keresztet készítettek. Álltak felette egy darabig szótlanul. Máshol biztos mondtak volna valami szép magasztost és dicsérőt, de itt nem volt mit. A zóna legyőzte Szergejt és amikor ide belépett, ennek tudatában volt: tudta, hogy ez egyszer megtörténhet. Csak senki nem így képzeli el a véget.
Farkasüvöltés hallatszódott a fák közül, ez jelezte, menni kell tovább. A professzor elsétált lassan, a stalker azonban még indulás előtt ráakasztotta a keresztre a nyakláncot, melyek az ezüst lövedék volt, ami most nem hozott szerencsét. Ez a nap hangtalanul, némán telt. Délután 5 felé értek ki a sötét-erdőből. Mivel már nem láttak jól a félhomályban, megálltak letáborozni. Sötétből sötétbe érkeztek és ez mintegy tükrözte egész napjukat. A hangulat, az érzés, amiket akkor megéltek és főleg amit akkor tapasztalat először a professzor, egy életre megváltoztatták őket és a zónáról együtt alkotott véleményüket. Egyikük újra, másikuk először látta, ahogy a zóna öl.
Október 22, péntek 11:04
Hőseink már vagy 3 órája menetelhettek, amikor nagy vihar kerekedett. Csak úgy zuhogott az eső. Egy nagy fa alá húzódtak, műanyag fóliát terítettek magukra mert az eső mérgező volt. Olyan sötét felhők érkeztek a pár pillanata még vakító kékségű égre, hogy azt leírni nem lehet. Hatalmas villámok csapkodtak ide-oda. Az egyik fényében a professzor megpillantotta a régen várt látképet: az atomerőmű tornyát. Ezzel egy időben vette észre stalkerünk is. Már épp futott is volna oda, de a stalker visszarántotta és emlékeztette egy korábbi mondatára: a zónában soha nem az egyenes a legrövidebb út. De még ha az is lenne, a torony így is kilométerekre volt tőlük. Megvárták, míg eláll az eső. Amikor már alig szemerkélt, megmutatta a stalker a dokinak, hogy mennyire kikezdi még a műanyagot is a víz: a takarójuk külső fele hólyagos volt, mintha savval öntötték volna le.
- Látja nem lehet csak úgy rohangászni.
- Látom. – és közben szeme már a reaktor felé nézett. Mintha teljesen megőrült volna a látványtól. Még hátizsákját is itt akarta hagyni és csak egy ruhába csavart valamit tartott magánál.
- Vissza mivel jön, ha ezt most itt hagyja.
Furcsamód nem érkezett válasz, mint ha nem is akarna innen kijutni a professzor. Innentől kezdve ahogy haladtak előre, egyre csak azt lehetett érezni, hogy a professzor mintha hajtaná a stalker, gyorsabban és gyorsabban mentek. A borongós és még mindig sötét ég alatt egyszerre aztán, mikor már csak egy fél kilométerre lehettek az erőműtől és egy hídon álltak, a sugárzás már szinte a kritikus mértéket mutatta. A stalker megálljt parancsolt. Hátranézett a dokira és együtt érző szemekkel jelentette be, hogy közelebb nem mehetnek.
- Mi az, hogy nem mehetünk? Hiszen megállapodtunk! – kiabált hangosan.
- Igen, de csak abban, hogy csak annyira viszem közel, amennyire biztonságos, és sajnálkozva nézett a reaktor felé ismét a stalker.
- Igen, lehet, hogy igaza van. – a stalker pedig közben hátra kezdett fordulni és egy mondatba kezdett:
- Na látja, magának is…
De ezt a mondatát már nem fejezhette be, mert egy nagy sötétséget látott csak, ami a fejének csapódott és elájult. A professzor pedig vad szerelésbe kezdett az ájultan fekvő ember mellet. Nem volt azonban az ütés akkora, hogy sokáig tartson a hatása. Épp háttal volt a doktor és fém hengereket csavart össze, amikor a magához térő stalker ráugrott. Az istennek sem engedte el azt a valamit, amit szerelt és épp kész is volt vele, amikor az alattomos támadás érte. Sikerült magáról lerúgnia a stalkert a professzornak, de a híd alá egy töltésre esett. Berohant a híd alá a stalker pedig a fegyveréért kapott. A hídnak már nem volt sok borítása, így az az alatt kuksoló és reszkető embert fentről jól látta a puska mögül is vezető.
- Hallgasson ide! – szólt remegő hangon a doki – ha rám lő, mind meghalunk.
- Ugyan mért halnánk meg?
- Mert ez itt a kezemben, ez itt, ez… - és hangja elcsuklott.
- Mi az ott a kezében?
- Egy 12 kilótonnás atomtöltet.
Ezt a bejelentést hosszú csend követte, patthelyzet alakult ki.
- Most biztosan azon gondolkodik, vajon igazat mondtam-e? – kérdezte fölényes hangon a professzor.
- Bevallom igen. Milyen egyszerű is lenne magát innen megölni.
- Igen, maga van fenn én meg lenn és mégsem teszi meg. És mért nem? Megmondom én: mert fél. Fél attól, hogy elpusztul. Fél meghalni, ahogyan fel mindenki.
- Én nem attól félek.
- Dehogynem. Hiszen mitől még? Most biztosan nagy lelkiismeret-furdalása van, hogy elhozott ide, igaz?
- Nem, nincs. És tudja mért? Mert ki is fogom magát innen vinni és azzal a szarral együtt fog kijönni.
- Nem hiszem.
- De igen.
- Tudja az az érdekes, hogy utálok itt lenni. Az alatt a pár nap alatt, amíg bent voltam, találkoztam mindennel, amitől csak az ember irtózhat. És találkoztam azzal is, amitől a tudós irtózik: a tudomány saját maga ellen fordult és kicsúszott a kezünk közül.
- Igen, biztos voltam benne, hogy ez magának zavaró lesz. – vágott közbe a stalker – Maguk tudósok mind olyan tökéletesnek képzelik magukat. Majd maga megmenti a világot ettől a fertőtől, igaz? Ezt akarja? Hőst akar magából faragni?
- Hőst? Mi az hogy hős? Az, akit aztán pár évvel tette után elfelejtenek? Ismerem a tömeget. Mindig csak azon gondolkoznak, amit a fejükbe tesznek a bölcs vezérek. De ne kanyarodjunk el az eredeti témától: nem fogom hagyni, hogy tovább éljen ez a fertő itt.
- Ez csak magának fertő, mert nem ismeri. Nem ismeri, de nem is fogja megismerni soha. Most vesztette el rá az utolsó esélyét.
- Tudja mit: eleget láttam. Végeztem itt.
- Ne! Ne indítsa el! Kérem.
- Most már kér? Eddig soha nem kért. Eddig csak parancsolt. Á igen, milyen jó is, ha az ember parancsolhat. És itt azoknak van hatalma, akik a normális világban az elnyomottak, mint maga is.
- Normális világ? Hát csak az létezhet? Vegye már észre: a maga normális világa éppen olyan fertő, mint ez.
- Ó dehogy. Ott legalább megvan rá az esély, hogy rendbe hozzuk. De itt?
- Igen, és a századok során hány tudós mondta már el ezt? Rendbe hozzuk… Persze. Volt rá elég idejük, mégsem sikerült.
- De azok más tudósok voltak, nem tudtak eleget.
- És magára mit fogbak mondani évek múltán? Maga is csak egy volt a sokak közül, aki nem tudott eleget.
- Nem, én nem tudtam eleget, valóban. És nem is fogok tudni soha eleget. De a célom, amiért ide jöttem, most olyan közel van. Most tudom, hogy nem teszem hiába, amit teszek.
- Nem, ne tegye meg. A zóna soha nem bántotta a kinti világot. Soha, sőt a kinti világ hozta létre őt.
- És most el is pusztítja.
- De maga erről nem dönthet!
- Én nem is, az élet döntött így.
- Az az élet, amit maga él vagy az, amit én?
- Amit maga él, az nem élet. Visszajön ide újra meg újra és kiviszi innen azokat a dolgokat, amik ide valók de most végre mindennek vége lesz.
- De maga is meghal. Azt mondta, minden ember fél a haláltól.
- Nem fog fájni, ne aggódjon. Gyorsan végez velünk.
- Nem is a haláltól kell tartani, inkább a fájdalomtól, ami azzal jár, igaz?
- Ki tudja, lehet. Talán ebben egyet is értünk. De itt az ideje búcsúzni.
A professzor a gombok felé nyúlt éppen, amikor a résen át őt figyelő stalker, aki már szinte beletörődött sorsába és mégis oly dacosan küzdött, látta, amint annak mellkasán golyó üt lyukat. Nem habozott és a híd alá futott. Félig a töltés melletti kis patakban állva, a bombára nézett először. Már járt az óra. A doki végig tudta, mialatt beszélgettek, hogy mér nincs sok idejük hátra. De most már mindegy volt. Rutinos mozdulatokkal csavarta ki az előre hanyatlott holttest kezéből a szerkezetet és szedte darabokra. Mikor egy perc multán a mutató a nullához ért, nem történt semmi. A részeket a vízbe hajította. Ott állt és mintha csak valahonnan fentről irányították volna, a közeli dombra nézett, ahol egy fegyveres állt, mögötte a nap tört utat magának a feketés-szürke fellegeken át és egy pillanatra el is vakították a sugarak. Mikor elkapott tekintetét ismét arra fordította, már nem látott ott senkit. Egy gondolat futott át az agyán és a holttesthez ment. Háta mögé nyúlt és a raklapot, ami ott volt, kivette. A golyó áment a testen és abban állt meg. Késével kifejtette onnan és rögtön látta, ezüstből van, oldalán pedig a véset: CCCP.
Talán egy kis időre elgondolkodott, nem, az nem lehet, tudta ő is és még is, hiszen ki más lehetett volna? És ahogy tisztult az ég, az ő tudata is kitisztult és tudta, a zónában bármi megtörténhet.
2005. 02. 04.
Horváth Krisztián – hispan1
Párás hajnal a zónán kívül, egész este esett. Ez az eső még a műanyagot is szétmarja. A gyárépület remeg, a szél pedig szakadatlan rázza a falakat. Mindenhol tócsák, néha egy-egy lövés hangja. De alapjában véve csend van. Hirtelen remegés támad, majd zúgás: a mozdony az. A szokásos. De ez most egy jel is.
- Ébredjen!
- Mi?
- Gyerünk talpra! Indulás!
- Jól van, megyek már….
- Most! Ha ma nem, két hét múlva és az magának sokba fog kerülni.
- Értettem.
- Persze a pénz szavából mindenki ért. Mindent elrakott?
- Igen.
- A szerződést megértette, elfogadta?
- Igen, persze.
És hogy mi volt a szerződésben? Az, hogy ha Oleg professzort eltalálják, megsebesül vagy magatehetetlenné válik, akkor a stalker nem köteles őt kimenteni. Szép kis kilátások, de hát ez van, ha az ember a zónába készül. Oleg egyébként láthatóan ideges volt. Eme szógátoló erő feloldása érdekében stalkerünk szóváltásba szeretett volna keveredni a professzorral, de ez nehezebb, mint gondolnánk.
- Mért megy a zónába professzor?
- Mert dolgom van. – jött a csendes válasz.
- Értem, nekem is dolgom van ott. Elmondja, mi a magáé?
- Az az én dolgom.
- Hát ha nem, nem. Értek én a szóból. Csak múltkor is volt egy utasom, aki mint később kiderült, csak azért szeretett volna a zónába menni, hogy szörnyvadászt játsszon. A nem éppen kevés felszerelését helikopterrel már korábban bejuttatta, tudta, hogy azt velem nem hozhatja be. Egyik este aztán eltűnt és másnap egy jó nagy réten találtam meg, pár zombi lakmározott belőle. Kitépték a tüdejét meg a veséjét és épp a gerincoszlopot csócsálták, amikor….
- Befejezné? Ez engem nem érdekel, csak vigyen be. –és láthatóan ideges volt Oleg.
- Jól van, jól van, nem is szólok semmit. Viszont akkor szedje a lábát gyorsabban.
Kisvártatva el is érkeztek a hírhedt bejutási pontra. Időközben lehagyták a mozdonyt, ami még előbb magához vett egy kis üzemanyagot. Egy bokor mögé hasaltak és várták a szerelvény megérkezését. Az nemsokára megérkezett, elég nagy zajt csapva maga körül, ugyanis ezen a szakaszon már nem sok talpfa ért össze a sínnel, és amikor ráment a vonat, azok hangosan csapódtak az acélnak.
- Látja azt a csövet? Oda futunk, világos?
- Látom, persze. És utána?
- Utána kövessen!
- Rendben.
- 3, 2, 1… Futás!
Gyors léptekkel szaladtak a régi szennyvízkivezetőhöz. A ködben nem nagyon lehetett látni a közeli őrtornyot, így abban reménykedtek, hogy onnan sem veszik majd őket észre. Amikor a csőhöz értek, abban drótok voltak kifeszítve. Ezekkel akarták megakadályozni, hogy ott be lehessen jutni. A drótok riasztókhoz voltak kötve.
- De hiszen ez szirénázni fog, ha nekimegyünk, nem?
- Csak kövessen professzor, ne féljen! Még pár másodperc.
Kicsit később, amikor a vonat a kapuhoz ért és legnagyobb volt a zaj, átvágták magukat a drótokon és a cső túloldalához értek. Valóban megszólalt a riasztó, de mégsem jött senki.
- Miért nem keresnek minket?
- Mert azt hiszik, a vonat miatt van.
- Aha! Nem is rossz. És akkor mire várunk most?
- Látja azt a kerítést? Odáig kell még eljutnunk.
- Akkor menjünk.
- Még nem! Arra lusták csak, hogy lemásszanak a toronyból, de arra nem, hogy körbenézzenek. Várjon pár percet és majd akkor.
Kis idő elteltével átfutottak a rácsig és vágtak rajta egy kisebb rést. Azon bebújtak. Majd még néhány száz méter a biztonságos fákig.
- Bent vagyunk professzor!
- Hála istennek.
A mai délelőttöt már itt töltötték az utazók, fel kellet készülni az útra. Közben stalkerünknek feltűnt Oleg zárkózottsága és egyre növekvő idegessége.
12:11
A madarak vígan csiripelnek (itt még legalábbis), a szellő már elfújta a ködöt. Az ég derűs, a viharfelhők kezdenek eloszlani. A levelek halkan susognak, még talán egy mókust is megpillanthatunk a fán. Ezekből mind látszik, közel vagyunk még a kerítéshez. De aki sokszor jár ki és be az tudja, kijutni legalább annyira veszélyes, mint bejönni. Hőseink azonban most befelé mennek, olyan mélyre, amennyire csak lehet. Egész az erőműig
- Figyeljen, fegyvert nem adok magának, mert abból csak baj lenne. Arra jöjjön és csak azokba a nyomokba lépjen, ahol én megyek és amiket én hagyok. Ha nem ezt teszi, könnyen az életével fizethet. Még pár dolog: soha nem az egyenes út a legrövidebb és néha a legegyszerűbbnek tűnő dolgok rejtik a legnagyobb veszélyeket.
- Rendben, követem magát.
- Annyira viszem csak közel a reaktorhoz, amennyire biztonságos. Semmit sem garantálhatok! Lehet, hogy majd csak egy pillantást vethet rá vagy még annyit sem. –és mikor kimondta a stalker a reaktor szót, fura borzongás járta át a testét.
- Megértettem, mehetünk.
Elindultak egy kis csapást követve. Ahogy mentek, egyre nagyobb lett a csend. Talán 3 kilométert tehettek meg, amikor egy öreg fémlemezekből összetákolt hídhoz értek. A túloldalán egy bódé. A bódéban voltak, ami már messziről látszott, ugyanis aki bement, elkövette azt a hibát, hogy a hátizsákját kint tette le. A stalker hirtelen mellbe vágta Oleget és maga is a földre feküdt. Egy ideig szemlélte az eseményeket, de nem hallott zajt. Elővette a kalasnyikovot majd betöltötte a gránátvetőt és lőtt. A tákolmány fém oldalai a szélrózsa minden irányába, szerteszét repkedtek, nagy volt a zaj.
- Maradjon itt és csak akkor jöjjön, ha szólok. Ja és ne rohangáljon a hídon, mert leesik.
A stalker átment és közben fegyverét végig a kunyhó maradványaira irányította. Mikor odaért, nem talált mást, mint egy elszenesedett, megégett holttestet. Egy stalker lehetett, minden bizonnyal aludt.
- Most már jöhet!
Eltelt egy kis idő, mire áttért a professzor.
- Nem szép látvány.
- Nem bizony.
Álltak még pár percig csendesen a hulla felett, majd folytatták az utat. Egyre magasabb volt a fű, lassan már sás volt inkább. Néha egy-egy hosszabb tócsával is találkoztak. Ez már a mocsár, semmi kétség. A stalker pontosan tudta, itt nem lehet éjszakázni. Aki megpróbálta, azt örökre elnyelte a mocsár. Amikor már térdig a sáros vízben gázoltak, 4 óra felé lehetett.
- Még 2 óra és kint vagyunk belőle.
- Nekem nem sürgős. - mondta most ráérősen a professzor, aki mintha megnyugodott volna attól, hogy most már a kerítésen belül van.
- Nekem viszont igen. Ne akarja, hogy elmeséljem, mik történnek itt?
- Nem is akarom tudni. De azért azt meg kell jegyeznem, hogy eddig semmi furcsát nem tapasztaltam. Úgy értem nem láttam mutánsokat, meg semmi ilyesmit. Persze józan tudós eszemmel gondolkodva tudom, hogy itt kell lenniük, de mégsem látom őket.
- Mert még eléggé kint vagyunk. Majd ha beljebb érünk, akkor. Tudja egy dolog nem változik csak idebenn.
- És mi az?
- Hát hogy mindenhol vannak mutánsok. Anomáliák jönnek, mennek, viharok tombolnak és száll a nukleáris por, de ez állandó.
- De az anomáliák a többiekre is hatással vannak, nem?
- Sajnos mostanában már nem. Láttam olyan irányítót, aki átsétált egy erősen fertőzött területen és semmi baja sem lett.
- Ki az az irányító?
- Nem ki, sokkal inkább mi. Egy olyan lény, aki a többi szörnyszülöttet képes ellennünk fordítani. Sokkal veszélyesebb, mit itt bárki. Viszont sokat is ér. Aki megszerzi egynek a fejét, az itt gazdag ember.
- Ki venne meg egy fejet?
- Hát a magafajták. A kutatók, aki itt dolgoznak. Állítólag bámulatos agyat rejt az a fej. De én nem kockáztatok. Haltak már meg elegen miattuk.
- Félre ne értsen, nem áll szándékomban találkozni eggyel sem.
- Akkor jó, ebben legalább egyet értünk. És nem mondja el, hogy mért is jött ide?
- Nem, ezt hagyjuk. – és ismét ideges lett a professzor. Látta ezt a stalker is, így hagyta a témát. Elvégre neki csak az a fontos, hogy kifizessék.
- Értem.
Végül aztán csak kiértek a mocsárból. Találkoztak közben egy katonai őrjárattal, de szerencséjükre nem vették őket észre. Kijutva a szárazra, egy sziklafal alatt vetek tábort. Ez csendes hely volt, néhány száz méterre a víztől. Egyik oldalt egy nagy kopár, szinte függőleges gránittömb, vele szemben pedig egy kiégett helikopter roncsai. Kiváló fedezék baj esetére.
- Itt töltjük az éjszakát, reggel hatkor indulunk. Sehová ne kószáljon el.
- Nem állt szándékomban.
A stalker aztán egy érdekes dolgot csinált, még mielőtt nyugovóra tért volna. Egy ék alakú kőre egy kiskanalat helyezett pont úgy, hogy az egyensúlyban legyen és alá tette a pisztolyát. Hogy mért volt ez jó? Nos azért, mert ha egy gravitációs anomális közeledik, akkor a sziklán egyensúlyozó kanál esik le először és megüti a fegyvert. Ilyenkor rögtön menni kell. És hogy merre? Hát leginkább arra, amerre az ösztönök hajtják az embert. Azt soha nem lehet tudni, honnan jön az anomália. Miután mindezt Oleg is megtudta, végleg csend lett.
Október 20, szerda 06:15
Összepakolták a felszerelést és korán elindultak. Olegnek volt egy nagyobb és egy kisebb hátizsákja is. A stalker azt mondta neki, hogy jobban járna, ha a kisebbet itt hagyná, mert az csak felesleges teher. De valamiért ahhoz mégis nagyon ragaszkodott az utazó. A stalkert egyre jobban kezdte érdekelni, hogy kiféle-miféle alak ez az ember, és hogy miért is jött valójában. De csak nem sikerült neki kiszednie belőle. 10 óra felé aztán zajt hallottak egy bozótos mögül. Egy fegyver csöve meredt ki. A professzor nagyon megijedt és szinte kővé dermedt. A stalker kettőt füttyentett, mire a cső visszahúzódott és egy alak bukkan elő, egy másik vezető. A két stalker rögtön megismerte egymást, régi jó barátok voltak.
- Azt tudod ugye, hogy ha nem te lettél volna, akkor már nem élnél. – mondta Szergej, a frissen felbukkant ismerős.
- Tudom, tudom.
- Bocsánat, hogy én is bekapcsolódom a beszélgetésbe, - lett egy kicsit izgatott Oleg – de nem kéne nekünk haladni.
- Várjon csak, majd arra is sort kerítünk.
A két cimbora odébb sétáltak egy kicsit, majd halkan kezdtek valamiről tárgyalni, amire a professzor igencsak kíváncsi lett volna, de nem hallhatott semmit.
- Itt van egy.
- Egy micsoda?
- Egy irányító.
- És ugye nem akarod elkapni?
- Dehogynem. – vágta rá Szergej.
- Nem fog sikerülni.
- Hát egyedül nem is.
- Azt akarod, hogy én segítsek?
- Igen.
- De nem lehet, most ezt a félnótást kell elvinnem a reaktorhoz. – és kissé megvetően néztek Olegre.
- Na látod ez éppen annyira veszélyes, mint az irányító.
- Hát azért nem egészen.
- Figyelj nem kéne mást tenned, csak leraknod ezeket, amerre mész. – és egy pár fura villogó kis gránát méretű tárgyat mutatott Szergej - Gondolom most megkerülitek a régi telepet félkör ívben. Nem?
- De igen, arra a legbiztonságosabb.
- Akkor jó. Ezeket csak el kell szórnod néhányszáz méterenként.
- És mit tudnak ezek?
- Jeleket adnak ki, megzavarva az irányítót és így pontosan felém terelik majd.
- Azt akarod, hogy hajtsam ezekkel feléd azt a fenevadat és legyek a gyilkosod?
- Jaj hagyd már ezeket a szavakat… Te is tudod, hogy most elkapom.
- Hát rendben, mennyit kéne vinnem?
- 38-at. Mielőtt eldobod, csavard le a tetejüket.
- Hol találtad ezeket?
- Nem találtam, vettem. Méghozzá nagyon is drágán.
- Persze, mit is adnak manapság olcsón.
- Akkor vállalod?
- Hát legyen. De megyek, mert ez a mitugrász elkezd még reklamálni.
- Rendben és hálás köszönet! Ha sikerül, akkor kapsz 5 százalékot.
- Ilyet ne ígérj, mert úgysem tartod be.
- Mért, úgy ismersz te engem?
- Na erre inkább nem is válaszolok.
És útjaik kettéváltak. A stalker úgy tett, ahogy barátja kérte, a professzornak meg azt mondta, hogy az elszórt kütyük meteorológiai mérőeszközök.
15:16-kor épp egy tisztáson mentek át, amikor a professzor olyan hirtelen eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. A stalker körülnézett, de nem látott semmit. Tett pár lépést hátra, majd nem érzett talajt a lába alatt és zuhanni kezdett. Nem eshetett sokat és szerencséjére a profon landolt. Miután felálltak, megállapították, hogy innen nemigen másznak ki. Viszont jó hír, hogy a stalker gyorsan rájött, hol is vannak.
- Ez a B-7-es földalatti támaszpont.
- Vagy csak volt.
- Igen, ez így valóban helyesebb.
- Tudja, merre mehetünk ki?
És a kérdés nagyon helyén való volt. Ugyanis négy méter mélyen lehettek, ami pont arra volt jó, felmászni nem tudtak. Sötét volt és nyirkos a levegő. Amennyit látni lehetett a falakból, az sem volt nagyon bíztató. Néhány kósza inda lógott még be a lyukon, de azok nem tarthatják meg őket. Volt pár fém polc is. Ezeket megpróbálták egymásra tornyozni és úgy tűnt, a dolog valóban beválhat, de ahogy mászni kezdtek rajta, a fém rudak eltörtek alattunk.
- Mondtam, hogy kevesebbet egyen. – próbált vicces lenni a stalker.
- Az életünk a tét, maga meg ezzel szórakozik? – jött az ideges válasz.
- Igen. De ne aggódjon, voltam már nehezebb helyzetben is.
- Akkor jó. De nézze csak, ott egy rozsdás ajtó.
- Igen, erre a részre most akartam kitérni.
Az ajtót egy vastag fém zár csukta, ami olyan rozsdás volt, hogy meg sem tudták mozdítani. Az idők során szinte összemaródott a keretével. Pár lövés kellet csak, hogy mégis megadja magát. Bekapcsolták a lámpákat és elindultak.
- Keressen feliratokat a falon.
- Miféle feliratokat?
- Hát mondjuk olyasmit, hogy kijárat vagy hasonló.
- 3D12 nem jó?
- De, várjon csak. – és a stalker egy térképet kotort elő a hátizsákjából, majd vadul keresni kezdett rajta.
- Megvan?
- Meg. A következőnél jobbra és száz méter.
Le is fordultak a sötét folyosón jobbra, majd felborított székek és asztalok között mentek végig. Néhol még víz is állt a megsüllyedt köveken és mindenhol a falakról csöpögő cseppeket lehetett hallani.
- Megvolt a száz méter. – jegyezte meg akadékoskodó hangon a professzor.
- Igen, itt is vagyunk.
- De hát itt csak egy fal van.
- Igen, ide jöttünk.
- Ide? De hát itt nem jutunk ki.
- Dehogynem! Álljon hátrébb.
- Várjon, hallotta ezt?
- Mit?
De ekkor már késő volt. Egy kutyaszerű teremtmény vágtatott a két ember felé és a stalkerre ugrott. A professzor meg sem tudott mozdulni a félelemtől. Mikor azonban már látta, hogy a vezetője vesztésre áll, fogta a zseblámpát, ami lehetett vagy másfél kiló és lecsapta vele a kutyát, ami talán egy pillanatra meg is torpant és otthagyta a földön fekvő embert, de miután sötét lett, mert a lámpa elaludt az ütéstől, a támadónak ugrott neki. Vicsorgás és emberi erőlködés hallatszott, majd egy lövés. Kis csend, majd hirtelen egy hang: Na akkor ezzel is megvolnánk. Majd világosság támadt, ismét megszállta a lámpát a fényadás képessége és magabiztosan kereste a folyosón a halálra rémült professzort, akit kis idő után meg is talált.
- Mehetünk?
- Igen. De még mindig nem tudom, hogy hogyan?
Ekkor a stalker odaállt a keresett fal mellé és egy határozott mozdulattal berúgta azt. Nem történt semmi. A második rúgásra azonban repedés támadt, majd még néhány rúgás és végül egy elég nagy lyuk keletkezett. Azon fény áradt be, bizalomgerjesztő, tiszta napfény. Kimásztak. Friss levegőt szívtak magukba, már tele voltak azzal a dohos valamivel, amit bent lélegezhettek.
- Ma már nem megyünk tovább, itt letáborozunk.
- Nem kéne elzárni a járatot? – kérdezte aggódva a professzor.
- De. Igaza van.
A stalker elővett egy gránátot, távolabb álltak egy kicsit és bedobta a lyukba. Az kisvártatva be is omlott a robbanástól.
- Az isten tudja, mivel kísérleteztek ott benn.
- Annyira azért nem nagy ez a létesítmény.
- Dehogynem! Csak nem látta még az alsóbb szinteket.
- Mért, sok van belőlük?
- Nyolc. A legfelsőn, ahol jártunk, csak egy úgymond bemutató részleg. A lényeg lejjebb van. De oda csak keveseknek sikerült lemenni és még kevesebben jutottak ki.
- De gondolom maguk stalkerek kedvelik az ilyen helyeket, nem?
- Végső sorban igen, mert mi mások félelmeiből és gyávaságából élünk. A kutatók létrehozták ezt a komplexumot, aztán a robbanás után itt is hagyták az egészet. Mostanában viszont visszaküldenek egyet, egyet.
- És mit hoznak fel pontosan?
- Általában ampullákat. Minden jól megy, amíg egy-egy össze nem törik. Akinek nem sikerül, az nem is nagyon jön fel. – és egy sóhajtással zárta a beszélgetést a stalker.
Közben tüzet rakott és elkezdte melegíteni a cseppet sem bizalomgerjesztő zacskós élelmiszereket, amik az egyetlen használható és nem fertőző élelemforrások itt a zónában. Mikor végeztek, két tablettát vett elő és egyet a professzornak adott. Először nem tudta mire jó, de aztán vezetője elmondta neki, hogy ezek anti-sugárzás tabletták. Igazából nem gyógyítanak, csak tünetmentessé tesznek.
Az este nyugodtan telt, senki sem járt feléjük. Eltekintve egy pár patkánytól, nem zavarta őket semmi.
Október 21, csütörtök 06:24
Szép napfényes reggelre virradt a zóna. Enyhe szellő simogatta a füvet, ami lágyan ringatózott. Bárányfelhők úsztak az égen, messze el lehetett látni a tiszta levegőben. Látni lehetett az erdőt is, ahová utazóink tartottak. Magas fenyők és fák szegélyezték. Olyan sötét volt a törzsek között, hogy az ember, ha bement oda, azt hihette, éjszaka van. Ezért hívták sötét-erdőnek. A rádiók itt nem működtek, az iránytűk is megbolondultak és megtréfálták az arra tévedőket a csalfa „szellemek” is, miután körbe-körbe vezették a tapasztalatlan látogatót. Persze egy stalker mindig tudja, merre kell menni. Ezzel nyugtatta a professzort is a stalker, majd magabiztosan vágott neki a rengetegnek. A parancsa egyszerűen hangzott: mindig kövesse a hátizsákot a szemével, mert ha csak egy pillanatra is elveszti szem elől az utat ismerőt, akkor onnan többé ki nem keveredik. Ezt észben is tartotta a doki, aki minden mozzanatára figyelt annak a nagy kövér, minden jóval és hasznossal megpakolt nehéz hátizsáknak. Ahogy egyre beljebb mentek, furcsa volt, hogy egyetlen zónalakóval sem találkoznak. Pedig a stalker direkt olyan lövedékkel töltötte meg a kalasát, ami még a fákat is átüti, ha kell. Két dolog miatt nincsenek egy területen állatok, okította utasát az utazó: vagy már ette itt és akkor egy darabig nem térnek vissza vagy most fognak megérkezni és akkor igencsak kínos helyzetben lesznek. Egy tisztásra érve pár lakmározó zombit pillantottak meg, akiket nem volt nehéz megölni, mert épp az evéssel voltak elfoglalva. Miután megtisztították a terepet, a fűben egyre közelebb érve egy testet pillantottak meg. A stalker rögtön a legrosszabbra gondolt: mi van, ha ez Szergej teste. Először ezt nem lehetett megállapítani, mert a felszerelés szét volt hordva, feje nem volt az áldozatnak vagy csak részben és a mellkasát is szinte teljesen felnyitották. Sajnos azonban a nyakában ott lógott egy töltény: egy összetéveszthetetlen CCCP véséssel gazdagított ezüst lövedék. Ez mindet kizáróan igazolta a sajnálatos tényt: Szergej az. Nem sikerült neki. Később a körülmények is kirajzolódtak. Széles körben töltényhüvelyek, minden oldalról támadhatták. Egy ideig tarthatta őket, mert a mezőn szétszórva vannak zombi és kutyatetemek, de aztán valami túl közel került hozzá. És valaki messziről figyelhette az eseményeket. De ekkor már mindketten tudták, hogy ki.
Nehéz szívvel kezdett egy gödör ásásába a stalker, szó nélkül dolgozott. Egy ideig nem értette, hogy ezt mért csinálja, de aztán rájött: sírgödröt ás elhunyt barátjának. A professzor is ásni kezdett, ketten hamar meglettek. Belefektették a testet, befedték és két fadarabból keresztet készítettek. Álltak felette egy darabig szótlanul. Máshol biztos mondtak volna valami szép magasztost és dicsérőt, de itt nem volt mit. A zóna legyőzte Szergejt és amikor ide belépett, ennek tudatában volt: tudta, hogy ez egyszer megtörténhet. Csak senki nem így képzeli el a véget.
Farkasüvöltés hallatszódott a fák közül, ez jelezte, menni kell tovább. A professzor elsétált lassan, a stalker azonban még indulás előtt ráakasztotta a keresztre a nyakláncot, melyek az ezüst lövedék volt, ami most nem hozott szerencsét. Ez a nap hangtalanul, némán telt. Délután 5 felé értek ki a sötét-erdőből. Mivel már nem láttak jól a félhomályban, megálltak letáborozni. Sötétből sötétbe érkeztek és ez mintegy tükrözte egész napjukat. A hangulat, az érzés, amiket akkor megéltek és főleg amit akkor tapasztalat először a professzor, egy életre megváltoztatták őket és a zónáról együtt alkotott véleményüket. Egyikük újra, másikuk először látta, ahogy a zóna öl.
Október 22, péntek 11:04
Hőseink már vagy 3 órája menetelhettek, amikor nagy vihar kerekedett. Csak úgy zuhogott az eső. Egy nagy fa alá húzódtak, műanyag fóliát terítettek magukra mert az eső mérgező volt. Olyan sötét felhők érkeztek a pár pillanata még vakító kékségű égre, hogy azt leírni nem lehet. Hatalmas villámok csapkodtak ide-oda. Az egyik fényében a professzor megpillantotta a régen várt látképet: az atomerőmű tornyát. Ezzel egy időben vette észre stalkerünk is. Már épp futott is volna oda, de a stalker visszarántotta és emlékeztette egy korábbi mondatára: a zónában soha nem az egyenes a legrövidebb út. De még ha az is lenne, a torony így is kilométerekre volt tőlük. Megvárták, míg eláll az eső. Amikor már alig szemerkélt, megmutatta a stalker a dokinak, hogy mennyire kikezdi még a műanyagot is a víz: a takarójuk külső fele hólyagos volt, mintha savval öntötték volna le.
- Látja nem lehet csak úgy rohangászni.
- Látom. – és közben szeme már a reaktor felé nézett. Mintha teljesen megőrült volna a látványtól. Még hátizsákját is itt akarta hagyni és csak egy ruhába csavart valamit tartott magánál.
- Vissza mivel jön, ha ezt most itt hagyja.
Furcsamód nem érkezett válasz, mint ha nem is akarna innen kijutni a professzor. Innentől kezdve ahogy haladtak előre, egyre csak azt lehetett érezni, hogy a professzor mintha hajtaná a stalker, gyorsabban és gyorsabban mentek. A borongós és még mindig sötét ég alatt egyszerre aztán, mikor már csak egy fél kilométerre lehettek az erőműtől és egy hídon álltak, a sugárzás már szinte a kritikus mértéket mutatta. A stalker megálljt parancsolt. Hátranézett a dokira és együtt érző szemekkel jelentette be, hogy közelebb nem mehetnek.
- Mi az, hogy nem mehetünk? Hiszen megállapodtunk! – kiabált hangosan.
- Igen, de csak abban, hogy csak annyira viszem közel, amennyire biztonságos, és sajnálkozva nézett a reaktor felé ismét a stalker.
- Igen, lehet, hogy igaza van. – a stalker pedig közben hátra kezdett fordulni és egy mondatba kezdett:
- Na látja, magának is…
De ezt a mondatát már nem fejezhette be, mert egy nagy sötétséget látott csak, ami a fejének csapódott és elájult. A professzor pedig vad szerelésbe kezdett az ájultan fekvő ember mellet. Nem volt azonban az ütés akkora, hogy sokáig tartson a hatása. Épp háttal volt a doktor és fém hengereket csavart össze, amikor a magához térő stalker ráugrott. Az istennek sem engedte el azt a valamit, amit szerelt és épp kész is volt vele, amikor az alattomos támadás érte. Sikerült magáról lerúgnia a stalkert a professzornak, de a híd alá egy töltésre esett. Berohant a híd alá a stalker pedig a fegyveréért kapott. A hídnak már nem volt sok borítása, így az az alatt kuksoló és reszkető embert fentről jól látta a puska mögül is vezető.
- Hallgasson ide! – szólt remegő hangon a doki – ha rám lő, mind meghalunk.
- Ugyan mért halnánk meg?
- Mert ez itt a kezemben, ez itt, ez… - és hangja elcsuklott.
- Mi az ott a kezében?
- Egy 12 kilótonnás atomtöltet.
Ezt a bejelentést hosszú csend követte, patthelyzet alakult ki.
- Most biztosan azon gondolkodik, vajon igazat mondtam-e? – kérdezte fölényes hangon a professzor.
- Bevallom igen. Milyen egyszerű is lenne magát innen megölni.
- Igen, maga van fenn én meg lenn és mégsem teszi meg. És mért nem? Megmondom én: mert fél. Fél attól, hogy elpusztul. Fél meghalni, ahogyan fel mindenki.
- Én nem attól félek.
- Dehogynem. Hiszen mitől még? Most biztosan nagy lelkiismeret-furdalása van, hogy elhozott ide, igaz?
- Nem, nincs. És tudja mért? Mert ki is fogom magát innen vinni és azzal a szarral együtt fog kijönni.
- Nem hiszem.
- De igen.
- Tudja az az érdekes, hogy utálok itt lenni. Az alatt a pár nap alatt, amíg bent voltam, találkoztam mindennel, amitől csak az ember irtózhat. És találkoztam azzal is, amitől a tudós irtózik: a tudomány saját maga ellen fordult és kicsúszott a kezünk közül.
- Igen, biztos voltam benne, hogy ez magának zavaró lesz. – vágott közbe a stalker – Maguk tudósok mind olyan tökéletesnek képzelik magukat. Majd maga megmenti a világot ettől a fertőtől, igaz? Ezt akarja? Hőst akar magából faragni?
- Hőst? Mi az hogy hős? Az, akit aztán pár évvel tette után elfelejtenek? Ismerem a tömeget. Mindig csak azon gondolkoznak, amit a fejükbe tesznek a bölcs vezérek. De ne kanyarodjunk el az eredeti témától: nem fogom hagyni, hogy tovább éljen ez a fertő itt.
- Ez csak magának fertő, mert nem ismeri. Nem ismeri, de nem is fogja megismerni soha. Most vesztette el rá az utolsó esélyét.
- Tudja mit: eleget láttam. Végeztem itt.
- Ne! Ne indítsa el! Kérem.
- Most már kér? Eddig soha nem kért. Eddig csak parancsolt. Á igen, milyen jó is, ha az ember parancsolhat. És itt azoknak van hatalma, akik a normális világban az elnyomottak, mint maga is.
- Normális világ? Hát csak az létezhet? Vegye már észre: a maga normális világa éppen olyan fertő, mint ez.
- Ó dehogy. Ott legalább megvan rá az esély, hogy rendbe hozzuk. De itt?
- Igen, és a századok során hány tudós mondta már el ezt? Rendbe hozzuk… Persze. Volt rá elég idejük, mégsem sikerült.
- De azok más tudósok voltak, nem tudtak eleget.
- És magára mit fogbak mondani évek múltán? Maga is csak egy volt a sokak közül, aki nem tudott eleget.
- Nem, én nem tudtam eleget, valóban. És nem is fogok tudni soha eleget. De a célom, amiért ide jöttem, most olyan közel van. Most tudom, hogy nem teszem hiába, amit teszek.
- Nem, ne tegye meg. A zóna soha nem bántotta a kinti világot. Soha, sőt a kinti világ hozta létre őt.
- És most el is pusztítja.
- De maga erről nem dönthet!
- Én nem is, az élet döntött így.
- Az az élet, amit maga él vagy az, amit én?
- Amit maga él, az nem élet. Visszajön ide újra meg újra és kiviszi innen azokat a dolgokat, amik ide valók de most végre mindennek vége lesz.
- De maga is meghal. Azt mondta, minden ember fél a haláltól.
- Nem fog fájni, ne aggódjon. Gyorsan végez velünk.
- Nem is a haláltól kell tartani, inkább a fájdalomtól, ami azzal jár, igaz?
- Ki tudja, lehet. Talán ebben egyet is értünk. De itt az ideje búcsúzni.
A professzor a gombok felé nyúlt éppen, amikor a résen át őt figyelő stalker, aki már szinte beletörődött sorsába és mégis oly dacosan küzdött, látta, amint annak mellkasán golyó üt lyukat. Nem habozott és a híd alá futott. Félig a töltés melletti kis patakban állva, a bombára nézett először. Már járt az óra. A doki végig tudta, mialatt beszélgettek, hogy mér nincs sok idejük hátra. De most már mindegy volt. Rutinos mozdulatokkal csavarta ki az előre hanyatlott holttest kezéből a szerkezetet és szedte darabokra. Mikor egy perc multán a mutató a nullához ért, nem történt semmi. A részeket a vízbe hajította. Ott állt és mintha csak valahonnan fentről irányították volna, a közeli dombra nézett, ahol egy fegyveres állt, mögötte a nap tört utat magának a feketés-szürke fellegeken át és egy pillanatra el is vakították a sugarak. Mikor elkapott tekintetét ismét arra fordította, már nem látott ott senkit. Egy gondolat futott át az agyán és a holttesthez ment. Háta mögé nyúlt és a raklapot, ami ott volt, kivette. A golyó áment a testen és abban állt meg. Késével kifejtette onnan és rögtön látta, ezüstből van, oldalán pedig a véset: CCCP.
Talán egy kis időre elgondolkodott, nem, az nem lehet, tudta ő is és még is, hiszen ki más lehetett volna? És ahogy tisztult az ég, az ő tudata is kitisztult és tudta, a zónában bármi megtörténhet.
2005. 02. 04.
Horváth Krisztián – hispan1