Lihogyejev
New Member
- Csatlakozás
- 2008.09.21.
- Üzenetek
- 91
- Reakció pontszám
- 0
Sziasztok!
Ez egy régi novellám lenne, még a játékok megjelenése elõttrõl (ezért sem egyezik minden, amolyan kis vegyesfelvágott az egész). Jó szórakozást hozzá! - BT
A SZIRÉN ÉNEKE
Írta: Brother T
I. Rész
Lihogyejev lépett a szobába. Viktor egyszerû életmódja meg sem lepte. A kis szobában alig volt bútor. Viktor az ágyon ült és egy térképpel vacakolt a derengõ lámpafényben.
- Szép napot! -Viktor abszolút nem örült Dimitrijnek, de próbálta elfojtani érzéseit. Lihogyejevnek meg volt az a kellemetlen szokása, hogy mindig a legrosszabbkor tûnt fel a színen. Azokat a napokat Viktor messzirõl utálta.
- Üdvözlöm Dimitrij, mi járatban?
Dimitrij az ablakhoz lépett és tekintete a semmibe révedt.
- Sztyepa hogy van?
- Elég rosszul, az a kis varangy tényleg mérgezõnek bizonyult. Kijevbe vitték kórházba –hallgatott egy darabig, majd hozzátette. -Az úton meghalt. Megállt a szíve.
Dimitrij arcára hidegség ült ki. Viktor tudta, hogy nem ezért jött.
- Nem jó hír -mondta Lihogyejev, közben kezét a háta mögött összekulcsolta.- Azért kerestem meg, mert lenne egy feladatom a csapata számára.
- Éspedig? - Lihogyejev egy doboz cigit vett elõ és gondosan kihúzott belõle egy szálat. Majd megkínálta Viktort
- Nem kérek.
- Ez egy különleges feladat… -közben az öngyújtó lángja belekapott a cigibe- Különleges emberekre van szükségem. Egy dolgot kellene elhozni nekem, busás jutalom fejében.
- Mi lenne az, honnan, és mennyiért? -a kérdések fontosak voltak Viktornak. Egy sztalker nem lehet eléggé felkészült a Zónában.
- Egy kis víz, Pripjatyból. Százezer dollár fejenként –mosolyodott el Dimitrij. –És persze a plusz költségeket is fedezem.
- Rendben…
[KÉT NAPPAL KÉSÕBB]
Ködös, hideg idõ volt. A pára kis vízcseppekben gyûlt össze mindenütt, nyirkos-nyálkás érintést kölcsönözve a felületeknek. A köd már lassan felszállt. Az erdõ felõl mozgás támadt. Egy férfi jelent meg a bozótban, M39-es katonai álcaruhát és vegyvédelmi felszerelést viselt. Ahogy kikerült a bozótosból, azonnal fedezéket keresett néhány üres olajoshordó mögött. Viktor felpattintotta fegyverére szerelt távcsõ lencsevédõit. A célkereszt a férfi mellkasán állt meg.
- Iván vagyok, ne lõjetek! Keletrõl jövök -recsegte a rádió.
- Vettem, gyere nyugodtan –felelte Viktor, de a célkereszt a férfi testén táncolt, aztán felnézett az erdõ irányába is. Viktor nem siette el a dolgot, nem volt szokása. Az óvatlanok nem sokáig élvezhetik az életet.
Csak akkor engedte le a puskáját, miután Iván beért a raktárba. Már várták.
- Mit láttál? -kérdezte izgatottan Ryker, miközben Natasa a vállán pihentette a fejét. Ezalatt Viktor még kint maradt az emeleti lépcsõnél és az égboltot kémlelte.
- Semmit -felelte a kölyök. A vak kutyák hordájának nyomai mélyen az erdõbe vezettek, követte õket egy darabig, aztán úgy döntött, már nem jelentenek veszélyt a csoportra nézve.
- Úgy látszik elmentek azok a büdös dögök –sóhajtott Natasa.
- Ajánlom is! - Ryker megpaskolta a sörétes puskáját.
Az égbolt szürkés-vöröses színekben pompázott, igazi romantikus naplementét ígérve a szemlélõnek. Viktor tudta, hogy ez csak látszat. A Zónában minden dolog, legyen az békés és szép; veszélyes lehet. Mintha kifordították volna a világ rendjét. Ezen az elátkozott helyen Isten csak egy vicc volt. Itt nincs senki, akihez imádkozni lehetne. Viktor a rozsdás korlátra támaszkodott és a raktár környékét figyelte. A beton repedéseibõl fûcsomók kandikáltak. Három kutya teteme hevert a magas fûben. Itt-ott rozsdás hordók, és egyéb szemét tarkította az épület udvarát. Egy nyom sem utalt újabb mutánsokra vagy konkurens sztalkerekrek.
Visszament a raktárba, miután becsukta az ajtót, a kilincset kiékelte egy székkel. Így elõbb pozdorjává kellene lõni a zárat a székkel együtt, amire biztos felébrednek és válaszolni is tudnak.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha itt töltjük az éjszakát, és hajnalban indulunk tovább.
Mindannyian elfogadták a javaslatot. Nem volt tanácsos éjszaka a Zónában mászkálni. Ez gyakran jelentett egyet a biztos halállal. Éjszak ugyanis több élõlény kúszott elõ odújából egy kis vadászat erejéig, nem is beszélve az anomáliának nevezett láthatatlan veszélyekrõl. Miután ellenõrizék a raktár minden zugát, lemálháztak, majd egy kis gáztûzhely köré telepedtek. Natasa fõzött nekik egy kiadós levest. Instant volt, de még így is ízlett mindenkinek. A tûzhely körül elõkerültek a kalandok is. Viktor csendben ült, fegyverét az ölében nyugtatta, és a sztorikat hallgatta. Nem szólt egy szót sem. A kalandjait hasztalan lett volna elmesélni. Egyedül érezte magát és ez az érzés napról-napra erõsebb lett. Nem egyfajta magányt érzett, több volt annál. Úgy érezte a világ megfordult vele, és õ kívülállóvá vált. Azonban a Zónában másképp mentek a dolgok. Egy teljesen más világba pottyant, akárcsak Aliz a mesében. Egy kicsavart, groteszk helyen élt, ahol a borzalmak és a halál majd’ mindennaposak voltak, azonban úgy tûnt, Viktor itt érzi elemében magát.
A beszélgetést dübörgõ zúgás zavarta meg. Viktor és Ryker az ablaknál termett. A fekete égen fényszórókkal repülõ harci helikopter tûnt fel. A fénycsóvák a földet pásztázták, bevilágítottak az ablakokon; két kört tett a raktár felett, majd az erdõ felé vette az útját.
- Csak egy õrjárat lehetett - Iván fellélegzett, aztán valahonnan elõszedett egy üveget is.
- Nem. Úgy nézett ki, mintha keresne valamit -ült vissza Ryker. Natasa a vállára hajtotta a fejét. A nagy és erõs Ryker meg a vékony, törékeny Natasa. A lány jóval fiatalabb volt Rykernél, talán nyolc, tíz évvel? Lágy vonásai ellenére többnek nézett ki, azonban fiatalos mozdulatai és viselkedése elárulta, hogy egy nagy gyerek. Ryker félretûrte a Natasa szemébe lógó hajtincset. Viktornak egy mese jutott eszébe róluk, a favágó és a királylány.
- Remélem nem minket -felelt Iván, közben jó nagyot húzott az üvegbõl. A szesz égette a torkát. Iván még újonc volt a csoportban, két hónappal ezelõtt szegõdött csak hozzájuk. Sztyepa vette be a csapatba.
- Viktor, vodkát? –kérdezte Iván.
- Kösz - nagyot húzott az üvegbõl.- Ne részegedj le Iván. Mert ha valamit le kell lõni…
- Jobban lövök részegen!
- Aha, jobban a seggem. –csattant fel Ryker.
- Nem hiszed el? –Iván felpattant, elõrántotta a pisztolyát és körbenézett. - Mennyibe fogadjunk, hogy tíz lövésbõl minddel eltalálom azt a táblát ott? -mutatott a raktár másik végében lévõ figyelmeztetõ táblára.
- Van rá hatszáz rubelem! –mondta Viktor.
- Jól van, legyen hatszáz. -egyezett bele Ryker. Iván célzott és tízszer lõtt.
- Lássuk. -azzal eltántorgott a tábla irányába. Mikor visszaért, egy macska méretû hatalmas patkányt hozott a farkánál fogva. -Kilenc találat, és ez.
Mindenki hangos nevetésben tört ki.
Pár órával késõbb Ryker és Natasa elhúzódtak a raktár távolabbi részére, Viktor és Iván a tûzhely körül maradtak. A srác elõvette a gépfegyverét, és igazgatni kezdte. Viktor leplezetlen tekintettel figyelte a szõke kölyök matatását az F2000-es rohampuskán. Az egész cucc elég high-tech volt, igazi elektronikus csoda. Viktor megbízott az ipari forradalom korszakából fennmaradt AK-jában. Mindig rendben tartotta, tisztogatta és szerette, sosem hagyta cserben. A fiú idõközben észrevette a nagy érdeklõdést és egy kis egész estés elõadásba kezdett a fegyverrõl. Viktor tudott mindent a puskáról, de végighallgatta. Úgy sem volt más dolga.
Hajnaltájban, az emeleti ajtón megmozdult a kilincs. A szék meggátolta az ajtó nyitását. Elõször morgás hallatszott kintrõl, aztán halk kaparászás. Viktor elég rosszul aludt, és felébredt a morgásra. Kezét a fegyverén nyugtatta. A morgás felerõsödött. Viktor megmarkolta az AK-t.
- Iván, ébren vagy? – rázta meg a fiút, de Iván olyan jól érezte magát Mr. Vodkával, hogy csak horkolt tovább. Viktor felkelt, óvatosan kibiztosította a gépfegyvert. Az emeleti ajtónál abbamaradt a morgás. A következõ pillanatban a földszint felõl hangzott fel. Viktor halk léptekkel elindult az egyik ablak felé. Kinézett a koszos üvegen, de semmit sem lehetett látni odakint. Felkattintotta a zseblámpáját. A fénycsóva egyenesen egy sárga, ökölnyi íriszbe világított. Aztán az a kétfejû valami megmozdult és eltûnt a látómezõbõl. Viktor idegesen fordult el az ablaktól.
A következõ pillanatban az ajtó felõl egy hatalmas csattanás hallatszott. BAMM! Viktor az ajtóra szegezte fegyverét, majd megengedett egy sorozatot. A robajra és a lövöldözésre a többiek is felébredtek.
- Mi frászt csinálsz? -kérdezte Ryker.
- Valami van odakint. Valami nagy!
BAMM!
Ezúttal a fenti ajtó volt az. A lény morgása üvöltésbe torkollt, amihez csakhamar legalább még ketten csatlakoztak.
- Óóóó… Mama! -Iván csõre töltötte puskája gránátvetõjét.
- Bassza meg! -ordított Ryker és a beszakadó ajtó felé pörkölt egyet a sörétessel. Ugyanabban a pillanatban az emeleti ajtó is megadta magát a lényeknek. Natasa meggyújtott néhány fáklyát. A szörnyek ekkor nyomultak a raktárba. Négy lábon is majdnem akkorák voltak, mint Viktor. Fújtatva, hörögve, ordítva rontottak a csapatra.
- Szedd le! -próbálta Viktor túlüvölteni a fegyverek ropogását. Iván és Viktor ugyanazt a dögöt kezdték lõni. Csak együttes tûzerejük volt képes leteríteni a hatalmas mutánst. A hátuk mögött felhangzott Natasa AK-jának ugatása és Ryker sörétesének dörrenése.
Csend lett.
Mindannyian adrenalintól fûtve álltak egy helyben. Lábuk elõtt két mutáns teteme hevert. A raktár levegõjében csípõs puskapor szag terjengett.
- Ennyi -mondta Viktor és egy teli tárat lökött a fegyverébe. Ryker óvatosan megközelítette az egyik tetemet. – Nézzetek körül.
- Mi a franc volt ez?
- Honnan tudjam -felelt Viktor.
- Talán egy új faj -nézegette Natasa.
- Fenébe! -ordított Iván és kilõtte a gránátot az emeleten megmozduló mutánsra. A gránát a lény felsõtestébe fúródott. A robbanás szétvetette a testet, és bûzös, nyálkás húscafatokkal fröcskölte tele a környéket.
- Meg kéne vizsgálni õket.
- A fenébe is Szívem, hagyjuk itt ezt a hullaházat -mondta Ryker, azzal kilépett a hajnalodó éjszakába.
[PRIPJATY KÖZELÉBEN]
A reggeli köd kezdett felszakadozni. Színes levelekbõl álló szõnyegen folytatták útjukat az erdõn át. Iván vezette a csapatot, okoskodva beszélt hátrafelé, ezalatt Ryker és Natasa egymás mellett sétáltak, nem törõdve a többiekkel. Viktor hátvédként baktatott a csoport után. Néha hátranézett. Az erdõ göcsörtös fái ezer veszélyt rejthettek, de nem mindig látott keresztül a bozótoson. Olyan érzése támadt, mintha figyelnék õket. Újból körbefordult, de nem látott semmit.
Natasa és Ryker kéz a kézben sétáltak. Ryker csodálattal nézte a lány minden mozdulatát, a szemei csillogását, piros ajkai mozgását. Lenyûgözte, hogy Natasa milyen életvidám. Egyik percben kislányosan aranyos, míg a másikban szenvedélyes csábító, aki tudja, hogy mit akar. Ha ennek a küldetésnek vége, Ryker feleségül veszi. Aztán egy kis házikóban élik szürke hétköznapjaikat egymás karjaiban, majd mikor megjönnek a porontyok -Natasa egybõl hármat is szeretne- Ryker felveszi a rendes mérnöki hívatását, hogy megélhessenek. Ha ennek vége, nem lesz több kaland a Zónába. Csak a normális hétköznapi élet.
Iván peckesen sétált elõl, kezében a régi anomália detektorral.
- Tudjátok, ez a kacat már nem a régi. -paskolta meg az oldalát a fekete bakelit mûanyagból készült szerkezetnek. -Kell néha neki egy kis noszogatás.
Mikor kigyulladt a zöld fény és a szerkezet lassan csipogni kezdett, Iván széles mosollyal fordult hátra:
-Látjátok, megy ez!
Abban a pillanatban a csipogás hangos sípolásra váltott és a detektor mindenféle színben villogott.
- Mi fene… várjatok… van itt valami…
- Micsoda? -lépett mellé Viktor.
A detektor elhallgatott. Iván a fejét rázta, és grimaszolva a szerkezetet fenyegette.
- Téves riasztás. Semmi ok aggodalomra. -felelte és továbbindult.
Az erdõ ritkulni kezdett, hamarosan egy elhagyott temetõbe jutottak. A természet már rég visszahódította magának a helyet, akár a temetetlen halottat. A földbõl itt-ott sírhalmok domborodtak és sírkövek meredtek maguk elé. A csend megnyugtató volt Viktor számára. Mindig egyfajta nyugalom fogta el, mikor a temetõkben járt. Hatalmas béke honolt az ilyen helyeken.
- Nézzétek csak! - Ryker egy házat fedezett fel a temetõ végében. A viskó udvarát benõtte a gaz, a falakról már több helyen lemállott a vakolat. A házikó barna cserepeibõl is egész sorok hiányoztak. A deszkakerítés látott szebb napokat is.
- Nézzük meg -javasolta Natasa.
- Rendben.
Viktor ment elõl, fegyverét lövésre készen tartva. A kerítés pár helyen véres volt. A barnás foltok harcról árulkodtak. Laza mozdulattal átugrott a palánkon, letérdelt, és megvárta, míg a többiek is átjutnak. Azután elindult és átszelte a gazos udvart. A ház környékén nem látott semmi mozgást. Nem lépett be, benézett az egyik ablakon. Baljával kirántotta az ajtóban lógó szakadt függönydarabot és mielõtt bement volna, vállára vette a puskáját, elõszedte a pisztolyát. A ház úgy nézett ki, mintha éppen az érkezésük elõtt hagyták volna el. Ámbár nagyon jól tudta, hogy a ház már évek óta így állt. Mikor a második kitörés volt, nagyjából 2006-ban, akkor telepíthették ki a lakókat. Vagy elvitte õket a sugárzás láthatatlan halála.
A jobb oldalon lévõ szobában csak egy rozoga ágyat talált, szalmával tömött vánkossal. Átment a baloldaliba, ami valaha egy éléskamra lehetett. A padlón egy kutya teteme hevert, bordáiról már rég lemállott a hús. Az üres szobák poros, dohos szagot árasztottak. Viktor bekapcsolta a rádióját.
- Nincs itt semmi. Bejöhettek, ha akartok -azzal megfogta az egyik földön heverõ széket és leült. Az apró konyha zsúfolásig megtelt.
- Most mi legyen? -kérdezte Iván. Viktor egy laminált térképet terített az asztalra. Kesztyûs ujjai végigfutottak egy szakaszon, majd rábökött egy pontra: Pripjaty.
- Már nem vagyunk messze a várostól.
Kintrõl dörgés hallatszott, ahogy a villám végigcikázott a szürkés égbolton. A szél is felerõsödött, zöld, hullámzó tengerré változtatva a ház udvarát. Iván egy doboz cigit vett elõ, egy szálat a szájába vett. Pár percig otthagyta, majd a földre dobta és eltaposta. A dohányzás káros szokás volt. A Zónában még károsabb, mert a cigi vonzotta a radioaktív részecskéket. Ezt a trükköt egy vén sztalkertõl tanulta, mikor idejött. Így legalább csillapította a vágyát. Az égbolt lassan elsötétült és viharosabb lett a szél is. Az esõ csepegni kezdett. Pliccs-placcs zuhantak az esõcseppek a földre. Mindenki felvette a kapucniját, a gázálarc is elérhetõ helyre került. A Zónában sosem lehetnek elég óvatosak.
- A fenébe is, esik -nézett a távolba az ajtófélfának támaszkodva Ryker.
- Menjünk -javasolta Iván és kilépett a tornácra, aztán az esõbe. Natasa lágy csókot nyomott Ryker ajkára, aztán õ is kiment. Viktor elrakta a térképet, majd követte társait a szabadba. Ryker még nézelõdött egy kicsit, mikor Natasa türelmetlenül hátraszólt:
- Gyere már Maci!
- Egy perc...
A ház oldalán megmozdult valami a villám fényében. Ryker ekkor lépett ki a tornácról az esõbe. Aztán a dolog a nyakába szakadt és a sárba döntötte. Kétségbeesett kapálózása nem segített az erõs, kezek ellen. Megmarkolták, és már csak fájdalmat érzett.
Viktor, még láthatta, hogyan ökleli fel Rykert az emberszabású szörnyeteg. A sár magasba fröccsent, mindketten elbuktak. A mutáns Ryker hátán ült, formája teljesen emberi volt, azonban bõre szürkés árnyalatú és az alsó állkapcsa helyett egy szétnyíló szájszerv lógott polipszerû tapogatókkal. Aztán a lény egyszerûen megharapta Rykert. Iván lõtt elsõnek. A mutáns vállába belekaptak a lövedékek, nagy darabokat kiszakítva a fakó testbõl. A szörnyeteg felüvöltött, majd szürkés bõre egyre fakóbbá vált, aztán teljesen eltûnt.
- Mi... Hogyan? -nézett maga elé Iván. - Hol van?
- Vérszívók –morogta Viktor. –Vigyázzatok, többen is lehetnek…
Natasa Ryker mellé sietett. Letérdelt mellé a sárba és szakavatott mozdulatokkal húzta le a véres kapucnit szerelmérõl.
- Az a szemét megharapott. Baromira fáj...
A vérszívók általában harapásukkal bénították meg az áldozatukat. A mérgük maga nem volt életveszélyes, de több-kevesebb ideig megbénította a delikvenst. Viktor és Iván a környéket vizslatták, hogy a legkisebb gyanús dologra is lõhessenek. Eközben Natasa egy fém ampullát húzott elõ az elsõsegély dobozából és a benne lévõ zselés folyadékot Ryker nyakára öntötte. A férfi felszisszent a folyadék érintésétõl.
- Bõrhab -jegyezte meg halkan a lány. A bõrhab kis nanoidokból állt és azonnal begyógyította a kisebb felületi sebeket. A mérgek hatását is kompenzálta, Ryker nehezen tudott felkelni. A kerítésre támaszkodott, addig Natasa támogatta.
- Jól vagy? Tudsz járni? -kérdezte Viktor.
- Azt hiszem -jött a válasz.
A villámok teremtette rövid fényben néha egy halványan derengõ köralak bontakozott ki a csoport körül. A csapat feszülten figyelt, majd Iván felkiáltott:
- Ott van! –mutatott a kerítés felé, és megeresztett egy rövid sorozatot. Nem sikerült eltalálnia a vérszívót. A következõ villanásnál a lény tõlük balra a magas fûben guggolt, mire észbe kaptak, újból eltûnt.
- Ez most szórakozik velünk? –kérdezte halkan Ryker.
- Egyedül lehet. Rájött, hogy nyíltan nincs esélye ellenünk –fordult körbe Viktor. Ekkor valami feldöntötte Natasát. A lány sikoltva rogyott földre. Ryker találomra lõtt egyet a sörétessel, tagjai még erõtlenek voltak, a visszarúgás feldöntötte. Üvöltés harsant Viktor közelében, aki a sötétbe eresztett egy hosszabb sorozatot.
- Most már nagyon elegem van ebbõl a dögbõl! –törölte le a sarat az arcáról Ryker. –Viktor, csinálj már valamit!
- Azon vagyok.
A következõ pillanatban, valami megérintette Iván bokáját. A kölyök üvöltve lõtt egy egész tár lõszert a gazosba. A torkolattûz megvilágításában inkább tûnt megveszekedett berzerkernek, mint egy különösen ijedt fiatalnak. Viktor követte társát, és felugatott az AK. Dühös volt Ivánra, számtalanszor elmagyarázta már neki, hogy takarékoskodjon a lõszerrel, de ha túl lesznek ezen, még egyszer elmondja. Ha kell, néhány pofon kíséretében. Ekkor egy erõs kéz ragadta meg Viktor jobbját, aztán a férfi farkas szemet nézett a fûben guggoló szörnyeteggel.
Valósággal megállt a szíve, mikor abba a szörnyûséges pofába nézett. Azonban hidegvére ekkor sem hagyta el, egy jól irányzott bal horoggal fejbe csapta a lényt. Az ütés jól sikeredhetett, mert a fenevad megtántorodott, de nem engedte el. A vasmarok továbbra is szorította, most már olyan erõvel, hogy felkiáltott a fájdalomtól. Miközben a szörny, mély, torokhangján üvöltött, két újabb lövés dörrent.
A vérszívó hangjába gurgulázó hörgés vegyült, ahogy próbált levegõhöz jutni keresztül lõtt torkával. Még hördült párat, és Viktorral együtt a fûbe roskadt. Natasa diadalmasan engedte le a puskáját.
- Ezt érdemled, te undorító dög!
Ryker remegõ lábakkal tántorgott kedveséhez, megcsókolta, majd mosolyogva megszólalt:
- Imádom ezt a nõt!
Iván kíváncsi arccal és égõ lámpával hajolt Viktor fölé.
- Jól vagy?
- Igen, de ne világíts a szemembe.
Natasa támogatta Rykert, mikor az egyik villanásnál a férfi koponyája egy hangos loccsanás kíséretében szétnyílt. Az immár élettelen test a földre nyomta a sikoltó Natasát. Iván gyors bukfenccel a földre vetette magát, és a támadót kereste. Az esõ halkan kopogott Ryker kabátján, aztán eldördült az ég…
II. Rész
-Lõdd le! –üvöltött Natasa Ryker testét ölelve. Könnyek áztatták maszatos arcát. A kábeldarabbal megkötözött férfin apró remegés futott végig. Szemét lehunyva várta Iván lövését. A fiú remegve szorította a Berettát. Katona létére, eddig nem ölt meg senkit szemtõl szemben. Elkeseredettség vett erõt rajta, ahogy az elõtte térdelõ férfira nézett. Ismerte, párszor üzleteltek már. Valahonnan Németországból jött, és ha jól emlékezett, Hansnak hívják.
- Én… nem bírom megtenni –fordult Viktorhoz.- Nem Õ lõtte le Rykert, a társa volt.
Natasa bizonytalan mozdulatokkal próbált felkelni a holttest mellõl.
- Nem érdekel! Dögöljön meg õ is! Majd lelövöm én! –kiáltotta, de csak sírógörcsök rázták.
Iván tekintete Viktorra siklott. Vonásai merevek voltak, szeme tûzben égett. Hideg volt, mint a kõ.
- Engedjük el? Felejtsük el a bûnét? –Viktor gúnyosan nézett Ivánra.- Megtámadott minket! Holott nem volt oka rá. Megérdemli a halált.
- De õ ártatlan –motyogta maga elé Iván.
Hans dadogva megszólalt:
- Bit… Bitte, nekem család van.
Viktor a férfi mellé lépett, és lõtt. Hans homloka behorpadt, feje oldalra bicsaklott, ahogy a nehéz .45-ös lövedék átütötte a koponyáját. Teste a sárba zuhant, tüdejébõl egy utolsó szusszanással távozott a maradék levegõ.
- Sajnálom… -fordult el szomorúan Iván.
- Gyere –ölelte magához Natasát Viktor. –Mennünk kell.
[PRIPJATY VÁROSÁBAN]
Ryker felszerelését Iván vette magához, a németekét Viktor cipelte. A két férfinél csak egy ütött-kopott mesterlövész puska, és egy pár Browning pisztoly volt. Úgy tûnt, régóta lehettek idekinn, legalábbis erre utalt a kevés lõszer és élelem. Hansnál akadt még egy kis lidérckocsonya is. Viktor óvatosan süllyesztette hátizsákjába a különleges, világító masszát tartalmazó kis hengert.
Ryker testét hosszas vitatkozás után a házba cipelték, aztán az egészet meggyújtották. A tûz táncoló, groteszk árnyékokat vetett a környéken. Az esõ és a hideg ellenére a ház magas lángokkal égett. Némán nézték a lángokat, egyedül Natasa siratta kedvesét. Viktor magához ölelte, aztán lágy hangon nyugtatta. Majd felnézett Ivánra:
- Induljunk.
Régi vasúti sínek vezették õket Pripjatyba. Itt vonatok száguldottak, mikor még Mihail Gorbacsov volt Oroszország elnöke, mikor Ukrajna kommunista befolyás alatt állt. A kis Pripjaty pedig közel volt a technikai csodához, a csernobili atomerõmûhöz. Az üzembe helyezése után hatalmas fejlõdést vártak, a városka modernizációját és az életszínvonal emelkedését.
Közel 70 ezer embert telepítettek ki az elsõ baleset után ’86-ban. Sokan azonnal meghaltak, voltak, akiket kicsivel késõbb ért utol a halál. Olyan pletykák is terjengtek a sztalkerek körében, miszerint Pripjaty házai és az elveszett erdõ fái vörös színben világítanak éjjel. A város nem volt teljesen elhagyott, maradtak még emberek, akik megtagadták élõhelyük elhagyását. Manapság már csak pár százan élhetnek közülük. Még mindig ugyanazt a szennyezett vizet ihatják, és bemocskolt kertjeikben termett zöldségeket fogyaszthatják.
Iván volt a hátvéd. Csakis a kalandért csatlakozott a csoporthoz, holott jól tudta, hogy veszélynek teszi ki magát. Ha az ember, kezében fegyverrel néz szembe a veszélynek, akkor talán hõs is válhat belõle. Azonban embert ölni mégiscsak más, mint valami szörnyeteget. Azok megérdemlik, hogy irtsák õket, de egy ember, fõleg, ha ártatlan, nem szolgál rá a halálra. Sztalker akart lenni, azért is dezertált a seregbõl. De nem ilyen áron. Nem embereket akart ölni. Viktor olyan ember hírében állt, aki nem öl feleslegesen, és Ivánnak úgy tûnt parancsnoka, nem szeret ölni, legalább is nem élvezetbõl teszi. Mégis, a kunyhó elõtt képes volt szemrebbenés nélkül megölni egy családos férfit. Iván úgy döntött, ha ennek vége lesz és visszatérnek a szállásra, keres magának egy másik csoportot.
Hideg szél fújt, a Nap vérvörös korongja egyre jobban süllyedt. A panelházak közelében nagy táblákon, orosz nyelven álló felirat hirdette: „Lenin pártja gyõzelemre viszi a kommunizmust!”. A kommunizmus manapság egy rég elfeledett kifejezés Pripjatyon kívül, ma már az oroszok és az ukránok nyugati mintára, bankkártyával járnak vásárolni a hatalmas bevásárló központokba. Viktor megváltoztatta az útvonalát, egy nagyobb lakóház felé vette az irányt.
A város csendes volt, néha a nyitva felejtett ablakokon átsüvítõ szél hangja zavarta meg a csendet. Natasát kifejezetten zavarta a város némasága. Orvlövésztõl tartva a csoport behúzódott egy áruház árkádja alá. A város kihaltan is azt az érzést sugallta, mintha a sztalkerek érkezése elõtt hagyták volna el. Az ablakok egy része nyitva tátongott, a kirakatokban, molyrágta ruhákban, poros babák álldogáltak. Élettelen szemekkel ásítottak a jövevényekre. A természet megpróbálta visszahódítani a várost.
A mozi elõtt tömött akácos nõtt, a házakat fák és kúszónövények zárták körbe. Ahogy haladtak tovább, Natasa észrevette, hogy az épületek közt megbúvó köteleken száradásra váró ruhák voltak kiaggatva. Mikor belesett az egyik ablakon, egy konyhát látott, ahol az asztalon tányérok és poharak sorakoztak.
Iván távolabb sétált, a detektor csipogni kezdett. A csipogás sípolásba csapott át, majd a készülék elnémult.
- Mi történt? –kérdezte Viktor.
- Beindult magától ez a vacak –ütötte meg Iván a mûszert. –Egyszer még sírba visz…
Ahogy kimondta, a detektor megállíthatatlanul sípolni kezdett.
- Iván! –kiáltott Natasa, de elkésett. A fiút láthatatlan kezek ragadták meg, fények gyúltak körötte. Az anomália a magasba emelte, Iván sikoltva próbált kiszabadulni a fogságából. Fájdalmas sikolyai egyre hangosabbá váltak, ekkor Viktor úgy döntött, megszabadítja a szenvedéstõl és lelövi. Elõvette a combjára csatolt tokból az USP-t, célzott, majd Iván homlokába küldött egy golyót.
Legnagyobb meglepetésükre a lövedék lelassult és megállt a levegõben. Döbbenettel tapasztalták, hogy nem segíthetnek a bajba jutott kölykön. Akit a láthatatlan kéz lassan szorítani kezdett. Csontjai szétroppantak, bõre felszakadt. Vére patakokban zubogott az aszfaltra. Még vetett egy elkeseredett pillantást Viktor felé, aztán a jelenség bezúzta a koponyáját. Végezetül a hihetetlen erõ cafatokra robbantotta a fiú megcsonkított testét. Natasa a megrongálódott felszereléshez akart rohanni, de Viktor megfogta a kezét.
- Várj –felkapott a földrõl egy kõdarabot, és a fiú maradványai felé hajította. A kis kavics megállt a levegõben, kísérteties fények gyúltak a felületén, épp úgy, ahogy az Ivánnal történt másodpercekkel ezelõtt.
- Nem mehetünk oda –mondta Viktor hidegen. Még saját magát is meglepte a hidegsége. Magához ölelte Natasát, aki szorosan hozzábújt, arcát a férfi ruhájába temette.
- Menjünk haza Viktor, kérlek –mondta elcsukló hangon.
- Nem mehetünk; még nem.
- Többet ér neked egy üveg víz, mint két ember élete?
- Nem.
- Akkor?
Viktor nem tudott válaszolni. Bármit is mondott volna, a lány úgysem fogadta volna el. Felõle ihatott volna Lihogyejev akár csapvizet is.
- Azt javaslom, menjünk tovább.
- Te, meg az ostoba küldetéseid! –ordított Natasa.- Elegem van Viktor! Elegem van az egészbõl, ebbõl az undorító helybõl és belõled is! –sírva fakadt- Haza akarok menni.
- Haza megyünk –mondta Viktor, és megsimogatta a lány arcát. –De elõbb elmegyünk a vízért.
- Miért olyan fontos neked az a rohadt víz?
- Tartozom Lihogyejevnek. Pár évvel ezelõtt megmentette az életemet. Emlékszel, meséltem, hogy katona voltam azelõtt. Tudod –sóhajtott- mindenki úgy tudja, hogy az ejtõernyõs alakulatban szolgáltam, aztán sportoló lettem. De ez mind hazugság. Legalább is nem sok igaz az egészbõl. Része a félrevezetésnek. Az igazság ennél sokkal rosszabb, különleges kiképzésû katona vagyok, a szpecnaz õrmestere voltam –Natasa hüledezve hallgatta a férfi beszámolóját. – Onnan csak holtan lehet kikerülni. Nos, Lihogyejev gondoskodott róla, hogy nekem sikerüljön élve kijutnom. Akkor váltam sztalkerré, és azóta teljesítem a rám kiszabott feladatokat –átkarolta Natasa vállát. – hazaviszlek. Megígérem.
Elindultak a kihalt utcán lefelé.
Már a város északi részében jártak, mikor fülüket énekhang ütötte meg. Viktor nem ismerte a dalt, de teljesen megtetszett neki. Lágy volt és dallamos. A zseblámpáikat rögzítették fegyverükhöz, és lövésre készen araszoltak tovább a sötét utcán. A dal forrása két háztömb közti apró téren volt, melynek közepén egy díszes szökõkút emelkedett. A kút lidérces derengésben úszott, tiszta, kristálykék víz csobogott belõle.
A kút peremén egy fehér ruhába öltözött lány üldögélt. Viktor és Natasa csendben közeledtek, de a lány meghallotta õket. Felkelt, ruhája kísértetként lebegett körülötte. A dallam folytatódott, akárcsak a víz bugyogása. Viktor elõször célzásra emelte a puskáját, aztán lassan leengedte. A dal megnyugtatta. Szeretetet érzett iránta, azt akarta, hogy ugyanazzal a szeretettel szeressék õt is. Lassú léptekkel elindult a lány felé.
Hollószín haja és gesztenye barna szemei vonzották Viktort. Szétáradt benne a szeretet, a gépkarabély kicsúszott a kezébõl. Natasa értetlenül nézte.
- Viktor… Viktor, mi a fenét csinálsz? –aztán a következõ másodpercben felugatott az AK-ja. Az énekes testét golyók szaggatták, majd belezuhant a kút vizébe.
- Mi történt? –nézett maga elé Viktor.
- Ezt én is szeretném tudni. Mintha hatalmába kerített volna az a cafka.
- Te is hallottad a dalt –vette magához elejtett fegyverét Viktor.
- Talán azért nem hatott nálam, mert nõ vagyok. –mosolyodott el Natasa.
Köd ereszkedett a térre.
- Fedezz, megmerítem a konténert, és itt sem vagyunk.
- Biztos, hogy ez az a forrás?
- Kit érdekel? –kérdezett vissza Viktor. –Lihogyejevnek be kell érnie ezzel a vízzel.
Három elnyújtott lépéssel a kútnál termett, kinyitotta az övén himbálózó különleges edény tetejét, és megmerítette. Ügyelt arra, hogy a víz ne érintkezzen a bõrével, majd eltette a konténert. Akkor tudatosult csak benne, hogy az énekes holtteste nincs a vízben.
-Eltûnt!
- Micsoda? Az lehetetlen!
- Pedig nincs itt! Kerülj balra, megyek jobbról.
Natasa óvatosan, ide-oda nézelõdve elindult balra. Mintha a háta mögött megmozdult volna valami. Gyorsan megfordult, de nem látott semmit. Tõle pár méterre, egy vasdarab emelkedni kezdett, mire a csörömpölés felé fordult, a vasdarab teljes sebességgel belevágódott.
Viktor bakancsa alatt kövek csikorogtak. Legszívesebben otthon lett volna a saját odújában. Az otthonára gondolt, de volt benne valami idegen is. A dal tovább duruzsolt a fejében. Halkan, mégis jó hallhatóan beférkõzte magát a gondolataiba. Megrázta a fejét, majd tovább indult. Ekkor hallotta meg Natasa sikolyát. Futva indult a lány után. Azonban a kút másik oldalán elé táruló látványra nem volt felkészülve.
Natasa egy szomszédos ház oldalán lógott. Egy vasrúd nyársalta fel a gyomra tájékán. Feje elõre bicsaklott, karjai élettelenül lógtak. Sebébõl dõlt a vér. Viktor odarohant hozzá. A lány feje megemelkedett, a fakókék szempár belefúródott Viktor tekintetébe.
A szeme mindent elárult
A fájdalmat, amit érzett, a dühöt, ami tombolt benne, és az elkeseredettséget, ami megszakította a szívét. Viktor megpróbálta kirángatni a rudat, de az meg sem mozdult.
- V… Viktor… -Natasa szájából vastag vérfolyam tört elõ. Viktor végigsimított az arcán.
- Semmi baj kicsi lányka, semmi baj – elõkotorta a morfium injekciót, aztán Natasa lábába döfte. A lány lehunyta a szemét, arcán apró patakokban könnyek csorogtak lefelé.
- Ryker… kedvesem… sóhajtott és ugyanazzal a lélegzettel az élet is távozott belõle. Viktor megölelte, lágy csókot nyomott a homlokára.
- Most már örökké együtt lesztek. –elindult a kút felé.
A ködben újból felharsant a dal. Viktor kényelmetlenül érezte magát. Harcra készen, dühösen közeledett a kúthoz, de a dal zavarta a gondolatait. Mikor a kúthoz ért, meglátta a lányt, aki újból a szökõkút szélén ült és dalolt. Viktor akaratlanul is közelebb lépett, tagjaiból kiszállt az erõ.
- Vándor, érzem a szereteted. Gyere, ülj le mellém.
- De… -Viktor minden porcikája tiltakozott, mégis leült.
- Messzirõl jöttél Utazó, pihenj meg egy kicsit.
- Igen.
- Pihenj, fáradt vagy – a lány cirógatta Viktor arcát.
- Fáradt… -ismételte önkívületben, lehunyta a szemét és ellazult. Édes pihenés, vágyálmok, és totális nyugalom töltötte be a sztalker elméjét. Aztán bevillantak az emlékei. Sztyepa, ahogy egyik kezében söröskorsóval, másikban egy pincérnõvel táncol az egyik moszkvai klubban. Ryker, a kezében egy virágcsokorral, amit a mocsár környékén szedett Natasának, és a lány, ahogy a férfi vállára hajtja fejét. Iván, amint egy döglött patkányt szorongat részegen.
- Nem! –kiáltotta és kitépte magát a lány karjaiból.
- Maradj még! –kérlelte Viktort lány hangon.
- NEM! –pattant fel, a gépfegyverét kereste.
- MARADNI FOGSZ! –ordította a lány. A lány Viktort azokra a szirénekre emlékeztette, amelyek a tengerészeket csábították el és akiktõl a hajósok rettegtek a mesékben. Rájött, hogy nagy veszélyben van, ezért minél távolabb akart kerülni a kúttól. A kút körüli dolgok lassan felemelkedtek a földrõl. Viktor sprintre váltott, mikor erõs ütést érzett a bal oldalán, és valami hanyatt vágta.
A közeli paneltömbbõl származó hûtõszekrény találta el. Viktor a fájdalom ellenére is röhejesnek találta a helyzetét. A szekrény nem állt meg, a következõ pillanatban a magasba húzott, aztán ördögi sebességgel a földbe csapódott. Kis híján agyoncsapta a sztalkert. Minden tagja sajgott, de felkelt.
A puskája nem messze tõle hevert a kövezeten. Futásnak eredt, balra-jobbra cselezve, mialatt néhány repülõ kõdarab csak centikkel tévesztette el.
- ÖRÖKRE ITT FOGSZ MARADNI! –kiáltotta a lány, és a levegõbe emelkedett. Viktor meglepetten nézte egy szívdobbanásig, amit a lény ügyesen kihasznált. Az AK belecsúszott a sötétbe. Viktor vetõdéssel próbálta elérni az önállósodott fegyvert, de már nem érte utol.
- Fenébe! –elõhúzta a pisztolyát. Háromszor lõtt, ebbõl kettõ a nyakán találta el a szirént. Aztán egy láthatatlan erõ a földhöz csapta a sztalkert.
A lány dühösen énekelt tovább, arcának vonásai eltorzultak a dühtõl, szinte ordított. Akárcsak Viktor, akinek felrepedt a szemöldöke, vér dõlt az orrából és a szájából. Alig bírt felkelni, már csak a harag hajtotta. Megragadta a pisztolyt, és elõhúzta a kését. Felkészült a halálra, ha meg kell halnia, legalább nem fogja itt hagyni ezt az árnyvilágot.
Elrugaszkodott, megrohamozta a lényt. Nem gondolkodott, a lányba lõtte az összes töltényt. Nem vette észre, hogy útközben elhagyta a pisztolyt. Futás közben valami átütötte a combját, majd’ felbukott, aztán mégis sikerült állva maradnia. Egy kõdarab eltalálta a jobb karját, de ujjai szorosan markolták a tõrt.
Vadállatként rontott a lánynak. Lerántotta a földre. Minden erejével bele akarta vágni a kést. A szirén körmei karmokká váltak, beletéptek Viktor arcába. Fájdalmukban és dühükben egyszerre üvöltöttek. A szirén megragadta Viktor torkát és szorítani kezdte. A sztalker testi erejét kihasználva reccsenésig vágta a lányba a kést. A penge szegycsont környékén, két borda közt hatolt be. Átszelte a tüdõt és a szívben állapodott meg. A lény szemeiben a fény halványodni kezdett, szorítása enyhült, majd kezei lecsúsztak a férfi nyakáról. A lány szemei az égboltot bámulták. Viktor lefordult róla, és elterült a földön. Szíve vadul vágtatott, ereiben tombolt az adrenalin. Kapkodó légzése lassulni kezdett.
Pár percbe telt, mire visszanyerte tudatát, ekkor vette észre, hogy egy szerszám vagy seprû nyele lóg ki a combjából. A vére teljesen átáztatta a nadrágját. Sietõs mozdulatokkal próbálta leszedni az övét, mikor végzett, a lábára kötötte, és olyan szorosra húzta, amennyire csak bírta. Magába szúrt egy adag morfiumot, mielõtt megpróbálta volna kihúzni a karót. Gondolatai és érzékszervei tompábbak lettek. Önkívületben próbálta kiszedni a lábába fúródott fát.
Megrántotta, ugyanakkor a morfium ellenére azonnal elájult.
Arra ébredt, hogy fázik, és a hideg rázza. A vérzés ugyan elállt, de a sebét ki kellett tisztítani. Elõszedte az elsõsegély dobozát, bõrhabot akart a lábára folyatni, azonban a hengerek megsérültek.
- Francba. A jó büdös francba! –hajította el az üres tartályokat. Nyugodtan várta a halált, aztán eszébe jutott a víz. Odamászott az elejtett konténerhez, végsõ elkeseredettségében felnyitotta és a lábára löttyintett belõle.
Kellemes bizsergést érzett, tudata villámgyorsan kitisztult, harmónia szállta meg. A lábán a roncsolt sebszájak lassan összenõttek, és csak egy világos heg maradt utánuk. Viktor, mintha az elmúlt napokat pihenéssel töltötte volna hirtelen erõre kapott. Hitetlenkedve bámulta a heget és lassan megértette, miért is kellett Lihogyejevnek a víz.
Abban a pillanatban mély morgással felhasadt a föld, a keletkezett kráter elnyelte a szökõkutat és a hozzá közelebbi ház egyik sarkát, de a lidérces derengés nem szûnt meg. Viktor a kezében tartott konténerre nézett. Most már csakis neki maradt abból a csodatévõ vízbõl. Hamarosan kiegyenlítheti a számláját…
A város csendjét kutyák vonyítása törte meg. Viktor megkereste a pisztolyát, és új tárat lökött bele.
- Úgy látszik, még nem pihenhetek –mormogta magának.
A ködbõl egy vak kutya bontakozott ki, aztán egy másik és a következõ…
Vége?
Ez egy régi novellám lenne, még a játékok megjelenése elõttrõl (ezért sem egyezik minden, amolyan kis vegyesfelvágott az egész). Jó szórakozást hozzá! - BT
A SZIRÉN ÉNEKE
Írta: Brother T
I. Rész
Lihogyejev lépett a szobába. Viktor egyszerû életmódja meg sem lepte. A kis szobában alig volt bútor. Viktor az ágyon ült és egy térképpel vacakolt a derengõ lámpafényben.
- Szép napot! -Viktor abszolút nem örült Dimitrijnek, de próbálta elfojtani érzéseit. Lihogyejevnek meg volt az a kellemetlen szokása, hogy mindig a legrosszabbkor tûnt fel a színen. Azokat a napokat Viktor messzirõl utálta.
- Üdvözlöm Dimitrij, mi járatban?
Dimitrij az ablakhoz lépett és tekintete a semmibe révedt.
- Sztyepa hogy van?
- Elég rosszul, az a kis varangy tényleg mérgezõnek bizonyult. Kijevbe vitték kórházba –hallgatott egy darabig, majd hozzátette. -Az úton meghalt. Megállt a szíve.
Dimitrij arcára hidegség ült ki. Viktor tudta, hogy nem ezért jött.
- Nem jó hír -mondta Lihogyejev, közben kezét a háta mögött összekulcsolta.- Azért kerestem meg, mert lenne egy feladatom a csapata számára.
- Éspedig? - Lihogyejev egy doboz cigit vett elõ és gondosan kihúzott belõle egy szálat. Majd megkínálta Viktort
- Nem kérek.
- Ez egy különleges feladat… -közben az öngyújtó lángja belekapott a cigibe- Különleges emberekre van szükségem. Egy dolgot kellene elhozni nekem, busás jutalom fejében.
- Mi lenne az, honnan, és mennyiért? -a kérdések fontosak voltak Viktornak. Egy sztalker nem lehet eléggé felkészült a Zónában.
- Egy kis víz, Pripjatyból. Százezer dollár fejenként –mosolyodott el Dimitrij. –És persze a plusz költségeket is fedezem.
- Rendben…
[KÉT NAPPAL KÉSÕBB]
Ködös, hideg idõ volt. A pára kis vízcseppekben gyûlt össze mindenütt, nyirkos-nyálkás érintést kölcsönözve a felületeknek. A köd már lassan felszállt. Az erdõ felõl mozgás támadt. Egy férfi jelent meg a bozótban, M39-es katonai álcaruhát és vegyvédelmi felszerelést viselt. Ahogy kikerült a bozótosból, azonnal fedezéket keresett néhány üres olajoshordó mögött. Viktor felpattintotta fegyverére szerelt távcsõ lencsevédõit. A célkereszt a férfi mellkasán állt meg.
- Iván vagyok, ne lõjetek! Keletrõl jövök -recsegte a rádió.
- Vettem, gyere nyugodtan –felelte Viktor, de a célkereszt a férfi testén táncolt, aztán felnézett az erdõ irányába is. Viktor nem siette el a dolgot, nem volt szokása. Az óvatlanok nem sokáig élvezhetik az életet.
Csak akkor engedte le a puskáját, miután Iván beért a raktárba. Már várták.
- Mit láttál? -kérdezte izgatottan Ryker, miközben Natasa a vállán pihentette a fejét. Ezalatt Viktor még kint maradt az emeleti lépcsõnél és az égboltot kémlelte.
- Semmit -felelte a kölyök. A vak kutyák hordájának nyomai mélyen az erdõbe vezettek, követte õket egy darabig, aztán úgy döntött, már nem jelentenek veszélyt a csoportra nézve.
- Úgy látszik elmentek azok a büdös dögök –sóhajtott Natasa.
- Ajánlom is! - Ryker megpaskolta a sörétes puskáját.
Az égbolt szürkés-vöröses színekben pompázott, igazi romantikus naplementét ígérve a szemlélõnek. Viktor tudta, hogy ez csak látszat. A Zónában minden dolog, legyen az békés és szép; veszélyes lehet. Mintha kifordították volna a világ rendjét. Ezen az elátkozott helyen Isten csak egy vicc volt. Itt nincs senki, akihez imádkozni lehetne. Viktor a rozsdás korlátra támaszkodott és a raktár környékét figyelte. A beton repedéseibõl fûcsomók kandikáltak. Három kutya teteme hevert a magas fûben. Itt-ott rozsdás hordók, és egyéb szemét tarkította az épület udvarát. Egy nyom sem utalt újabb mutánsokra vagy konkurens sztalkerekrek.
Visszament a raktárba, miután becsukta az ajtót, a kilincset kiékelte egy székkel. Így elõbb pozdorjává kellene lõni a zárat a székkel együtt, amire biztos felébrednek és válaszolni is tudnak.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha itt töltjük az éjszakát, és hajnalban indulunk tovább.
Mindannyian elfogadták a javaslatot. Nem volt tanácsos éjszaka a Zónában mászkálni. Ez gyakran jelentett egyet a biztos halállal. Éjszak ugyanis több élõlény kúszott elõ odújából egy kis vadászat erejéig, nem is beszélve az anomáliának nevezett láthatatlan veszélyekrõl. Miután ellenõrizék a raktár minden zugát, lemálháztak, majd egy kis gáztûzhely köré telepedtek. Natasa fõzött nekik egy kiadós levest. Instant volt, de még így is ízlett mindenkinek. A tûzhely körül elõkerültek a kalandok is. Viktor csendben ült, fegyverét az ölében nyugtatta, és a sztorikat hallgatta. Nem szólt egy szót sem. A kalandjait hasztalan lett volna elmesélni. Egyedül érezte magát és ez az érzés napról-napra erõsebb lett. Nem egyfajta magányt érzett, több volt annál. Úgy érezte a világ megfordult vele, és õ kívülállóvá vált. Azonban a Zónában másképp mentek a dolgok. Egy teljesen más világba pottyant, akárcsak Aliz a mesében. Egy kicsavart, groteszk helyen élt, ahol a borzalmak és a halál majd’ mindennaposak voltak, azonban úgy tûnt, Viktor itt érzi elemében magát.
A beszélgetést dübörgõ zúgás zavarta meg. Viktor és Ryker az ablaknál termett. A fekete égen fényszórókkal repülõ harci helikopter tûnt fel. A fénycsóvák a földet pásztázták, bevilágítottak az ablakokon; két kört tett a raktár felett, majd az erdõ felé vette az útját.
- Csak egy õrjárat lehetett - Iván fellélegzett, aztán valahonnan elõszedett egy üveget is.
- Nem. Úgy nézett ki, mintha keresne valamit -ült vissza Ryker. Natasa a vállára hajtotta a fejét. A nagy és erõs Ryker meg a vékony, törékeny Natasa. A lány jóval fiatalabb volt Rykernél, talán nyolc, tíz évvel? Lágy vonásai ellenére többnek nézett ki, azonban fiatalos mozdulatai és viselkedése elárulta, hogy egy nagy gyerek. Ryker félretûrte a Natasa szemébe lógó hajtincset. Viktornak egy mese jutott eszébe róluk, a favágó és a királylány.
- Remélem nem minket -felelt Iván, közben jó nagyot húzott az üvegbõl. A szesz égette a torkát. Iván még újonc volt a csoportban, két hónappal ezelõtt szegõdött csak hozzájuk. Sztyepa vette be a csapatba.
- Viktor, vodkát? –kérdezte Iván.
- Kösz - nagyot húzott az üvegbõl.- Ne részegedj le Iván. Mert ha valamit le kell lõni…
- Jobban lövök részegen!
- Aha, jobban a seggem. –csattant fel Ryker.
- Nem hiszed el? –Iván felpattant, elõrántotta a pisztolyát és körbenézett. - Mennyibe fogadjunk, hogy tíz lövésbõl minddel eltalálom azt a táblát ott? -mutatott a raktár másik végében lévõ figyelmeztetõ táblára.
- Van rá hatszáz rubelem! –mondta Viktor.
- Jól van, legyen hatszáz. -egyezett bele Ryker. Iván célzott és tízszer lõtt.
- Lássuk. -azzal eltántorgott a tábla irányába. Mikor visszaért, egy macska méretû hatalmas patkányt hozott a farkánál fogva. -Kilenc találat, és ez.
Mindenki hangos nevetésben tört ki.
Pár órával késõbb Ryker és Natasa elhúzódtak a raktár távolabbi részére, Viktor és Iván a tûzhely körül maradtak. A srác elõvette a gépfegyverét, és igazgatni kezdte. Viktor leplezetlen tekintettel figyelte a szõke kölyök matatását az F2000-es rohampuskán. Az egész cucc elég high-tech volt, igazi elektronikus csoda. Viktor megbízott az ipari forradalom korszakából fennmaradt AK-jában. Mindig rendben tartotta, tisztogatta és szerette, sosem hagyta cserben. A fiú idõközben észrevette a nagy érdeklõdést és egy kis egész estés elõadásba kezdett a fegyverrõl. Viktor tudott mindent a puskáról, de végighallgatta. Úgy sem volt más dolga.
Hajnaltájban, az emeleti ajtón megmozdult a kilincs. A szék meggátolta az ajtó nyitását. Elõször morgás hallatszott kintrõl, aztán halk kaparászás. Viktor elég rosszul aludt, és felébredt a morgásra. Kezét a fegyverén nyugtatta. A morgás felerõsödött. Viktor megmarkolta az AK-t.
- Iván, ébren vagy? – rázta meg a fiút, de Iván olyan jól érezte magát Mr. Vodkával, hogy csak horkolt tovább. Viktor felkelt, óvatosan kibiztosította a gépfegyvert. Az emeleti ajtónál abbamaradt a morgás. A következõ pillanatban a földszint felõl hangzott fel. Viktor halk léptekkel elindult az egyik ablak felé. Kinézett a koszos üvegen, de semmit sem lehetett látni odakint. Felkattintotta a zseblámpáját. A fénycsóva egyenesen egy sárga, ökölnyi íriszbe világított. Aztán az a kétfejû valami megmozdult és eltûnt a látómezõbõl. Viktor idegesen fordult el az ablaktól.
A következõ pillanatban az ajtó felõl egy hatalmas csattanás hallatszott. BAMM! Viktor az ajtóra szegezte fegyverét, majd megengedett egy sorozatot. A robajra és a lövöldözésre a többiek is felébredtek.
- Mi frászt csinálsz? -kérdezte Ryker.
- Valami van odakint. Valami nagy!
BAMM!
Ezúttal a fenti ajtó volt az. A lény morgása üvöltésbe torkollt, amihez csakhamar legalább még ketten csatlakoztak.
- Óóóó… Mama! -Iván csõre töltötte puskája gránátvetõjét.
- Bassza meg! -ordított Ryker és a beszakadó ajtó felé pörkölt egyet a sörétessel. Ugyanabban a pillanatban az emeleti ajtó is megadta magát a lényeknek. Natasa meggyújtott néhány fáklyát. A szörnyek ekkor nyomultak a raktárba. Négy lábon is majdnem akkorák voltak, mint Viktor. Fújtatva, hörögve, ordítva rontottak a csapatra.
- Szedd le! -próbálta Viktor túlüvölteni a fegyverek ropogását. Iván és Viktor ugyanazt a dögöt kezdték lõni. Csak együttes tûzerejük volt képes leteríteni a hatalmas mutánst. A hátuk mögött felhangzott Natasa AK-jának ugatása és Ryker sörétesének dörrenése.
Csend lett.
Mindannyian adrenalintól fûtve álltak egy helyben. Lábuk elõtt két mutáns teteme hevert. A raktár levegõjében csípõs puskapor szag terjengett.
- Ennyi -mondta Viktor és egy teli tárat lökött a fegyverébe. Ryker óvatosan megközelítette az egyik tetemet. – Nézzetek körül.
- Mi a franc volt ez?
- Honnan tudjam -felelt Viktor.
- Talán egy új faj -nézegette Natasa.
- Fenébe! -ordított Iván és kilõtte a gránátot az emeleten megmozduló mutánsra. A gránát a lény felsõtestébe fúródott. A robbanás szétvetette a testet, és bûzös, nyálkás húscafatokkal fröcskölte tele a környéket.
- Meg kéne vizsgálni õket.
- A fenébe is Szívem, hagyjuk itt ezt a hullaházat -mondta Ryker, azzal kilépett a hajnalodó éjszakába.
[PRIPJATY KÖZELÉBEN]
A reggeli köd kezdett felszakadozni. Színes levelekbõl álló szõnyegen folytatták útjukat az erdõn át. Iván vezette a csapatot, okoskodva beszélt hátrafelé, ezalatt Ryker és Natasa egymás mellett sétáltak, nem törõdve a többiekkel. Viktor hátvédként baktatott a csoport után. Néha hátranézett. Az erdõ göcsörtös fái ezer veszélyt rejthettek, de nem mindig látott keresztül a bozótoson. Olyan érzése támadt, mintha figyelnék õket. Újból körbefordult, de nem látott semmit.
Natasa és Ryker kéz a kézben sétáltak. Ryker csodálattal nézte a lány minden mozdulatát, a szemei csillogását, piros ajkai mozgását. Lenyûgözte, hogy Natasa milyen életvidám. Egyik percben kislányosan aranyos, míg a másikban szenvedélyes csábító, aki tudja, hogy mit akar. Ha ennek a küldetésnek vége, Ryker feleségül veszi. Aztán egy kis házikóban élik szürke hétköznapjaikat egymás karjaiban, majd mikor megjönnek a porontyok -Natasa egybõl hármat is szeretne- Ryker felveszi a rendes mérnöki hívatását, hogy megélhessenek. Ha ennek vége, nem lesz több kaland a Zónába. Csak a normális hétköznapi élet.
Iván peckesen sétált elõl, kezében a régi anomália detektorral.
- Tudjátok, ez a kacat már nem a régi. -paskolta meg az oldalát a fekete bakelit mûanyagból készült szerkezetnek. -Kell néha neki egy kis noszogatás.
Mikor kigyulladt a zöld fény és a szerkezet lassan csipogni kezdett, Iván széles mosollyal fordult hátra:
-Látjátok, megy ez!
Abban a pillanatban a csipogás hangos sípolásra váltott és a detektor mindenféle színben villogott.
- Mi fene… várjatok… van itt valami…
- Micsoda? -lépett mellé Viktor.
A detektor elhallgatott. Iván a fejét rázta, és grimaszolva a szerkezetet fenyegette.
- Téves riasztás. Semmi ok aggodalomra. -felelte és továbbindult.
Az erdõ ritkulni kezdett, hamarosan egy elhagyott temetõbe jutottak. A természet már rég visszahódította magának a helyet, akár a temetetlen halottat. A földbõl itt-ott sírhalmok domborodtak és sírkövek meredtek maguk elé. A csend megnyugtató volt Viktor számára. Mindig egyfajta nyugalom fogta el, mikor a temetõkben járt. Hatalmas béke honolt az ilyen helyeken.
- Nézzétek csak! - Ryker egy házat fedezett fel a temetõ végében. A viskó udvarát benõtte a gaz, a falakról már több helyen lemállott a vakolat. A házikó barna cserepeibõl is egész sorok hiányoztak. A deszkakerítés látott szebb napokat is.
- Nézzük meg -javasolta Natasa.
- Rendben.
Viktor ment elõl, fegyverét lövésre készen tartva. A kerítés pár helyen véres volt. A barnás foltok harcról árulkodtak. Laza mozdulattal átugrott a palánkon, letérdelt, és megvárta, míg a többiek is átjutnak. Azután elindult és átszelte a gazos udvart. A ház környékén nem látott semmi mozgást. Nem lépett be, benézett az egyik ablakon. Baljával kirántotta az ajtóban lógó szakadt függönydarabot és mielõtt bement volna, vállára vette a puskáját, elõszedte a pisztolyát. A ház úgy nézett ki, mintha éppen az érkezésük elõtt hagyták volna el. Ámbár nagyon jól tudta, hogy a ház már évek óta így állt. Mikor a második kitörés volt, nagyjából 2006-ban, akkor telepíthették ki a lakókat. Vagy elvitte õket a sugárzás láthatatlan halála.
A jobb oldalon lévõ szobában csak egy rozoga ágyat talált, szalmával tömött vánkossal. Átment a baloldaliba, ami valaha egy éléskamra lehetett. A padlón egy kutya teteme hevert, bordáiról már rég lemállott a hús. Az üres szobák poros, dohos szagot árasztottak. Viktor bekapcsolta a rádióját.
- Nincs itt semmi. Bejöhettek, ha akartok -azzal megfogta az egyik földön heverõ széket és leült. Az apró konyha zsúfolásig megtelt.
- Most mi legyen? -kérdezte Iván. Viktor egy laminált térképet terített az asztalra. Kesztyûs ujjai végigfutottak egy szakaszon, majd rábökött egy pontra: Pripjaty.
- Már nem vagyunk messze a várostól.
Kintrõl dörgés hallatszott, ahogy a villám végigcikázott a szürkés égbolton. A szél is felerõsödött, zöld, hullámzó tengerré változtatva a ház udvarát. Iván egy doboz cigit vett elõ, egy szálat a szájába vett. Pár percig otthagyta, majd a földre dobta és eltaposta. A dohányzás káros szokás volt. A Zónában még károsabb, mert a cigi vonzotta a radioaktív részecskéket. Ezt a trükköt egy vén sztalkertõl tanulta, mikor idejött. Így legalább csillapította a vágyát. Az égbolt lassan elsötétült és viharosabb lett a szél is. Az esõ csepegni kezdett. Pliccs-placcs zuhantak az esõcseppek a földre. Mindenki felvette a kapucniját, a gázálarc is elérhetõ helyre került. A Zónában sosem lehetnek elég óvatosak.
- A fenébe is, esik -nézett a távolba az ajtófélfának támaszkodva Ryker.
- Menjünk -javasolta Iván és kilépett a tornácra, aztán az esõbe. Natasa lágy csókot nyomott Ryker ajkára, aztán õ is kiment. Viktor elrakta a térképet, majd követte társait a szabadba. Ryker még nézelõdött egy kicsit, mikor Natasa türelmetlenül hátraszólt:
- Gyere már Maci!
- Egy perc...
A ház oldalán megmozdult valami a villám fényében. Ryker ekkor lépett ki a tornácról az esõbe. Aztán a dolog a nyakába szakadt és a sárba döntötte. Kétségbeesett kapálózása nem segített az erõs, kezek ellen. Megmarkolták, és már csak fájdalmat érzett.
Viktor, még láthatta, hogyan ökleli fel Rykert az emberszabású szörnyeteg. A sár magasba fröccsent, mindketten elbuktak. A mutáns Ryker hátán ült, formája teljesen emberi volt, azonban bõre szürkés árnyalatú és az alsó állkapcsa helyett egy szétnyíló szájszerv lógott polipszerû tapogatókkal. Aztán a lény egyszerûen megharapta Rykert. Iván lõtt elsõnek. A mutáns vállába belekaptak a lövedékek, nagy darabokat kiszakítva a fakó testbõl. A szörnyeteg felüvöltött, majd szürkés bõre egyre fakóbbá vált, aztán teljesen eltûnt.
- Mi... Hogyan? -nézett maga elé Iván. - Hol van?
- Vérszívók –morogta Viktor. –Vigyázzatok, többen is lehetnek…
Natasa Ryker mellé sietett. Letérdelt mellé a sárba és szakavatott mozdulatokkal húzta le a véres kapucnit szerelmérõl.
- Az a szemét megharapott. Baromira fáj...
A vérszívók általában harapásukkal bénították meg az áldozatukat. A mérgük maga nem volt életveszélyes, de több-kevesebb ideig megbénította a delikvenst. Viktor és Iván a környéket vizslatták, hogy a legkisebb gyanús dologra is lõhessenek. Eközben Natasa egy fém ampullát húzott elõ az elsõsegély dobozából és a benne lévõ zselés folyadékot Ryker nyakára öntötte. A férfi felszisszent a folyadék érintésétõl.
- Bõrhab -jegyezte meg halkan a lány. A bõrhab kis nanoidokból állt és azonnal begyógyította a kisebb felületi sebeket. A mérgek hatását is kompenzálta, Ryker nehezen tudott felkelni. A kerítésre támaszkodott, addig Natasa támogatta.
- Jól vagy? Tudsz járni? -kérdezte Viktor.
- Azt hiszem -jött a válasz.
A villámok teremtette rövid fényben néha egy halványan derengõ köralak bontakozott ki a csoport körül. A csapat feszülten figyelt, majd Iván felkiáltott:
- Ott van! –mutatott a kerítés felé, és megeresztett egy rövid sorozatot. Nem sikerült eltalálnia a vérszívót. A következõ villanásnál a lény tõlük balra a magas fûben guggolt, mire észbe kaptak, újból eltûnt.
- Ez most szórakozik velünk? –kérdezte halkan Ryker.
- Egyedül lehet. Rájött, hogy nyíltan nincs esélye ellenünk –fordult körbe Viktor. Ekkor valami feldöntötte Natasát. A lány sikoltva rogyott földre. Ryker találomra lõtt egyet a sörétessel, tagjai még erõtlenek voltak, a visszarúgás feldöntötte. Üvöltés harsant Viktor közelében, aki a sötétbe eresztett egy hosszabb sorozatot.
- Most már nagyon elegem van ebbõl a dögbõl! –törölte le a sarat az arcáról Ryker. –Viktor, csinálj már valamit!
- Azon vagyok.
A következõ pillanatban, valami megérintette Iván bokáját. A kölyök üvöltve lõtt egy egész tár lõszert a gazosba. A torkolattûz megvilágításában inkább tûnt megveszekedett berzerkernek, mint egy különösen ijedt fiatalnak. Viktor követte társát, és felugatott az AK. Dühös volt Ivánra, számtalanszor elmagyarázta már neki, hogy takarékoskodjon a lõszerrel, de ha túl lesznek ezen, még egyszer elmondja. Ha kell, néhány pofon kíséretében. Ekkor egy erõs kéz ragadta meg Viktor jobbját, aztán a férfi farkas szemet nézett a fûben guggoló szörnyeteggel.
Valósággal megállt a szíve, mikor abba a szörnyûséges pofába nézett. Azonban hidegvére ekkor sem hagyta el, egy jól irányzott bal horoggal fejbe csapta a lényt. Az ütés jól sikeredhetett, mert a fenevad megtántorodott, de nem engedte el. A vasmarok továbbra is szorította, most már olyan erõvel, hogy felkiáltott a fájdalomtól. Miközben a szörny, mély, torokhangján üvöltött, két újabb lövés dörrent.
A vérszívó hangjába gurgulázó hörgés vegyült, ahogy próbált levegõhöz jutni keresztül lõtt torkával. Még hördült párat, és Viktorral együtt a fûbe roskadt. Natasa diadalmasan engedte le a puskáját.
- Ezt érdemled, te undorító dög!
Ryker remegõ lábakkal tántorgott kedveséhez, megcsókolta, majd mosolyogva megszólalt:
- Imádom ezt a nõt!
Iván kíváncsi arccal és égõ lámpával hajolt Viktor fölé.
- Jól vagy?
- Igen, de ne világíts a szemembe.
Natasa támogatta Rykert, mikor az egyik villanásnál a férfi koponyája egy hangos loccsanás kíséretében szétnyílt. Az immár élettelen test a földre nyomta a sikoltó Natasát. Iván gyors bukfenccel a földre vetette magát, és a támadót kereste. Az esõ halkan kopogott Ryker kabátján, aztán eldördült az ég…
II. Rész
-Lõdd le! –üvöltött Natasa Ryker testét ölelve. Könnyek áztatták maszatos arcát. A kábeldarabbal megkötözött férfin apró remegés futott végig. Szemét lehunyva várta Iván lövését. A fiú remegve szorította a Berettát. Katona létére, eddig nem ölt meg senkit szemtõl szemben. Elkeseredettség vett erõt rajta, ahogy az elõtte térdelõ férfira nézett. Ismerte, párszor üzleteltek már. Valahonnan Németországból jött, és ha jól emlékezett, Hansnak hívják.
- Én… nem bírom megtenni –fordult Viktorhoz.- Nem Õ lõtte le Rykert, a társa volt.
Natasa bizonytalan mozdulatokkal próbált felkelni a holttest mellõl.
- Nem érdekel! Dögöljön meg õ is! Majd lelövöm én! –kiáltotta, de csak sírógörcsök rázták.
Iván tekintete Viktorra siklott. Vonásai merevek voltak, szeme tûzben égett. Hideg volt, mint a kõ.
- Engedjük el? Felejtsük el a bûnét? –Viktor gúnyosan nézett Ivánra.- Megtámadott minket! Holott nem volt oka rá. Megérdemli a halált.
- De õ ártatlan –motyogta maga elé Iván.
Hans dadogva megszólalt:
- Bit… Bitte, nekem család van.
Viktor a férfi mellé lépett, és lõtt. Hans homloka behorpadt, feje oldalra bicsaklott, ahogy a nehéz .45-ös lövedék átütötte a koponyáját. Teste a sárba zuhant, tüdejébõl egy utolsó szusszanással távozott a maradék levegõ.
- Sajnálom… -fordult el szomorúan Iván.
- Gyere –ölelte magához Natasát Viktor. –Mennünk kell.
[PRIPJATY VÁROSÁBAN]
Ryker felszerelését Iván vette magához, a németekét Viktor cipelte. A két férfinél csak egy ütött-kopott mesterlövész puska, és egy pár Browning pisztoly volt. Úgy tûnt, régóta lehettek idekinn, legalábbis erre utalt a kevés lõszer és élelem. Hansnál akadt még egy kis lidérckocsonya is. Viktor óvatosan süllyesztette hátizsákjába a különleges, világító masszát tartalmazó kis hengert.
Ryker testét hosszas vitatkozás után a házba cipelték, aztán az egészet meggyújtották. A tûz táncoló, groteszk árnyékokat vetett a környéken. Az esõ és a hideg ellenére a ház magas lángokkal égett. Némán nézték a lángokat, egyedül Natasa siratta kedvesét. Viktor magához ölelte, aztán lágy hangon nyugtatta. Majd felnézett Ivánra:
- Induljunk.
Régi vasúti sínek vezették õket Pripjatyba. Itt vonatok száguldottak, mikor még Mihail Gorbacsov volt Oroszország elnöke, mikor Ukrajna kommunista befolyás alatt állt. A kis Pripjaty pedig közel volt a technikai csodához, a csernobili atomerõmûhöz. Az üzembe helyezése után hatalmas fejlõdést vártak, a városka modernizációját és az életszínvonal emelkedését.
Közel 70 ezer embert telepítettek ki az elsõ baleset után ’86-ban. Sokan azonnal meghaltak, voltak, akiket kicsivel késõbb ért utol a halál. Olyan pletykák is terjengtek a sztalkerek körében, miszerint Pripjaty házai és az elveszett erdõ fái vörös színben világítanak éjjel. A város nem volt teljesen elhagyott, maradtak még emberek, akik megtagadták élõhelyük elhagyását. Manapság már csak pár százan élhetnek közülük. Még mindig ugyanazt a szennyezett vizet ihatják, és bemocskolt kertjeikben termett zöldségeket fogyaszthatják.
Iván volt a hátvéd. Csakis a kalandért csatlakozott a csoporthoz, holott jól tudta, hogy veszélynek teszi ki magát. Ha az ember, kezében fegyverrel néz szembe a veszélynek, akkor talán hõs is válhat belõle. Azonban embert ölni mégiscsak más, mint valami szörnyeteget. Azok megérdemlik, hogy irtsák õket, de egy ember, fõleg, ha ártatlan, nem szolgál rá a halálra. Sztalker akart lenni, azért is dezertált a seregbõl. De nem ilyen áron. Nem embereket akart ölni. Viktor olyan ember hírében állt, aki nem öl feleslegesen, és Ivánnak úgy tûnt parancsnoka, nem szeret ölni, legalább is nem élvezetbõl teszi. Mégis, a kunyhó elõtt képes volt szemrebbenés nélkül megölni egy családos férfit. Iván úgy döntött, ha ennek vége lesz és visszatérnek a szállásra, keres magának egy másik csoportot.
Hideg szél fújt, a Nap vérvörös korongja egyre jobban süllyedt. A panelházak közelében nagy táblákon, orosz nyelven álló felirat hirdette: „Lenin pártja gyõzelemre viszi a kommunizmust!”. A kommunizmus manapság egy rég elfeledett kifejezés Pripjatyon kívül, ma már az oroszok és az ukránok nyugati mintára, bankkártyával járnak vásárolni a hatalmas bevásárló központokba. Viktor megváltoztatta az útvonalát, egy nagyobb lakóház felé vette az irányt.
A város csendes volt, néha a nyitva felejtett ablakokon átsüvítõ szél hangja zavarta meg a csendet. Natasát kifejezetten zavarta a város némasága. Orvlövésztõl tartva a csoport behúzódott egy áruház árkádja alá. A város kihaltan is azt az érzést sugallta, mintha a sztalkerek érkezése elõtt hagyták volna el. Az ablakok egy része nyitva tátongott, a kirakatokban, molyrágta ruhákban, poros babák álldogáltak. Élettelen szemekkel ásítottak a jövevényekre. A természet megpróbálta visszahódítani a várost.
A mozi elõtt tömött akácos nõtt, a házakat fák és kúszónövények zárták körbe. Ahogy haladtak tovább, Natasa észrevette, hogy az épületek közt megbúvó köteleken száradásra váró ruhák voltak kiaggatva. Mikor belesett az egyik ablakon, egy konyhát látott, ahol az asztalon tányérok és poharak sorakoztak.
Iván távolabb sétált, a detektor csipogni kezdett. A csipogás sípolásba csapott át, majd a készülék elnémult.
- Mi történt? –kérdezte Viktor.
- Beindult magától ez a vacak –ütötte meg Iván a mûszert. –Egyszer még sírba visz…
Ahogy kimondta, a detektor megállíthatatlanul sípolni kezdett.
- Iván! –kiáltott Natasa, de elkésett. A fiút láthatatlan kezek ragadták meg, fények gyúltak körötte. Az anomália a magasba emelte, Iván sikoltva próbált kiszabadulni a fogságából. Fájdalmas sikolyai egyre hangosabbá váltak, ekkor Viktor úgy döntött, megszabadítja a szenvedéstõl és lelövi. Elõvette a combjára csatolt tokból az USP-t, célzott, majd Iván homlokába küldött egy golyót.
Legnagyobb meglepetésükre a lövedék lelassult és megállt a levegõben. Döbbenettel tapasztalták, hogy nem segíthetnek a bajba jutott kölykön. Akit a láthatatlan kéz lassan szorítani kezdett. Csontjai szétroppantak, bõre felszakadt. Vére patakokban zubogott az aszfaltra. Még vetett egy elkeseredett pillantást Viktor felé, aztán a jelenség bezúzta a koponyáját. Végezetül a hihetetlen erõ cafatokra robbantotta a fiú megcsonkított testét. Natasa a megrongálódott felszereléshez akart rohanni, de Viktor megfogta a kezét.
- Várj –felkapott a földrõl egy kõdarabot, és a fiú maradványai felé hajította. A kis kavics megállt a levegõben, kísérteties fények gyúltak a felületén, épp úgy, ahogy az Ivánnal történt másodpercekkel ezelõtt.
- Nem mehetünk oda –mondta Viktor hidegen. Még saját magát is meglepte a hidegsége. Magához ölelte Natasát, aki szorosan hozzábújt, arcát a férfi ruhájába temette.
- Menjünk haza Viktor, kérlek –mondta elcsukló hangon.
- Nem mehetünk; még nem.
- Többet ér neked egy üveg víz, mint két ember élete?
- Nem.
- Akkor?
Viktor nem tudott válaszolni. Bármit is mondott volna, a lány úgysem fogadta volna el. Felõle ihatott volna Lihogyejev akár csapvizet is.
- Azt javaslom, menjünk tovább.
- Te, meg az ostoba küldetéseid! –ordított Natasa.- Elegem van Viktor! Elegem van az egészbõl, ebbõl az undorító helybõl és belõled is! –sírva fakadt- Haza akarok menni.
- Haza megyünk –mondta Viktor, és megsimogatta a lány arcát. –De elõbb elmegyünk a vízért.
- Miért olyan fontos neked az a rohadt víz?
- Tartozom Lihogyejevnek. Pár évvel ezelõtt megmentette az életemet. Emlékszel, meséltem, hogy katona voltam azelõtt. Tudod –sóhajtott- mindenki úgy tudja, hogy az ejtõernyõs alakulatban szolgáltam, aztán sportoló lettem. De ez mind hazugság. Legalább is nem sok igaz az egészbõl. Része a félrevezetésnek. Az igazság ennél sokkal rosszabb, különleges kiképzésû katona vagyok, a szpecnaz õrmestere voltam –Natasa hüledezve hallgatta a férfi beszámolóját. – Onnan csak holtan lehet kikerülni. Nos, Lihogyejev gondoskodott róla, hogy nekem sikerüljön élve kijutnom. Akkor váltam sztalkerré, és azóta teljesítem a rám kiszabott feladatokat –átkarolta Natasa vállát. – hazaviszlek. Megígérem.
Elindultak a kihalt utcán lefelé.
Már a város északi részében jártak, mikor fülüket énekhang ütötte meg. Viktor nem ismerte a dalt, de teljesen megtetszett neki. Lágy volt és dallamos. A zseblámpáikat rögzítették fegyverükhöz, és lövésre készen araszoltak tovább a sötét utcán. A dal forrása két háztömb közti apró téren volt, melynek közepén egy díszes szökõkút emelkedett. A kút lidérces derengésben úszott, tiszta, kristálykék víz csobogott belõle.
A kút peremén egy fehér ruhába öltözött lány üldögélt. Viktor és Natasa csendben közeledtek, de a lány meghallotta õket. Felkelt, ruhája kísértetként lebegett körülötte. A dallam folytatódott, akárcsak a víz bugyogása. Viktor elõször célzásra emelte a puskáját, aztán lassan leengedte. A dal megnyugtatta. Szeretetet érzett iránta, azt akarta, hogy ugyanazzal a szeretettel szeressék õt is. Lassú léptekkel elindult a lány felé.
Hollószín haja és gesztenye barna szemei vonzották Viktort. Szétáradt benne a szeretet, a gépkarabély kicsúszott a kezébõl. Natasa értetlenül nézte.
- Viktor… Viktor, mi a fenét csinálsz? –aztán a következõ másodpercben felugatott az AK-ja. Az énekes testét golyók szaggatták, majd belezuhant a kút vizébe.
- Mi történt? –nézett maga elé Viktor.
- Ezt én is szeretném tudni. Mintha hatalmába kerített volna az a cafka.
- Te is hallottad a dalt –vette magához elejtett fegyverét Viktor.
- Talán azért nem hatott nálam, mert nõ vagyok. –mosolyodott el Natasa.
Köd ereszkedett a térre.
- Fedezz, megmerítem a konténert, és itt sem vagyunk.
- Biztos, hogy ez az a forrás?
- Kit érdekel? –kérdezett vissza Viktor. –Lihogyejevnek be kell érnie ezzel a vízzel.
Három elnyújtott lépéssel a kútnál termett, kinyitotta az övén himbálózó különleges edény tetejét, és megmerítette. Ügyelt arra, hogy a víz ne érintkezzen a bõrével, majd eltette a konténert. Akkor tudatosult csak benne, hogy az énekes holtteste nincs a vízben.
-Eltûnt!
- Micsoda? Az lehetetlen!
- Pedig nincs itt! Kerülj balra, megyek jobbról.
Natasa óvatosan, ide-oda nézelõdve elindult balra. Mintha a háta mögött megmozdult volna valami. Gyorsan megfordult, de nem látott semmit. Tõle pár méterre, egy vasdarab emelkedni kezdett, mire a csörömpölés felé fordult, a vasdarab teljes sebességgel belevágódott.
Viktor bakancsa alatt kövek csikorogtak. Legszívesebben otthon lett volna a saját odújában. Az otthonára gondolt, de volt benne valami idegen is. A dal tovább duruzsolt a fejében. Halkan, mégis jó hallhatóan beférkõzte magát a gondolataiba. Megrázta a fejét, majd tovább indult. Ekkor hallotta meg Natasa sikolyát. Futva indult a lány után. Azonban a kút másik oldalán elé táruló látványra nem volt felkészülve.
Natasa egy szomszédos ház oldalán lógott. Egy vasrúd nyársalta fel a gyomra tájékán. Feje elõre bicsaklott, karjai élettelenül lógtak. Sebébõl dõlt a vér. Viktor odarohant hozzá. A lány feje megemelkedett, a fakókék szempár belefúródott Viktor tekintetébe.
A szeme mindent elárult
A fájdalmat, amit érzett, a dühöt, ami tombolt benne, és az elkeseredettséget, ami megszakította a szívét. Viktor megpróbálta kirángatni a rudat, de az meg sem mozdult.
- V… Viktor… -Natasa szájából vastag vérfolyam tört elõ. Viktor végigsimított az arcán.
- Semmi baj kicsi lányka, semmi baj – elõkotorta a morfium injekciót, aztán Natasa lábába döfte. A lány lehunyta a szemét, arcán apró patakokban könnyek csorogtak lefelé.
- Ryker… kedvesem… sóhajtott és ugyanazzal a lélegzettel az élet is távozott belõle. Viktor megölelte, lágy csókot nyomott a homlokára.
- Most már örökké együtt lesztek. –elindult a kút felé.
A ködben újból felharsant a dal. Viktor kényelmetlenül érezte magát. Harcra készen, dühösen közeledett a kúthoz, de a dal zavarta a gondolatait. Mikor a kúthoz ért, meglátta a lányt, aki újból a szökõkút szélén ült és dalolt. Viktor akaratlanul is közelebb lépett, tagjaiból kiszállt az erõ.
- Vándor, érzem a szereteted. Gyere, ülj le mellém.
- De… -Viktor minden porcikája tiltakozott, mégis leült.
- Messzirõl jöttél Utazó, pihenj meg egy kicsit.
- Igen.
- Pihenj, fáradt vagy – a lány cirógatta Viktor arcát.
- Fáradt… -ismételte önkívületben, lehunyta a szemét és ellazult. Édes pihenés, vágyálmok, és totális nyugalom töltötte be a sztalker elméjét. Aztán bevillantak az emlékei. Sztyepa, ahogy egyik kezében söröskorsóval, másikban egy pincérnõvel táncol az egyik moszkvai klubban. Ryker, a kezében egy virágcsokorral, amit a mocsár környékén szedett Natasának, és a lány, ahogy a férfi vállára hajtja fejét. Iván, amint egy döglött patkányt szorongat részegen.
- Nem! –kiáltotta és kitépte magát a lány karjaiból.
- Maradj még! –kérlelte Viktort lány hangon.
- NEM! –pattant fel, a gépfegyverét kereste.
- MARADNI FOGSZ! –ordította a lány. A lány Viktort azokra a szirénekre emlékeztette, amelyek a tengerészeket csábították el és akiktõl a hajósok rettegtek a mesékben. Rájött, hogy nagy veszélyben van, ezért minél távolabb akart kerülni a kúttól. A kút körüli dolgok lassan felemelkedtek a földrõl. Viktor sprintre váltott, mikor erõs ütést érzett a bal oldalán, és valami hanyatt vágta.
A közeli paneltömbbõl származó hûtõszekrény találta el. Viktor a fájdalom ellenére is röhejesnek találta a helyzetét. A szekrény nem állt meg, a következõ pillanatban a magasba húzott, aztán ördögi sebességgel a földbe csapódott. Kis híján agyoncsapta a sztalkert. Minden tagja sajgott, de felkelt.
A puskája nem messze tõle hevert a kövezeten. Futásnak eredt, balra-jobbra cselezve, mialatt néhány repülõ kõdarab csak centikkel tévesztette el.
- ÖRÖKRE ITT FOGSZ MARADNI! –kiáltotta a lány, és a levegõbe emelkedett. Viktor meglepetten nézte egy szívdobbanásig, amit a lény ügyesen kihasznált. Az AK belecsúszott a sötétbe. Viktor vetõdéssel próbálta elérni az önállósodott fegyvert, de már nem érte utol.
- Fenébe! –elõhúzta a pisztolyát. Háromszor lõtt, ebbõl kettõ a nyakán találta el a szirént. Aztán egy láthatatlan erõ a földhöz csapta a sztalkert.
A lány dühösen énekelt tovább, arcának vonásai eltorzultak a dühtõl, szinte ordított. Akárcsak Viktor, akinek felrepedt a szemöldöke, vér dõlt az orrából és a szájából. Alig bírt felkelni, már csak a harag hajtotta. Megragadta a pisztolyt, és elõhúzta a kését. Felkészült a halálra, ha meg kell halnia, legalább nem fogja itt hagyni ezt az árnyvilágot.
Elrugaszkodott, megrohamozta a lényt. Nem gondolkodott, a lányba lõtte az összes töltényt. Nem vette észre, hogy útközben elhagyta a pisztolyt. Futás közben valami átütötte a combját, majd’ felbukott, aztán mégis sikerült állva maradnia. Egy kõdarab eltalálta a jobb karját, de ujjai szorosan markolták a tõrt.
Vadállatként rontott a lánynak. Lerántotta a földre. Minden erejével bele akarta vágni a kést. A szirén körmei karmokká váltak, beletéptek Viktor arcába. Fájdalmukban és dühükben egyszerre üvöltöttek. A szirén megragadta Viktor torkát és szorítani kezdte. A sztalker testi erejét kihasználva reccsenésig vágta a lányba a kést. A penge szegycsont környékén, két borda közt hatolt be. Átszelte a tüdõt és a szívben állapodott meg. A lény szemeiben a fény halványodni kezdett, szorítása enyhült, majd kezei lecsúsztak a férfi nyakáról. A lány szemei az égboltot bámulták. Viktor lefordult róla, és elterült a földön. Szíve vadul vágtatott, ereiben tombolt az adrenalin. Kapkodó légzése lassulni kezdett.
Pár percbe telt, mire visszanyerte tudatát, ekkor vette észre, hogy egy szerszám vagy seprû nyele lóg ki a combjából. A vére teljesen átáztatta a nadrágját. Sietõs mozdulatokkal próbálta leszedni az övét, mikor végzett, a lábára kötötte, és olyan szorosra húzta, amennyire csak bírta. Magába szúrt egy adag morfiumot, mielõtt megpróbálta volna kihúzni a karót. Gondolatai és érzékszervei tompábbak lettek. Önkívületben próbálta kiszedni a lábába fúródott fát.
Megrántotta, ugyanakkor a morfium ellenére azonnal elájult.
Arra ébredt, hogy fázik, és a hideg rázza. A vérzés ugyan elállt, de a sebét ki kellett tisztítani. Elõszedte az elsõsegély dobozát, bõrhabot akart a lábára folyatni, azonban a hengerek megsérültek.
- Francba. A jó büdös francba! –hajította el az üres tartályokat. Nyugodtan várta a halált, aztán eszébe jutott a víz. Odamászott az elejtett konténerhez, végsõ elkeseredettségében felnyitotta és a lábára löttyintett belõle.
Kellemes bizsergést érzett, tudata villámgyorsan kitisztult, harmónia szállta meg. A lábán a roncsolt sebszájak lassan összenõttek, és csak egy világos heg maradt utánuk. Viktor, mintha az elmúlt napokat pihenéssel töltötte volna hirtelen erõre kapott. Hitetlenkedve bámulta a heget és lassan megértette, miért is kellett Lihogyejevnek a víz.
Abban a pillanatban mély morgással felhasadt a föld, a keletkezett kráter elnyelte a szökõkutat és a hozzá közelebbi ház egyik sarkát, de a lidérces derengés nem szûnt meg. Viktor a kezében tartott konténerre nézett. Most már csakis neki maradt abból a csodatévõ vízbõl. Hamarosan kiegyenlítheti a számláját…
A város csendjét kutyák vonyítása törte meg. Viktor megkereste a pisztolyát, és új tárat lökött bele.
- Úgy látszik, még nem pihenhetek –mormogta magának.
A ködbõl egy vak kutya bontakozott ki, aztán egy másik és a következõ…
Vége?
Ezt már tényleg régen írtam... azóta csiszolódott a stílusom és lehet, hogy írok egy következõ novellát is ebben a témában 