Földrajza

A sellyei kistérség az ország déli részén Baranya megyében, a Dráva folyó mentén, a Villányi hegységtől délre helyezkedik el. A terület a fővárostól mintegy 300 km-re, a megye központjától, Pécstől pedig kb. 50 km-re fekszik. A kistérség központja Sellye városa. A 2004. évben a Siklósi kistérségből a Sellyeibe öt község került át - Adorjás, Baranyahídvég, Kisszentmárton, Kórós, Sámod - így összesen 35 település alkot egységet. Természetes határvonalat elsősorban a terület déli részét képező Dráva, északon a baksai dombság, valamint keleten a Villányi-hegység alacsony dombvidéke jelent. A kistérség felöleli Magyarország egyik történelmi tájegységét, az Ormánságot.

Az kistérség déli karéja, amely közvetlen a Dráva mentén fekszik átlagosan 90-110 m tszf-i magasságú, szinte tökéletes síkság, az átlagos relief értékek nagyon alacsonyak, 2 m/km2 körül alakulnak. A felszín több, mint 50%-a ártéri síkság, az észak felé folyamatosan magasodó területek futóhomokkal fedett ármentes sík részek. A felszín itt enyhén tagolt, mozgalmasabb, mint az alacsony ártéri részeken, ez a mozgalmasság azonban csak kis magasságkülönbséget jelent. Ezen az északi határon a kistáj domborzata élesen megtörik és így folytatódik már egy magasabban fekvő, sík, azonban domborzatilag tagoltabb egységben. Az Ormánság középső északi része 96-130 m tszf-i magasságú, teraszos, a déli részén futóhomokkal fedett hordalékkúp síkság. A felszíne kevésbé mozgalmas, az átlagos relief értékek 4 m/km2 körül mozognak a területen. A kistáj délkeleti része változatos felszínű, enyhén hullámos, morotvákkal, holtágakkal tagolt síkság. A terület mozgalmasságát elsősorban a kelet-nyugati irányú futóhomok felhalmozódások okozzák. A tájegység lefolyási viszonyai kedvezőtlenek, a terület belvizek által veszélyeztetett.Az Ormánság északkeleti részén fekvő települések - Hegyszentmárton, Ózdfalu geomorfológiailag már a Dél-Baranyai Dombsághoz tartoznak. A kistáj átlagos tszf-i magassága 130-250 m közötti, közepesen és gyengén tagolt felszínű, csak a nyugati és a déli részeken mutat síksági jellegzetességet. A javarészt lösszel borított térség reliefértékei 58m/4km2 körül mozognak, az Ormánsághoz kapcsolódó területeken ez az érték 10-25 m/4km2-re csökken (Somogyi, 1990).

A Dél-Baranyai vidéken belül az Ormánság éghajlati jellemzői azonban ennél diverzebb képet mutatnak. A társulás nyugati települései már egy mérsékelten hűvös és nedves éghajlati makrokörzet határához tartoznak. Az átlaghőmérséklet és a napsütéses órák száma alacsonyabb, mint a szomszédos körzeteké, a csapadék mennyisége viszont magasabb, a vidék mérsékelten nedves, tartós vízhiányok ritkán alakulnak ki. Ez alól kivételt képeznek az elmúlt évek szélsőséges időjárási viszonyai. Az Ormánság nagyobbik fele a mérsékelten meleg és mérsékelten nedves éghajlati makrokörzet része, a keleti rész, pedig már kifejezetten meleg - ez a terület fekszik a legközelebb a Villányi-hegységhez is. Az átlaghőmérsékletek magasabbak, a csapadék mennyisége csökken, az országos átlagot (605 mm) kismértékben meghaladja. A csapadék első maximuma júniusban van. A mediterráneum viszonylagos közelségének hatására viszont kialakul egy októberi másodmaximum. A csapadék minimuma február hónapra esik. Az eltelt 4 évben a csapadékmennyiség jelentősen csökkent, és különösen a júniusi maximum tűnt el, amely a vegetáció számára a legfontosabb. A 2000-2003 év időszakában minden nyáron aszály sújtotta - paradox módon egy nagy vízhozamú folyó /Dráva/ árterében - a térséget. A területhasználati módoknál - amennyiben a szárazodás tendenciózussá válik - alapvető változtatás szükséges. A Dráva folyó, a Korcsina csatorna és a kisebb csatornák jelenlegi kezelésének megváltoztatásával - vízvisszatartó vízgazdálkodásra való átállással - az aszály kárai enyhíthetők lennének. Ez utóbbi esetben egy harmadik féle, a vízbőséghez igazodó gazdálkodási szerkezet kialakítása szükséges.

Az Ormánság déli karéja a pleisztocén kor elején és közepén az északról érkező vízfolyások akkumulációs területe volt, a Dráva menti-sík nem egységes szerkezetű árok, hanem kisebb részmedencék, néha enyhén emelkedő felszínek láncolata. A medencék süllyedésének utolsó bizonyítható időszaka a würm. A felszínt és a felszín közeli rétegeket mindenütt holocénkori elsősorban folyóvízi üledékek alkotják, a térségben a legjelentősebb nyersanyagforrást a Kovácshida környékén fellelhető tőzeg szolgáltatja. A tájegység középső területein a főként pleisztocén korú rétegsorra a würmben futóhomok települt. A szomszédos Dráva ment-sík medence süllyedésének következményeként a korábban lösszel és futóhomokkal takart felszínek ismét üledékgyűjtővé váltak és a kialakult formák nagy részét a Dráva szétrombolta. A térség a későglaciálisban magasártéri helyzetbe került és újra kialakultak a futóhomok formák, a mélyebb részekre pedig folyamatosan öntésanyagok rakódtak le. A tájegység északkeleti részén fekvő települések alapkőzetét elsősorban mészkő és lösz adja, erre különböző vastagságban települtek a fedőrétegek, elsősorban homokféleségek.

A települések természetföldrajzi szempontból három különböző kistájhoz tartoznak, így többségük a Dráva-síkhoz és a Fekete-víz síkjához, míg néhány település a Dél-baranyai-dombság részét képezi az alábbiak szerint:

A kistérség a Dráva-sík része, és teljes terjedelmében a Dráva - ma már túlnyomórészt mentett oldali - árterén fekszik. A síkság felszínén és a felszín közelében mindenütt holocén kori folyóvízi homokos, iszapos üledékek találhatók. Ezen a folyóvízi üledéken, a sík területen a Dráva által meghatározott magas talajvízszint miatt a talajképződés főleg réti talajokat eredményezett. A folyó gyakori mederváltozásai miatt a talajtípusok mozaikos elrendeződésűek. A folyómeder közelében a földtörténeti jelenkorban (újholocénban) nyers öntéstalajok, a medertől távolabb pedig, a földtörténeti jelenkor korábbi időszakában (óholocén) a magasabb térszíneken humuszos öntéstalajok (vékony humuszréteggel) képződtek. A felszín jellemző elemei a vizenyős elhagyott folyómedrek (morotvák), illetve a közöttük meghúzódó magasabb, homokos területek. A morotvák vízállásos területei rét- és legelőgazdálkodásra alkalmasak. Elsősorban a fenti talajtípusokból adódóan a kistérség termőterületei zömének alacsony a természetes termőképessége. A Drávamente déli karéjára legnagyobbrészt a réti, réti-öntés, valamint a nyers öntéstalajok előfordulása jellemző.

Közös jellemzőjük, hogy az alapkőzetük alluviális üledék, mechanikai összetételük a homokos vályogtól, a vályogon át, az agyagos vályogig terjed. Vízgazdálkodási viszonyaik általában közepesek, legnagyobbrészt gyenge és közepes víztartó képességűek, kémhatásuk általában gyengén savanyú. Az elsősorban homokos fedőrétegű területeken gyakran előfordulnak igen kedvezőtlen vízgazdálkodású talajok is. A termőréteg vastagsága változó, szinte mindenhol meghaladja az 1 m-t, csak a folyó menti területeken sekélyebb ennél. Utóbbiaknak a termőképessége kevés kivételtől eltekintve közepesen gyenge, a nagyobb termőréteg-vastagságú területeken közepes. Kisszentmárton és Drávaiványi térségében homok mechanikai összetételű, preglaciális üledéken kialakult barnaföldek is előfordulnak kis százalékban. A Dráva menti nyers öntések talajminősége V-VI. osztályú, a terület nagy részét szántóként művelik. A Dráva árterére elsősorban az öntés réti talajok jellemzőek, mechanikai összetételük általában homokos-vályog, VI. termékenységi osztályba tartoznak. Mésztartalmuk változó, általában alacsony. A területek jellemző hasznosítási módja az erdő (25%), a rét (15%), valamint a szántó (kb. 60%).

Az Ormánság középső része már távolabb fekszik a Drávától, a talajtípusok részaránya itt az alábbiak szerint alakul:

Kákics és Bogádmindszent térségében nagyobb mennyiségben barnaföldek is előfordulnak (összesen 6%-ban), ezek termékenysége általában közepesen alacsony (VII). A löszös alapkőzeten kialakult talajok termékenysége már jobb, általában az V talajminőségi osztályba sorolhatók. Jellemző területhasználatok:

A csernozjomok közül megtalálhatók a réti, a mészlepedékes csernozjomok és a csernozjom barna erdőtalajok is, ezek termékenysége már sokkal jobb, mint az előzőekben tárgyalt talajoké. A Királyegyházánál felbukkanó réti csernozjomok minősége már II-II, ami kiemelkedően jó minőséget jelent. A csernozjom barna erdőtalajokon a területhasználatok az alábbiak szerint alakulnak:

A társulás északkeleti településeinek talajai javarészt löszön képződött csernozjom barna erdőtalajok vagy agyagbemosódásos barna erdőtalajok többnyire vályog mechanikai összetételűek, nagyobbrészt szántóként hasznosítottak. Vízgazdálkodási tulajdonságaik sokfélék, jellemzően közepes és jó vízáteresztő képességű, jó vagy erősen víztartó talajok, termőképességük közepes (V-VI termékenységi osztály). A sztyeppesedő területeken javarészt kedvező vízgazdálkodási tulajdonságokkal rendelkező csernozjom barna erdőtalajokat találunk, termékenységük közepes (V. termékenységi osztály). Jellemzően szántóterületek. Ezeken az alacsony dombvidéki területeken a hidromorf talajok részaránya alacsony, elsősorban a vízfolyásokat kísérik réti talajok.

Az Ormánság legnagyobb része növényföldrajzilag a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Alföld flóravidékének (Eupannonicum) Dél-Alföldi flórajárásába (Titelicum) tartozik. A térség északkeleti peremén fekvő települések már a Pécsi flórajárás (Sopianicum) részét képezik. A tájegység legnagyobb része síkvidéki, potenciális erdőtársulásai közül meghatározók a fűz-nyár-égerligetek (Salicetum albae-fragilis), valamint a tölgy-kőris-szil ligeterdők (Querco-Ulmetum pannonicum). A térség déli részén jellemző lágyszárú fajok a szegfűfélék (Dianthus armeriastrum, D. barbatus), a korai kankalin (Primuls vulgaris), valamint a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus).

A társulás középső északi része magasabb térszínen fekszik, a vidék általában szárazabb, a talajvíz mélyebben helyezkedik el. Potenciális erdőtársulásai az előbbieken túl a gyertyános kocsányos tölgyesek (Querco-robori-Carpinetum). Jellemző fajok a magyar varfű (Knautia drymeia), a kis télizöld meténg (Vinca minor), a veronikafélék (Veronica sp.). A tájegység északkeleti részén fekvő települések már a Villányi-hegység alacsony dombvidékéhez tartoznak. Ezen a területen már a gyertyános kocsányos tölgyesek (Querco-robori-Carpinetum praeillyricum), a gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario-Carpinetum) és az előbb említett fás növénytársulások alkotják a potenciális erdővegetációt.

A kistérség állatvilága kimondottan gazdag, amelyet a viszonylag érintetlen környezeti feltételek biztosítanak.

Az ormánsági nagyvadállomány országhatáron túl is ismert és kedvelt az idelátogató vadászok előtt. Kiemelendő a sellyei szarvas fajta, mely a múltban itt élt Draskovich család sokgenerációs tenyésztői munkáját dicséri.

A nagyvadállományra az utóbbi években a túlszaporodás jellemző, mely a mezőgazdálkodást már komolyan érinti. A madárvilág szintén gazdag. A kistérség álló- és folyóvizei, valamint nagy kiterjedésű erdőségei zavartalan élőhelyet biztosítanak olyan ritka madárfajoknak, mint a fekete gólya, karvaly, héja, gyöngybagoly, fülesbagoly, fakopács, harkály.

A területhasználat megváltoztatására szóbajöhető területek az alacsony aranykorona értékű területeket fedik, melyek a hagyományos mezőgazdasági termelésre kedvezőtlen feltételeket biztosítanak. Általánosan elmondható, hogy a kistérség középső és délnyugati részei tartoznak ide.

A területhasználat megváltoztatására számos államilag támogatott lehetőség kínálkozik: - erdősítés, - biomassza és energia ültetvények létesítése, - méhlegelő kialakítása, - extenzív állattartás, - gyümölcsös telepítés, - bútoripari fűzvesszőtermesztés, - dió ültetvények létesítése, - gyógy- és fűszernövények termesztése, - ökológiai (bio) gazdálkodás.

A társulás településeinek vízrendszerét egy nagy folyó és számos kisvízfolyás, belvízelvezető- valamint öntözőcsatorna határozza meg. A térség egészen a 70-es 80-as évekig belvízzel veszélyeztetett volt. Az Ormánság szinte teljes területe, az északkelti részeket kivéve, vízföldtani szempontból alacsony ártéri síkság, vízfolyásokkal viszonylag sűrűn átszőtt, ami elsősorban a belvízelvezető csatornák és a kisvízfolyások magas számának köszönhető.A térség meghatározó felszíni elemei továbbá a nagy felületi kiterjedésű halastavak, tórendszerek, valamint az egykori holtágak is. A települések közül 12 fekszik közvetlenül a Dráva partján, a többi csak közvetve érintett a vízfolyás által. A térség belső területeinek két meghatározó vízfolyása a Fekete- és a Pécsi vizek vízrendszere. A térség középső és keleti részén szinte valamennyi kisvízfolyást és csatornát ezek vesznek fel és szállítanak tovább a Drávába. A Drávának sok hátrahagyott régi medre, mellékága van. A felszíni vízkészlet kihasználtságát 80%-osra becsülik. A társulás tágabb vízrajzi környezetét vizsgálva a kistáj É-ról a Drávára támaszkodik, amely 75 km hosszan határolja. Északról a területet a Dél-Baranyai-Dombság és a Dél-Zselic kistáj alacsony dombvidéke határolja. A mellékvizek, csatornák a lejtésnek megfelelően a Fekete- és a Pécsi-vizekhez, vagy közvetlenül a Drávához folynak. Ezek közül a Korcsina (38 km, 167 km2) és a Sellyei-Gürü (11 km, 762 km2), valamint a Fekete-víz (76 km, 2021 km2) a legjelentősebbek.

A térség (az egész Drávasík) gazdasága csak a Dráva és mellékvizei rehabilitációjával, a vízelvezeto vízgazdálkodás vízvisszatartó vízgazdálkodással való átalakítása esetén nyerheti vissza gazdasági erejét. Mivel erre a váltásra 2006-ig nincsen reális esély, a jelenlegi program csak egy átmeneti kedvezotlen helyzetre épülo ideiglenes, rövidtávú program lehet. Ha ezt a programot nem váltja föl rövid idon belül egy 2006-on túlnyúló program, aminek alapja a Dráva folyó, akkor ez a program nemcsak nem fog elég hatékonyan hozzájárulni a térség fejlodéséhez, de határozottan és jelentosen gátolni is fogja a táj egészének és a helyi gazdaságnak a kiteljesedését, dinamizmusát, erosödését. Ezen belül fönn fogja tartani a külso tényezoktol való eros függését, és egy olyan táj, illetve gazdaságszerkezetet rögzít, aminek késobbi átalakítása újabb jelentos áldozatokkal járhat. A térség legnagyobb részét kitevo terület a századelo lecsapolási munkálatai elott az év nagy részében víz alatt állt, ahol a gazdálkodás is - többé-kevésbé - igazodott a vízviszonyokhoz. Ma, a térség felszíni vízhálózata a jellegébol adódóan alapvetoen a "fölösleges" víz elvezetését szolgálja.

A vízgazdálkodás szempontjából elsodleges szerepet tölt be a Dráva: meghatározza a felszíni vizeket és - az oldalirányú szivárgás által - hatással van a felszín alatti vizekre. A Dráva menti árvízvédelmi töltés építése már a XVII. században megkezdodött, és az 1800-as évek elején a térségben már többé-kevésbé összefüggo gátrendszer húzódott. A Dráva érintett szakaszán folyószabályozási munkák is történtek, amelyek jelentosen lerövidítették és kiegyenesítették a folyó medrét, és akadályozzák a meder mozgását. A Dráva és mellékvizeinek szabályozása, a víz szabad mozgásának ésszerutlen korlátozása, a következményként zajló medermélyülés, a 80-as évek meliorációs beavatkozásai károsan hatnak a helyi megélhetésre és gazdálkodásra. A Drávának és mellékvizeinek gyakorlatilag semmiféle aszályt mérséklo hatása nincsen és a víz haszonvételek számtalan formájára (pl. halászat, nádgazdálkodás) alig nyújt lehetoséget. (Kivétel a turisztikai és a horgászati haszonvétel, ami azonban a lehetoségekhez képest elhanyagolható mértéku.) A folyó osztrák, szlovén és horvát szakaszán a század elejétol vízieromuvek sokasága épült, amelyek a folyó évi vízjárását kiegyenlítettebbé tették, de 1,0-1,5 m-es napi vízszintingadozást okoznak. E nagymértéku napi vízszintingadozás káros a folyómenti ökológiai rendszerekre, az évi kiegyenlítettség pedig - a csökkeno csapadékkal és a mederfenék szabályozás miatti 1,5-2 m mélyülésével együtt - megakadályozza a Drávát abban, hogy évente tisztességesen elöntse a hullámterét. A fentiek miatt a Dráva jelenleg - a minimális öntözéstol elekintve - hasznosítatlanul folyik át a térségen, holott az egyik legjelentosebb eroforrás lehetne.

A felszín alatti vizeket a térségben három fő csoportra oszthatjuk, így rétegvizekre, karsztvizekre és talajvizekre. Az ivóvíz és általában a felszín alatti vizek esetében a kitermelés a réteg és talajvizeket érinti. A térségben több védett, vagy tervezett vízbázis található.

A térségben a rétegvíz mennyiségéről és elhelyezkedéséről pontos adatok állnak rendelkezésre, a rétegvíz mennyisége átlagosan 1-1,5 l/s.km2. A területi különbségek a hozamot tekintve jelentősek lehetnek, a legnagyobb hozamú kutak a Dráva menti síkon találhatók, a kitermelhető mennyiség nem egy esetben eléri, vagy meghaladja az 500 l/perc értéket. Hévizet több településen is találunk, jelentősebb mennyiségben Sellye térségében áll rendelkezésre, a városban melegvizes strandfürdő is működik. A hévíz kitermelése a szomszédos Bogdása külterületén történik. További hévizeket találunk Felsőszentmárton és Okorág környékén is. Az artézi kutak száma viszonylag sok, mélységük kevés esetben nem haladja meg a 100 m-t, azonban a vízhozamok mérsékeltek, a kitermelésük folyamatos. Az 1990-es évek elején a felszín alatti vízkészlet kihasználtságát 20-40%-ra becsülték, ez az érték, a fokozódó igények miatt napjainkra valószínűleg növekedett. A Pécs-szigetvár vonaltól déli irányba távolodva a talajvízszintek átlagban 4-6 m mélységben helyezkednek el. A talajvízszintek mélysége változó, a talajvízjárást a folyó közeli területeken a Dráva vízszint ingadozásai befolyásolják. A felszín közeli vízkészletek minőségét is részben a homokrétegen átszivárgó jó minőségű folyóvíz befolyásolja. A települések térségében a talajvízszintek a terepszinthez közel 3-5 méter mélységben találhatók. A talajvíz mennyisége sehol sem nem számottevő, csak a Dráva menti területeken éri el az 5-7 l/sec.km2 értéket. A mély fekvésű területeken a talajvíz kis mélységben húzódik, az egykori árterek, holtágak környékén ma is sok magas vízállású területet találni, ezek növényvilága általában gazdag és jelentős természeti értéket képviselnek. Az 1970-80-as évek meliorációs munkáinak köszönhetően belvízveszély a térségben a minimumra csökkent, és ezzel párhuzamosan egy általános szárazodási folyamat is megfigyelhető.